Nadányi Zoltán (szerk.): Magyar városok és vármegyék monográfiája 25. Bihar-vármegye (Budapest, 1938)
Szűcs Sándor: Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében
mődökfát tettek s ez tartotta a szarufákat és a mestergerendára rakott folyó gerendák végeit. A mestergerenda vége viszont a szelemenágas belső oldalához leásott faoszlopon nyugodott, amit gerendaaljának neveztek. Az általa kijjebb szorított szelemenágas meglátszott, amint be volt tapasztva a ház falába. A padlás és a házvége (másutt: tűzfal, a Kunságban: vértelek) tapasztott nádból készült. Ez utóbbin 3—5 kerek, vagy szívalakú lyuk szolgáltatja a padlás gyér világosságát. Teknikáját tekintve, a nádház után kellett volna megemlítenem a sövény- vagy paticsfalú házat. Ennél a sarokágasok közett fűzfavesszővel vonták be s erre verték a tapaszt. Nálunk nem volt elterjedve. Csak nagyobb épületeket csináltak belőle, egyszerű házakhoz inkább nádat használtak. Könnyűszerrel építették ezeket a házakat, mondhatjuk, hogy az anyaguk sem került semmibe. Természetes tehát, hogy az értékük sem volt nagy. Báránd legrégibb protokolluma szerint 1745-ben a tanács 5 magyar forinton és 10 dénáron vett egy házat, melyről úgy határozott, hogy »legyen örökös nótárius ház.« S ugyanakkor 2 magyar forinton és 77 dénáron vett olyan pár csizmát, amilyen a »ménes-pásztor« szegődségében volt, vagyis bizonyára nem a legdrágábbik fajtából. Később divatba jött a vertfalú ház építése. Ez már körülményesebb az előbbieknél. Kijelölik a fal irányát és szélességét. Az építendő fal mindkét oldalán, kb. méternyire egymástól, gerendafákat ásnak le, függőlegesen állítva, páronként szemben egymással, felső végeiket erősen összekötve. Közéjük tesznek két szál deszkát, végeiket rövidebb deszkával bezárják s ezt a formát agyagos földdel hordják tele, amit tömőfával addig vernek, míg össze nem áll. A mintával körüljárják az épülő ház falát s amikor már elkészült, deszkamagasságnyi, kezdik a második sort. A leásott gerendák közt feljebb húzzák a deszkát a kivert agyag magasságáig és hogy le ne csússzék, fapecket tesznek alá. így folytatják a munkát, míg a tervbe vett magasságú fal készen nincs. A nád ebből a falból sem maradhat el; az agyagba temetik, hosszú szálait az épület sarkainál meghajtják, így fogják össze a falakat. Sárréti-kapocs néven emlegetik ezt a szerepiek. — Nem ritkák a 150—200 éves vertfalú házak. Betonkemény falaikkal talán mégegyszer annyi időt is elbírnak. A vertfal tecnikája vezette rá az embert a vályog vetésére. A vályogvetők kiássák a szükséges mennnyiségű földet, töreket szórnak hozzá, vizet mernek rá s ezt a sarat lábbal tapossák, kapával vágják és amikor már eléggé ki van munkálva, lábbal deszkaformákba, vályugvetőkbe tapossák. A nyers vályug a földre fektetve szárad. Falrakásnál a vályugokat híg sárral, u. n. keserccel ragasztják össze. A falat előbb pévás sárral vakolják be, azután simítják. A vert- és vályugfalakban már nincsenek ágasok, ezek nélkül is elbírják a nád- és sárpadlást, melyet a ház hosszában végig nyúló mestergerenda s az erre keresztbe feketett folyógerendák tartanak. A falra állítják a 2—3 méternyi vastag gerendafába, u. n. papucsba vésett szelemenágast is. Van rá eset, hogy a szelement a 11 é s ág a startja. Sőt a szelemen el is maradhat s ez esetben a szarufák a fala körül elhelyezett gerendába, a koszorúfába vannak vésve, a gerincen pedig csak egy lécet nyújtanak végig. Az eddigi adatok arra vallanak, hogy ez utóbbi fedélszerkezetek aligha régebben, mint száz év óta ismertek itt. ISO 193