Magyar Vasutas, 1989 (33. évfolyam, 1-17. szám)

1989-09-14 / 13. szám

1989. SZEPTEMBER 14. MAGYAR VASUTAS Kártérítés gmk-tagnak A bíróság a keresetet megalapozottnak tartotta Az üzem balesetet szenvedett gmk-tag részére jár-e kártérítés munkáltatójától ha a gmk-ban sem tud munkát végezni? A periratokból olykor sok minden, máskor annál kevesebb derül ki a vitát indító perekről. A látszólag egyszerű jogi megoldást kínáló esetek végére — talán indokolatlanul is — a bíróságnak kell pontot tenni. Ezért tanulságul érdemes megismerni az alábbi esetet. B. József munkavezető és csapata január 27-én reggel az építésvezetőtől azt a feladatot kapta, hogy az sz.-i MÁV-állomásnál levő gyaloghíd járólemezeit bontsák fel. A munka irányításával B. József lett megbízva, és munkatársaival együtt felhívták figyelmüket a munka veszélyességére, valamint arra, mivel a munkahely a vasúti vágányok közvetlen közelségében van, munkájukat fokozott körültekintéssel végezzék, és amennyiben szükséges, tartsanak figyelőszolgálatot. A figyelőszolgálat ellátását B. József vállalta magára, akit egyébként a munka vezetésével bízott meg főnöke, így a csapat négy tagja irányítás nélkül kezdte bontani a gyalogjáró lemezeit, folytatása során megállapították a dolgozók vétkességét, és az 5/1988. sz. fegyelmi határozatban megrovás fegyelmi büntetést alkalmaztak. Az indoklásban még az is szerepelt, hogy a munkát összehangolatlanul és felügyelet nélkül végezték. A megrovás fegyelmi büntetés időközben jogerőre emelkedett, mivel Z. Simon a munkaügyi döntőbizottságnál kérelmet sem terjesztett elő. Ezt a tényt úgy értékelte a munkáltató, mintha a dolgozó ezzel vétkességét elismerte volna. Ilyen előzmények után fordult kérelemmel a dolgozó a vállalati munkaügyi döntőbizottsághoz, ahol is kérte a balesetből fakadó kárának megtérítését. Kérelmében előadta, hogy nem vagyoni kártérítésre tart igényt, ujjának csonkolása miatt, valamint elmaradt jövedelem címén gmk-tagságának szünetelése miatt kéri kárának megtérítését. Z Simon nem hagyta A döntőbizottság a nem vagyoni kártérítés iránti igényt elismerte, a kár további részét azzal utasította el, hogy a kérelmező nem bizonyította, hogy amíg beteg volt, gmk-tagtársai milyen munkát végeztek és ezért mennyi pénzt kaptak. A következő lépés, mert Z. Simon nem hagyta ennyiben, a bíróságra vezetett a jogsegélyszolgálat közreműködésével. A Fővárosi Munkaügyi Bíróság hosszas bizonyítási eljárást folytatott le, és a kereseti kérelmet megalapozottnak tartotta. Megváltoztatta a döntőbizottság határozatát, és kötelezte a munkáltatót, hogy a pernyertes dolgozónak elmaradt jövedelemként 56 000 Ft-ot fizessen ki. A bíróság az ítélet indoklásában a következőket állapította meg. A 13. Sz. Építésvezetőség dolgozója üzemi balesetet szenvedett, mégpedig olyanformán, hogy hídelemek szétszerelését végezte munkatársaival. Az utolsó járdaelem kiemelésénél a lemez sarka megszorult, azt Z. Simon három társa önkéntelenül elengedte, úgy, hogy ezt társuknak nem jelezték. A bíróság megállapította, hogy a felperes a baleset után táppénzes betegállományba került, így a gmk-ban sem tudott munkát végezni. A rendelkezésre álló és csatolt iratok alapján, valamint a felek meghallgatása után döntött úgy a bíróság, hogy a kereset alapos. Fegyelmi büntetés Az utolsó lemez kivételekor az megakadt, ezáltal a dolgozók önkéntelenül is elengedték emelés közben a nagy súlyú lemezt. Z. Simon, aki kevésbé volt éber, és akit társai nem tudtak figyelmeztetni, nem ismerte fel a helyzetet, és a viszszaeső lemez középső ujjának első percét összezúzta, úgy, hogy azt néhány napon belül amputálni kellett. A balesetet vizsgáló megállapította, hogy az esemény azért következett be, mert a munkavezető irányítási kötelezettségének nem tett eleget, csapatát indokolatlanul magára hagyta, és így a munka összehangolatlanul folyt. De a vizsgáló szerint hibáztatható a többi dolgozó is, mert nem hiányolták az irányítást, és nem fordítottak kellő figyelmet a megelőzésre. A sérült dolgozó ettől függetlenül kárigényt jelentett be szolgálati főnökségénél. A főnökség vezetője a dolgozó igényét azzal az indoklással utasította el, hogy a balesetvizsgálatot követő fegyelmi eljárás le A munkáltató tudott róla Nem vitás az, hogy az alperes az MT 62. § (1) bekezdése alapján az okozott kárért tárgyi felelősség alapján felel. Az összegszerűség vonatkozásában pedig a 26/1980. (XII.20.) MVM sz. rendeletben foglaltak szerint kell a dolgozónak mind a vagyoni, mind a vagyoni kárát, amely a sérelemmel okozati összefüggésben áll, megtéríteni. A perbeli esetben megállapítható volt, hogy a munkáltató tudott arról, hogy dolgozója 1983 óta gazdasági munkaközösségi tag. Az is perbeli tény, hogy táppénzes ideje alatt, valamint további négy hónapig, amely, idő alatt kezét kímélő munkakörban foglalkoztatták, a munkaközösség nem tudta foglalkoztatni a társasági szerződésben meghatározott munkafeladatok elvégzésével. A gmk tagjai a jelzett idő alatt bizonyítottan átlagosan 56 000 Ft jövedelemhez jutottak. Ettől a jövedelemtől Z. Simon azért esett el, mert balesetet szenvedett. Az összegszerűség vonatkozásában egyébként a gmk képviselője által adott igazolás alapján döntött a bíróság. Tekintettel arra, hogy az alperes pervesztes lett, a bíróság kötelezte az eljárási illeték megfizetésére is. Dr. Péter Mihály A pismányi domboldalon „A belső emigráció, a saját nézetekbe való bezárkózás nem más, mint azokra a kérdésekre adott kényszerű felelet, amiket nem az egyén tett föl önkéntesen, hanem maga a történelem!” A kemény tartalmú, ám csendesen elmondott mondat legördült a pismányi domboldalról. Hallgattunk. A csöndet csak a tolóhajó rekedt bőgése zavarta, amely erőlködve küzdötte magát, rakományát, a sodrás ellen. A pismányi kis kőház gazdája — beszélgetőpartnerem — az erőlködő hajóra mutatott: — Az csak gép, tud küzdeni. Én meg ember voltam — gyönge. — Úgy tudom — igyekeztem a tárgyra térni —, Gáspár bátyám vasutas volt, de már az apja is a vasút kenyerét ette. De azt is tudom, hogy magának, noha munkáját mindig pontosan és lelkiismeretesen végezte, mégis fölmondták 1950. március 1-jén. Miért? * — Nem fértem bele a képbe! — így a válasz. Furcsa. Ilyen „korszerűen” beszél a 89 éves Szőke Gáspár nyugdíjas segédmunkás, volt vasúti pályaszakaszfőnök. Ezzel a válaszmondattal bizonyította, hogy a mában, s nem a múltban él. Szellemileg fiatal, testileg megtöretett. Tekintete — kékvizű hegyipatak — tisztán csillanó, keze, széltől borzolt eres levél, néha rebbenő. Két válla, dűlő fa billenése, két ferdére tört vonal. Régmúlt megaláztatásoktól mélyen árkolt homlok mögött a lemorzsolt évek keserű emléke. Szőke Gáspár a század szülötte: 1900. november 10-én látta meg a napvilágot Vácott, ahol édesapja állomásfőnök volt. Egyetlen gyerekként született, többet nem adott a sors a családnak. Akkor, nyilván kényeztették? Aligha. Az önmagához is szigorú apa, kemény, célratörő, de szeretetteljes nevelést nyújtott fiának. — Legyél büszke arra — mondta az édesapja, amikor a fia 1920. június 1-jén magára öltötte az egyenruhát —, hogy vasutas lettél. Tisztességes kenyér, becsületes munka . . . Az újdonsült vasutas a budai Déli Vasút szolgálatvezetőjénél jelentkezett. — Hozok egy kis bort — mondta Gáspár bátyám. Aztán még nyomatékkal hozzátette: — Saját! Elámultam. — Ehhez is ért? — Igen. Konyítok valamit. A kényszer vitt rá. A bor hús és testes. Vegyszert nem látott. A fiatal vasutas élete sínre került. Szolgálatát jól és pontosan látta el. Felettesei továbbtaníttatása mellett döntöttek. A tisztképzőt kitűnő eredménynyel végezte el, de az első aranycsillaggal bánat is érte: eltemette édesapját. — Tudja — emlékszik vissza —, különleges viszony volt a miénk. Édesapám már gyerekkoromban is felnőttként kezelt, s úgy is bánt velem. A szeretet, ami összekötött bennünket, a vérségi kapcsolaton kívül, két férfi tiszteleten és megbecsülésen alapuló vonzalma volt egymás iránt. Ő volt a példaképem . . . * Az egycsillagos tiszt élete meglódult, önálló munkakört kapott Debrecenben. — Debrecen 1928-ban még amolyan poros, elhízott mezőváros volt. Szélei, külső kerületei, akárcsak falvak is lehettek volna, de a történelmi mag szellemi életet élt. Bekapcsolódtam. Noha katolikus vagyok, jól éreztem magam a protestáns cívisek városában . . . 1938-ban vezette oltárhoz P. Ugray Erzsikét, aki reverzálist adott férjének. (Vegyes házasságban a gyermek vallása tekintetében az egyik fél kizárólagos jogának elismerése a másik fél részéről). — Tudja, ehhez ragaszkodtam. Az apám emléke miatt. Számtalanszor mondta: a becsülettől, a vallásodtól soha ne térj el. Ne hagyd magad eltéríteni! Erzsike 1939 végén áldott állapotba került, majd a szíve alatt hordott magzatával elköltözött egy jobb világba. Talán jobb is, hogy az újszülött nem látta meg a közeledő világháború torkolattüzeit. Szőke Gáspár élete összeomlott. Keserű, magába zárkózott ember lett belőle. Csak munkája adott némi vigaszt. — Meg az — mondja elmélázva —, hogy ismeretlen vasutasok is küldtek részvéttáviratot. Akkor értettem meg, hogy egy nagy családban, a vasutasok családjában élek. Fájdalom az enyém, de életem a vasúté. A háború alatt, 1943-ban Celldömölkre került főnöknek. Ott küldött egy gúnyos mosolyt a menekülő náci csapatok után, s ott tekintett bizakodóan a nyomukba lépő, keletről jött idegen katonákra. A koalíciós időkben távol tartotta magát a pártok acsarkodásaitól. Nem engedett a csábításnak, sem az erőszaknak. A szolgálatban viszont nem ismert pardont. Sok új ember jött a vasúthoz, hiszen a pártok marakodtak a pozíciókért. Ellentét feszült a régi és az újonnan jöttek között. Szőke Gáspár számtalan figyelmeztetést kapott, de nem engedett a negyvennyolcból. — Nézze, a vasútnál nem lehetett sem kommunistaként, sem kisgazdaként dolgozni. Ott csak vasutasként kellett gondolkozni, dolgozni. Mert tudja, a vasút már csak ilyen. Ha nem a szakértelem az úr, akkor . . . Másfél esztendő múlva, 1950 februárjában — kemény tél volt — kézhez vette a felmondását. Indok: osztályidegen származású, reakciós gondolkodású. Alkalmatlan a szocialista vasúti munkára. Harmincesztendei szolgálat után, három csillaggal a gallérján. Ötvenéves korában. Aztán — hiszen élni kellett — segédmunka különféle gyárakban egészen 1963-ig, a nyugdíjig. — Nem harcolt az igazáért? — Az igazamért? Hát micsoda világ az, ahol a kétszer kettő négy igazságát csak harc árán lehet bebizonyítani. — Kijön a nyugdíjából? Gondolom, nem lehet sok. — Szerényen — így ő. — Nagyon szerényen. Meg a kis kert is segít — mutat a ház köré. — Meg aztán, mondja csak, mi kell már nekem? Jövőre kezdem a kilencedik ikszet, az utolsót . . . * Megborzongok, noha meleg júliusi alkony van. — Gáspár bátyám — mondom —, mit tud mondani a mai vasutasnak? — Mit? . . . Amit apám mondott nekem, amit aztán saját bőrömön tapasztaltam: a vasút, az egy nagy család! — Gondolja, korszerű tanács ez ma? — Az együvé tartozás mindig is korszerű lesz! Horpadt arcában mélyebbek lettek a ráncok. Amikor elbúcsúztam tőle, tekintetében a reménykedés csipkebokra égett. Ugyan miért? . .. így csak erős és tudatos ember élhet, reménykedhet. Tudja, jövőre kezdi a kilencedik ikszet, ő mondta: az utolsót... Karácsonyi István A szolgálat utolsó félórája Ma reggel is ötkor kelt, azután megitta a kávéját, azt hol ő, hol a felesége főzi, aki szintén itt dolgozik az állomáson, személypénztáros. — A negyedikről áll kifelé .. . áll kifelé — mondja Miklya András a hangosbeszélő mikrofonja fölé hajolva, azután ismét hozzánk fordul. — Hat óra tíz, mire átveszem a szolgálatot. Ilyenkor nyáron megnő a személyforgalom. A nap legnehezebb része tizenhárom és tizenhat óra között van, mert ilyenkor nagy személyforgalom közben tolatunk is. A szúnyoghálóval borított ablakon át látni, piros mozdony halad át lassan az állomáson, kék sapkás vasutas sárga zászlóval vezényli. — Beállt a háromra, beállt a háromra ... — szólal meg ismét a megafon Miklya András hangján. A pályaudvar egyben információs központ is, így van ez városon és falun egyaránt. Merre van a híres strandfürdő, hogy lehet eljutni a várszínházhoz, hol van a szép Körös-part? Számtalan kérdésre kell válaszolni egy városfia vasutasnak. — Szerbusz Pista bátyám — köszönti a veszteglő Körös expressz kalauzát a szolgálattevő. — Visszafelé nincs rendelkezés. A vasútállomás irodájának ablakához borzas, ősz hajú, idős asszony hajol. Először azt hinni, valamit kérdez, de a motyogás egyenletes és folyamatos. Választ nem vár zavaros gondolataira. — Minden nap átjön Csabáról — magyarázzák az irodában. — Itt motyog az ablak alatt egy darabig, azután valamelyik vonattal hazamegy. A háttérben a zavaros motyogás kíséretében Miklya András tovább mesél az állomás hétköznapjairól. Szó esik egyebek között arról, hogy Gyula a kishatárforgalom kedvelt célpontja. A román kocsik azonban nem jönnek be Magyarország területére, innen futnak át a magyar szerelvények Szalontára. Híres is a gyulai román piac. — Ma szerda van — magyarázzák az irodában tartózkodók. — Ilyenkor Csabán van a piacuk, csütörtökön meg itt. — Lejt is lehet kapni, egy az egyben, de hát kinek kell? Sokan vannak akik csak átjönnek, megebédelnek és otthon elmesélik, hogy mit láttak és persze, hogy mit ettek. Nagy a meleg. A szolgálattevő asztalra borított egyensapkájának peremén lusta légy mászkál. Az ablak alatt lehajtott fejjel, akár egy siratófalnak fordulva, egyvégtében motyog, panaszkodik az öregasszony. Aztán egyszer csak megjelenik az ellenség. Egy másik öregasszony bukkan fel a peron bejáratánál, öklét rázza a csendesen panaszkodó felé, mire az sivalkodni kezd. Egy idő után szamárfület mutatnak egymásnak, sőt seprűt is ragad egyikük, hogy a másik „életét kioltsa”. — Csend legyen már, hallják! — szól ki az ablakon kotmolyságot erőltetve magára a szolgálattevő. A viszály elcsitul. Az ablak alatti öregasszony újra a falnak fordul. — Beállt a negyedikre, beállt a negyedikre — tölti be a szolgálattevő hangja a gyulai vasútállomás peronját. A falon bekeretezve a vasutas rangjelzések színes ábrái, ha valaki nem tudná, kinek ki a felettese, innen leolvashatja. Bajuszos fiatalember lép a helyiségbe, ő állt az előbb egy beálló mozdony vezetőfülkéjében. Kissé gyanakodva teszi fel keresztkérdéseit, melyik lapban és mikor jelenik meg az írás, színes lesz-e a fénykép. Mentségére legyen mondva, közel a román határ. A váltás már megérkezett. Miklya András átadja a szolgálatot. Ma, hála Istennek, ma nem történt semmi különös. Pataki Kálmán I A MÁV Szak- és Szerelőipari Főnökség pályázatot hirdet elemző közgazdász, valamint független belső ellenőr munkakörök betöltésére. A munkakörök betöltéséhez szükséges képesítési előírások Elemző közgazdász: — szakirányú egyetemi vagy főiskolai végzettség — legalább ötéves szakmai gyakorlat. Függetlenített belső ellenőr: — Pénzügyi-számviteli főiskolai (közgazdaság-tudományi egyetemi) végzettség, vagy — középiskolai végzettség felsőfokú vasúti (vagy azzal egyenértékű) szakképesítéssel együtt — legalább ötéves szakmai gyakorlat. A beküldendő pályázatok tartalmazzák: — az eddigi tevékenység (munkakörök) felsorolását — jelenlegi munkahelyét, beosztását, besorolását, bérét, jövedelmét — iskolai végzettségét — szakmai képzettségét — részletes, kézzel írott szakmai önéletrajzot. A munkakörök azonnal betölthetők. Bérezés: a MÁV Kollektív Szerződésben foglaltak, illetve megegyezés szerint. A pályázatot a MÁV Szak- és Szerelőipari Főnökségéhez kell benyújtani. CÍM: 1103 Budapest X. ker., Kőér utca 3/D. LEVÉLCÍM: 1475 Pf. 19. HATÁRIDŐ: a közzétételtől számított 30 napon belül. RÉSZLETES felvilágosítást ad: Mekes József személyzeti és munkaügyi osztályvezető, a 147-2555/321, vagy a 147-1970/321 postai, illetve a 01/73-21 üzemi telefonon.