Magyar Zene, 2007 (45. évfolyam, 1-4. szám)

2007 / 1. szám - TANULMÁNY - Mesterházi Máté: Cantus vitae, cantus mortis: Két posztromantikus kísérlet az összefoglalásra

20 XLV. évfolyam, 1.szám, 2007. február Magyar zene gyerek” Dohnányi Ernő papáját, Dohnányi Frigyes pozsonyi gimnáziumi fizikata­nárt, aki - afféle Leopold Mozartként - fiát tényleges koránál ifjabbnak állította vol­na be. Tudjuk, Schmidt „téved”, hiszen a közös iskolai hangversenyen föllépő rivá­lisa valójában nem másfél, hanem két és fél évvel volt fiatalabb nála.­ Ám azt is tud­juk: Pozsonyból Bécsbe való kényszerűen korai áttelepülésének igazi okát, Schmidt pápa sikkasztási ügyét, utóbb, a húszas évek közepén immáron általánosan elis­mert zeneszerzőként, bár érthető módon nem teregeti ki, azért nem is cáfolja. Vannak ebben a fölöttébb érdekes önéletírásban gáncs nélküli alakok is, minde­nekelőtt egy ferences atya, bizonyos Páter Felicián, aki az ifjú Schmidtet orgonái­nk valamint zeneelméletre tanította, méghozzá olyan színvonalon, hogy növendé­ke minden erőlködés nélkül felvételt nyert Bécsben Anton Bruckner ellenpont-osz­tályába. A pozsonyi ferencesek orgonájának ezüst fényű hangja Franz Schmidtben egyébként is már-már az arany mezők, ezüst folyók emlékeként élt tovább, mint írta: „el kellett jönnöm Pozsonyból, Feliciántól, a kedves ferences kolostortól és szép orgonájától, egyáltalán: Magyarországról”.10 A szeretve csodált Felicián atya (akinek nevét Schmidt mindig magyarosan - szlovákosan? - c-vel írta) mellesleg csúnya véget ért: 1917 augusztusának egyik hajnalán az Orsolya-rendiek templo­ma előtt ledöfték tőrrel, akár egy Victor Hugo-regényben. A tettes egy Schönhofer nevű orgonaépítő volt, aki nehezményezte, hogy a szakértőként fölkért atya foly­vást lesújtóan nyilatkozott az általa épített hangszerekről...11 De talán nem fölös­leges megjegyezni ebben az összefüggésben azt sem, hogy az említett Alleluja ere­detileg orgonaműnek született, az 1928-as Négy kis prelúdium és fúga D-dúr darabja­ként. Mint ahogy kitüntetett szerep jut az orgonának a Hétpecsétes könyv­ben is, ahol önálló tételeket kap, vagyis épp olyan fontos feladatot lát el, mint amilyen Dohnányi Cantus vízfejében a szimfonikus zenekarnak jut. Mindennek - mint látni fogjuk - a későbbiekben lesz majd jelentősége. Gerhard J. Winkler eisenstadti zenetudós a Deutsch-Westungarn, vagyis nagy­jából a mai Burgerland területéről elszármazott három muzsikus - Joachim József, Goldmark Károly és Brand alias Mosonyi Mihály - példáján vezette be a komple­menter életrajzok fogalmát.12 Ez azt jelenti, hogy hasonló feltételek közül kiindul­va egyikük (Joachim) a német, másikuk (Mosonyi) a magyar, harmadikuk (Gold­­mark) pedig az osztrák-magyar opciót választotta. Ugyanezen a nyomon elindul­va, egy kicsit északabbra Pozsony háromnyelvű városába jutunk, ahol viszont,­ ­ idézett előadásában Tallián is hivatkozik Carl Nemeth Schmidt-monográfiájának egyik hangzatos fe­jezetcímere: „Der Rivale Dohnányi”. Lásd Carl Nemeth: Franz Schmidt. Ein Meister nach Brahms und Bruckner. Wien, 1957, 32. 10 Uott 19. 11 Vö. Carmen Ottner: „»Ich hoffe... dass Du Anteil nimmst an diesem schweren Erlebnis«. Zwei Briefe Franz Schmidts anläßlich der Ermordung Pater Felizians.” In: Franz Schmidt und Preßburg. Studien zu Franz Schmidt XII. Hrsg, von Carmen Ottner. Wien-München: 1999, 114-121. 12 Gerhard J. Winkler: „Joseph Joachim und Carl Goldmark. Zwei parallele jüdische Musikerbiogra­phien aus dem historischen Westungam.” In: Musik der Juden im Burgenland. Referate des internationalen Workshop-Symposions, Eisenstadt 9-12. Oktober 2002 (=Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgen­land 115). Hrsg, von Gerhard J. Winkler. Eisenstadt: 2006.

Next