Magyar Zene, 2007 (45. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1. szám - TANULMÁNY - Mesterházi Máté: Cantus vitae, cantus mortis: Két posztromantikus kísérlet az összefoglalásra
18 XLV. évfolyam, 1. szám, 2007. februá Magyar zene Csak a diplomáciai tapintat nem engedhette ugyanis Tallián Tibornak észrevenni azt a harminc esztendeje szlovák szerző tollából megjelent írást, amely egy ötven évvel ezelőtti osztrák Schmidt-monográfiára hivatkozva állít hajmeresztő képtelenséget; eszerint a zeneszerző „anyja, a Skalicán [azaz Szakolcán] született Maria Ravaszová hozta a Schmidt-családba a szlovák elemet...” Még szerencse, hogy Bécs ezúttal is betöltötte regulatív szerepét: az ott kiadott Schmidt-tanulmányok első kötetének szerkesztője, Otto Brusatti jegyzetben idézte a zeneszerző önéletrajzi vázlatainak idevágó passzusát: „Mein Vater war von mütterlicher Seite Ungar, meine Mutter reinrassige Magyarin.” Mindez persze nem azt jelenti, hogy szülővárosában, Pozsonyban Franz Schmidtet - aki tehát háromnegyed részt magyar volt, és magyar nyelvtudását egész életében megőrizte - ne érhették volna szlovák zenei hatások; csakhogy ezeket, mint Tallián is megjegyzi, nem könnyű megkülönböztetni a szlovák zenetudomány által németül „neu-ungarisch”-ként emlegetett stílustól (tehát kvázi az új stílusú magyar népdaltól, valamint a népies magyar műdaltól). Hogy a híres Alleluja-tételt, amely Schmidt kései főművének, a Hétpecsétes könyve című oratóriumnak a csúcspontján szólal meg, magyarosnak szabad-e hallanunk (amint azt sokan teszik), vagy szlovákosnak kell-e (amint azt állítólag maga Schmidt mondta), annak föltehetőleg csak akkor volna jelentősége, ha a zene nem nyűgözne le minket már önmagában is egzotikus lejtésével, fanyar harmóniáival, fényesen zengő hangszerelésével. Vagyis ha ennek az olyannyira osztráknémet apokalipszistablónak ezen a kitekintő magaslatán a szlovákos? magyaros? cigányos? egyszóval: „transzlajtániai” hejehuja-halleluja mulatschak nem képviselne különleges esztétikai értéket. (1. kotta). Unpoco allegro, ma maestoso 3 Zdenko Novácek: „Die Preßburger Jahre Franz Schmidts.” In: Studien zu Franz Schmidt I. Hrsg, von Otto Brusatti. Wien: 1976, 39. 4 Andreas Liess: Franz Schmidt. Leben und Schaffen. Graz: 1951. 5 Studien zu Franz Schmidt I. 41. 6 Das Buch mit sieben Siegeln (1935-37) 7 Hogy ez az úgynevezett magyaros jelleg itt mennyire áttételesen jelentkezik, azt egy szinte primitíven egyszerű interpretációs feltétel teljesülése, illetve teljesítetlensége igazolja: megvalósítja-e a karmester a kottában előírt accelerandót, vagy sem, és helyette valamiféle esetlen rubatóval kísérletezgetik-e. A kereskedelemben kapható felvételek közül e tekintetben is a legjelentékenyebb dirigenseké a legmeggyőzőbb. Hogy ehhez elég-e amerikai görögnek lenni (mint Dmitri Mitropoulos az 1959-es Salzburgi Ünnepi Játékokon), vagy azért lehetőleg rendelkezni kell egy grazi „magyar” nagymamával is (mint amilyet egy móri születésű Lamberg-grófnő személyében Nikolaus Harnoncourt, a 2000-es bécsi Osterklang fesztivál produkciójának a karmestere mutathat fel), azt tudományos vizsgálat tárgyává tenni ezúttal nem akarnánk ...