Magyarok, 1947. (3. évfolyam, 1-12. szám)

1947-11-01 / 11. szám

a szolgaságról és a szabadság perceiről Alkalmi költő, mindig rendelésre,­­parancsra írom én már versemet, kihunyt a vágy, az írni, írni, írni, ha nem lehet, hát nyugszom: nem lehet. Ha nem megy, nem megy. Dicsre karmos éhem — miként a tyúk, ha naphosszat magért — nem kapirgál a hullott, percek, évek ganéjdombján rímért, hasonlatért. Csak akkor írok már, hogy lui parancs jó, ha rám suhint a lomb: ,,Elhervadok, fesd újnak zöldem, csörgő sárgulásom, tedd, hogy legyek, mikor már nem vagyok —, mert ez a dolgod!” Igen, ez a dolgom. Hát hajlongok, szolgálok évszakok ostorszavára. Mint hajdan királyok pod­orjai ha hercegek, papok s királyokon uralgó ringyók arcát másolták: Ūду én kertet, csillagot, hajnal taréját, alkony kérő gésát —: tücskök, rigók kegyében így vagyok. S ha pártom szól? Ne félts engem, barátom: csak ő a gyöngéd, nem parancsoló. Mert nem parancsra ver a szív, nem arra munkál a hús medrében csobogó hűséges ér. Nem kint szól ő: szivemben! Szivem verését mondják a szavak, ha őt, ha Róla! Százhogy világom, a százszor görcsös kötél így szakad s a szolgatartó tájak és egek közt, ki mindig mást, ilyenkor csak magam: vonósejárta hegedűvé válva, szabad költő szabad szava szavam! 755 ZELK ZOLTÁN

Next