Magyarország, 1861. január (1. évfolyam, 7-26. szám)

1861-01-16 / 13. szám

13. SZ. Szerda, január 16-án. 1861. — I. évfolyam. SZI5SÍSA“,[IDA 1 T. MUNKATÁRSAINK 1 “ HIRDETMÉNYEK DIFA: II kiadó-hivatal Ujtér 3. sz. földszint. a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes példányok OSTERLAMM K. és LAMPEL ROBERT könyvkereskedőknél ELŐFIZETÉSI ÁR * -»vg-BB—jge-a—-—B-g-jgegsJgSB-BBSBSBSiBi-g-5—10 ulkrnjCZÁron kaphatok. Egészév 16 ft. Félév 8 ft/Negyedév 4 ft. Pest, január 15-dikén. Külföldi szemle. Minden szem Olaszország felé van fordulva — onnan pedig e pillanatban a béke szelíd szele fu. Hiába tagadnék, az Opinione — ma legalább — meg­­czáfolna. A háborút a tavasz első hónapjairól el van halasztva. „Francziaország fegyveres gyámolitása gyanút ébreszt. Olaszországnak egyedül kellene az osztrákokkal megmérkőzni. Mostani hadereje mellett pedig még nem teheti. Előbb szervezni fogja magát.“ Ezt a Cavour közlönye mondja — de várjon máról nem holnapra mondja-e, mikor ma semmi sem bizonyos, csak a holnapi bizonytalanság! A láthatár tele felhőkkel, az emberek kedélye nyugtalansággal — csak egy férfi mosolyg, egy férfi látja a jövőt rózsaszínben, kit soha sem láttak leverve, soha kétségbeesve — nem Napoleon, az ő czélja ma is enigma — az öreg Palmerston. Va­jon nem az ő mo­solya bűvölte le az Opinione hangját? Londonban talán sejtik, hogy a Velencze felett való alkudo­zással fövenyre építettek s most a megváltás helyett más eszközhöz kell nyúlni. Erre pedig idő kíván­tatik. De ha ma az angol befolyás kerekedik felül Turinban, nem fog-e ez holnap a francziával történ­ni ? Vagy nem egy-e ez a kettő, és az Opinione bé­kéje csak látszat ? Óvatosnak, azaz bölcsnek és népszerűnek lenni nem egy dolog. Hanem miután a hang csak a fület és nem mindig a szívet tölti meg, kötelességünk arra vigyázni. A Daily­ Newsben — mely Russel közlö­nye — úgy tetszik, mintha az Opinionéhoz rokon hangot hallanánk. „A turini nagy államférfi higgadt eszének nem kevésb­é köszöni majd Olaszország tel­jes felszabadítását, mint a caprérai nagy katona ret­tenthetetlen szivének. Ez a londoni ku­ltigyér lapja egyik főczikkének szövege. Aztán egymást követik a szebbnél szebb paraphrázisok : mint jutal­mazza a katona bátorságát rögtön a dicsőség, mig az iroda csendes és állhatatos bátorságát a jelen több­nyire félreismeri s csak a késő kor tér vissza reá. Senki sem kérdezi, ki ültette a fát, csak mikor terebé­lyes és gyümölcshajtó ágainak árnya alatt a késő nemzedék gyönyörrel pihen — jut egynek-egynek eszébe róla megemlékezni. Ha a Daily­ News czikke csak eddig volna írva beérhetnék e szóval : élege Cavourra! Szerencse-ki­­vánat (kard helyett) a toll politikájához! De egy erős dolog van abban helyeselve, melyet eddig az egész angol sajtó kárhoztatott : „Nizza és Savoya átengedése, egyike azon politikai tényeknek, me­­yeket az eredmény igazol.“ E nyilatkozat a londoni külügyminiszter lapjában, a legnagyobb engedmény, az erkölcsi siker egy neme Na­poleon javára. És he lehet ily fontos előzményből a jövőre következtetést vonni: helytelen-e az Opinione ellen feljebb emelt kétségünk, hogy békeszellője, csak átsuhanó jugalom, mely a gyenge virágot meg­hajlítja, míg az erős fának csupán apró levele moz­dul. Hisz a­mit a Daily­ News mond, az nem gyanú a Napoleon-politika ellen, az a gyanúnak ellenkezője. Igaza lehetne az Opinionenak, ha a koczka el­vetése csak Piemonton állana. Osztjuk ugyan a Der­­by-lap a Morning-Herald felkiáltását: „Senki sem tudja mit akar III. Napoleon!“ — de Palmerston ta­lán sejti, különben nem volna oly rózsaszín kedve. Az is figyelmet érdemel, mit a „Nationali­­tes“ mond, hogy a bécsi kormány körjegyzéket inté­zett az európai udvarokhoz, melyben kijelenti, hogy Garibaldi kiszállásáért — bármely határpontján a birodalomnak — Viktor Emánuelt teszi felelőssé. Ez más szóval azt teszi, hogy Ausztria, várakozó helyzetét, támadással cseréli fel, mihelyt az invasio csak mozdul is, mely összeköttetésben áll a Garibaldi terveivel. Tartózkodással fogadjuk ugyan a Nationa­les hírét, de a helyzet fontosságánál fogva el nem hallgathattak. Külföldi rovatunk, Cogalniceanu moldvai kül­ügyminiszter nyilatkozatát ajassui országgyűlésen bő kivonatban hozza. Nem csupán a „semlegesség“ és „vendégszeretet“ okos és nemes elvei miatt — mi a fejedelemségek külpolitikájának sarkpontja — érintjük e nyilatkozatot, de mivel az utóbbi napokban oly aggasztó hírek voltak itt a fővárosban elterjedve melyek elhomályositák vala Drezda alacsony dicsősé­gét. Ezerekre tevék azon szerencsétlenek számát,kiket a fejedelemségek kormánya, feltevés szerint Ausztriá­nak kiszolgáltatott. A dolog nem így áll. Mintegy 60 menekültről van a szó, kiknek kiadatását a mold­va­­oláh kormány megtagadta , mivel azonban a szomszéd államokkal összeütközésbe jönni nem­ akart és eszélyesen nem is akarhatott, a me­nekülteket Galaczból tisztességgel eltávolitá. Tán e menekültek épen azok, kikre a Nord következő So­rai vonatkoznak: „Az utóbbi napokban a székely­földről számosan menekültek Moldva-Oláhországba, kik miatt az ojtozi és temesi szorosok, ágyuk és ka­tonasággal lőnek megrakva.“ A Cogalniceam­ nyilatkozata, vagy inkább hely­zete arra a körülményre emlékeztet bennünket, hogy nálunk az 1848-ban törvényesen elismert felelős mi­­nisztériumot, sokan nem tudják az osztrák birodalom sajátságos államiságával összeegyeztethetőnek talál­ni. Azon dualizmus mellett, mely a birodalmat, ma­gyar és német-szláv népcsoportra osztja — úgy mond­ják — egy ágnak két minisztériumot is kellene haj­tani. Íme a duna fejedelemségekben azt látjuk, hogy még külügyminiszter is kettő van: egy­ Jassyban, másik Bukarestben s azért a közügyek rendes med­­rekben folynak. Némely szomszéd nincs ugyan a dolgok mene­tével a fejedelemségekben megelégedve , hanem ennek oka lehet puszta alaptalan gyanú. A Süd­deutsche Ztg. például azt rebesgeti, hogy Oroszország folyvást duzzog, mivel Kuza herczegnek, a magyar és mazzini­­bizotságokkal kötött egyesse’gben, a többek közt Bu­kovina is oda van ígérve. De hát mi köze az oro­szoknak Bukovinához ? „Mi nekik Hecuba, hogy mi­atta sírnak?" Belföldi szemle. A jelen szám belföldi rovatában találja olvasónk Nyitramegye föliratát, melyet tegnapi ígé­retünkhöz képest egész terjedelmében közlünk, s melynek történetéhez — nyitrai levelezőnk kimerítő tudósítása nyomán, melyet igen sajnálunk, hogy a szűken kimért hasábok nem engednek egészen át­venni — meg kell jegyeznünk, hogy a benne foglalt pontokat Buzna Lajos úr indítványozta s a gyűlés azokat az indítvány szerint el is fogadta, kettőnek kivételével, mely módosítást szenvedett. Az indítvány fölött — mint levelezőnk mondja — remek parlamen­táris vitában Tormay Pál, Vancsai Pál, Zerdahelyi Incze, Rudnay István, Kámánházy Károly, Ocskay Ignácz, Mérey Vincze, Zelenay Gedeon, Tarnóczy Gusztáv, Vagyon­kanonok, Hamar Pál, Markhot Ká­roly, Zmertich Simon, Simonyi Simon, Jánosi, Szu­­lyovszky Ignácz urak vettek részt. A vitatkozás egyik érdekes részletét azon kérdés képezte, ki által hívható össze a legközelebbi országgyűlés ? E kér­dés feszegetése, Batthyányi Ferdinánd első alispán úr javaslata folytán, a feliratból kihagyatott. Még va­lamit kell följegyezni e gyűlésről, a­minek aligha van párja a jelenleg folyó gyűlésekben : a vitatkozásban egy távollevő bizottmányi tag, Simonyi Ernő mene­kült hazánkfia, szintén részt vett — levele által, mely fölolvastatott. A gyűlés másnap (jan. 9-kén) folytat­­tatván, a cs. k. hatóságok átvétele iránti utasítások­kal foglalkozott. Ekkor történt, hogy Szakállas ügy­véd ur indítványára határozattá lett a telekkönyvi ügyvitel megszüntetése s a betáblázások isméti be­hozatala a régi mód szerint. A határozatot nyomban a tett is követte: egy kötelezvény és egy bérszerző­dés betáblázottnak mondatott ki. Óhajtjuk, hogy Nyitra megyének a telekköny­vekre vonatkozó határozata senkinek kárt vagy zavart ne okozzon; és szerettük volna, ha e tárgy szintoly tü­zetes vitatkozásnak vettetett volna alá, mint például Buzna úr indítványával történt, lehet, hogy akkor a megye ezen kérdés eldöntését is az országgyűlésre utalta volna, — a­mi ily kényes természetű kérdések­nek gyakran a legczélszerűbb. Sajnáljuk, hogy a te­lekkönyvek kérdésében Dedek úr rá nem ért szakértő­képen kidolgozott javaslatát felolvasni. A határozat hamarább mondatott ki, mintsem ő felkérhette volna a bizottmányt, küldjön ki valakit a beadványoknak, elsőbbség tekintetéből átvételére: ez írná rájuk a be­adás idejét s a számot, s egyeztetné össze a tettleges birtokkal, hogy a történendő betáblázásokban hiá­nyok s ezekből károsítások ne támadjanak. A megye, úgy hiszszük, ez indítványt fentebbi határozata után is elfogadhatja még, azért közöljük. Meglehet más megyék is elfogadják ideiglenes intézkedésül, míg az országgyűlés végleg határozand. Nyitra megye legközelebbi gyűlése febr. 6-kán lesz. — Pozsony megye, a jan. 9. és 10-dikén folytatólag tartott bizottmányi ülésekben, a telek­könyvek fentartását, az országgyűlés intézkedéséig elvileg kimondta, s az árvás vagyont, a megyetörvény­szék felügyelete alatt, külön árvahivatal és főgyámok által határozta kezeltetni. A tárnokot fölkéri, hogy zavargásokra legtöbb alkalmat szolgáltató fínánczok és zsandárok távolittassanak el, katonai erő pedig csak a megyei hatóság felszólítására alkalmaztassék. — A megyei főnökséget és pozsonyi járáshivatalt 11. és 12-dikén adták át; a törvénykezés átadását meg­tagadták. Pozsony megye legközelebbi bizottmányi ülése febr. 4-dikén, a cs. k. haditörvényszékek által kivég­zettek gyász-isteni tisztelete pedig 5-dikén lesz. — Ungból „Többen“ aláírással egy kis óvás­tételt vettünk, melyben panaszképen mondatik, hogy Ungmegye decz. 20-dikai közgyűlésén óvás tétetvén a kinevezett főispán törvényessége ellen, mivel a tör­vényes, 1848-diki főispán a haza szolgálatában meg­­őszült Bernáth Zsigmond, s ennek kellene a főispáni széket elfoglalni, ez óvástételt nem iktatták be a jegyzőkönyvbe. — Pécs városa jan. 10-dikén történt tiszt­­ujítását a tárnok, mint lapunk utóbbi számában már jelentve volt, megsemmisítette. E tisztujítás, tisztelt levelezőnk Sátorh­almi Ede ur tudósítása szerint, úgy folyt le, hogy a külvárosi polgárság egy része a vá­rosház termét, lépcsőit s a tér egy részét elfoglalván ’— úgy, hogy sok választó be nem juthatott — a 48- diki tisztikart visszaállította, aztán az új polgármes­tert, Aidinger Pált megéljenezve, szétoszlott. A­kik be nem férhettek, állítják, hogy a tömeg nagy része olyanokból állt, kiknek nincs szavazati joguk. A ki­kiáltott polgármestert este fáklyás zenével tisztelték meg, s ezután egy csomó rakonczátlan R. városi biz­tos lakásához vonult, az ablakokat betörte, az abla­kokon át a szobába rontott, s nem találván hon a ke­resett egyént, a bútorokat rombolta. Tudósítónk úgy van értesülve, hogy a botrány indítói személyes bu­­szut gyakoroltak. Ugyancsak Sátorhalmi Ede úr írja nekünk, hogy az országgyűlésnek Budára összehívása általá­nosan igen rosz hatást okozott. — Nyíregyháza is rendezkedik, de levelezőnk méltán panaszolva említi, hogy ^az 1848-diki törvé­nyeknek inkább szavához, mint szelleméhez ra­gaszkodva, zsidó hazánkfiait a választók közül ki­zárták. (Fk) Mióta octóber 20-ra az ausztriai bi­rodalomban helyreállttá a soká ócsárolt, de végre mégis természetszerű kénytelenségnek bi­zonyult,, dualismust “,a Lajthán innen és túl élénk politikai mozgalom fejlődött. A bécsi centralista lapok gúnyolhatnak, a­mennyit tetszik, a „tör­ténelmi politikai egyéniségek“ és nevezetesen a birodalmi tanácsbeli majoritás magyar veze­tői felett, panaszkodhatnak szívszakadtáig azon centrifugális törekvések felett, mik azóta nyil­vánulnak, de azt az egyet nem tagadhatják, hogy ama majoritás hozta létre azt, a­mi a Bach-féle rendszernek soha sem sikerült, a­mi­nek sikerülését e rendszer egyébiránt nem is kívánta — fürge politikai élet ébre­dését. Hogy az éveken át merev­ görcsben fe­küdt birodalom nem mozgott épen azon irány felé és azon ütém­ szerint, melyet egynémely bécsi újságíró akart neki diktálni, az egyes szerkesztőségi irodákban kétségbeesést szülhet, de a szabadság a nemzetek önállóságának és ter­mészetszerű haladásának barátja csak öröm­mel nézheti, hogy a megdermedt, az elzsib­basztott tagok még nem vesztettek el minden életerőt, hogy még mozgásra, tevékenységre képesek,­­ még pedig nagyobb mértékben, mint ezt a hosszú színhalál után várni lehetett. A figyelmes szemlélő azonban tüstént észre fogja venni,miszerint a Lajthán inneni és túli mozgalom közt tetemes különbség uralkodik, melynek jelzése tán némi érdekkel bírhat a mi olvasóink előtt is. Különböző mindenekelőtt a mozgalom intenzitása. Míg a bécsi politikai sajtó nem győzi eléggé nógatni az „állampolgárokat,“ hogy akár csak a közvetlen érdekeiket érintő községtanácsi választásokban is élénkebb részt vegyenek; míg nem győzi őket elégszer figyel­meztetni arra, hogy a német elemnek végké­pen el kell gázoltatnia,ha a többi nemzetiségek mozgékonysága ellenében eddigi apathiájából ki nem lép, addig a magyar lapoknak alig van helyök, nemzetünk önkénytes mozgalmait akár csak legátalánosb vonásokban is följe­gyezni, nem tudnak elég meleg szavakat ta­lálni azon buzgalom dicsőítésére, mely az or­szág egyik végétől a másikig nemzetiségünk ügyében nyilvánul. Ez az egyik különbség. A másik a mozgalom természetére és irányára vonatkozik. Mi a magyarhoni politikai mozgalom czél­ja? Valódi alkotmányos kormány autonómiájának helyreállítása. A nemzet elő­ször alkotmányos elvek szerint akar kor­mány­oztatni, másodszor minden más országtól függetlenül. És minő uton törekszünk mi e czél felé? Egyesegyedül a fenálló törvé­nyek alapján, miket még akkor is elfoga­dunk alapul, ha tudjuk, hogy náluknál jobbak is lennének hozhatók, de tüstént csak alkot­mány­ellenes úton fognának adathatni. Mind­ezek annyira köztudomású dolgok, hogy to­vábbi bizonyításra nem szorulnak; nemzetünk tiszta fölfogással bír a nagy politikai felada­tokra nézve és sem egyes rendek, sem az egyé­­nek jogai vagy kiváltságai mellett nem buz­­gólkodik, jól tudván, miszerint a független és alkotmányos államban már eo ipso van hely minden megalapult jogra nézve. A Lajthán till azonban egészen más a po­litikai mozgalom iránya. E mozgalom ott min­denek előtt a személyes és polgári sza­badság elérésére van irányozva és csak má­sod­sorban alkotmányos kormány­formák be­hozatalára. Szomszédaink programmjában legis legelső pont az, hogy — triviális kifejezést használva — nem akarnak „szakíroztatni“, nem akarják tűrni azt az ezernemű gyám­kodást, mel­lyel a kormány a polgári sőt a magán élet minden részleteibe avatkozott, mind a két irányban az egyénnek semmi szabadságot nem hagyva. A magasabb poli­tikai jogok irányában, mind a népnek részvé­tele a törvényhozásban, még elég csekély a fogékonyság. Innen van az, hogy a kormány eddigi intézkedései, ámbár kétségbe vonhatla­­nul legalább közeledést jelentenek az alkotmá­nyosság felé, de közvetlen hatást, nem gyako­roltak az egyéni szabadság fokára a nem-ma­gyar birodalom-részekben csak közön­nyel vagy épen elégületlenséggel találkoztak. Az imént mondottakból megérthető azon különbség is, mely az útra nézve nyilvánul. A magyar nemzet — miként mondtuk — beéri a kevésbbé jó törvén­nyel, csak ne sértessék meg azon elv, miszerint az ő befolyása nél­kül számára törvényt hozni, módosítani vagy megszüntetni nem lehet; e nemzet a maga vív­mányait senkinek nem akarja köszönni, csak önmagának. A Lajthán túl mindent a kor­mánytól kívánnak és várnak; nem érik be az adott bár nagyon keskeny alappal, hogy szi­lárd lábból álljanak rá és onnan építsenek to­vább, hanem azt akarják, hogy minden, a­mi kell, „fix und fertig“ od­royroztassék. És — megvalljuk — ez némileg ment­hető. Az önmagából való fejlődés lassan megy és miként az aloe csak évek után hajt egy-egy virágot, pompásat ugyan, de csak egyet! A bi­rodalom népeinek pedig nincs ideje várakozni , ők hazánkhoz képest századokkal vannak hátra és így a mostani válságos időben, hol „periculum in mora“ mindkét lábbal bele akar­nának ugorni „in médiás res“. Az imént elősorolt lényeges különbségek, úgy his­szük világossá teszik, hogy — a fejede­lem személyén kívül — nem képzelhető oly ka­pocs, mely mind a két félhez illenék és egyikre nézve sem lenne nyomasztó. A birodalom két felének utjai messze térnek el egymástól, ha­bár Du­s faventibus végre ugyanazon czél mellett találkozhatnak, föltéve, hogy e czel nem valami chimára valósítása vagy valami ország­­lási rög-elmélet a tout prix foganatosítása, ha­nem a birodalom önálló nemzeteinek testvéries egyesülése egy közös fejedelem alatt. Ha tehát némely szabadelvű bécsi publi­cista egyre sürgeti az „egyesült német-szláv országgyűlést,“ hogy az „ellensúlyt“ képezzen a magyar országgyűlés ellenében, akkor ma­ga sem tudja, mit cselekszik. Arra e német­­szláv országgyűlést soha nem leend képes, hogy a magyart idegen útra terelje vagy ősi

Next