Magyarország, 1861. május (1. évfolyam, 103-126. szám)

1861-05-28 / 124. szám

dása lehető vagy időszerű volna! Ez alkalom­mal csak egy körülményt akarok említeni, mely elhunyt barátom tapintatára, gyöngédségére uj fényt áraszt­­ó, ki saját sze­mélyére nézve félelmet és óvatosságot nem is­mert, ki minden percben kész volt életét vagy személyes szalkadságát koczkár­a tenni, a tulságig óvatos, mondhatni félénk volt, midőn valamely barátjának vagy bárki másnak élete vagy biztonsága forgott kérdésben. Sok évig szakadatlanul és sűrűn folyt levelezésünk alatt soha egy perczig nem feledkezett meg a különben oly szórakozottnak ismert férfiú ar­ról, hogy az, kihez leveleit intézi, egy gyana­kodó és kémlelődő kormány Damocles-kardja alatt él és mozog. Noha elméje szüntelen az el­nyomott haza ügyeivel és szenvedéseivel foglal­kozott, hozzám a számkivetésből irt számos le­veleiben egy szó, egy vonatkozás sem foglalta­tik, mely a hadi törvényszékek, befogatások és kivégzések ama gyászos korszakában a levél vevőjét bajba keverték vagy keverhették volna. Ily apró jelentékteleneknek látszó vo­nások festik leghívebben az ember jel­lemét. Minő mestere volt Teleki László az Írás­nak, s különösen a levélírásnak, megítélhetni azon levelekből is, melyek legújabban folytak kiapadhatatlan tollából és elméjéből, s melyek közöl néhány a hirlapok által közzététetett. Válaszait értem a hazai törvényhatóságok üd­vözlő leveleire, melyekkel ezek a habár aka­rata ellen és idő előtt visszatért hazafit sorban megtisztelték. Nem tulajdonítok ezeknek kel­leténél nagyobb fontosságot és becset, de an­­­nyit mondhatni, hogy nehéz feladat volt, rend­kívül ügyes tollat és találékony elmét kívánt, egy és ugyanazon tárgyban annyi levelet írni, s mindegyikbe az alaphang megtartása mel­lett uj meg uj eszméket és fordulatokat szőni, s hogy a feladat rendkívüli tapintattal és sze­rencsével oldatott meg a szóban levő vála­szokban. — Azon beszéd - töredéket, melyen életének utolsó éjjelén, talán néhány percz­­czel halála előtt, képzelhetni tehát, mily fel­dúlt kedély állapotban dolgozott, melynek fo­nala életével együtt szakadt meg, melybe an­­­nyi hazafias fájdalmat és nemes haragot ön­tött, mindnyájan könnyes szemekkel, fájdal­mas kegyelettel olvasták, mint politikai vég­rendeletét egy hű hazafinak. Erről többet szó­­lanom szükségtelen. Mindezeket csak azért mondottam el, hogy túlzásnak ne látszassák vagy baráti el­fogultságnak és részrehajlásnak, ha azt átü­töm, hogy Teleki László mindazon tulajdonok­kal bő mértékben bírt, melyek a nagy izót ké­pezik, s ha állása és a hazánk válságos vi­szonyai őt a politikai pályára nem szorítják és államférfiúvá nem avatják, kétségtelenül elsőrendű íróvá fejlődött volna; hogy tehát méltó tagja volt e tudományos és irodalmi intézetnek, s noha irodalmunk csak egyet­len művet mutathat fel tőle, nemzetünk s az Akadémia benne nagy írói tehetséget vesz­tettek el. Teleki Lászlóról mint íróról szólottam, még néhány szót róla mint emberről, mint jellemről. De mit mondhatnék e tekintetben róla, mit előttem már mások ismételve el nem mon­dottak, mi általánosan elismerve nem volna? Nem csak baráti, de tőle távolabb állók is, sőt az egész nemzet és haza ismerték és tisztelték benne a tiszta és szilárd hazafiságot, a becsület dolgában nemcsak mások, de maga iránt még inkább szigorú lovagiasságot, a nemes ember­baráti szivet, tántorithatlan és áldozatkész hű­séget barátai, nyíltságát, határozottságát, bá­torságát, de minden nemtelen fegyvertől irtó­zását ellenségei irányában. Roppant népsze­rűsége, azon általános tisztelet, mely őt e hazában s e hazán kivül környezte, melyet ellenségei sem mertek tőle megtagadni, nem csupán szellemi, talán még inkább erkölcsi tulajdonainak volt eredménye és méltó jutal­ma. Teleki László nem csak hatalmas szellem volt, de nagy jellem is, szilárd mint a gránit, tiszta mint a kristály. § ,­Az erkölcsi kötelmek, az erények lényege egy­ s ugyanaz minden időben és minden nép­nél. De vannak mégis az [emberiség történel­mében; korszakok, melyek" e tekintetben egy­mástól különböző typussal bírnak, melyekben a nagy embereket kiválólag egy vagy­­ más erénynek magas fokra emelkedése jellemzi s teszi köztisztelet tárgyává. A különböző kor­szakoknak nem csak uralkodó eszméi, de ural­kodó erényei is voltak. Az ókorban, különösen Spártában és Rómában tántoríthatatlan hazaszeretet, min­den önérdeknek és tekintetnek a hazáért kész feláldozása, stok­ás megvetése a halálnak, szenvedésnek, semmibevétele a külfénynek, kényelemnek, anyagi élvezetnek, szigorú kö­telességér­zet, hajthatatlan szilárdság, a római „vir­tus , mely szóban azonosítva vannak az erény és férfiasság fogalmai, e tulajdonok jellemezték a nagy férfiút. A középkorban a becsület szeplőtlen­­sége, az adott szónak szentültartása, merész bátorság, mely nemcsak dac­olni tud a ve­széllyel, de azt mint egy játéknak tekinti, a nőnem iránti gyöngédség és hódolatos udva­riasság, a gyámoltalanok védelme a hatalma­sok ellen képezték a lovagias jellem eszmé­nyét, melyet azon korban is hihetőleg ritkáb­ban mutatott fel az élet, mint a költészet. A jelenkor nagy embereinek kiváló erénye a humanitás s a­mi ebből folyik, elis­merése az emberi jogoknak mindenkiben, te­kintet nélkül a születésre, társadalmi állásra, nemzetiségre, vallásra, méltányosság, igazság­érzet, türelem, buzgólkodás a szabadság és egyenlőség nagy elvei mellett. Az egymástól annyira távol eső korsza­kokban uralkodott, hogy ne mondjam diva­tos erények Teleki László jellemében egyesít­ve valának. Római lélek, minőt a köztár­saság legszebb idejében találunk , mely magát s minden személyes érdeket teljes ön­megtagadással a hazának rendeli alá, lova­giasság, e szó legnemesebb értelmében és az egész emberiséget átölelő philanthro­­pia, mely nála nem lágy érzelgősségnek, ha­nem erős meggyőződésnek, szilárd elveknek és mély igazságérzetnek volt kifolyása. Még hibái és tévedései is, mert halandó ember lé­tére hibáktól és tévedésektől egészen ment­ő sem lehetett, ezen erényeknek olykor a tulsá­gig felfokozásából eredtek. Ilyennek ismertük Teleki Lászlót mind­nyájan, kik hozzá közelebb állottunk, ilyen volt egész életében, ilyen még halálában is. Halálának indokai, ha mások előtt rejté­lyesek, előttem nem azok. Ismertem e nemes lélek küzdelmeit, melyek halálát megelőzték és okozták. Nem fogja tőlem kívánni senki, hogy revelatiókkal álljak a közönség elé, de annyit mondhatok, hogy valamint egész élete a hazafi­ tetteknek hosszú lánczsorát képezte, úgy halála is, legalább az ő hite szerint, hazafi­­tett volt. Azt hitte ugyanis, vagy képzelte in­kább, hogy a fennforgó körülmények közt, halála üdvösebb a hazára mint élete. Mikép sodortatott e gyászos illusio örvényébe, annak fejtegetése nem ide tartozik. Ez volt Teleki Lászlónak legnagyobb tévedése és hibája, melyet szintén, mint előbb mondom, csak eré­nyeinek tulfeszitése szült. Ő nagy és nemes volt még tévedéseiben is. Noha szándékom nincs ezúttal e gyász­esetnek indokolásába bocsátkozni, mulasztha­­tatlan baráti kötelességemnek ismerem, oly ráfogás ellen határozottan tiltakozni, mely elhunyt barátomnak jellemén, becsületén, em­lékén csorbát ejthetne. Az állíttatott ugyanis néhány külföldi lapban, és bámulatomra ha­zánkban is itt-ott hívőkre talált, hogy Teleki László szabadon bocsáttatása alkalmával ígé­retet tett, melyet utóbb politikai fellépésének modora és iránya által megszegvén, innen eredő magával meghasonlása miatt vetett vé­get életének. Ezt a történtekről­ biztos tudo­másom alapján határozottan tagadom. Ha nem volnának is hiteles adataim, is­mervén Teleki Lászlót, mint őt hosszas ba­rátságunk folytán megismerni alkalmam volt, hittel merném erősiteni, hogy ő szavát soha életében meg nem szegte, azt megszegni képes nem volt. De vannak adataim is, melyeknek hitelességét e hirki koholói sem vonhatják két­ségbe. Telekinek szabadonbocsáttatása három feltételhez köttetett :­­ 1-or, hogy az osztrák monarchiából el ne távozzék, 2-or, hogy összeköttetéseit az osztrák kormány külföldi ellenségeivel félbeszakítsa, 3-or , hogy politikai működéstől ideig óráig tartózkodjék. Elfogadván a szabadon­­bocsáttatást, elfogadta az ahoz kötött feltéte­leket is. Egyéb ígéretet nem tett, nem is kí­vántak tőle. E tekintetben nem szükség el­hunyt barátom szóbeli közleményeire vagy le­veleire hivatkoznom, de hivatkozom a bécsi hi­vatalos újságnak a tényt eképen constat­rozó közleményére. Kiszabadulása után is Teleki László nem tekintette magát megkegyelmezett, am­­nesziált bűnösnek, hanem becsület szavára ideiglenesen szabadon bocsátott hadi vagy status-fogolynak; kész is lett volna első in­tésre bármely perczben a börtönbe önként visszatérni, s az illetők előtt ez értelemben nyilatkozott is. Feltételes szabad­lábra állítá­sát nem félelemből fogadta el, melyet nem ismert, hanem azért, mert azt hitte, hogy e feltételek korlátai között is a haza ügyének inkább szolgálhat, mint börtönben. Az általa elfogadott feltételeket halála órájáig híven teljesítette. Az elsőre nézve sem­mi kétség nem lehet. A második feltételt sem szegte meg, ha nem tudnók is mindnyájan, kik őt közelebbről ismertük, hogy szava őt erő­­sebben kötötte a bilincsnél, kérdem.­ mi indoka lehetett volna azt megszegnie? Ő tisztában volt magával politikai elvei meggyőződése és czéljaira nézve, bízott saját ítélő­tehetségé­ben, ismerte a bel- és külföldi viszonyokat s ennélfogva nem szorult senkinek utasítására. Habár a magánéletben szívesen hallgatta meg, sőt kérte is barátainak tanácsát, politikai té­ren önálló volt a makacsságig, nem hajlott másnak tanácsára, ha ez saját nézeteivel nem találkozott, és csak meggyőződésének és lelkis­­meretének sugallatát követte. Mi a harmadik feltételt illeti, az alkot­mányos politikai működését megszorító ideig óráig kifejezés értelmezését ő magának tar­totta fenn, s azt három hónap lefolyása után az országgyűlés megnyíltával lejártnak tekin­tette, de lejártnak tekintették azok is, kik e föl­­tételt elébe szabták, mert az országgyűlés fel­sőházába királyi levél által meghivatott. Ha szabadságában állott, adott szavával nem el­lenkezett, alkotmányos jogait a felsőházban gyakorolnia, miért nem a képviselőházban is, hova őt választóinak osztatlan bizodalma he­lyezte ? Vagy talán politikai fellépésének iránya és modora által szegte volna meg adott sza­vát? Mihelyt a politikai pálya előtte meg­nyílt, Ő az alkotmányosság és törvény korlá­tai közt szabadon követhette azon irányt, csak is azt követhette becsülettel, melyet elvei és meggyőződése elébe szabtak. Ő soha senki­nek nem ígérte, hogy elveiről és meggyőző­déseiről, vágyairól és reményeiről­ lemond, oly ígéretet nem is kívánt, tőle senki. Ő készebb lett volna évekig szívni a börtön dohos levegő­jét, készebb száz halállal múlni ki, hogysem ily feltételre ráálljon. Bárminő lett volna te­hát politikájának iránya, e tekintetben szósze­gést nem követhetett el, mert ez iránt szavát nem adta. De miben különbözött Telekinek és úgy­nevezett pártjának iránya a mérsékelt pártnak mondott képviselőkétől? Olvastuk utolsó be­széd­töredékét s ebben politicai programmját. Fájdalom, harag és elkeseredés szól belőle, de utóvégre is a törvényes alaphoz ragaszkodik, e törvényes állapot helyreállítását követeli ő is, mint Deák Ferencz és társai. Én egyátaljá­­ban tagadom hogy a magyar nemzetben s a képviselő­házban pártok létezzenek. Hol a lé­nyegre nézve, az alap és czél iránt köt az egyetértés, csak a forma és modor körül van némi különbség, ott lehetnek véleményárnya­latok, de pártok nincsenek. De a forma körüli véleménykülönbség is csak onnan ered, hogy a képviselőház egyik fele még lehetőnek tartja az uralkodó hatalomnak törvényes útra térí­tését, holott a másik fél, az eddigi tapasztalá­sok után, e reményről végképen lemondott. E tények egyszerű elsorolásával, úgy hi­szem, kétségtelenné tettem,hogy azon ráfogás, miszerint Teleki László szavát szegte volna meg, alacson rágalom. Ezzel tartoztam emlé­kének, becsületének, mely előtte becsesebb volt az életnél. Ajkai elnémultak örökre, kar­jai merevenek és tehetetlenek. Mig élt, min­denkinek, a ki becsületét bántotta, meg tudott felelni szóval, tollal, fegyverrel; most barátai­ra háramlik ezen szent kötelesség, kivált reám, kit különösen megbizott, hogy halála esetére, becsülete felett őrködjem s azt, a mennyire tő­lem kitelik, minden rágalomtól megóvjam. E megbízást szent végrendeletnek tekintem,mely­nek hű végrehajtója kivánok lenni. És most Isten veled dicsőült barátom! Nyugodjál békével annyi hányattatás, annyi küzdelem, annyi szenvedés után! Mi, kik élet­ben maradtunk, talán még nehéz küzdelmeket, vészteljes napokat várhatunk, de azért el nem csüggedünk. Példátl­lanul, ha magyarnak ezt tanulni kellene, a hazáért működni, a hazáért szenvedni, s ha kell, a hazáért mégis halni. Isten veled! Mihályi Gábor beszéde (máj. 25.) Mélyen tisztelt képviselőház! Az előttünk levő fontos tárgyban azon 12 év után, melyek súlya vállaimra is nem kevésbbé neheze­dett, a midőn a nép nevében az első felszólamlás tör­ténik, nem szónoklati szempontból, hanem annak ki­tüntetésére, hogy a külön nemzetiségek is a haza közügyében velünk egy értelemben vannak, e’n azon oláh nép nevében szólok, a melynek magam is szü­löttje, és ezen, a constitutióval egyidős nép szent István koronája palládiuma alatt védte honfitársaival ezent szent földet, melynek területéből egy talpalat­nyit is elszakittatni tűrni és engedni nem fog. Ezen nép az időnek hosszú során, az eddigi in­stitúcióinknak egyoldalúsága mellett, nemzetiségét, vallását és nyelvét megtartván, — a haza szeretetét ezeknek érdekeivel is összeegyeztette. Azok unokái nevében szólok, uraim, kik a múlt század elején 1717. esztendőben Erdélyországot és a vele szomszédos magyar lakosait a durva tatár csorda kiprédálván, faluit felégetvén, lakosainak előbbielőit a meg nem futamodhatott nőket és leányokat nyers marhak­örökböl vágott szíjakkal összekötözve, Mára­­maros hegyén keresztül, hazájokba vinni akarták, azon nép által minden katonai és más segély nélkül Bersánál megtámadtatván, 15 ezernyi tatár sereg megsemmisittetett, és a keresztények megszabadítva,­­ kesergő öveiknek visszaadattak. Ezek, uraim, világos tények, melyek hogy történeti évkönyveinkben oly kevés helyet foglalnak, csak fájlalni kell; — és ezen hős tetteikért mit nyertek és mit óhajtanak jelenben — egynéhány armaiison kivül se anyagi, se szellemi tekintetben nem jutalmaztattak meg; sőt az 1840 iki országgyűlésen részint királyi, részint fejedelmi ado­mányokal nyert határterületekből 10 mértföldnyire nyúló részt elvesztettek, mely a nasweli fennállott határvidéknek ítéltetett, mely helyen mostan több faluk vannak­; — és ezen unokák jelenben talán kü­lön területet vagy vadját kérnek, ezen, a históriában csak nem példátlan vitézségért ? nem, hanem meg­elégedtek azon öntudattal, hogy a hazának hasznos szolgálatot tett; — és jelenben nemzetiségöket, nyel­vüket és vallásukat, a tiszta egyenlőséget meghatá­rozó törvény által biztosíttatni akarják, remélve, hogy az egyenlőség jogán őseink által annyi alapít­ványokkal biztosított szellemi növelésre szánt jöve­delmekben ők is részesíttetni fognak. Ezen nép nevében nyilvánítok köszönetet én addig is, míg az ige testté lesz, a képviselőház lelkes fiainak, kik az egyenjogúság eszméjét oly melegen pártolják; köszönetet nyilvánítok Deák Ferencz képviselőtársunknak, a­ki az ország jogérdekét, a nemzetiségi kérdés méltányos kiegyenlítését oly hí­ven tükrözi indítványában, és a kinek törvényhozási bölcs­eségét már 1839. évben a hazai törvényhozás terén, mint követ, tiszteltem. Ennek előrebocsátása után nem megyek át a recriminatió terére, habár alig akadhatna nagyobb ok "azt tenni másnak,mint nekem, családos apának; ha­nem miután elég is mondatott már el e tárgyban, nem fogok annak hosszas taglalásába bocsátkozni, és így én is őseinknek, a­kiknél alig fogunk nagyobb haza­szeretetet mutathatni, 1791-dik évi csaknem azonos példájukat követve, az indítványt mind lényegére, mind formájára nézve, egész terjedelmében párto­lom. Az előttem szóló képviselő urnak azon állítá­sára, melyet 1791. évben gyökereztetett, hogy az or­szágbíró és a personalis törvényeseknek nem ismer­tettek, igaz ; de ezen feliratban most sem ismertetnek el — és akkoron deputatió küldetett, mely több a felírásnál. A tisztelt képviselőház kegyes engedelméből átmegyek most Erdélyországnak a jelen országgyű­­lésre, meghívása tárgyára, s azon ország román atyafiainak körülményeire. Ezen testvér román nép, mely még többségét teszi az erdélyi lakosságnak, az „Aprobata“, „Com­­pilata“ és az ezeket megerősítő Leopold féle diploma következtében, törvényen kivül állottak ; nemzetisé­gük, vallásuk, maguk az institutiók által gúny tár­gyává lettek; de ezeknek felemlitése csak a múltnak szomorú történelmeit tükrözné előnkbe, és a múltnak szomorú cataszopháit tüntetné fel; mert azon nép az izgatásoknak engedve, az általa lakó földnek, melyet ő oly sokszor vérével és könnyével áztatott, más gazdát igyekezett keresni, mely vele a földnek nemcsak ke­serű s férges gyümölcseit, hanem a javát is megoszt­hassa, és uraim, ezeknek véget vetett Magyarország nagylelkűsége, tiszta szabadelvű igazságos szelleme, a midőn az 1848-ik évi 7-ik­t. czikket, az unio-tör­­vényt alkotta s a román nemzetiséget a nemzetek közé, a vallást a vallások szent könyvébe íratta, és ezen tárgyról is pár szót. Az unió-törvény oly nagy horderejű, hogy ha valaki az 1848. törvényekről azt mondaná, hogy azok erőszakoltatva alkottattak, az­ ezen a népet felsza­badító törvény, kiválólag az unió törvénye, azon ál­lításáról kiemeltetnek; mert azon törvény a nép szava, ez meg az Isten szava, a­mit semmi földi hatalom sem dönthet meg, — és uraim, a­mikor a törvényekhez szorosan ragaszkodunk, mint törvényhozóknak erős kötelességünk, az unió törvénynek 4-dik szakaszát, mely az unió tökéletes végrehajtását sürgeti, s a fe­lelős minisztérium kötelességévé teszi, hogy az er­délyi correlatiók részint jogi, részint helyi körülmé­nyeihez idomítva, formulázott törvényc­ikkben az országgyűlés elé terjes­szék — a­mi még máig sem történvén, véleményem az lenne , hogy ezt egy a nemzetiségek irányában kiküldendő országos bizott­mány által eszközöltessék. Tisztelt képviselő­ház ! tekintve a múltat, szem előtt tartva a jövőt, a­midőn az előttünk álló indít­ványban a meg nem hivattak — s így különösen Erdélyországban — meghivatása elrendelendő , hogy e tárgy, a­mennyire lehet, megkönnyítve legyen, ma­gam tapasztalatát is előterjesztem. A múlt márczius havában Erdély főbb részein megfordulván, azt ta­pasztaltam, hogy az erdélyi atyafiak egy része azon­nal kívánna a magyar országgyűlésre menni, a­mint a példa mutatja, hogy némely részben választások is történtek. A másik rész az uniót megtörtént ténynek tartja, hanem miután a törvény 4. szakasza még tel­jesítve nincs, annak teljesítése eszközlését kívánja. A harmadik rész, mely az unió-törvényt el nem ismeri, melynek látható feje Szebenben székel, — és igy, hogy azon részt egyesíthessük, mely az országos bizottmány kiküldetésével meg volna nyugodva, azon rés­szel, mely azonnal az országgyűlésre kíván jönni, az országos választmány kiküldetését említsük meg , akkor az unió ellen levők is az igazság erejétől áthatva lesznek, s könnyen eszközöljük az erdélyi unió tökéletes végrehajtását. Van még egy, tiszt, képviselőház, a­mi a testvér­­hazában, Erdélyben, az összes szegényebb sorsú osz­tályt érdekli, mely legszámosabb, t. i. képviselő vá­lasztási ideiglenes kormányrendelet, mely, ha jól em­lékszem, a múlt márczius hóban adatott ki. Abban a választói képességet 8 sor. egyenes földadóhoz köti, akkor, a midőn a magyarországi választó a legter­mékenyebb helyeken lakó egynegyedrész telektől alig 3 ftot fizet. Hogy jövendőre a választói censust meg fogja a törvényhozás változtatni, ez más kérdés, de hogy jelenben Erdélyország, melynek népe úgyis a szegénység által zaklatva van, más törvények mel­lett válassza meg képviselőit, nem volna sem igazsá­gos, sem törvényes ; már nem állíthatván ennek elébe az erdélyi kormány azt, hogy az urbériség ottan re­­gulázva van, miután a vesztett jobbágy munkakár­pótlást a holdak után vette, így holdak után határoz­ható a választói képesség is. — Mélyen kérem a t. házat, m­­éltóztassék itt is kimondani, hogy Erdély választási törvénye nem lehet más, mint az 1848-ik évi, mely által elérjük azt, hogy a közös hazának al­kotmánya és szabadsága megvédésére közös lesz a készség, és biztos lesz a kedvező siker, a­mit, hogy a nemzetek nagy istenétől elnyerjünk, közös az óhaj­tásunk. Folytatása a mellékleten: Isallag’i Mór I Beszéd­e (máj. 27.) Tisztelt képviselőház! Ha csak perczig is abban a jámbor hiszemben éltem­ volna, hogy nem kizárólag a dynastia megmen­tésére, hanem tán jog-és igazságra is volt némi te­kintet, midőn Bécsben a 20-ki octóberi diplomát kiad­ták : e gyűlésünk kiegészí­tetlen volta egy­maga is tökéletesen meggyőzhetett volna az ellenkezőről. Azonban szemünk előtt mindennap történő más törvé­nyrontó hatalomtények­ is váltig bizonyítják, hogy a bécsi udvarnál ma sem mondtak le ama ha­gyományos házi politikáról, mely a körülmények sze­rint felváltva sújt és csábít, s ehez képest jelenleg is csakúgy játszák irányunkban a constitutionalis­­must, mint midőn hadi tüntetések alkalmával az ellenséges sereghez közelednek, majd elvonulást szintenek csupán a végből, hogy azt biztos positiójá­­ból kicsalják. A nemzet ezt igen jól tudja, de tudja azt is, még pedig a história csalhatatlan tanúsága szerint, hogy soha az absolut­ hatalom­ a szinlett szabadság és al­kotmányosság játékát úgy nem játszhatta, hogy útdí­jára is nem a szabadság ügye ült volna diadalt. Ezt tudva, mi nyugodtan nézünk a jövőnek elébe és úgy haladunk a törvény által elébü­nk tűzött

Next