Magyarország, 1861. május (1. évfolyam, 103-126. szám)

1861-05-30 / 126. szám

1861. — I. évfolyam. Csütörtök, május 30. MAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGI­­RODA ujtér 3. sz. 2. emelet. KIADÓ-HIVATAL Ujtér 4. sz. földszint. T. MUNKATÁRSAINK kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő­séghez intézzenek.—A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények a kiadó­ hivatalhoz intézendők. HIRDETMÉNYEK DÍJA : 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9. 3-szorinál 7 újkr. Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 26 újkr. Egyes példányok 08 TERLAJMM K. és LAMFEK­ ROBERT könyvkereskedőknél 10 újkrajexn­on kaphatók. MEGJELEN ünnep- és vasárnapot követő napok kivé­telével minden nap. ELŐFIZETÉSI ÁR! Egészév 18 ft. Félév 9 ft. Negyedév 5 ft. ———mmOlHr»lll(Tk,M«aBMBHB3Mim—U>.v Előfizetést nyitunk ,MAGYARORSZÁG ‘ jun.-auguszt 3 havi folyamára 5 ft. — kr. junius-szept.­­1 „ „ 6 „ 50 ” 1 hóra (csak hely­ben házhoz küldve) 1 „ 80 „ A „Magyarország“ kiadó­hivatala. 126. SZ. Kazinczy Gábor beszéde (május 27.) Midőn napirendünk egyszerű igéit látva: „az országgyűlés teendőiről“, e feladat nagyszerűségét, a tért, a­hol állunk, a viszonyokat mik közé ékeltet­­nénk , a látpontok magasságát — honnan, ez idő sze­rint, hazánknak házi ügyeit is tekinteni szükség — önérzésemnek szegénységre utaló mértékével egybe vetem : csakis a kötelesség parancsa az, mely némán maradni tilt. Mig a szív érzése arra vonzana, hogy Máriásként Carthago deredékein, a fájdalomnak ül­jük gyászü­nnepét, megadással várva az igazságos Is­ten itélőszavát: a polgár tartozása: egy évezred fel­dúlt creatioinak romjai között az uj élet jelenségeit bú­­várlani, fáradalmait keresni, kitörleni szemeiből a könyvt, hogy látását ne fátyolozza el, és megállni és kiállni a gyötrelmes tusát a politikai ész és a hazafias szív között; korlátokat vonni egyéni hajlamai és szen­vedelmei köré, hogy a közszabadság majdan annál tágabb téren mozogjon. Míg a törvényhozás teendőit, a saját tűzhely kö­rül, a pillanat szükséges tüzek ki­s körét a történelmi jogtér meghatározá: az iránytűt, merre és miként, keb­lében s agyában hordozá kiki. De mióta a forradalmak zászlaját, e hadjáratot a létező jogalapok ellen, föl­­zendült tömegektől fejedelmi kezek ragadák ki, jel­szavai ezt s nem semmi mást, tűzve föl reá: Vae vic­­tis, mióta a siker, nem csak a társadalmi, hanem a közélet merényeinek is szentesitő pecséte lön, s a jog és törvény ellenében vivefélül az erő és hatalom állíttatott: népek és egyesekre nézve veszendőbe ment azon tartalék, mely mindent megilletni óva­kodik. A tények p­o­l­i­t­i­c­áj­a el: fél és biró együtt, nem respectál semmit, csak a mi erősebb; az egyet­len a mit áhit, a hatalom; az egyetlen a miért paul , ha játékában megbukott. Igen, játékában, mit csata­téren és diplomatiai jegyzékekben, elvek és törvények, élet és halál fölött, t­zöget. Népek és kormányok — két hatalom, két tábor, szemben egymással; ha szü­netel, hadjáratának tervezetét tanulmányozza; szö­vetségeket köt és bont, a jelentkező plus­z minus sze­rint. Törvény az érdek; jog a hatalom. — Ösvényte­­len és ez, mit koronként, mint felgyuladt tűzvész, a szenvedelmek kitörése világit át; háborgó tenger, min, rengő naszádként, messze a révtől, viv és küzd a mi mindenünk is : Magyarország ügye. Ki felel a következő pillanatról, melyben minden hullám egy­­egy bérczczé tornyosulhat ? s vészszé dagadhat a szélcsönd ? ki tudja, van-e s hol van rév, mely meg­pihenni hagy ? De azt tudja e nemzet, hogy — legyen hála is­tenének — k­i az, kire megnyugvó bizalommal tekint, mert e jellem szent vértjén, mint tündérregéink hősei­nek gyémántpaizsán, „nec civium arcor, nec vultus instantis tyranni“ csorbát nem bir ejteni, és . .... Medium non deserit unquam Cpeli Phoebus iter, radiis tam­en omnia lustrat. És ha végig tekintek a tanácskozás eddigi fo­lyamán, min előttem, miként megilleté, terhelt hajó­kul azon egy rév felé, annyi kincset vitt már a mély agyismeret és hazafiui hűség: hiúságom a hallgatást tanácslaná. Azonban a gazdagnak aratása után a takarékos kalászszedő számára is fönmarad, ha más nem: a remény; és mert azoknak, kikről szót teendek, gondjuk vala, nehogy emlékezetünk lapjai üresen maradjanak, s a magyar ember lelké­ben megapadjon az az érzés, mely — miként a Rhone folyam, koronként a föld alá merül, de futását foly­tatja ott is, addig is, mig ismét meg ismét a föl­­szinre tör, szabadjon merénylenem­, hogy azok közé soroztattam, kiket sz. Ágoston „venditores verbo­­rum“-nak nevezett. Elvtársaim ékes és kimerítő elő­adásai nem csak helyzetünket deríték föl, sőt a m­i „beteg emberünk” (Ausztria) számára is megjelö­lök a gyógyszereket; ők a dol­o­gr­ól beszéltek, szabadjon immár nekem a dolog körül ejtenem néhány szót. Táblabírói őszinteséggel azzal kezdem azt, hogy elmondjam önöknek nyílt hitvallásomat. Valamint az alkotmányos monarchiát, nem annyira elméleti meggyőződésből, mint történelmi okoknál fogva, azon szükséges formának tartom, mely áthidaló kapcsot sző a múlt hagyományai s a jövő fejleményei közt; s miként a természetben, úgy a népek életében vannak időszakok, midőn a történelmi fejlődés mint­egy szünetelni látszik, de isten által kijelölt ös­vényéről, mielőtt befejezte, le nem lép soha. Úgy múltunk megtagadása, a jövőről gyáva le­mondás lenne, ha a magyar szemei előtt végczésként más egyéb lebegne, mint édes hazánk ügyét azon ösvényre vezérelni, mit történelmének első félezrede kijelölt. Úgy viszont, a persák példabeszéde szerint, ha saját házad fedele üvegből van, ne dobálgass kővel a szomszéd ház fedelére. Mióta a habsburgi szerény vár urát 600 év előtt a római szent birodalom élére állítá a sors egyik vélet­lene, valamint ö életfeláldásaul, úgy utódai hagyomá­nyos köteleztetésekként tárták szem előtt, e vélet­len örökséget biztosítani s gyarapítani : két jel­lemvonás az, mely véres fonalként szövődik át e ház történetén: a családi érdek s az absolutisticus­­ irány. S valljuk be, hogy a hűség, mit ez ösvényről sem a változó sors, sem annyi nemzedék különböző egyénisége letériteni nem birt; hogy azon szívós ki­tartás, mely annyiszor kiállta, túlélte a sülyedést, a megalázást; az a hitszerü ragaszkodás, mit a kétség­­beesés nem birt megtörni soha, s hű maradt magához egyiránt, midőn a Habsburgok öröksége fölött a nap le nem szállt soha, vagy I. Lipót halálakor 600 mér­­földnyi területre apadt le: mindez, valljuk be, e ház rideg történelmét bizonyos meglepő, mondhatnók, mysticus világításban tünteti fel. Azonban, közelebbről elemezve : e politika a rövidlátásé, minek teendőit, napról napra a közvetlen süker tűzi ki; a kisszerü­­ségé, mely önérdekének szűk gyűrüzetéből kiemel­kedni nem bir; tehát, végeredményben, az öngyil­kosságé. I. Péter czár kezében az absolut hatalom kor­bácsa ösvényt tört magas czélok felé s népe nyers tömegét egy nagy eszme eszközévé akarta képezni Mit a Romanov-ház tőle öröklött, az nem szűk csa­ládi — az állami politika volt. Ennek bizomá­nyosául tekinti magát minden utóda; e­z a nagy czél, mit megközelitni tör; e­z­e­n s a messze jövőn, s nem a pillanat vívmányain csüggnek szemei. A Caesarok utódai patrimoniumként tekinték a koronát. Midőn I. Ferdinándot ismét a kedvező vé­letlen, mely úgy látszik, e dynastia védangyala, a sz. István birodalmához juttatá, egy szerzelékkel többnek tekinté azt, s érzék nélkül azon történelmi momentumra, mit ez „országok szövetkezése“ mu­tat: elégnek tartá, nemét a haszonbér-rendszernek alkalmazni reá. Ha ő és utódai elég bátrak szakitni a múlttal, s elég bölcsek követni az ösvényt, mit elérek nem­zeti nagy királyaink politikája kitűzött; ha a keresz­ténység ügyének élére állanak, s Magyaroszág mis­sióját a kelet felé, felértve, hatalmuk természetes súlypontját Magyarországra helyezik: döntő állás­pontot vívnak ki a jelenben, uraivá lesznek a jövő­nek s a hofburgi kufár politika világtörténeti magas­ságra emelkedik. Nem bírtak, nem mertek, nem akartak. Az önzés sysiphusi konokságával, nyugaton Spanyol- és Olasz­ország harczterein pazarták el az erőt, mely kelet uraivá teendő, s inkább gyűlölve az alkotmányossá­got, mint a­hogy még házuk érdekeit szereték: kocz­­kára tevék vajmi gyakran ezt is, hogy a ma­z­t e nemzet szivéből, vagy legalább intézményeiből ki­irtsák. Pusztilni hagytak az ellenségnek, pusztítottak magok, hogy majd a kétségbeesésig zaklatott nem­zettel, mint meghódítottál, a „jus armorum“ szerint bánhassanak el; s ha nem sikerül — a minthogy ak­kor sem sikerült, midőn Magyaországot néhány nagy úr képviselte — a nemzetbeuntés mérgező, s a zsib­basztás halk vagy erőszakos politikáját követék. Ki­felé a haza törvényes határait elvesztegetve, benn az előretörő nemzet jogos követelményei ellenében a concepciók morzsalékait nyújtogatva, s egyszersmind belső feloszlás sárkányfogait veteményezve, feluszitva az anarchiát s a létező és ujonteremtett nemzetisé­gek igényét, zila népfajokból, a történelem m­egha­­zudtolásával, politikai individualitásokat gyártván. Mi gondjuk reá, hogy mind ez izgatás nem egyéb, mint egy élethalálharcz manifestuma az ö­s­­­szes Ausztria ellen ; s hogy Magyarországot fo­­gyasztva, metélve, azon hatalom kezére játsznak ön­­gyikosan, melynek zászlaján a kettős kereszt ragyog, s mit Constantinként azon hit vezérel előre, mindig előre. In hoc signo vinces. Mint a kertész, kést és karót használ, hogy fia­tal csemetéinek túl­ gazdag növényzetét czélszerűen szabályozza; de tudja, hogy az agg törzsre nézve más választása nincs, mint szabadon hagyni száza­dos koronáját, mit a balta megdönthet ugyan, de kés és olló többé nem idomít: — Ausztria eme hagyomá­nyos rendszerének és állásának az tehát hibája — s tudjuk, hogy a politika hét halálos bűne együttleg hibának neveztetik — hogy a nemzet jellemét, történelmét s jogait ignorálva, szintoly természetien és elkésett, mint önkényes s igazságtalan. Innen az az ellentétes viszony és benső szakadás a nép és trón között, mit, az eddig járt ösvényen, nem volt, és nincs és nem lesz, mert nem lehet semmi mód, mindaddig, mig Ausztriának mind politikája, mind p­o­s­i­t­i­ó­j­a meg nem változik. S eme benső háborúnak egyik momentumát képezi az 1848. alkotmányos küzdelem, azon 11 évig tartott forradalom, mely reá következett. Sebhelyeit nem illetem. Hiszen a szó elhalaványodnék, ha ecsetelni me­részlené, a szív megszakadna véres emlékeinek súlya alatt. Auferre, trucidare, rapere, faisis nominibus im­­perium, et ubi solitudinem fecerint, pacem apellant. Hadjárat volt Isten és ember ellen; pusztitó lelket és vagyont. Li aerarium ambitione exhauseris, per sce­­lera supplendum sit — mit bánta­ mi gondja, hogy a pietas érzelme a trón iránt egy tükörlap, min bo­rúlátót hagy egy lehellet is, sérelme pedig helyrehoz­hatatlan ! Mit gondolt vele, mit gondolt bármivel! A leg­­hatalmasb forradalmár, a „tények logikájának“ vas­­karja kellett, hogy útjába álljon. Mint az orvos, ki tanulmányozása tárgyává te­szi a gyötrelmeket: szabadjon, visszapillantásként, pár szóval érintenem, mit nyerünk mi mind e veszte­séggel, mit vesztettek ők mind e diadallal. Poétai hajlamaink a politikában, Páris-ország mozgalmas népe felé vonzanak, mentséget találva balfogásainak, fátyolt borítva eredményeikre, s ana­lógiákat keresve, a­mik nincsenek. A mi 1848-ki forradalmunk — ha annak nevez­hető ; én ugyan legfőbb dicsőségét abban látom, hogy nem az vala — nem socialis volt, mint a franczia, ha­nem politikai. Nem a nép ténye volt, hanem az ér­telmiség cselekvénye; bilincseket tépett el, azok által, kik arra jogosítva voltak. Midőn a törvény igéit a harczok riadója akarta elnémítani, nem sociális ré­tegek és felekezetek álltak szemben egymással, a le­gázolt önérdek gyűlöletével s az erőszak diadalmá­nak bősz érzetével, az egykori positiók felett, hanem az összes nemzet alakult egy táborrá, tudván, hogy a véres koczka az ő sorsa felett vettetett el. A koczka perdült, vesztett, egyelőre. Miként Ilium csatáiban a vivők segédére alászálltak az Iste­nek : a Gondviselés akarta, hogy reánk nézve — mi­ként a csigának sebhelyén fakad fel a drága gyöngy — e vesztésben legyen a diadal (s a diadalmaknak ára nincs); még a Danaus utódai, elmondhatók : még egy ily győzelem és veszve vagyunk. A mi veszteségünk gazdag jutalma jön : az ál­dozás patriotismusa, melynek gyökér­szálai az ephe­mer érdekek felszínén túl, se a szív mélységéig nyúl­nak alá. Áldozva megtanultuk szeretni a hazát. És megtanultuk, bármi drága áron : hogy szenvedjen a nemzet bármit is — hagy­­ján ! meg nem bukott, ha meg nem hajlott előbb, mig ki nem merité minden erejét. E két nagy eredmény okozta, hogy mig más­hol, ily csapások folytán, a legjobbak is fájó resigna­­tióval vonulnak énjökbe vissza, s a bukást gyógyít­­hatlannak, vagy csak úgy eltűrhetőnek tartják, ha azt, sőt magát a hont is, elfeledni törekednek : mi kikről a világ, Isten maga elfeledkezni látszott, meg nem felekezénk sem a hazáról, sem magunkról. An­­taus csatája volt az Heraklessel. Az öntudat s a kö­telesség érzete fentartott gyötrelmeink súlya alatt. Sujtoltatánk, miként a vasból a kalapács ütései alatt a salak az, a­mi kiporlik : minden csapás tisztita, erősbite. „Aláhullott a mi fejünk koronája,a soraink meggyérültek, néhol pótolhatlanul, de a nagy egye­sek helyeire tömör tömegek tolonganak ihlett lelke­sedéssel sziveikben — csöppek, mikből az Ocean habverése alakul. Adjuk meg mindenkinek a magáét, a reactiónak is. Bősz dühében nem látta,hogy a gondviselés eszköze jön a mi javunkra. Míg máshol a régi ellentétek visszaállítását megkisértve, a nemzet egyetemét réte­gekre, mikre támaszkodhassék, ügyekvék forgácsol­ni , i 11 szemben foglala állást a történelemmel, a je­len törvényes vívmányaival, a jövő jogosult remé­nyeivel. Mind az a­mit cselekvők, egy hadüzenet vala mindenkinek külön, az egyetemnek összesen. S íme, anyagilag kimerülve, erkölcsileg megtö­retve, kísérleteiben eljutva a „világ végéig,“ a bécsi kormány „megfordulásról“ gondolkozott. Nyilatko­zása — politico-financiale operatum együtt — ala­mizsnával kínált kifosztogatott tulajdonunkból, mégis a nemzet bölcs volt; tudta, satis cito incipis victoriam, ubi provisum fuerit ne vincare ; fegyver nyugvásnak , tekinté a békekötés tárgyalása előtt. S aztán sz. Ágoston ildomos oktatása : Cui licentia iniquitatis em­pitur, utilíter vincitur. Mik történtek October 20-dika után, ismerjük, tanúi voltunk ezen alkotmányos mozgolódásnak túl a határokon; láttuk merre kacsint az, s tudtuk hová akarna ütni. A himes palást alól kifeketéztek a me­phistói attribútumok — a régi bécsi nóta, némi uj „verstärkt“ variatiókkal, — nem egyéb. A horog nem fogott, a léphez nyúlnak; kezet nyújtanak, kegyelemmel, mely elfutamló, mint az árny, kínálnak a jog helyett, mely örökkévaló, mint az Isten. Nem bírtak elnyelni mint egészt. Szeletekre akarnak metélni; nem tudtak megölni: akarják, le­gyünk, az ő kedvökért, öngyilkosok; megkisérlék e ha­zát megsemmisiteni: nem sikerült; akarják, tagadjuk meg önszántunkból. Dynastiai érdekeket állítottak volt szemben velünk: a fogás elkopott, most a népeket akarják, s az uj frigy foglalójául, Magyarországot ígérgetik. Minden jelenség mutatja, hogy az alku izlenek; egyéb hibája nincs is talán, minthogy gazda nélkül köttetett. Jóltevőink akarnak lenni minden áron, nyakunkra tolják nagylelkűségüket. Hiába tiltako­zunk, hogy nem kívánnak egyebet, mint hagyjanak bennünket a „magunk módja szerint“ üdvözölni, mi­ként mi hagyjuk őket. Oly annyira nem irigyeljük a vásárfiát a mit kaptak, hogy részt sem óhajtunk be­lőle. S ha Isten addig élteti őket, hogy a „maguk lábán“ járni megtanulnak , örömmel üdvözlendjük a férfias cselekvés versenyterén. Addig hadd „dobzód­­junk mi alkotmányos orgiáinkban“ — az osztrák szabadelvűség stylusa ez — hiszen a hangos csehek, a duzzogó lengyelek s mit tudom én még kik, ott ül­nek velők, együtt, szép rendben és csendben és test­vériségben, az ideális öszbirodalom támoszlopai : ne­künk elég ha azt hiszik, hogy mi nem odavalók vagyunk. Van e kinézés, hogy — egyesek jóakaratu nyi­­latkozványain túl — mi ott megértessünk, hol a tör­ténelmi jogállás ellenében a tényleges hatalom, ter­mészeténél fogva, vajmi nehezen hall, s a balul értelmezett önérdek hallani nem akar ? s az anomá­liák mind e tömkelege nem lépteti-e életbe — ideig­­len bár — azon természetellenes frigykötést, mely a szerzetek között koronként szövetkezik ? E napokban érkezett meg „pünkösdi ajándékul“ — s mint hitelesen állittatik, — az osztrák alkotmá­nyosság jelenlegi képviselője, Schmerling ur közvet­len auspiciumai alatt, egy bécsi nyilatkozat a „Pilla­nat kérdés“ *) fölött. Úgy látszik, édes testvére az 1848-diki hires Staatsschriftnek; hasonló szándékkal, mint amaz : pressiót gyakorlani; óhajtom, nehogy hasonló eredmén­nyel, mint amaz. Nyájasan nyújtja felénk egyik kezét, ökölbe szorítva a másikat, ha azt netalán elfogadnunk nem tetszenék. A szeretet öröm­­könye­i ragyognak egyik szemében, míg a másik jó előre már a felett keserg, a­mivel Ő maga fenyeget. Legyen Schmerling úr nyugodt. E nemzet, ha kell, hallgatni fog megint, de a törvény szavainál egyebet nem mondani soha. Az insultatiók szunyogcsipdelé­­sei, a méltatlanság falánkjai, az erőszak tőrdöfései egyaránt nem fognak rajta. Az a gúny, mel­lyel „loya­­litása rongyos köpenyét“ Schmerling úr tépdeli, szintúgy nem téríti el, mint fenyegetőzése le nem riasztja azon ösvényről, mit a törvény eléje tűzött, habár Schmerling úr feledni látszik, hogy azon túl­me­nni szintoly tilalmas, mint meg nem marad­­n­i rajta. És e bécsi nyilatkozat vádirat akart lenni nemzetünk ellen, s lön akaratlanul a legfényesb „di­ploma“, mit onnan nyerheténk, elismervén, hogy egy zászló alatt látja az összes nemzetet, minden rétege, minden színezetében. Ily egy zászló az, min nem fog a fegyver, mert rajta e jelszó ra­gyog : „Ha isten velünk, ki ellenünk?“ Ily zász­lót csak követni, vagy széttépni lehet. Az idősb Pitt egy interpellatiót eként válaszolt meg : „A tisztelt gentleman azt mondja, hogy Ame­­merika daczol, majdnem nyílt lázadásban van. ör­­vendek, hogy Amerika ellenszegült. Három millió ember, kinek keblében a szabadság minden érzelme olyannyira kihalt, hogy önként rabszolgává hagyná magát tétetni, a legalkalmasb eszköz leendne arra, hogy mi is leigáztassunk.“ Pittet, gondolnám, Schmerling úr sem igen vá­dolhatja akár forradalmi intenziókkal, akár korlátolt nézetekkel; birand-e Schmerling ur a­z­o­k­i­g emelked­ni? A példa nincs tanulság nélkül. S végre, szemben mind e világával az akadá­lyoknak, lesz-e azon honfitársainknak, kik ez idő sze­rint ügyeink élén állanak, elég erejök, a jogtért, mely megilleti, megtartani ? Ki tudja ; de azt igen , hogy feladni azt — hazaárulás. Nagy időkben Róma ek­ként utasitá consulait: videant ne quid respublica detri­­m­enti capiat. Mi méltányosak voltunk s vagyunk ál­lásaink nehézségei iránt, tudván, hogy az erkölcsi tá­mogatás,mit nekik nyújtunk,egyszersmind önvédelem; ők ne feledjék, hogy kivételes állásuk az, mely a köz­­é­rületnek gyakran roszalását, néha indignatióját hall­gatásra bírta, s hogy a nemzet nem a positiók, ha­nem az egyéniségek iránt viseltetik e bizalom­mal ; mily megtisztelő e bizalom, egyszersmind az er­kölcsi felesöség egész súlyát hárítja reájuk. S még egyet az urakhoz ott a Lajthán túl. Az ó világ kereszetét a fejedelmek intézék; ők szabták meg a hadviselés tárgyait, határait ők tüzék ki. A nép vívott, győzött, bukott, teendője ez volt, nem egyéb. Egyetemes conflagratio lehetetlen vola. Az idő a szolgacsoportokat uraik segédeivé, majd ellenőreivé tette; eszm­élkedni készté az elnyomotta­kat, a magokban gyöngéket, de számosokat egy­máshoz utalta, s kapcsolatot szőtt a hadviselés s a polgárosodás között. S íme, mintha a csatarendek mögött egy máso­dik tábor állana — az eszméké, az ügyeké. Minden küzdelemben részt vesz minden nép tettleg vagy el­vei, reményei és aggodalmai által. A föld termékei, az agy eszméi, a közjó érdekei egyiránt a „világ pia­czára“ özönlenek. Egy pillanat eszméket érlel meg, mik századokon át pihentek, mint a mag, mig a ta­vasz napsugára megje; döntő tények lépnek pánczé­­los Minervaként előtérbe, miket egykor oly könnyű s kényelmes volt el-elholnapozni; — „örökre“ számi­­mitott kapcsolatok bomladoznak, miként a népek va­lódi érdekeinek szövődése követeli. Mi nem mystificáljuk magunkat. Él-e még vagy meghalt-e már a magyarok hazája? hogy e kis kérdéssel nem törődik a nagy világ, s börzéjén a mi elavult diaetalis artikulusaink, elpendült fejedelmi esküink — mint az osztrák papírok — nem tartoznak a „keresett“ czikkek közé: vajmi bölcsen tudjuk mi ezt. De tudunk ám többet is. Azt, hogy e kis „ma­gyar kérdést“,még Schmerling 's a „Szajna-parti békecsászárnál“ is nagyobb hatalom: az idő vette patrociniuma álá s mögötte mindinkább szineződik egy második, mely egy kis fejtörést, maga a nagyte­­kintetü Reichsrath daczára is megérdemel, s mely azt a hires „beteg embert“ nem illeti közelebbről, mint mindazon területet, melyen e kérdés szálai, meg annyi kanóczként, tovább szövődnek. Életnek és halálnak kérdése az a nyugat és kelet között, de, s az az első sorban,az osztrák biroda­lom létezése fölött. A németekről tevén szót, szabadjon azt, „egy füst alatt“ megoldanom. Tisztelt társaink Szalay és Eötvös szellemdús szónoklata díszpalástot szőtt a német-magyar ügy fölé, elfödözni képes e kérdésnek — ha volna — gyönge oldalait. De a német alatt nem az ő német­jeiket oda künn, s nem a magunkéit ide benn, szok­tam én, például érteni. Kalapot emelek magam is a gross Deutschland derék és tudós népe előtt, habár megnyugszom, hogy nem tartozom közé; teljes mél­­tánylattal viseltetem mind az iránt, a mit tett vagyis a mit nyomtattatott, habár ez irodalmi tömeg koron­ként az alexandriai könyvtárra és Omárra emlékeztet is; s szivem mélyéből elismerem, hogy e hazának ál­­dozatosb, nemzetiebb érzésű gyermekei nincsenek, mint a mi németajkú társaink. Ott van Szepes, Géza királyunk óta valódi telepe a patriotismusnak, a harcz s közélet s az irodalom terén egyiránt; ott a Bánság németéi, eme hősei a magyar névnek és martyrai a magyar ügynek; én szemtanú valék, mint üdvözölte mámoros diadallal, eme székvárosunk német ajkú polgársága a tricolori, mit lerombolt háza romai fölé örömtől reszkető kézzel tűzött. De van a németnek egy saját külön fajtája, uraim, mely ez officio születik, bureaukban él s acták közé temetkezik; a civilisatio missionáriusának hir­detvén magát barbár földeken, miként a hernyó, ha saját erdejét elpusztitá, seregestől indul vándorúinak megélni, emészteni. Fölajánlja „jó szolgálatait“ min­den ügynek, minden országnak a Tájótól a Néváig; mert karját és tollát, szivét és eszét áruként hordozza a világ piaczára. Mind­ez azé, a ki többet ad. Minden kitelik belőle: barik­ádhős és miniszter, párvezér és Alter­ego, a mint jön, a mint kell. Adj a kezébe egy nemzetet, ő praeperálja úgy, miként kívántatik; rom­bol és szervez, rombolja a históriát s az életet, hogy bátor agyának kísérleteit szervezze. És ha, mit Isten egyesite, neki feldúlni sikerült, ha a romlás, eszeve­­szettség és enyészet magvait a szivekbe, az agyakba. *) Die Frage des Augenblickes. Pfingsten, 1861.

Next