Magyarország, 1861. június (1. évfolyam, 127-151. szám)
1861-06-01 / 127. szám
1861. — 1. évfolyam. Szombat, Junius 1. SZERKESZTŐSÉGI IRODA T MUNKATÁRSAINK " HIRDETMÉlÉK DÍJA: ^ M.BOJELEH Ujtér 3. sz. 2. emelet. . . " . , 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9. 3-szorinál 7 úikr. ünnep- ía vasárnapot követő napok kivé-KIADÓ-HIVATAI -n’A V r.eUTl sl ti --Í- mmnden kozlományt,a Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 26 ájkr. telével minden nap. m, 4. * e "*"‘.arsä‘ «»«»>£«»*^.«.«»íelőfizetési Ar : _____________19 njkrajczaron kaphatok, Ejfészév 18 ft. Félév 9 ft. Negyedév 5 ft. Előfizetést nyitunk ,MAGYARORSZÁG jun.-auguszt 3 havi folyamára 5 fr. — kr. junius-szept.1 „ „ 6 „ 50,, 1 hóra (csak helyben házhoz küldve) f „ 80 „ A ^Magyarország“ kiadó-hivatala. 127. BE. Országgyűlés. A nemzeti képviselőház XXXIII. ülése május 31-én. . ... A“áf 29'ki jegyzőkönyv hitelesítése után az elnök bejelentő Borsod megyének Teleki L. halála folytán kelt részvétiratát, Kollár Antal esztergomi polgármesternek jelentését a törvénytelen adó erőszakos behajtóinak eljárásai felől; Sopron megye felhívását a szabadságharczban elestek nevének törvénybe igtatása s az emlékükre Pesten emelendő szobor iránt, Baranyamegye kérvényét, melyben a pécsi lyceum visszaállítását kéri; Szeged város kérvényét az iránt, hogy Szegeden váltótörvényszék állittassék. Továbbá az elnök jelenté, hogy a táthi kerül. választottja Zsitvay József képviselő beadásgavalii azgazoló bizottmány Szathmári Király József, Décsey László és Königsmajer választását kifogástalannak találta. Popovics Milos a belgrádi hivatalos lap szerkesztője a háznak megküldi lapjának egy példányát. A ház a figyelem és rokonszenv e jelét köszönettel és örömmel fogadta. i .. A tárgy feletti tanácskozás folytattatván, első emelt szót Mocsáry Lajos Mezőkövesd kér. (borsodi) választott. Hosszas beszédének a nemzetiségekről szóló része közhelyeslést okozott. E tekintetben nézetei iránt annál több figyelemmel viseltetett a ház, mert Mocsáry a nemzetiségek kérdését kiváló tanulmánya tárgyává tette. A felírásra szavazott. Patay István a határozatot pártoló rövid beszédében a ház figyelmét az országnak katonai alapítványaira hívta fel, melyeket az eredeti czéltól elvonva, nem ismert czélokra fordít a kormány. E sérelem orvoslását is az előleges kérdésekhez kívánó szónok soroztatni, s figyelmeztető szavai közviszhangra találtak. Sárközy Kázmér a feliratot, figyelemmel hallgatott rövid beszéddel, Bujanovics Rudolf a határozatot hosszas beszéddel támogatá. Beszédének főleg a felföld szláv ajkú lakóiról szóló része talált figyelemre. A ház, amint a képviselőnek a derék szláv testvérek nevében tett contestatióit örömmel, úgy azon felhívását, hogy a felföld kivánatait annak idejében méltányolja az országgyűlés, helyesléssel fogadta. Csengery Antal beszédét, ki a feliratra szavazott, már mai számunkban adhatjuk. A t. olvasó is oly élvvel olvasandja, oly tetszéssel fogadandja, tudjuk, e szép beszédet, amily gyönyörrel hallgattuk, amily nagy tetszéssel fogadta a ház kivétel nélkül azt. Beszéde művészi egybeállítással adta elő az elmúlt idő, — nem, a jelen napok sajtóviszonyait, felderítve ez oldalról is a rendszer egyik fő jellemét. Csengery beszéde hisszük, a bécsi s az összes birodalmi sajtóban élénk viszhangra fog találni, hisz nemcsak a mi bajunkat adta elő. Ma utolsó szónok Révész Imre volt, kinek beszédét ha e hosszú beszéd még idejében érkezik hozzánk, szintén ma adjuk. E beszéd, mely a határzatot védé, nagy figyelmet támasztott az által, hogy a pragmatica sanctiónak a felirati javaslatban megemlítését helytelenité, történeti és jogi szempontból és érvekkel erősítvén, hogy hazánkat a „pragmatica sanctio“ nevezet alatt keletkezett egyoldalú családi szerződés nem kötelezi. A beszéd, mindvégig közfigyelemmel kisértetett. Csengery Antal beszéde. (Máj. 31.) Előre kijelentem, hogy én mind tartalmára, mind alakjára nézve pártolom azon felséges szerkezetet, melyet Pest belvárosának tiszt, képviselője a ház asztalára tett. Ellene vagyok a határozatnak, mely a lényeg helyett a formára veti a súlyt, s ürügyet adhatna, minden egyéb okadás nélkül, megtagadni, a mit megadni különben sincs hajlam. S pártolom a felírást, mint amely semmit sem koczkáztat, anélkül, hogy valamit feladna. De nem azért szólalok fel, hogy indokoljam szavazatomat az indítvány mellett, melyet oly kimerítőleg, oly szépen indokolt maga az indítványozó. Azok után, amik az előttünk fekvő remek szerkezetben foglaltatnak, s a miket több tiszt, követtársam annyi ékesenszólással elmondott, jogaink védelmére is fölöslegesnek tartok ezúttal több szót emelni. Ki van mutatva, hogy a tér, melyen küzdünk, a legitimitás tere, s egy szabad nép sem vonhatja kétségbe, hogy a jogok, melyeket visszakövetelünk, a köz- és magánszabadság szükséges biztosítékai. S hogy e jogokkal a polgárosodás érdekében fogunk élni, ki kételkedhetik azok után, amik 48-ban történtek ; ki fog kételkedni azon szabadelvű nyilatkozatok után, melyek e házban, köztetszés kíséretében, minden oldalról elmondattak? Ha e szép nyilatkozatok után, a viták ily késő stádiumában szót emelek, csak azért teszem, hogy azon képhez, melyet a múlt évtizedről rajzoltak némely képviselőtársaim, én is járuljak egy vonással. Sok oldalról mutaták ugyanis fel a megbukott rendszert, s a rajz mégsem egész. Én ezúttal csak a sajtóviszonyokról kívánok szólani. Midőn visszaköveteljük esküdtszéki eljárással párosult sajtószabadságunkat , fel akarom mutatni röviden, hogyan kezelték a civilisatio egyik leghatalmasabb tényezőjét, a sajtót, a mi úgynevezett civilisatoraink. A megbukott rendszernek, mely a birodalom erejét végkép kimerité, hitelét tönkre téve s nagyhatalmi állását megdöntő, egyik fő jellemvonása volt: a hazugság is.Kikiáltotta a nemzetiségek egyenjogúságát, s tudjuk mit értettek alatta : a német oktatást, a német közigazgatást, szóval minden népfaj egyenlő jogát — németté lehetni. Személy- és vagyonbiztosság állottak homlokán a törvénykönyveknek, melyekkel hazai törvényeinket kiküszöbölték, — s jól volt megjegyezve a jelen viták folytán, hogy a személy és vagyon hazánkban, a török pusztítások óta, sohasem volt kevésbé biztosítva, mint e nehány keserves év alatt. Democratia állott zászlaján a miniszternek, ki a torlaszokról lépett a kabinetbe. S alig hogy belépett, már rangra, czimre vágyott, — s tudjuk, hogy az osztrák jogegyenlőség nem volt egyéb, mint egyenlőség a jogtalanságban. A paragraphok élén, melyeket az oktatási ügy rendezése iránt kibocsátott a cultusminiszter, ott pompázott e szép szó: oktatásszabadság. Tudjuk, mit értettek alatta. Képesség helyett a „Gesinnung“-ot, szaktudomány helyett a német nyelv tudását vizsgálták a tanárban, s aki magánúton akarta pótolni a közoktatás hiányait, hányféleképen volt akadályozva. Tudok esetet, tiszt, képviselők, hogy a magánoktatást még a növénytani physiologiából is betiltották. De talán semmivel sem űztek oly gúnyos játékot osztrák civilisatoraink, mint — a sajtószabadsággal."v . A 48-ki forradalom, mint tudva van, felszabaditá a sajtót bilincsei alól. Visszaállítani a censurát, annyi lett volna, mint eljátszani a szabadelvüség azon reputatióját , melynek álarczával léptek föl az uj Ausztria államférfiai a mivelt külföld előtt. Mit csináltak tehát ? Egy olyan rendszert hoztak be, mely — ha lehet — még roszabb volt az elővizsgálatnál, s mind a megelőző, mind a megtorló rendszerből egyesíté, ami súlyos. Ha valaki a rendőrség sajtóbureauja véleményét vqlamely kéziratra »Jvv« előre kikérte, f.o-on válasszal utasiták el: „nem tudja ön, hogy az oszták birodalomban nincsen censura, hogy a sajtó szabad.?“ Az iró tehát nyomdába vitte művét. A kinyomott müvet, mielőtt megjelent, 3 napra a rendőrségnél kelle letenni. Mellőzöm azon körülményt, hányszor változtatta e törvényes letéti napokat hetekké, sőt hónapokká a rendőrség önkénye, mely a törvény fölött állott: csak azon keserű csalódást érintem, midőn az írónak tudtára jön adva, hogy műve nem jelenhet meg, s a kinyomott példányok a nyomdában már lefoglaltattak. Jó szerencse, ha az író, a rendőrség különös kegyelméből, azzal menekülhetett, hogy munkájából egy pár lapot kivágtak, melyeket aztán utánnyomatott. Ez esetben legfölebb csak arról győződhetett meg, hogy a censura, minden ellenkező contestatiók daczára, még fennáll, és pedig költségesebb modorban, mint Metternich herczeg idejében, mikor a kéziratot censurázták, nem a nyomtatványt. Ily egyezkedések egyes lapok ujranyomtatására nézve rendszerint csak akkor fordultak elő az iró és a rendőrség között, midőn a rendőrség nem hivatkozhatott határozott paragraphusokra, csak a felelőséget akarta magáról elhárítani. Az írónak nyitva állt ugyan a felebbi hivatkozás ily esetben a rendőrség német főnökéhez, sőt fölebb is; ez azonban a legjobb esetben is tömérdek idővesztéssel járt; s hogy várhatott igaz ítéletet a magyar iró oly körökből, melyek elé szavai, az összefüggésből kikapva, talán elferdített német fordításban, az első vizsgáló egyoldalú véleményezésével terjesztettek föl, s hol a magyar iró iránt, már mint ilyen iránt, bizalmatlanság uralkodott ? Ha e tekintetek, melyekhez többnyire a rendőrség fenyegetései járultak, módosításra, a kérdéses hely vagy czikkely kihagyására s a könyv illető leveleinek vagy a hírlap lefoglalt számának újranyomatására bírták az írót vagy szerkesztőt, a rendőrség többször beleegyezett ugyan, de mindenkor azon megjegyzéssel, hogy az író önként magától jött e gondolatra, nem a rendőrség figyelmeztetésére, mert hiszen tudvalevő dolog, hogy előző vizsgálat nincsen a monarchiában, a sajtó szabad! Még jobb módja volt megismerni e sajtószabadságot az írónak, ha a rendőrség a büntető törvény valamely szakaszára vagy valamely felsőbb rendeletre hivatkozhatott. Ilyenkor a könyv avagy hirlap lefoglaltatott, s az iró vagy szerkesztő, a kiállítási költségek elvesztése fölött, perbe is fogatott, oly dolgozatért, mely világot sem láthatott. Civilisatoraink az előző vizsgálat rendszeréből átvették a megelőző lefoglalást, és pedig nem a kézirat, hanem a nyomtatvány lefoglalását, s hozzáadák a megtorló rendszer büntetését. Nem volt-e oka az írónak az ily sajtószabadságnál többre becsülni azon rendszert, mely, legalább nem büntet oly tettért, melynek elkövetését megakadályozza, s amely mellett a nyomtatási költség sem megy veszendőbe ? S szóljak-e a perbe fogott író folytonos zaklatásairól, hónapokig,sőt évekig tartó hurczoltatásiról ? Hiszen ismeretes a tisztelt képviselőház előtt az osztrák büntető törvénykezés. S voltak esetek, midőn a rendőrség által üldözött írót maguk a császári törvényszékek sem voltak képesek elitélni ! Pedig e törvényszékek, már szerkezetöknél fogva nem lehettek a politikai üldözött menhelyei. S e törvényszékeknek azon büntető codex szerint kell vala itélniök, melyet a bureaucratia készített az absolutismus számára. Alig képzelhetni kínosabb helyzetet, mint a magyar írónak, főleg publicistának és szerkesztőnek jutott e büntető törvénykönyv mellett. Oly rendszerrel szemben, mely országát feldarabolta, alkotmányát letiporta, nemzetiségét megsemmisíteni törekedett, — egy perczig sem volt biztos, hogy oly szót nem ejt, mely, ha nem felségsértés, legalább is a közcsend megzavarásának van bélyegezve. Maga a rendszer, mely csak nem az enyészet szélére sodorta a birodalmat, a büntető törvény oltalma alá volt helyezve , s főbenjáró bűntettet követhete el, a ki a kormányzási forma, az egységes birodalmi rendszer, sőt a német szövetségi alkotmány ellen szót emel. Nem sorolom elő a közcsendháborítás számos esetét. Ily tettet követett volna el, aki valamely tisztviselő visszaélését vagy egy részeg zsandár garázdálkodását napfényre akarja vala hozni. Szóljak-e továbbá a büntetés alá eső vétségek hosszú sorozatáról ? Az u. n. izgató, közcsendet veszélyező közlések, az álhírek terjesztése, a pátensek, felsőbb rendeletek, hatóságok és államszolgák elleni sértések tágas rovata alá, mi könnyen volt sorozható bármely hírlapi közlemény. S a büntetőtörvénykönyv mindezen paragraphusaihoz mennyi miniszteri, kormányzói, helytartósági és rendőrségi rendelet járult koronként, melyeknek meg nem tartása legalább is pénzbeli büntetést vont maga után. Mily emlékező tehetség kellett volna, csak észben tartani is mindezen rendeleteket! Megtartani? — az épen felülmúlt volna minden emberi tehetséget. Úgy, hogy nem képzelek szerkesztőt, főleg politikai lap szerkesztőjét, aki több ízben büntetve nem lett volna, legalább is oly nagy vétségekért, mint hogy a főkormányzó czimét nem egészen szabály szerint irta, vagy épen elég vakmerő volt Albrecht ő fenségét magyarul Albertnek nevezni. S a büntetőtörvény és megszorító rendeletek sem voltak elegendők. A sorok közt is olvasnia kellett a rendőrségnek, mely gyakran azt is balul értette, a mi a sorokban foglaltatott. S ha a kifejezésekbe nem lehetett belekötni, az irányt, az iró szándékát támadták meg. Elegendő ok, t. képviselők, ha nem is perbefogásra, — legalább intésekre, s három megintés után egy lapnak felfüggesztésére. Képzelhetni, mily ingataggá, mily bizonytalanná tévé e rendszer független politikai lapjaink sorsát! így állott a sajtószabadság, így áll jelenleg is a birodalomban. S mennyivel súlyosabbak voltak még a mi viszonyaink! Mert tudni kell, tiszt, képviselők, hogy figjorgjuxdjaink majd annyi családi boldogságot hoztak már is áldozatul,— maga sem volt egyéb hazugságnál. Avagy nem állott e hazánk folyvást kivételes rendszabályok alatt ? Már fenebb érintem, hogy minden szó, mely a központosítás rendszere ellen, Magyarország önkormányzása érdekében emeltethetett, már eleve, a büntető törvénykönyvben, különszakadási törekvésnek, felségsértésnek volt bélyegezve az osztrák államférfiak által. A bécsi lapok czikkeit utánnyomni sem mindenkor volt szabad lapjainknak, mennyivel kevésbé azokra felelniük. Ma egy, holnap más tárgyban tiltották el az írást. S voltak idők, tiszt, képviselők, midőn e szókat nemzet, nemzetiség, haza, szabadság és alkotmány — leírnunk is alig lehetett a bűnös izgatás vádja nélkül. Megtörtént dolog, hogy egy laptulajdonos, minden ítélet nélkül, egyszerű hatalomszóval, megfosztatott tulajdonosi jogától, s egy független lap szerkesztése, mint valamely kormányhivatal, felülről tetszés szerint kinevezett szerkesztőre ruháztatott. Volt elvégre idő, hogy egyebeket mellőzzek, — mikor a külföldi forrásokat is elvonták szerkesztőségeinktől, s a rendőrség, hasábonként kiollózva, adott által számukra egy-egy darabkát azon külföldi lapokból, melyek az ő költségökön voltak megrendelve, s ugyanekkor — annyi más elővigyázati rendszabály mellett — az előleges censura is minden tartózkodás nélkül gyakoroltatott. Vegyék mindezekhez, tisztelt képviselők, a gondolatokra, eszmékre vetett súlyos adónemet — a bélyegdíjt; s hogy azon filléreket, melyeket ínségre jutott Íróinak s ezek árváinak segélyzésére a nemzet összeadott, a kormány elkoboztatta; míg iskoláinkból a magyar kézikönyvek kitiltattak , s el kell ismerniök, hogy nem az osztrák államférfiakon, nem úgynevezett civilisatorainkon múlt, ha szellemi termelésünk szintúgy hanyatlásnak nem indult, mint anyagi termelésünk több ága, melyet a bécsi gazdálkodási rendszer tönkre tett. Jól mondja Macaulay, hogy az első gyümölcsök, melyek az irodalom mezején rész rendszer alatt élnek, többnyire még a jó rendszer alatt elhintett vetésből erednek. A római császárság első évei képezik a latin irodalom aranykorát, s e korszak íróit még a köztársaság utolsó évei növelték. Íróink nagy része is, a közelebb múlt évtized alatt, egy jobb korszaknak volt még növendéke. Ők képezék ama központot, mely körül egy ifjabb, szintén lelkes, írói nemzedék kezdett seregelni, így tartalék ébren a nemzeti közszellem, mely utóbb szintén visszahatott az irodalom emelésére : mind az irodalom, mind eme közszellem a pálmához lévén hasonlók, melyről azt tartja a latin közmondás : „Sub pondere ereseit!“ ' /ÍS hát az osztrák kormány, fogják kérdeni tisztelt Képviselők, mi hasznot vont e szellemi elnyomásból ? <V^Egy oly rendszernek, melynek — mint mondom — minden jelszava hazugság, nincs veszélyes ellene a szabadszólásnál. Ily rendszer fenállása, sajtószabadság mellett, rövid ideig sem volt képzelhető. Jól tudták ezt civilisatoraink. Akik a kincstár roppant deficite mellett, milliókat költöttek egy császári körútra, hogy a megfizetett és megparancsolt demonstratiókkal egy nagy megelégedési komédiát rendezzenek a fejedelem és a külföld ámítására : hogyan tűrhették volna, hogy e költséges manoerre-t a sajtó illetlen közbeszólása megzavarja?! Fizetett lapjaikban, röpiratokban hirdették a világnak, hogy Magyarország boldog, elégült, csak néhány ó-conservatio siratja elvesztett kiváltságait. Hogyan sikerült volna ily hazugságokkal csak pillanatra is elámítani a világot, — ha a sajtó szabad ? A csalás azonban nem maradt boszulatlan. A sajtó, ha nem ostromolható — hallgatással mellőzte a kormány intézkedéseit, s az uj intézmények nem csak azért nem fogamzottak meg e hon földében, mivel idegen növények voltak, hanem azért sem, mivel a föld nem volt számukra előkészítve s hiányzott támaszuk a közvéleményben. Utóbb a magyar sajtó hallgatagsága teljes közönnyé vált mindaz iránt, ami felülről, jött, s e közöny átment a közvéleménybe is. Hasztalan volt ekkor már egy magasabb felfogású s becsületesebb irányú rendőrminiszter részéről, aki csak néhány napig ült a kormányon a sajtó nógatása, hogy szóljon hozzá ehez és amahoz, ha rászalólag is. A bizalmi férfiak ideje is lejárt. S a bécsi kormány’a nemzet minden rétegeitől elszigetelten, teljesen magára hagyatva, minden tanács nélkül, találta magát. Intézményei,melyeket a nemzetre odroyrozott úgy szólván halva születtek, mint a községi törvény. Az odroyirozó gép, mely csak provisoriumok gyártására volt alkalmas, teljesen fenakadt. Ide járult, hogy a sérthetetlen bureaucratia romlottsága a legfelsőbb körökig terjedt. S minél nagyobb volt az ámítás, annál iszonyúbb jön a kiábrándulás, annál óriásibb az európai botrány ! Valóban, t. képviselők, az „egységes Ausztria“ példája megmutatta, hogy a sajtó ellenőrzését sem a drága hivatalnoki ellenőrködés, sem az erkölcstelen kémrendszer nem pótolja; s hogy a sajtószabadságot ahol meg sincsen, bármi áron is meg kellene venni. Mi nem mint uj jogot, hanem mint törvényesen birt szent sajátunkat követeljük azt vissza! Csengery Imre beszéde. (május 29.) Azt írják némelyek, hogy a harczok óriása, I. Napoleon, olykor a csata zajlása közben szunnyadásba szokott merülni , mintegy önmagára hagyva a dolgok fejlődését, s engedve történni az eseményeket, melyeket aztán, lángeszének mindent áttekintő s átölelő hatalmával, mesterileg használt fel a diadal kivivására. A küzdelemben, melyet alkotmányos függetlenségéhez ragaszkodó nemzetünk s a mindent lerom Unló Anlrinyoo kzalom kövöti: itt» lßlfi-ilz OXT nyitott meg, ily szunnyadás korszaka volt a közelebbi nehány év , mialatt nemzetünk a bevárási politika állásába helyezkedve, saját folyásuknak engedte a körülményeket, és magára az események kibontakozására bízta kimutatását az időnek és módnak, mely bennünket jogaink visszaszerzésére vezéreljen. S vajha e korszakot is minél korábban kövesse a kívánt győzelem! Vajha mindjárt az első lépés, melyet országosan teszünk, ne hátráltassa, hanem közelebb hozza reményeink valósulását! S e tekintet az, melyből kiindulva, a képviselőház legelső felszólalásának alakjául, részemről a felírást kívánom elfogadtatni. Legfőbb ok erre előttem az, mivel én e részben is szorosan a törvényesség terén, s a gyakorlati parlamentáris forma ösvényén való maradást látom czélszerűnek. — Némelyek ezért a mérséklet terének nevezik. — De én nem tudom feledni, hogy már magában az ügy igazságának természetében fekszik bizonyos mérséklet. Nem tudom feledni, hogy épen a mérsékletben rejlik gyakran a legnagyobb erő. Engem arra tanított a történet, hogy a népek, a legkínálkozóbb perczekben is, nemesebb lelküek, mérsékeltebbek s e miatt tartósabb életűek is, mint a hatalom vágyától elragadtatni szokott önkényes kormányok. S épen azért, mert a jelenlegi helyzet oly rendkívüli, s mert a reánk vállalt felelősség terhe súlyosabb most, mint valaha, épen ez elhatározó pillanatban nem kívánok legkisebben is eltérni a törvényesség teréről, melyen annyi országgyűléseink fárdaltak, s a szokásos parlamenti formától, melyen őseink állambölcseségének ódon zamata érezhető. A fölirás iránti indítványt pártolom továbbá azon okból, melyet országgyűlésünk jelenlegi szerkezetéből meritek. — Országunk gyűlését a főrendek és képviselők házai együtt alkotják. És én szívemből óhajtom, hogy e két ház fölszólalásában lényegre és alakra nézve, teljes egyetértés létezzék. S távol attól, miszerint akár a főrendek szabad tanácskozási jogát illetni akarnám, akár e részben jóslói szerepet követelni bátor volnék, én legalább úgy hiszem, hogy az egység, az egyetértés, a két ház eljárásában, könnyebben elérhető fölírás útján, mint határozat által. S ha meggondolom végre, miképen mi egészen magunkra hagyatva, úgy mint még soha országgyűlés nem volt, nélkülözünk minden törvényes kormányt, melyet egy s más tekintetben megkérdhetnénk, s mely nekünk irányára és czélzataira nézve fölvilágositást adhatván, közöttünk és a tényleg uralkodó felség között törvényes közegül szolgálhatna; ha meggondolom, miképen velünk, különösen a birodalmi öszalkotmány reánk erőszakolása tekintetében, nem is magyar, hanem tisztán osztrák kormány áll szemben, és ha meggondolom, miképen ily helyzetben, senki mással nem lehet, de viszont azzal elkerülhetlenül kell közlekednünk, ki nemzetünkkel a koronázási hitlevél alapján szerződni kíván: — én részemről semmit nem kétkedem, hogy a fölirást egyenesen az uralkodó felséghez kell intéznünk, mint a ki a nemzethez már szólt, s a kinek szavaira felelnünk, küldetésünknél fogva is, mind férfias nyíltságunk, mind hazánk iránti kötelességeink kívánják. És most legyen szabad nekem is egy kevese böngésznem a mezőn, melyen jelesnél jelesb szónoko előttem már csaknem mindent learattak. Legyen s bad, bár egészségi változásaim miatt más alak mint különben tenni szándékozom , nehány mint megannyi porszemet, vetnem a mérlegben hazánk sorsának életkérdése van függő