Magyarország, 1861. július (1. évfolyam, 152-177. szám)

1861-07-10 / 159. szám

majd reményt, majd aggodalmat merítünk az ottani eseményekből. Nem hinnők, hogy ebben valami denun­­c­iálni való volna. Nevezetesen a bécsi lapok nem roszalhatják ezt, a­nélkül hogy önmaguk­kal ellenmondásba ne jussanak. Nem ők vol­tak-e azok, kik számtalanszor azzal gúnyoltak és még most is gúnyolnak bennünket, hogy mi úgy nézzük a dolgokat, mintha Magyaror­szágon kívü­l már semmi sem volna a világon, vagy mint ha mi ch­inai fal által el lévén vá­lasztva a többi világtól, nem is volnánk kény­telenek a külső eseményekre reflektálni ?! Tehát egyszer nélkül rótták fel nekünk azt, hogy magunkat elszigeteljük és nem gondolunk a határunkon kívü­l történőkkel;— most meg azt veszik zokni, hogy „a külfölddel kac­érko­­dunk.“ Már most mit tegyünk, hogy a centra­lista sajtó tetszésére érdemesítsük magunkat ? Véleményünk szerint e perczben nincs oly nemzet Európában, mely az átalános poli­tikai helyzettől tökéletesen független politikát követhetne. Ha pedig mi az európai helyzet eldöntő tényezőit nem az örökös tartományok, hanem a külföld eseményeiben látjuk, ez egy­szerűen onnan van, mivel csak nem rég —még két esztendeje sincs — úgy tapasztaltuk, hogy az „örökös tartományok“ sorsára is a külföld­ eseményei bírnak döntő befolyással. Mert — hogy csak egyet kezdjünk — hol volnának az osztrák tartományok most — az 1859-ki olasz­­országi háború nélkül? Egyébiránt a „Presse“ elfelejtette hozzá­tenni, hogy azt a phrasist, miszerint jelenben az „előre nem látottnak oly tág tért fen kell tar­tani“ Rechberg gróf ő excjától bátorkodtunk kölcsön venni, ki az olaszországi reactióra való reményeket ezen „előre nem látott“-akra ala­pítja. De ha a reactiónak szabad ily „non pu­­tarem“ esetekre számítani, — mért ne volna ez szabad a liberálisoknak is? Vagy tán a re­­actió kizárólagos árendába vette-e a véletlent, úgy hogy az csak ő számára teremhet gyü­mölcsöt? Vagy pedig oly lényegesnek vélik-e még most is a kormányok és nemzetek jogai közti különbséget, hogy — „quod licet jovi, non licet bovi,“ azaz a kormányok felhasznál­hatják ugyan a kedvező constellátiókat, de a nemzetek nem ?!.... Hogy újólagos elferdítésekre ne adjunk alkalmat­, szívesen szólunk valamivel részlete­sebben is azon „előre nem látott“ események­ről , miknek egyike vagy másika ügyünk menetére kedvező befolyással lehetne. Ilyen valami példa a keleti bonyodalom keletkezése, mely Ausztria teljes erejét veszi igénybe és egy megelégedett Magyarország szükséges voltát éreztetné meg vele. Történhetnek azon­­kivül, hogy Velencze megtámadtatnék és ez is ok lehetne arra, miszerint minden belviszály azonnal orvosoltatnék. Történhetnék , hogy maga a birodalom nem-magyar részeiben is oly fokra hághatna az egyes nemzetiségek közti súrlódás, mely által a centralisatio lehe­tetlensége ez oldalról is bebizonyíttatnék. Ilyen és más események adhatnák elő magukat, mik­nél fogva megtörténhetnek, hogy kivánataink, ha most talán visszautasíttatnának is, később mégis teljesülhetnének. Nem látjuk át, mi jogtalan lehet ily reményben. Magyarország nem „csinálta“ az európai helyzetet és ezentúl sem fogja csinálni; ő két­ségen kívül jobban szeretné, ha jogos kivána­­tainak teljesítésére a készség azonnal meg­volna ; de ha nincs meg, akkor csak szabad lesz azon várakozást fejezni ki, miszerint jö­hetnének oly események, melyek az egyik al­kudozó fél hangulatát engedékenyebbé tennék — és ezt remélnünk annyival inkább szabad, miután mi a jöhető eventualitásoktól nem va­­lak­­i j­o­g­o­s­u­l­a­tl­a­n engedmények, nem valami törvénytelen követelés kizsarolását, ha­nem egyedül azt várjuk, hogy sokáig félreis­mert, jogunkat és törvényünket ismét érvényre fogják juttatni, így értjük mi, így kívánjuk értetni mi­­napi kimondásunkat. Nem hiszszük, hogy ily téren a denuntiálás valami bő aratást nyújt­hatna ! kemet még egyszer, s ha a fogalmakhoz ért, és a fogalmaknak szavakban kifejezett hord­erejét észlelni tudja, bizonyára át fogja látni, miszerint nekem soha eszem ágába nem volt olyasmit mondani, hogy egy magyarhoni pol­gár bizonyos jogüzletben magát semmiféle külföldi bíróság ítéletének nem vetheti alá, vagy ha ez mégis megtörtént volna, azon kül­földi bíróság ítélete hazánkban feltétlenül hatály nélkülivé válnék. A­mit én állítottam és állítok, az kizáró­lagosan a bécsi bankkali viszonyunkra vonat­kozik, és abból áll , miszerint ezen intézet in­gatlan-hitel osztálya részére kiadott cs. patens „egy turisticai szörny, s hogy azon árverési parancsok, melyek ez ügyekben a bécsi tör­vényszéktől kiadatnak s teljesítés végett a hazai biróságokhoz egyenesen küldetnek, itt nem foganatosithatók.“ Nekem nem volt szándékom ez ügyet részletesen elemezni, mit czikkemnek azon ki­fejezése, „miszerint a kérdést napirendre tétet­ni óhajtottam,s magában eléggé tanusit; s hogy hr. az 1792. 17. tczikkre nem hivatkoz­tam, abból annak nemtudására következtetni épen nem lehet, miután a mellette és ellene felhozható érvek tüzetes taglalása azon egy­szerű figyelmeztetés tárgyát nem képezhette; azonban nincs okom a vitát e téren kerülni, s kész vagyok czáfoló urat saját erődébe is kö­vetni ; remélem több szerencsével ki fogom mu­tatni , miszerint épen az általa jelölt törvény­ben az én következtetésem a legerősebb és megdönthetetlen érvényét nyeri, mintsem an­nak ellenkezője Bene urnak sikerült. Térjünk a tárgyra. Az 1792. 17. t. czikknek két föltétele van, melynek tartalma következőkben öszpontosul: 1) a szerződésileg magát valamely osz­trák biróság ítéletének alávetett magyaror­szági lakos, az ellene ott támasztott kereset esetében, védelmének előadhatása végett a magyar udvari cancellaria utján elegendő idő­re idéztessék meg; 2) az ítélet foganatosítás végett a belföldi bíróságnak szintén „a magyar udvari cancella­­­ria által leszen megküldendő.“ Hasonlítsuk össze a törvény e rendeletei­vel a patensban követelt eljárást, és mindenki, ki származtatásait nem a szabadalmazott csá­szári bank bureaujából veszi, át fogja látni, miként a kettő között a különbség lényeges. Az első különbség, mely mindgyürt szem­betűnik az, hogy míg a magyar törvény meg­határozza azon föltételeket, illetőleg biztosítéko­kat, melyeket az osztrák tartománybeli mint külföldi bíróságoktól a magyar korona alatt­valói irányában minden ez utóbbiak elleni el­járásban mulhatlanul megtartatni kíván , ad­dig a patens, a nemzetközi szerződést képező törvény által kijelölt biztosítékokat egészen mellőzve, egy keresztvonással a köz-és magán­jogon keresztül vág, és „egy példátlan törvény­kezési abnormitással, még a perbeidézést is— „Evocatio“ ez a törvény szava — „eltörlötte. A második sarkalatos különbség abban van, hogy míg a törvény Magyarország és az osztrák provincziák között létező nemzetközi viszonyt fentartja és kifejezi, a külföldön kelet­kezett ítéleteknek a hazai törvényszékekhez áttételét kizárólagosan csak az „ország can­­cellariája,“ — mint külügyi hivatala utján rendelvén eszközölhetőnek , addig a pátens e szentesített viszonyt felforgatva, az érintke­zés nemzetközi természetét végkép megszün­teti, és azt tartalmazza , „hogy az árverési pa­rancsok „fieri facias“ alakban egyenesen a „bécsi törvényszék által küldessenek a magyar „bíróságokhoz, és ezek a meghagyást nem az „ország külügyi hatósága, hanem a bécsi „Landesgericht“ felszólítása folytán tartozza­nak foganatosítani.“ Midőn tehát a császári banknak bécsi Rechtsconsulense czikkemben a megtámadott ezen áldásos (?) intézetnek csak megsértett érdekeit látván, e miatti ingerült állapotában sokkal több szenvedélyességgel mint eszély­­lyel ellenem kitört, s ildomtalanul az 1­92. 17-ik törvény­czikknek nemtudásával vagdaló­­zott, akkor ő nem látszott meggondolni, miként a megtámadás engemet uj és bővebb kifejtés kényszerűségébe helyez, — s hogy az ő által védett ügy minden további elemzés következ­tében, csak többet veszíthet. A jogász ... a ki tudja, miként a nemzet­közi törvények épen úgy, mint a magánjogiak először a szavak jelentéséből és azok gramma­ticai összefüggéséből értelmezendők és alkal­mazandók; a ki tudja, miszerint egy törvény­nek különböző tételei egymáshoz föltételező viszonyban állanak és egy organicus egységet képeznek, csodálkozni fog Bene ur okoskodá­sán, ki valamely „feltaláló“ elragadtatásával az 1792. 17. t.cz.-re mint archimedesi pontra utal, s e törvény coercitiv részének foganato­sítását azért követeli , „mert ugyanezen tör­vénynek valamennyi föltételező részei úgy­szólván életadó elemei megsemmisítve van­nak.“ Bene ur engem mint jogászt támad meg, nem veheti tehát rész néven, ha magamat mint jogász védelmezem — a jövő czikkben. C­sem­egi. A magyar bíróságok viszonya a bécsi ingatlan hitel­ bankhoz. I. A cs. kir. szab. bécsi bank jogtanácsosa Bene Antal ur e lapok 156. számában meg­támadást intéz ellenem, mert én az osztrák ingatlan - hitelbank sajátszerü privilégiumát néhány észrevétellel kisérvén, annak a tör­vénykezésre vonatkozó részére a közönség figyelmét felhívtam. Bene­ur e feleletében önkényileg átjátsza a kérdést az általam kijelölt térről, azt oda tágítván : mintha én általánosságban „a kül­földi forum contra­ctuale“ jogérvényét vontam volna kétségbe, honnan ő, mint önké­nyileg választott alapból kiindulva, származ­tatja úgy a hogy önkényes következtetéseit. Mielőtt e következtetéseinek helyreigazí­tására áttérnék, előbb szükségesnek látom az általam felállított tételt praedisirozni, nehogy az összevissza kuszált előfeltétel miatt a tárgy­hoz nem tartozó vitatkozásokkal és fogások­kal a kérdés lényege elhomályositassék. Olvassa el a tisztelt ur megtámadott czik­­ k­i n­m­e. Töredék Wass Samu gróf felsőházi be­szédéből. (Vége.) A legtermékenyebb vidékeinket futják a vas­utak több irányba át, s mindenike a bécs-triesti vas­útba vezet, és hogy Fiuménak felvirágzása mentői in­kább lehetlenné tétessék,egy újabban engedményezett vasútvonal is Sziszektől Zágrábon keresztül nem Fiu­ménak vezettetik, hanem ismét a bécs-triesti vasútba omlik. Nem minden vasút képviseli az országnak valódi érdekét, és igen könnyen megtörténik, hogy a valódi érdek az ország határain kívül esik. Világo­san bizonyítja ezt hazánkban saját tengerpartunk jö­vőjének szándékolt megrontása, de másfelől látjuk azt is, hogy hazánknak legiparosabb vidéke minded­dig mellőzve van, hogy országunkban a hazánkon kívü­li ipar annál biztosabban versenyezhessen saját iparunkkal, saját piaczainkon, és hogy csakugyan minden közlekedési csatorna, mely a világ forgalmá­val közvetlen érintkezésbe hozhatna, a­mennyire lehet elrekesztessék, a könnyen szabályozható nehézségek, melyek a Duna medrében a Vaskapunál mutatkoznak, ma is érintetlen fenállanak. Megannyi szándékos működések voltak ezek, melyekkel Magyarország valódi érdekét akadályozni. Fiuménak jövendőjét pedig meg akarták semmisíteni épen úgy, mint az egykor híres tengerek királynéjá­nak virágzó kereskedését semmivé tették, hogy Triest felvirágozhasson. És a ki tudja mekkora óriási nehéz­ségekkel jár a bizonyos irányba megindult világke­reskedés útját megváltoztatni, az tudni s ismerni fogja a nagyszerű erőfeszítéseket, melyeket minden ener­giánk és hazafiságunk mellett tennünk kell, hogy az eként megnyomorított Fiumét ismét feléleszthessük. Fiuménak a tengerészeten s kereskedésen alap­szik minden jövője; ismeri a világforgalomnak min­den előnyét s minden titkát, következésképen jól tudja mindezen állítások alaposságát, melyeket egyébiránt a világ történelmének folyama kézzelfogható tények­kel bizonyít. Ismeri a tengeri kikötők felvirágzásának valódi tényezőit, tudja különösen a főtényezőnek nagy fon­tosságát, melyet a termékeny Szlavónia neki nem nyújthat, mert arra korántsem elég nagy, Horvátor­szág pedig épen nem adhat. Tudja, hogy ha a jelen­kornak túlzott érzelgése az Unita Italia keblébe vezetne csak egy jelentéktelen függelékké aljasulna, melynek semmi jövendője sincs, mert ez által épen a nagy ter­melő háttér­ vidékit kikötők fő veszélye, az országos határváltozás állana be. Tudja, hogy ha a német szövetséghez tartozó Triesttel kell versenyeznie ugyanazon kormány alatt, Triest elöli jövendőjét. Tudja végre, hogy Magyarország természeti gazdagsága, népének hazafiságtól ösztönzött erélye, oly jövendőt nyújt neki, milyennel a világon nem sok pont bír. Ezen környelmény csakugyan inkább lehet oka annak, hogy Fiume Magyarországhoz kíván csatla­kozni, mint ama hiába való nevetséges czélok, melye­ket az elvakult szenvedély neki tulajdonítani akar, s a titokban örvendező ármány akkora készséggel fel­karol. Másrészről Fiuménak mivelt okos népe igen jó tudja, hogy egy szabadelvű lovagias nemzet keblében soha sem tarthat attól, hogy akár anyagi, akár szel­lemi érdeke valaha rövidséget szenvedjen. A százévi együttlét alatt megismert bennünket, s ezen ismeret­ség a legmélyebb hazafias rokonszenvet fejti ki F­ume lelkes népének keblében,mely most már annyira öreg­­bült, hogy kész bár­mekkora méltatlanságot eltűrni, mint Magyarországtóli elszakittatásának legcseké­lyebb jelét is megszenvedni. Nézzék méltóságtok ama nemes küzdést, nem méltó-e az a számban csekély nép legforróbb rokon­­szenvünkre ? De visszatérve az anyagi érdek terére, jól meg kell jegyeznünk, hogy az említett előny minden te­kintetben kölcsönös; hogy littoralénk­ép annyira con­ditio sine qua non hazánk anyagi forrásainak meg­nyitására s felvirágzására, mint Fiuménak a gazdag háttér-vidék, melyet hazánk nekie nyújt. Valódi kereskedelmi forgalmat csak is a tenger adhat, mert annak sima tükrén van a nagy országút, mely az egész világgal érintkezésbe hoz. E nélkül honunk termelő képessége ki nem fej­lődhetik, mert jelen körülményeink közt csak egyet­len bő esztendő képes a termékek árát annyira leszál­lítani, hogy a termesztésre fordított költséget sem fizeti meg, mert a körül szigetelő vámsorompók s egyéb közvetlen akadályok, termékeink árát mindig szabályozni fogják. Mivel pedig honunkban a gyáripar még nagyon szerény körre szorítkozik, azon igen kellemetlen hely­zetre lennénk szorítva, hogy kitűnő minőségű nyers terményeinket csekély árban kellene magas áru olyan gyártmányokkal kicserélni, melyek sok választékos­sággal nem igen kínálkoznának, de ezen kívül a ke­reskedési egyensúly is mindig terhünkre esnék. Ellenben ha ugyanazon terményeinket a világ nagy országutján, a szeleknek milliomokat hordó szárnyaira tehetjük, vihetjük azokat oda, hol leg­jobb kelendőségük lesz, s kicserélhetjük gyártmányok­kal ott, hol azokat a legjobb minőségben s a legjutá­­nyosabban kaphatjuk, s ekkor a kereskedési arány igen gyakran javunkra eshetik. És ha majd Fiume vizeinek sima tükrébe a világ nemzeteinek lobogói fognak letükröződni, akkor termelésünk még csak nem is gyanított fokozatra fog, csak kevés évek tel­tével is emelkedni. Igen m. f. RR. fel kell karolnunk a hozzánk annyira ragaszkodó Fiúménak ügyét a legnagyobb hazafi buzgalommal, nem csak azért, mert históriai kiegészítő részét képezi hazánknak, nem csak azért, mert lelkes népe akkora hazafias ragaszkodást nyil­vánít irányunkban, hanem azért is, mert Magyaror­szág ezen kiegészítő felettébb becses részének bírása magára Magyarország anyagi érdekére nézve élet­kérdés. Mivel pedig a tengeri kikötők jövendőjének ezen főbiztosítékával bíró helyek felvirágzása főként a határviszonyok változása által veszélyeztetik, nem mulaszthatom el, hogy ezúttal horvát testvéreinket egy igen nevezetes dologra ne figyelmeztessem, és pedig: Sajnosan veszik horvát testvéreink is, hogy Dalmatia, s különösen annak tengeri városai nem akarnak velük egyesülni. — Ne keressék ennek okát mindég és mindég a túlfeszített szerencsétlen nem­zetiségi és nyelvkérdésben; nyelv és nemzetiség­hez való ragaszkodás szerintem tiszteletre méltó a maga józan korlátai közt, s én bizonyosan ezt mindenkiben ép annyira respectálom, mint saját nemzetemben, de ha túl feszíttetik, képtelenségekre vezet épen úgy, mint minden más túlfeszített szen­vedély. Dalmatiának tengeri városai épen azon helyzet­ben vannak, mint Fiume, népe ép úgy tengerész­nép, mint a fiuméi, s ép úgy érzik érdeküket mint ez. Hor­vátország magára semmi jövendőt sem nyújthat ne­kik, de ha Horvátország maga Magyarországgal egye­sül, merem jóslani, hogy akkor Dalmatia is szívesen egyesülni fog Horvátországgal, mert Magyarország igenis elég nagy és termékeny arra, hogy nem csak egy, de több kikötőnek is jövendőt ígérhessen. Vigyázzanak tehát horvát testvéreink, nehogy szenvedélytől sugallott eljárásuk által, a saját maguk anyagi érdekeket a miénkkel együtt merőben idegen érdekeknek rendeljék alá. A magyar felirat átadása. Valamennyi bécsi lap a magyar felirat átadásá­val foglalkozik. Magát az átadás tényét egy nem lé­nyegtelen eltéréssel adják elő. A „N. Nachrich­­ten“-ben így találjuk leírva: „Ma (juli 8.) délutáni 2 órakor ünnepélyes ki­hallgatásban fogadta Ő Felsége a magyar országgyű­lés két házának elnökeit. A két elnök bemutatásánál jelen voltak: a magyar főkanczellár Vay b., Szécsen gr. miniszter s az alkanczellár Szögyény, mind díszes magyar öltönyben. Apponyi gr. a főrendek, Ghyczy az alsóház nevében szóltak magyarul 0 Felségéhez, mire ez szintén magyar nyelven felelt. A feleletben megelégedését fejezte ki . Felsége, hogy a magyar országgyűlés óhajtásait és kívánalmait megfelelő for­mában nyújtotta be, s megígéri, hogy a feliratban foglalt fontos kérdésekre rövid idő alatt nyílt és ki­merítő választ fog az országgyűléshez juttatni. Hir­­szerint ma már meg is kezdődtek a kir. leirat tartal­ma fölötti tanácskozások, mely a feliratra válaszul fog szolgálni. Az előtanácskozmányokban a helyben lévő s ide meghitt magyar mágnások s országnagyok is részt vesznek, igy többek közt Apponyi, Zichy és Barkóczy grófok és Majláth ur. Ezen előtanácskoz­­mányok holnap valószínűleg bevégződnek s a bennök készült terv aztán a miniszteri tanácskozmány elé fog terjesztetni.“ A „Fortschritt“ ezen részleteket közli : „Ő Fel­sége már reggeli 8-kor jött be Laxenburgból s ma­gán kihallgatásban fogadta Vay b. főkanczellárt és Apponyi grófot országbírói minőségében. Az utóbbi azután a felirat átnyujtásánál mint a felsőház elnöke szerepelt. Az ünnepélyes átnyujtásnál jelen voltak a miniszterek, a császári udvari tisztek és a gárdák. A miniszterek jelenlétéből a magyar felirat átnyujtásá­nál a februári pátens általános foganatosítását követ­keztetik.“ Valamint a „Fortschritt,“ úgy a „Morgenpost“ is azt mondja, hogy a felirat átadásánál a német mi­niszterek jelen voltak. A kihallgatás, szól e lap, különös ünnepélyes,­­ úgynevezett nyilvános vala, a minőben követek szok­tak fogadtatni; a vár titkos tanácstermében történt; a császár körül a miniszterek s udvari tisztek gyüle­keztek, a gárdák tették a szolgálatot. A magyarok pompás nemzeti viseletük legnagyobb díszében jelen­tek meg... Hírlik, hogy az alsóház pénteki ülésében, már közölni fogja a minisztérium a királyi leiratot. Péntekig csak arasznyi idő van hátra, s ha e hir va­lósul, úgy már meghatározottnak lehetne tekinteni a királyi válasz alapvonalait, s csak formájáról lehetne még szó.“ Ezután előadja a „Morgenpost“ a négyféle párt­nak külön nézeteit és javaslatait. Ezek következők: 1. Tekintet nélkül a magyarok és horvátok el­lenállására keresztül kell vinni a februári alkotmányt s a pesti és zágrábi országgyűlést felszólítani, küld­jön képviselőket a bécsi Reichsrathba. 2. A magyar országgyűlés feliratát el kell fo­gadni és így a 48-iki törvényeket, ki nem zárva ké­sőbbi revisiójokat s megváltoztatásukat, egyelőre el­ismerni. E homlokegyenest ellenkező két indítványhoz járul a következő két közvetítő indítvány. 3. Magyarország önálló közigazgatását helyre kell állítani s a 48-iki törvényeket szószerinti érte­lemben valósítani. Ezen törvényekben tudniillik csak az országos pénzügy s az országos védelemről van szó. S így Magyarország az egész birodalmat illető pénzügyi dolgokban, s a hadsereg dolgában nem foglalna külön állást. Ezen tervről mondják, hogy Vay úrtól származik. 4. A viszonyokat egészen az 1847-ki állapotra kell visszavezetni, mi annyit tesz, mint az előbbi ma­gyar alkotmányt az 1848-ki változtatások nélkül vis­­­szaállitani. Ez utóbbi indítvány, mint mondják Szécsen miniszteré.“ Hogy a „Fortschritt“ és „Morgenpost“ azon állí­tásai, mintha a felirat átadásánál a német miniszterek jelen voltak volna, nem valók, a „P. Lloyd“ mai bécsi sürgönyei is bizonyítják. E sürgönyök így szólnak: Több reggeli lap jelenti,hogy a felirat átvételénél né­met miniszterek is voltak jelen, miből a „Fort.“ a febr. alkotmány keresztülvitelét következteti. Én ellenben biztosan állíthatom, hogy az emlitett fogadásnál nem volt jelen német miniszter. “Jul. 9-én 10 óra 30 percz reggel. A felirat átadása után magán kihallgatásban fogadta a császár Apponyit és Ghyczyt. Az utóbbi ki­hallgatása feltünőleg hosszú volt. A királyi leirat azon tanácskozásoknak lesz eredménye, melyeket előbb a magyar tanácsosok egymásközt, azután pe­dig a német tanácsosokkal egyetemben fognak tartani. Tegnap este 8 órától 10­­, -ig tartó minisztertanácsko­zás volt, melyben a császár jelen nem volt. 9-én dél­ben az udvari kanczelláriában lesz tanácskozás, melyben Apponyi, Majláth, Zichy Ferencz, és Zsedé­­nyi is részt vesznek.“ Nyilatkozat a belényesi kerület válasz­tóihoz. *) Bizalmatok a pesti országgyűlésre küldött, hogy ott, mint e kerület képviselője, hazánk, s ebben a ti sérelmeitek orvoslása és jogos kívánalmaitok érvé­nyesítése végett közreműködtem, én e­zért elfoglaltam, s miután jól tudom, hogy a 12 évi nyomasztó terhek viselése következtében nyugtalanul várjátok a hon­­gyű­léstől jogos reményeitek teljesülését, jónak láttam Benneteket országgyűlésünk eddigi eredményeiről, mely bár ez ideig még érdemlegesen semmiben sem határozott, de az uralkodó véleményről, mint a legjobb társamról s legőszintébb akaratról polgári,nemzetiségi, egyházi és iskolai ügyünk érdemében azon okból ér­tesíteni, hogy a várakozásbani férfias türelmetek, ha a közérdek és törvényesség úgy kívánja, el ne csüg­gedjen, hanem erősödjetek meg ama hitben ,hogy tü­relmetekben fogjátok elérni szabadulásokat! Midőn hangy ülésünk termének küszöbét átléptem, elvem s meggyőződésem nem volt más, mint az 1848- *) A román eredeti után.

Next