Magyarország, 1861. augusztus (1. évfolyam, 178-202. szám)
1861-08-06 / 182. szám
182. SZ. 1811 — I. évfolyam. SZERKESZTŐSÉGI IRODA Ujtér 4. sz. 2. emelet. KIADÓ-HIVATAL Ujtér 4. sz. földszint. T. MUNKATÁRSAINK kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztőséghez intézzenek.—A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények a kiadó-hivatalhoz intézendők. Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. HIRDETMÉNYEK DÍJA : 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 újkr. Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. Egyes példányok KILIAN GYÖRGY, OSTERLAU.H K. és LAMI F.L RÓBERT könyvkereskedőknél 10 ájkrajczáron kaphatók. Sávdíj, augusztus» 1». MEaJELEN ünnep- és vasárnapot követő napok kivételével minden nap. ELŐFIZETÉSI ÁR. Egészévre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft. PEST, augusztus 5. Külföldi szemle. A „Daily News“ erősen megtámadja Palmerstont az alsóházban Griffith interpellációjára tett válaszáért, s különösen azért rója meg, hogy az Austria és Magyarország közti viszállyal szemben épen oly semlegesnek tünteti föl a kormányt, mint az amerikai zavarok irányában. „Az elnyomott nemzetek szerencséjére“ — így szól az említett lap — „van Angolországban minden minisztertől független szabadelvű sajtó, és ezen sajtóra, mint az angol nép közlönyére, hivatkozik Magyarország. Az angol kormány politikája, amennyire e tekintetben bevallják, ellenkezik Angolország ép és szabadelvű ösztöneivel.“ A bécsi birodalmi tanács alsóházában július 26-kán előfordult jelenet, (midőn a csehek és lengyelek a teremből távoztak) a M. Start következő megjegyzésre indítja: „Nagyon különös, hogy akik Nápoly és Piemont kormányának egy fő alatti egyesítését legyőzhetlen nehézségű föladatnak mondják, semmi nehézséget sem látnak abban, hogy németeket, magyarokat, cseheket, velenczeieket, lengyeleket s az osztrák császári állam többi nemzetiségét egyetlenegy tömeggé olvaszszák. Ausztriának nem kellene oly vérmesnek lenni. Nemcsak a csehek vére forr, Ferencz József császárnak más alattvalóival is vannak vitás ügyei, melyek komolyabbak a cseh korona ékszereinek őrzésénél s Ottokár király emlékénél. Ausztria jól tenné, hogy egyik nemzetiségét sem idegenitené el magától ; mindenek fölött pedig jól meg kellene a következéseket gondolnia, mielőtt Magyarország nemzetével szakít.“ A Goyon és Merode-féle szóváltás még mindig főbeszéd tárgyát képezi az európai sajtónak. A „Moniteur“ néma, a félhivatalos lapok azonban ismét visszatérnek ez eseményre, különösen a hovatovább jelentékenyebb fontosságot nyerő „Pays“ azt mondja, mikép ez esemény Francziaország becsülete s a pápai szék érdekében fog végződni. Auguszt 2-diki vezérczikkében pedig: „el kell ismernünk, — úgymond Limayrac a szerkesztő — hogy a Merodeur által előidézett botrány igen kellemetlen, rendetlen helyzetet idézett elő. Kérdjük, megmaradhat-e tovább is prominiszteri állomásán az, ki Francziaországot s a császárt oly botrányos szavakkal illető, a franczia sereggel, e derék, ildomos s a becsület kérdésében oly kényes sereggel szemben? Nem; ki kell mondanunk tartózkodás nélkül, hogy ez lehetetlen. Zászlóink becsülete, s a szentszék érdeke egyaránt Merode elbocsáttatását követelik. A franczia sereg nemcsak az utczai forradalomtól védi a szentszéket, hanem meg fogja palotája forradalmától is védni.“ — Párisi körökben nagy figyelemmel, azonban nyugodtan néznek a megoldás elébe, jól tudván, mikép a római udvarral szemben a franczia kormány kívánt elégtételt szerezhet magának. A „Perseveranza“ szerint ez elégtétel, ha t. i. Francziaország megelégszik vele, megtörtént t. i. Merode a franczia kormányt, a történtekért engedelmet kérvén, megkövette. E megkövetés pedig Cadore fellépésének lett volna következménye, ki a franczia kormány nevében a szentszéktől elégtételt követelt, s ennek következtében az illető pápai katonák is átadattak a franczia itélőszéknek. Mindezeket azonban a „Monde“ a francziaországi egyháziak főközlönye meghazudtolja, sőt saját kormánya ellenében Merode védelmére síkra kel. Azt mondja, miképp Merode magaviselete helyén volt, a mint t. i. a szentszék iránti élénk ragaszkodás parancsolá. (Azt is, hogy a franczia császárt „canaille“nak nevezze ?) Semmi ok sem volt tehát arra — folytatja a „Monde“ — hogy Merode Goyont megkövesse, s Gádoré elégtételt követeljen. Ami pedig azon követelést illeti, hogy a pápai katona a franczia itélőszék alá vetessék, ez sértő mind a pápára, mind Francziaországra, mind pedig a „Perseveranza“ olvasóira nézve.“ Ily hang és fellépés után csakugyan könnyen elhihető azon állítás, mikép a legitimista párt a bourbon camarillával tartott tanácskozás után elhatározó, Róma és Francziaország közt a lehető legnagyobb szakadást idézni elő, egyszersmind a bourboni csapatokkal végső csapást kísérteni meg. Szerencsére azonban a legitimista lapok vaklármája korán figyelmesekké tette az olasz hatóságokat. A „Constitutionnel“ szerint az események újabb fordulata folytán a római szék és a franczia kormány közt a viszonynak át kell alakulnia. A Constitu véleményét az „Independance“ is osztja, nem különben , a „Times“ is. A világlap a sokszorosan említett eseménnyel foglalkozván, meg nem foghatja, mikép lehet összeegyeztetni Róma megszállását azon viszonnyal, melyben a védett és a védő állnak egymással szemben. Az „Opinion nationale“ tovább megy mint a félhivatalos franczia lapok s Merode helyett az egész cotteria ellen irányozza fegyverét. Merode — úgymond nem egyedül képviseli a reactiot a pápai udvarnál, sőt még nem is ő a legtürelmetlenebb tagja azon consiliumnak, melynek tanácsai a pápa akaratára döntő befolyással vannak. Hit szerint Merode a szóváltás után beadta lemondását, a pápa azonban azt nem fogadá el. Ezzel ellenkezőleg a „Temps“ Merode elbocsáttatása hírét hozza. Megtörténhetik, úgymond az „Indep.“, azonban nem hisszük, hogy nagy küzdelem ára ne volna a Francziaországnak adott elégtétel. Az előtér e fontos kérdése mellett háttérben még egyszer felvillan az osztrák-orosz közeledés hírének elmosódott alakja. Meg kell jegyeznünk, — úgymond az „Index,“ — hogy az osztrák kormánynak a szükség szerint előrántott ez vagy amaz hatalommal szövetkezésének hite mindig ugyanazon személyiség és érdekek forrásából ered. Bécsben nagyon szeretnék elhitetni,hogy Ausztria,melynek elszigeteltsége tisztán áll, szükség esetén mégis lelne szövetségest. A .Jord‘l Horvátországról. A zágrábi országgyűlés — úgymond a jelesen szerkesztett „Nord“ jeles czikke — hogy határozatainak érvényt szerezzen, előbbi alaptörvényeit eltörlé s kinyilatkoztatá, mikép az 1848-diki események folytán a magyar és a háromegy királyság közt minden törvényhozási közigazgatási és törvénykezési egység megszűnt, a háromegy királyság azonban nem idegen attól hogy Magyarországgal szorosabb kötésre lépjen; ha t. i. önállósága, függetlensége, jelen és virtuális területe a magyar királyság által elismertetik. Alig hoz- e határozatot az említettük országgyűlés s máris kitűnik annak következetlensége. A zágrábi országgyűlés a koronázást illető királyi javaslatokat tárgyalván, a koronázás első feltételéül természetesen az alkotmány visszaállítását tűzi ki. Azonban alkotmánya, a magyar alkotmány, s ennek biztosítéka azon törvényhozási, közigazgatási és törvénykezési egység Magyarországgal, melyet a zágrábi országgyűlés, mint említők, megsemmisitetett. Midőn az alkotmányát biztosító egységet Magyarországgal eltörlő,e ténye által szétszakító alkotmányát is. Nem marad hát egyebe mint a császári kegyelem s a febr. 26- ki diploma, ez pedig ugy látszik, nem kell. Tiltakoznak az ellen, hogy örökös tartománynak neveztessenek, s tiltakozásuk érveit az 1712-ik május 9-iki horvát pragmatica sanctióból merítik, melyet az 1715-iki magyar törvény s az 1723-ki pragmatica sanctio megsemmisített. Azonban, ha fennállna az 1712-ki pragmatica sanctio, sem lehetne érve a horvát országgyűlésnek, mert sem abban, sem a későbbiben szóval sincs biztosítva Horvátország arról, hogy a német szövetség területéhez nem tartozik, ez ellen egyedül Magyarországgali egysége biztositá. Galiczia, Istria s a lombard-velenczei tartományok nem tartoznak a német szövetséghez s mégis örökös tartományok, nevét viselik, ellenkezőleg a magyar tartományokkal melyek bizonyos esetekben választási joggal bírtak. Ezért tiltakozott a horvát országgyűlés képviselőinek harmada a központi bizottmány javaslata ellen, s távozott el a gyűlésből, mert nem akarák az ország alkotmányos jogait eltörölni, s hazájukat Ausztria kényére bízni. A horvát országgyűlés most mégis a magyar törvényekre hivatkozik, pedig azokat már önmaga semmisíté meg. Kissé különös, hogy Horvátország e törvényhozási unióból ki akar lépni Magyarország beleegyezése nélkül, sőt mi több a három királyság többségének akarata ellenére. Magyarország nem törődik vele, mert igen sok haszna úgy sincs a horvát unióból, inkább a Frangepánok, Zrínyiek és Draskovichok iránti kegyeletből tartá tiszteletben e kötést, melyet nyolcz század szentesített, azonban soha sem jutott eszébe, hogy a horvátokat valaha a hagyományok tiszteletben tartására kényszerítse. Mint mondák, függetlenségük érvéül azon érvbe fogóztak, hogy nem tartoznak a német szövetség területéhez, s nem tudják, hogy a drezdai conferentia alkalmával oda bekebleztettek vala, ha nincs a magyar emigratio, s különösen a néhai Teleki gróf, ki a tulleriákat s a st.-jamesi kabinetet felvilágositá, mikép a magyar alkotmány ilyes bekeblezéseket nem tűr meg. Az 1804-diki osztrák császársági alakuláskor Magyarország szerződései vetettek gátat annak, hogy Magyarország és kapcsolt részei az uj császárságba bekebleztessenek, nemkülönben a bécsi kongressus alkalmával ugyan e szerződések miatt nem léphetett be az uj császárság a német szövetségbe, mig a Horvátországtól elvált szláv Stiria és Carniolia bekebleztettek, e sors jut vala Horvátországnak is, ha nem lett volna Magyarország kapcsolt része, egyébiránt ott van Dalmátia, ennek példáján okulhat. Csak Magyarországgak egyessége folytán volt alkotmánya t. i. a magyar alkotmány, az elszakadással ez természetesen elenyészik. Noha a bécsi kötés 53-ik czikke szerint az osztrák császár csak a korábban német szövetségi területhez tartozó tartományokkal léphet be a német szövetségbe, Ferencz József császár mégis megkísérti azt, hogy Magyarországot, vele kapcsolt részeit, — s természetesen Horvátországot — sőt Lombard Velenczét is beléptesse a német szövetségbe, jól gyanítván, hogy ha birtokát újabban veszély fenyegeti, az orosz segélytől nincs többé mit várnia. Azonban a franczia és angol kabinetek a magyar memorandum által felvilágosittatván, mint a bécsi szerződés biztosító felei, ez ellen tiltakoztak a drezdai conferentiában. Brenner báró akkori franczia külügyminiszter 1851-ben március 5-én kelt memorandumában elmondó, mikép az 1815-iki június 8-i szerződés szerint csak azon tartományok léphetnek be a szövetségbe, melyek már a német szövetséghez tartoztak, mivel e sok szintis fajú népből álló zavaros vegyülék nem hogy a béke biztosítéka, de örökös fenyegetése lenne a rendnek és közcsendnek. Ki meri most már azt állítni, hogy Horvátországot, miután Magyarországtól különválván, alkotmányi biztosítékát, elvesztette, a német szövetségbe be nem keblezik, minthogy hajdan Nagy Károly alatt a német császárság területéhez tartozott? Ha Magyarország meg nem védi Horvátországot mint 1715-ben, önállósága oda lesz. A „D. Alig. Z.»• Horvátországról és a leiratról. Talán ismeretes lesz olvasóink előtt, hogy a magyar fölirat visszautasítását a kil diplomatiának, nevezetesen pedig a franczia követnek tulajdonitják. — Noha a bécsi lapok e tényt tagadják, Pesten e hirt feltétlenül hiszik. Különös öszhangzásban van ezzel azon hir, hogy három franczia ügynök Horvátországban oda iparkodott, hogy Horvát- és Magyarország közt reálunió létre ne jöhessen. Vajjon mi czélja lehet Francziaországnak ez ármányokkal? Ha Ausztriát akarja gyöngíteni, úgy Magyarországot kell erősitnie, de ha a régenten Magyar- és Horvátország közt fönnállott kapcsolat ellen működik, Magyarországot gyöngíti, anélkül, hogy az osztráknak vagy a horvátnak segítene. — Ez eljárást csak egyfélekép lehetne magyarázni, s így az igazsághoz is közel járunk: ha azt hisszük, hogy a franczia császár legközelebbi czélja az, hogy Ausztria belsejében növelje a zavart, melyet alkalmas pillanatban ki akar zsákmányolni. Hogy ily politika mit ér, látjuk az olasz állapotokból, s valóban a napóleoni politikának, tekintve az elemek elhelyezését Ausztriában, itt még sokkal könyebb a játéka, mint Olaszországban volt, de a nyomorúság is nagyobb volna még annál is, melyet Olaszországban fölmutatnak a reactio nyomai. Visszatérve Horvátországra, nagyon valószínű, hogy a franczia politika előrelátókig működik, midőn egy déli-szláv királyság eszméjével kaczérkodik, melynek magva Horvátország lenne. Francziaország ez által a harczias és jól fegyverzett horvátoknál oly rokonszenvet szerezne, minőt nem-román néptörzsnél talán csak is ez által szerezhet, s melynek egy Dalmátországon vagy Fiumében szándéklott partraszálláskor nagy hasznát vehetné. Mintegy tanúbizonyságul, hogy e combinatió nem egészen alapnélküli, csak Leonzon le Duc nemrég Párisban megjelent röpiratára: „La Croatie et la Conféderation italienre“ utalunk, mely egészen az ismert Laguerroniére-féle röpiratokra emlékeztet. A zágrábi országgyűlés jul. 13-kai határozatával egyebet nem ért el, minthogy Magyar- és Horvátország alkotmányának életbeléptetését távolabb jövőre halasztotta. E zágrábi határozat bizonyosan megtette hatását arra nézve, hogy á jul. 21-kei leirat az ismert szellemben íratott, mégis mind Zágrábban, mind Horvátországban mindenkit megdöbbentett a leirat tartalma, körülbelöl úgy, mint megdöbbentette a bécsi centralistákat Schmerlingnek a magyar miniszterek fölött kivitt győzelme. Vannak pillanatok, hol lehetetlen a nagy Pyrrhussal föl nem kiáltani : „Még egy ily győzelem s meg vagyok verve.“ Hogy a horvát nép egészen más nézeteket táplál, mint a zágrábi országgyűlés többsége, az az alkotmány barátjainak csak örömére lehet. Az országgyűlés és a derék nép közti különbséget ezúttal ki nem emeltük volna, ha nem bírnék erről a legczáfolhatlanabb bizonyítékokat, mert ily féle állításokkal már sok visszaélés történt. A horvát nép kívánja a föltétlen uniót Magyarországgal, kíván részt a magyar törvényhozásban s kívánja végre a határőrvidék, ez osztrák rabszolgatelep,feloszlatását. Szerém megye,a kilépett 34 magyar érzelmű követ pótlásául 17 követet választott a zágrábi országgyűlésre azon határozott utasítással,hogy a reáluniót Magyarországgal keresztül vigyék. Ugyanez érzelem uralkodik a másik két szlavón megyében. Dalmátország a horvát unióról semmit sem akar tudni. Fiume végkép azonosítja magát Magyarországgal. Amíg tehát a zágrábi országgyűlés karöltve nem halad a magyar törvényhozással, addig meg lehetünk győződve, hogy a horvát nemzet még nem beszélt; addig föl szabad tennünk, hogy Szokcsevics bán, Haulik érsek s Stroszmayer püspök rosszul magyarázott érdekében a dynastiának, a monarchiának és a népnek, bizonyos szűkkeblű , törvényellenes házi politikát folytatnak, s befolyásukat még érvényesíteni képesek. Ha az említett császári leiratba pillantunk, fel kell tűnni, hogy, mig minden törvényt, szerződést, koronázási oklevelet és alkotmányt tagadnak, csak a nemzetiségeket illetőleg beszélnek szelidebb hangon s csak nekik ígérik a legteljesebb kielégítést jövőre. De félre nem lehet ismerni, hogy ez nem azért történik, mintha jogos követeléseknek akarnának eleget tenni, hanem, hogy bizonyos emeltyűk birtokába jussanak, azok ellen (azaz egész Magyarország ellen), kik a 48-iki törvényekhez s Magyarország valódi jogához ragaszkodnak. Látszik tehát, hogy az osztrák politika oly szellemeket idézett, melyeket többé nem lesz képes eltávolítani. Ha huzát, ki még Oláhországon is alig kapott erős lábra, a románok a maguk látható fejének tekintik; ha az adriai tenger mellett archeologusok déli szláv birodalmakat találnak fel, melyeket párisi ügyes kezek időkérdéssé alakítanak , úgy ez oly valami, mi igen távol esik az osztrák egységi, államtól s mi sokkal veszélyesebb azon dualismusnál, melyre Magyarország iparkodik, s mely által a nemmagyar tartományok alkotmányát s szabadságát nem veszélyeztetni, sőt inkább örök időkre megerősíteni kívánja.“ Belföldi szemle. Bécsből a „Correspondenz bureau“ azt sürgönyözi nekünk, hogy a cs. k. pénzügyminisztérium a Magyarországban levő cs. k. pénzügyigazgatóságokat fölszólította, meg ne zavartassák magukat bárhonnan érkező olyféle közlemények vagy tudósítások által, mintha az adóbehajtás ideiglen megszűntetnék, hanem e tekintetben szigorúan csupán csak a pénzügyminisztérium utasításaihoz tartsák magukat s erre az alattok álló közlönyöket is utasítsák. — A horvát országgyűlés aug. 3 dikai ülésében az általános vitatkozás a „reichsrath“ tárgyában befejeztetett s a dán következőleg formulázta a szavazás alá bocsájtandó kérdést: „Az országgyűlés elfogadja-e vagy nem a központi bizottmány többségének indítványát az illető változtatások fentartása mellett ?“ E formulázat elvettetett s a Verbancsicsé fogadtatott el, mely következő: „Akar-e a horvát-szlavon országgyűlés a „reichsrath“-ban részt venni vagy nem?“ Szavazásra bocsáttatván e kérdés, az országgyűlés csaknem egyhangúlag a mellett nyilatkozott, hogy nem.*) — A horvát országgyűlés aug. 1-jén tartott üléséből Balog, az aug.2-dikaiból Akszamovics nehány szavát még pótlólag helyén látjuk idézni. — Balog azt mondó, hogy Horvátországot Dalmátiával kecsegtetik, ha a „reichsrath“-ba megy, s vajjon nem kecsegtetik-e Magyarországot Horvátországgal ugyanazon árért? Ő nem bízik a kormányban s a „reichsrath“-ot csak a központosítás egyik új eszközének tekinti. Akszamovics úgy nyilatkozik, hogy a délszláv meg a német nemzet oly elemek, melyek sohasem egyesülhetnek. A német a régebbi lovag idő folytán szolgasághoz szokott, ami a délszlávoknál sohasem honosui meg. Hogyan egyesüljön tűz a vízzel ? Némelyek azt hiszik, úgymond, hogy ha bemegyünk a „reichsrathba“, az alkotmányos népek ott a többséget kivívják ; ez azonban semmit sem használ, mert egyfelől a „reichsrath“ két házból áll, másfelől pedig a császár fentartotta magának a jogot, hogy a kisebbség határozatát szentesíthesse. Sztarcsevics név szerinti szavazást sürgetett, azért, úgymond, hogy ismerjük meg a „reichsrath“-ra szavazó urakat, az lévén úgyis Horvátország szerencsétlensége, hogy a legnagyobb hazafiságot színlelők bizonyos körülmények közt a népet cserben hagyják. — Zágrábi rendes levelezőnk írja, hogy Zágráb városa e hó 1-én Suhaj Imrét és Zlatarovics Róbertet újólag megválasztó követeinek, Bogovics Imre helyébe, kire — határozott vonakodása ellenére —• újólag sokan szavaztak, négy szavazat többségével Czepulics báni táblai ülnök választaték meg. Az újra megválasztott varasdi követek egy része az aug. 2-dikai országgyűlési ülésben már megjelent. Szlavóniából még egy sem jelent meg. — AS. A. Uj helyben harácsolok az ezen városra vonatkozó B.-táblákat megtalálván, Zemplén megyeházát a katonai megszállás alól jul. 31-dikén felmentették. A megszállás jun. 30-dika óta, tehát egy hónapig tartott. Nyomai többek közt ezek: a törvényszéki teremben szögek a falakban, a zöld posztó az asztalokról lehasítva,négy ablak betörve, a fali óra üvege kivágva , az aljegyzői szobában a vaskemencze szétbontva, minden szekrény feltörve; a nagyteremben a falak szögekkel összerongálva, a főispáni szék összeroncsolva, összetörve s a zöld bársony róla lenyúzva ; a főjegyzői szobában 6 rézgyertyatartó hiányzik, úgyszintén 4 szalmazsák, poharak, üvegek, sat., a székek összezúzva, sat. sat. — Székes-Fehérvárt jul. 23-dika óta foly a harácsolás. Egyeseknél 10—25 katona van, b. Splényi Henriknél 70-en felül. — Léváról Mácsay Lukács polgármester s bíró és Katona Gyula főjegyző aláírásával nyilatkozatot veszünk, mely — örömünkre — a „Magyarország“ 166-dik számában foglalt azon állítást, hogy Eszterházy herczeg tisztjei mindjárt fizettek, oda módosítja, hogy Eszterházy herczeg tisztjei nem mindjárt fizettek, hanem csak akkor, midőn huzamosb ideig nevezetesen 10—11 napig tartották az executorokat, és pedig 6—7 számmal, — s midőn már körülményeiknél fogva azokat tovább tartaniok lehetetlenné vált ; sőt vannak közülök, kik még jelenben is tartják az executorokat és nem fizettek. — Az érintett tudósítás azon másik állítását, hogy a polgárok közt néhány árulkodó akadt, miután ez eddig valósággal és tettleg be nem bizonyult, a nyilatkozók szintén alaptalannak nyilvánítják. Ezen tudósítást a bécsi lapok szombaton megkap [UNK] áll, vasárnap reggel már közölték, a „Correspondenz bureau" azonban elmulasztotta azt szombaton a pesti lapoknak sürgönyözni. Egyik barátunk Pesten magán utón kapott, ugyancsak szombaton este e tárgyban értesítést, mely azonban nem volt elég érthetően fogalmazva.