Magyarország, 1861. augusztus (1. évfolyam, 178-202. szám)

1861-08-02 / 179. szám

Horn jeles essay-jét e sorokkal fejezi be: „A­mit ezúttal constatirozni akartunk s mi, véleményünk szerint, a megelőző tények és megfontolásokból elég világosan látszik következni, ez , hogy bizonyos jelenségek da­czára Magyarország nem hajlandó a kérdést forradalmi úton megoldani, ellenkezőleg még most is disponálva van, a békés, törvényes megoldást elfogadni, feltéve, hogy e megoldás nem kívánja tőle nemzeti jogai, régi és új sza­badságai feláldozását. Ha Magyarország vi­­szonylagosan békés hajlamai a kívánt ered­ményt el nem érik, tudni fogja legalább Európa, h­ogy az e­k­kor kikerül­hete­t­­len mozgalom kitöréséért, kinek vállát nyomja a nehéz felelősség!“ Ájul. 21-ki leirat. III. Mind az, mit az 147—48-iki törvények érvényének bebizonyítására felhoztunk, termé­szetesen az ez évi VII. t. ez.-re vagy­is Erdély uniójár­a is alkalmazható. Hazáikra nézve az említett t. cz., Erdélyre az 1848-ik erdélyi or­­szággyű­lés I. t. cz.-e, a fejedelemre nézve pe­dig, ki hazánkban alkotmányunk értelmében ura­lkodói kivárt, ezen két törv. ezikknek V. Ferdinánd ő felsége által történt szentesitése is kötelező erővel bír, mely kötelezettséget egyoldalúkig megszüntetni a jog alapján nem, s csak az erőszak útján lehet. Horvátországot úgy említi a leirat, mint­ha annak közjogi összeköttetése Magyaror­szággal 1848-ban végkép megszűnt volna, s mintha a két ország közt lévő nehézségeket nem a régi közjog alapján kellene megoldani, hanem új kapcsolatról és alapról volna­ szó, melyen a két­ ország összeköttetése eszközöl­hető, tekintetbe vévén Horvátországnak a bi­rodalomhoz való viszonyát. Ezen kijelentés által nemcsak a történel­mi jogot támadja meg a leirat, s nemcsak azt kiváltja, hogy Horvátországnak Magyaror­szág házi viszonya, amannak a közös biroda­lomhoz való viszonyának alárendeltessék, ha­nem ezenkívül helyeselni és elősegíteni látszik a leirat a Horvátország egy részében is kije­lentett azon nézetet, mely a Magyarországgal­ jogos kapcsolat, érvényét megtámadja. Ämi Horvátországra nézve nem ismerünk más kapcsolatot, mint azt, melyen századok óta egymással éltünk, s ezt­ jelenleg is fenálló­­nak tekintjük, s az országgyűlés feliratában kijelölte azon utat, melyet Horvátország irá­nyában, a fenforgó nehézségek elh­árítására, követni akar, s ezen kijelentéséhez a nemzet ezentúl is ragaszkodni fog. Horvátországnak a birodalomhoz való viszonyát pedig ép oly­an,­ mint Vf­­amp nejkun eszmének tartjuk, mint Magyar­országnak minden mentegetődzés daczára a birodalomba szándékolt beolvasztását. Felszólítja a leirat az országgyűlést, hogy a hazában lakó idegen ajkú nemzetiségek megnyugtatására formulázott törvényjavas­latot dolgozzon ki, s különösen említi a szerb nemzeti gyűlés által formulázott igényeket. A kormány részéről az országgyűléshez intézett e figyelmeztetést tökéletesen felesle­gesnek tartjuk, mivel a) az országgyűlés a felterjesztett felirat­ban kijelentette, hogy a más nemzetiségű hon­fitársaink nemzetiségi igényeik törvény általi biztosítására, még ez országgyűlésen meg kí­ván adni mindent, mi az országnak politicai szétdarabolása és törvényes függetlenségének feláldozása nélkül eszközölhető. b) Mivel az országgyűlés ennek követ­keztében a jun. 25 dikén tartott LI. ülésében egy 27 tagból álló bizottmányt választott, mely egy ily törvényjavaslat formulázásával meg­­bizatott, mely bizottmány munkálata tudtunk­­kal már el is készülvén a legközelebbi orszá­gos ülések egyikén tárgyaltatni fog, s ezen törvény­javaslat az idegen ajkú nemzetiségek által választott képviselők közreműködésével dolgoztatván ki, ezeknek kívánságát bizonyár­a kielégítendő Kitűnik ebből, hogy az országgyűlés a kormány felszólítása előtt eleget tett a felirat­ban kimondott azon elvének és kívánságának, hogy idegen ajkú honfitársainkat, határozottan formulázott törvényjavaslat által kielégíteni kívánja, mely javaslatban az erdélyi szászok és románok is , kik annak kidolgozásában részt venni eddig gátoltattak , kétségkívül megnyugvásukat találandják. A feliratnak a trónlemondási okmányok utó­agos megváltoztatására, törvényeink teljes életbeléptetése, az idegen bíróságok által ho­zott, ítéletek, és a­ még fennálló törvénytelen­sége­k megszüntetésére vonatkozó kívánságait a leirat határozottan visszautasítja, s ezen tagadó válasz indokolására hivatkozik a sanc­­tio pragmaticára, ennek azonban csak azon részére, mely a koronázott fejedelemnek jogo­kat ad, a nélkül, hogy az abban foglalt köte­lességekre figyelemmel lenne. De nemcsak hogy a leirat a nemzetnek ezen méltányos és jogos kívánságait vissza­utasítja, hanem ezenkívül teljhatalmilag meg­hagyja és parancsolja, hogy az okt. 20-diki oklevélben az előbbi rendezetből fentartott rendeletek és intézmények teljes épségben fentartandók és teljesitendők. Mely megha­gyás az egybegyült fő RR. és képviselőknek újra és azon komoly megintéssel hozatik emlé­kezetbe, miszerint ezen intézkedésnek ezentúl pontosan megfelelni kötelességüknek ismerjék. A leirat ezen pontjára, mely leginkább adó erőszakos behajtására vonatkozhatik, — valamint arra, mely a birodalmi tanácsba kül­dendő követek megjelenését augustus havá­ban határozza, — és végre azon pontra, mely szerint a koronázás előtt kiadandó hitlevél fölötti tanácskozásba mindaddig bocsátkozni nem lehet, míg az országgyűlés a leirat kíván­ságainak eleget nem tett, — ezekre ezúttal nem válaszolunk, — részint azért nem, mert állításaink indokolását a törvénykönyvből merítjük, ezen kibocsájtott, rendeletek alapját pedig abban fel nem találjuk,­­ részint pedig azért nem, mert ezekre nézve az országgyűlés intézkedését bevárni szükségesnek látjuk. Egyébként az országgyűlés feliratának közjogi alapját és az ezekből felmerült kíván­ságainak jogosságát a­ törvények szoros lát­­­­zolata által bebizonyitotta, — az erre vála­szul küldött leirat ellenben, mely a felirat min­­den pontjára tagadólag felel, nem képes alapot feltalálni és ezért a semmit sem bizonyitó idé­zetek mellett, a királyi teljhatalomra hivatko­zik. A teljhatalom más szavakkal anyagi erő. Ez alapon minden jog fölötti vitatkozás fölös­leges és lehetlenné válik, s ennek ellenében a felirat azon szavai alkalmazhatók, hogy ha a köz- és magánjog körében, mindazon jogvi­­szonyokat, melyek egyik vagy másik félnek alkalmatlanok, egyoldalúlag meg lehetne vál­toztatni, akkor sem a törvény sem a szerződé­sek nem nyújtanának biztosítékot, hanem egyedül az erő volna a jognak mértéke. Sz. Gy. Tájékozás a törvénykezési téren. I. Az első, mi a magánjogi törvénykezési téren bennünket az országbírói értekezlet ja­vaslata nyomán oly közel érdekel, az örökö­södési rendszer kérdése, mely az ősiségnek 1848 -ban tett megszüntetése következtében kü­lönösebb tekintet alá esik. Az 1848-ik évi XV. t. czikkely az ősisé­­get elvben megszüntetvén, ez el­v alkalma­zását a jövő törvényhozás számára tartotta fen. Első kérdés tehát, mi lett az 1848 ik évi XV. tczikkel­lyel, abból, mit mi magyarok ősiségnek neveztünk, eltörölve ? Hogy azon­ban e fontos kérdésre megfelelhessek, egy futó pillantást kell vetnem az ország birtok, és tu­lajdon­jogi viszonyaira. A magyar e hazát fegyverrel foglalta el és hódította meg, de azzal tartotta, is azt fon­­­tta, és annak­ földje i­mn sajarja és m­ajaona lett. A magyar nemzet mindazokat, kik a fegyver­forgatáshoz értettek, és akár az or­szág elfoglalásában és meghódításában, akár annak megvédésében hozzá társakul csatlakoz­tak, bármily nemzetbeliek voltak legyen is, magával egyenjoguakká, s a közhaza közös birtokossaivá tette. Ekként s első sorban osztozott meg a nem­zet e hazán Fejedelmével is. Ez ország, a ma­gyar haza tehát az ő egészétében nem a Fe­jedelemé, hanem az összes nemzeté volt. E tu­lajdon­jog mai napig a nemzetnél maradt. A nemzet e sajátságos körülményéből fej­lett ki a magyar állam és birtok­jog azon sa­játszerüsége, hogy a fegyverviselő ma­gy­ar ember ugyanazon joggal birta tulajdo­nát, mint a Fejedelem a magáét. Fegyver­viselő magyar ember­nek mondom a nemzet birtokos tagjait, mert csak azok, s azon családfők bírtak tulajdon joggal, kik fegyver­viselésre képesek voltak, mert a tulajdont meg kellett tudni védeni. Innen volt , hogy a birtokos család férfi tagjai a tulajdonból, a birtokból kizárták birtokot meg­­a családot leányokat, mint a kik sem a védeni képesek nem voltak, sem fen nem tartották. E családiasság egyébiránt a nemzet ma­gán­jogi életében a magyar felfogás kü­lön s­ajátságaival tűnik fel a századok lefolyás alatt. A család természetesen részese volt a tul­ajdonnak és birtoknak, a­nélkül, hogy a csa­ládfő, kivált az első századokban, akár élők közt akár halál esetében e miatt javai fölött a szabad rendelkezésben gátolva lett volna. Az első megszorítás nyomát és jelenségét törvényeinkben a magtalanok (azaz fiú nélkül) ilhunyó irányában tapasztaljuk, mely alka­lommal a­ leánynegyed von behozva. Tudjuk továbbá, miszerint birtok viszá­­nainkban a korábbi századokban annak is nyoma van, hogy a magtalanul elhunyt jószá­gait a szomszéd foglalta el. Ezekből kétségtelenné válik, hogy a feje­delmeknek az első időben a honpolgárok ma­gános birtokához semmi köze sem volt. Az első változás e részben, kivált midőn a birtoklási viszonyokban a családiasság­ mind­­inkább kifejlett, abból állott, hogy a magta­lanul elhunyónak a törvény által megvita­tott a hátrahagyandó birtokról a fejedelem beleegyezése nélkül rendelkezhetni. A törvény e rendelete ugyan sem a feje­delemnek, sem a koronának öröklést az ekként hátrahagyott javakban még nem adott, de egy új birtokjogi állapotot készített elő, mely ab­ból állott, hogy egy későbbi törvény a hatalmas Anjoui ház uralkodása alatt, az ek­ként hátrahagyott uratlan javakat a koronára h­áromlitotta,­­ illetőleg a korona rendelke­zése alá adta ugyan, de a fejedelem tulaj­donává azokat még akkor sem tette. Kitetszik ez azon világos törvényünkből, mely a korona rendelkezése alá esett három­­léki javakat, érdemes hazafiaknak ingyen odaajándékoztatni paran­cs­o­l­j­a. A magyar háremlékjog, és adományozási rendszer tehát a háremléki javak szem­pontjából az országot a korona tulajdonává s birtokává nem tette. Még kevésbé tette az azokat a Fejedelem mint állam fősajátjává. Szabó Béla jeles publicistánk e czim­ alatt: ,,A magyar korona országainak status jogi és monarchiai állása“ — 1848-ban meg­jelent nagybecsű munkájában azt mondja ugyan, hogy a háromlékjog következtében az ország tulajdon­joga a koronáé lett, s a csa­ládok csak a birtokjogot nyerték, illetőleg tartották meg, azonban miután a korona is csak a nemzeté volt, mert annak fejére tette azt a kinek akarta, kétséget nem szen­ved, hogy a korona és a koronás Fejedelem kezelője vagy k­ezeltetője igen is volt a birtok­jognak, de a tulajdonjog maga mindig a nem­zetnél maradt, s e jogot a birtokos család kellő s illő mértékben még azután is gya­korolta. Mindezekhez még csak azt kell adnom, hogy a háromlékjog törvényeink szellemében a koronára nézve jövedelem­forrást jog szerint nem képezett s ha a korona abból mégis jöve­delmet húzott, azt a nemzet csak elnézte s tűrte, — de mint törvényszerű pénzügyi rend­szert, azt soha nem szentesítette. A mondottak után kétséget nem szenved, hogy midőn az 1848. XV. t. czikkely az ősi­­séget elvben eltörlötte, a nélkül, hogy az e­l­v alkalmazását is eszközölte volna a birtokvi­szonyokban, ezzel mindenesetre két nevezetes változást idézett elő. Egyik változás az volt, hogy a korona-h­áromlék-jog megszűnt s a honpolgárok magán javai azok tulajdon­jogá­ba visszaestek.­­ A másik változás abból ál­lott, hogy a honpolgárok tulajdon­joga azon in­gadozásból és bizonytalanságból, melyben az a ferdére kinőtt öröklési rendszer következtében sinylett, kiszabadult, a nélkül azonban, hogy a magyar öröklési rendszert azon sa­játszerűségéből, melyben az a családiasságnál fogva oly különös és nemes (mert természetes vudt, egcsz.cu Híveihoz tette volna. Hitem szerint t. i. az ősiség megszünte­tése után a koronaháromlék joga is megszűnt, s a javak az illetők megszorítlan tulajdonaivá lettek ugyan ez oldalról, vagyis a birtokosok tulajdonjoga a korona irányába sem élők közt, sem halál esetében megszorítva nem lett; azok tulajdon­joga élők közti rendelkezésre nézve a család és az osztályos rokonok irányában sem szoríttatott ugyan meg, de halálozás esetében gyermekek vagy szülők irányában a szabad és korlátlan rendelkezhetés az e részben meg nem szüntetett törvény következtében azok­nak megadva azon családiasság érdeke miatt még sem lett, mely a magyar nemzetnek oly annyira sajátja, hogy azt a 9. 10. 11. és 12. §§-okban még az országbírói értekezlet javas­lata sem tagadhatta meg. Az 1848. XV. t. czikkely tehát, midőn az ősiség elvben lett megszüntetésével a javakat az illető birtokos személyes tulajdonává tette, s legalább is élők közt annak megszoratlan rendelkezése alá adta, ezzel még a szerzett s az öröklött vagyon közti kü­lönséget gyermekek és szülők irányában halál esetében meg nem szüntette, hanem azt az előbbeni ál­lapotban fen- és meghagyta. Olyan megszün­tetés legalább, mint a minő az országbírói értekezlet javaslatában kimondatott , e tör­­vényczikkelyben fel nem található. Simon Florent, pars, in qua inchidi debet omnis ilia Regio inter Drávám et Murám, laborabit in tribus locis, nempe Chorgo, Berzencze et Vizvár.“ Ezen törvény I. Ferdinánd által 1556. évi január 25-én szentesittetett; minek folyó év jan. 25 én 305, mondd: háromszáz öt éve múlt isten kegyelmé­ből. Beszélhetnek-e még horvát testvéreink kétszáz évi­ birtoklásról és pedig b­i­z­ony­t­al­an birtok­lásról? Hogy az 1526-dik évi mohácsi szerencsétlen nap után más c­ordiai voltak a magyarnak mint foglalá­sokat tenni, jól tudják horvát testvéreink is, ' ne. «sei ama nagy veszteség szomorú következményeit épen nszv, vagy talán még jobban érezték, mint a ma­gyarok. S ha a Muraköz nem a mohácsi gyásznap után foglaltatott el 1556-ig, mely évben a felidézett tör­­vényczikk mint Zalamegye’részét emliti, talán H­ La­jos királyunk kormányának előbbi éveiben történt az? mikor? hiszen a magyar főurak oly kényelmesen szerettek akkor élni, hogy irtóztak a meglevő Föld védelmétől is! Ulászló kormánya alatt csatoltatok talán Muraköz Magyarországhoz ? ez lehetetlen, hi­szen tudva van, hogy a gyenge király a birtokában voltakat is sorra elvesztette. De minek menjek vissza királyaink során ! uszy is hasztalan keresném, melyik volt az, ki Muraközt, Zala megyéhez csatolta ; nem tette ezt egyik sem; mert nem tehette, miután az úgyis Magyarország ré­sze volt azelőtt is. Ismételve, tett állításunkat természetesen újra be kell bizonyitnunk s azt teendjük is. Zsiggmond királyunk 1404-dik évi 2-dik decre­­m­ma 6 dik törvényezikkének — mely a jobbágyok szabad költözéséről szól­ó utolsó pontja azt mondja­ :„Tobbagiones autem ultra Dráváe flunum re­sidentes, hujusmodi libertatis privilegio gaudere nolumus . Sed potius ifi suis antiquis consvetudinibus eos decrevimus perminere.“ A Dráván tuli jobb­­ágyok alatt természetesen a horvát ország­i­a­k értettek; már pedig, ha azon idő szerint Murák­öz Horvátországhoz tartozott volna, a muraközi jobbá­­gyok hogyan eshetének kivétel alá ? s ha nem estek kivétel alá, nem így kellett volna-e a törvényczikkel írni: „Azon jobbágyokat pedig, kik a Dráván s i­­­rt m­e­g a Mu­r­án­t­u­l­iaknak, ily szabadság ö­veze­e­­tében részesitni nem akarjuk. Miután pedig világos, hogy a kedvezmény a Dráván túl nem terjedt, ellenben a Dráváig mindenütt szabad költözködési jogot nyert a jobbágy, valjon mit szóltak volna az ille­tő földesurak,’ha Muraköz előbb már Horvátországhoz tartozott volna?nem találkoztak volna-e óvást tevők é s nem joggal lett volna-e követelhető, hogy az itteni jobbágyokra is alkalmaztassanak a törvényczikk leg­utolsó azon szavai : „Sed potius in suis antiquis con­svetudinibus, eos decrevimns permanere? Menjünk-e még tovább is, vissza Magyar- és Horvátország testvérisülésének első éveire . Menjünk 1102-re vissza, mikor Kálmán királyunk a szent László által 1091-ben megszerzett Horvátországnak tengervidéki részét is Magyarországhoz csatolta s a két hont sok tekintetben egyesítette. Ezen korból nem találunk ugyan törvényeket, melyekkel Magyarországnak Muraközhözi jogát ki­mutatnék; de nem találnak horvát testvéreink sem saját igényök igazoltatására; mert nincsenek ,hanem ott a történelem! Föl van annak lapjaira hivetyjegyez­ve, meddig terjedt akkor is Horvátország. Hagyjuk érintetlenül az újkori történészeket, hátha részrehaj­lók ezek; keressünk elő egy régit, nagyon régit, ki 1000 kí .­x.ul­toll a igz- tjioftl­irUuin«.*ta, hol volt Horvá­t­ország határa Kálmán király idejében. Keressük fel a hatszáz évvel ezelőtt élt k­ét­ horvát testvéreink ke­beléből való az, spalatoi archidiaconus volt mikor élt; neve: Tamás. Ezen Tamásnak köszönhetik horvát testvéreink s köszönhetjük mi, hogy Kálmán kirá­­lyunk és a horvát nemzet közt kötött egyezség tar­talma korunkig fenmaradt; mert ő jegyezte fel azt az utódok számára. Zágrábi testvéreinkről, kik körle­­velökben ezen egyezséget megemlítik, ki tehetné fel, hogy tartalmát szóról szóra nem ismernék? s éjten azért, mert meg vagyunk győződve, hogy ismerik, csudálkozunk, miként állíthatják Muraközt Horvátor­szág egykori részének? hiszen azon kötésben is ez is áll : „Si D. rox mittet pro ipsis, tunc ire debeant adminus eum X. armigeris equitum de qualibet ge­­neratione praenominatorum suis sumtibus et ex­­pensis usque ad fl­u­m­e­n D­r­a­v­a­e, i­n­d­o­v­e­r­­s­u­s U­n­g­a­r­i­a­m sat Tehát a Dráván túl (illetőleg innen­ Magyarország kezdődött. Ha tehát, mindezeket tudván horvát testvéreink, nem állnának el azon követeléstől, hogy Muraköz Horvátország virtuális joga : nem létezőknek kellene tekinteniük azon törvényeket, melyeknek áldásait maguk is századokon át élvezték; tettleg semmit érő­nek nyilvánítnák a történelem azon lapját, melyet más tekintetben maguk is szívesen idéznek. Nem, mi ilyesmit véreinkről nem teszünk fel! mi emberi téve­désnek tartjuk az egészet, melyet szívesen jóvá fog­nak tenni, miután meggyőződtek, hogy a jég csak­ugyan részünkön van. Mi okozhatta a viszályt okozó tévedést, nekünk nagyon bajos volna kitalálni, mert, hogy testvéreink valóban II. Ulászló már említett decretumának azon szavait vennék jogalapul, melyek Nedelczét a harminczadok tekintetében Slavoniához csatolják, lehetetlennek gondoljuk, mert az általunk eddig elmondottakat szem előtt tartva, épen ellenke­zőleg horvát testvéreink nézetével, azon törvénye­ik­ket saját érdekünkben kedvezőleg szólónak tekintjük annyiban, a­mennyiben abból is kitűnik, miszerint Magyar- és Horvátország közt több létezett mint csu­pán personal unio. — Vagy talán_jiZ-ol £ozta a téve­dést, hogy Muraköznek oly nagy SzámujTiőTVáflljku l­a­kos ami d­ef­iíK érv melletr n­e­m mondhatnák-é az Óssdrákokpiogy Pozsony, Sopron, Ausztriához tartoz­nak, mint ennek részei ? már pedig ily állítás ellen egy kissé protestálnánk. A zágrábi püspöki , most érseki megye je­len és egykori határai sem lehetnek a tévedés indokai; mert — a mint horvát testvéreink is jól tudják — szent László a zágrábi püspökséget alapítván, a veszprémi egyházmegyéből sokat csatolt ahoz; sőt a Dráván túli Vaskát,mely szinte a veszprémi egyházmegyéhez tarto­­zott, pénzen vette meg a zágrábi püspökség IV. Béla ko­rában, mint ezt V. Istvánnak 1270. aug. 4-kén Timo­theus zágrábi püspök kérelmére kiadott oklevele tanú­sítja. S voltak helyek a Dráva mellett, melyekből a sü­megi templariusoknak járandó tized, azoknak meg­szűnte után egyenesen a veszprémi püspökséget illette; ily hely volt például a muraközi sz. Kereszt. horvátok, ti régi jó testvérek, tudjuk, hogy a Kvatérnikok, Stroszmayerek, Vrbanchichok nem a ti érzelmeiteknek, nem a ti vágyaitoknak tolmácsai; hogy ti visszautasítjátok a veszélyes gyászert, melyet az ármány nyújt nektek, hogy vele lángba borítsatok két testvér házát s a letiport szabadság romjain az­után rabiánczokban görnyedjetek újra, mint görnyed­tetek, jutalmul feláldozástokért; tudjuk, hogy lelke- Hová tartozik törvényesen Muraköz? Azt hittük, hogy a kapocs, mely bennünket hor­­vát testvér­einkkel századokon át összefűzött, melyet azonban Bach ármányos és minden szentet lábbal ta­podó istentelen kormánya tizenkét évig szétszakasztva tartott, a bosszú kínos szenvedés után oly szorosan fűződött össze ismét, hogy nem lesz hatalom, nem lesz ármány, mely a két országot sz­étválasztani képes le­gyen. Csalódtunk. De térj­ü­nk a dologra. Azon több száz évig való birtoklással támoga­tott jogalapot, melyet a zágrábi körlevél felhoz, s me­lyet II. Ulászló 3 dik decretuma 34-dik törvényczik­­kének 4-dik szakaszával akar igazolni, nem veszszü­k bonczolás alá, eléggé meggyengítette azt nagy ha­zánkfia Deák Ferencz, hanem vizsgáljuk, mennyire igaz azon állítás, miszerint Magyarország mellett nem S­ól egyéb kétszáz esztendei bizonytalan bir­toklásnál. Mikor ezt írták horvát testvéreink közül azok, kik nem képviselik a testvéri egyesülést, vagy nem forgatták a corpus juris-t visszafelé kétszáz évvel ez­előtt hozott törvényeken túl, vagy készakarva szemet hunytak, midőn az 1556. évi 17-dik decretum 6-dik törvényczikkéhez értek, melynek czime ez: Tres partes Comitatus Szaladiensis quorsum labores prae­­stent. Ezen törvényczikk­nek utolsó pontja ugyanis elég érthetőleg így szól: »et similiter tertia

Next