Magyarország, 1861. augusztus (1. évfolyam, 178-202. szám)
1861-08-02 / 179. szám
Horn jeles essay-jét e sorokkal fejezi be: „Amit ezúttal constatirozni akartunk s mi, véleményünk szerint, a megelőző tények és megfontolásokból elég világosan látszik következni, ez , hogy bizonyos jelenségek daczára Magyarország nem hajlandó a kérdést forradalmi úton megoldani, ellenkezőleg még most is disponálva van, a békés, törvényes megoldást elfogadni, feltéve, hogy e megoldás nem kívánja tőle nemzeti jogai, régi és új szabadságai feláldozását. Ha Magyarország viszonylagosan békés hajlamai a kívánt eredményt el nem érik, tudni fogja legalább Európa, hogy az ekkor kikerülhetetlen mozgalom kitöréséért, kinek vállát nyomja a nehéz felelősség!“ Ájul. 21-ki leirat. III. Mind az, mit az 147—48-iki törvények érvényének bebizonyítására felhoztunk, természetesen az ez évi VII. t. ez.-re vagyis Erdély uniójára is alkalmazható. Hazáikra nézve az említett t. cz., Erdélyre az 1848-ik erdélyi országgyűlés I. t. cz.-e, a fejedelemre nézve pedig, ki hazánkban alkotmányunk értelmében uralkodói kivárt, ezen két törv. ezikknek V. Ferdinánd ő felsége által történt szentesitése is kötelező erővel bír, mely kötelezettséget egyoldalúkig megszüntetni a jog alapján nem, s csak az erőszak útján lehet. Horvátországot úgy említi a leirat, mintha annak közjogi összeköttetése Magyarországgal 1848-ban végkép megszűnt volna, s mintha a két ország közt lévő nehézségeket nem a régi közjog alapján kellene megoldani, hanem új kapcsolatról és alapról volna szó, melyen a két ország összeköttetése eszközölhető, tekintetbe vévén Horvátországnak a birodalomhoz való viszonyát. Ezen kijelentés által nemcsak a történelmi jogot támadja meg a leirat, s nemcsak azt kiváltja, hogy Horvátországnak Magyarország házi viszonya, amannak a közös birodalomhoz való viszonyának alárendeltessék, hanem ezenkívül helyeselni és elősegíteni látszik a leirat a Horvátország egy részében is kijelentett azon nézetet, mely a Magyarországgal jogos kapcsolat, érvényét megtámadja. Ämi Horvátországra nézve nem ismerünk más kapcsolatot, mint azt, melyen századok óta egymással éltünk, s ezt jelenleg is fenállónak tekintjük, s az országgyűlés feliratában kijelölte azon utat, melyet Horvátország irányában, a fenforgó nehézségek elhárítására, követni akar, s ezen kijelentéséhez a nemzet ezentúl is ragaszkodni fog. Horvátországnak a birodalomhoz való viszonyát pedig ép olyan, mint Vfamp nejkun eszmének tartjuk, mint Magyarországnak minden mentegetődzés daczára a birodalomba szándékolt beolvasztását. Felszólítja a leirat az országgyűlést, hogy a hazában lakó idegen ajkú nemzetiségek megnyugtatására formulázott törvényjavaslatot dolgozzon ki, s különösen említi a szerb nemzeti gyűlés által formulázott igényeket. A kormány részéről az országgyűléshez intézett e figyelmeztetést tökéletesen feleslegesnek tartjuk, mivel a) az országgyűlés a felterjesztett feliratban kijelentette, hogy a más nemzetiségű honfitársaink nemzetiségi igényeik törvény általi biztosítására, még ez országgyűlésen meg kíván adni mindent, mi az országnak politicai szétdarabolása és törvényes függetlenségének feláldozása nélkül eszközölhető. b) Mivel az országgyűlés ennek következtében a jun. 25 dikén tartott LI. ülésében egy 27 tagból álló bizottmányt választott, mely egy ily törvényjavaslat formulázásával megbizatott, mely bizottmány munkálata tudtunkkal már el is készülvén a legközelebbi országos ülések egyikén tárgyaltatni fog, s ezen törvényjavaslat az idegen ajkú nemzetiségek által választott képviselők közreműködésével dolgoztatván ki, ezeknek kívánságát bizonyára kielégítendő Kitűnik ebből, hogy az országgyűlés a kormány felszólítása előtt eleget tett a feliratban kimondott azon elvének és kívánságának, hogy idegen ajkú honfitársainkat, határozottan formulázott törvényjavaslat által kielégíteni kívánja, mely javaslatban az erdélyi szászok és románok is , kik annak kidolgozásában részt venni eddig gátoltattak , kétségkívül megnyugvásukat találandják. A feliratnak a trónlemondási okmányok utóagos megváltoztatására, törvényeink teljes életbeléptetése, az idegen bíróságok által hozott, ítéletek, és a még fennálló törvénytelenségek megszüntetésére vonatkozó kívánságait a leirat határozottan visszautasítja, s ezen tagadó válasz indokolására hivatkozik a sanctio pragmaticára, ennek azonban csak azon részére, mely a koronázott fejedelemnek jogokat ad, a nélkül, hogy az abban foglalt kötelességekre figyelemmel lenne. De nemcsak hogy a leirat a nemzetnek ezen méltányos és jogos kívánságait visszautasítja, hanem ezenkívül teljhatalmilag meghagyja és parancsolja, hogy az okt. 20-diki oklevélben az előbbi rendezetből fentartott rendeletek és intézmények teljes épségben fentartandók és teljesitendők. Mely meghagyás az egybegyült fő RR. és képviselőknek újra és azon komoly megintéssel hozatik emlékezetbe, miszerint ezen intézkedésnek ezentúl pontosan megfelelni kötelességüknek ismerjék. A leirat ezen pontjára, mely leginkább adó erőszakos behajtására vonatkozhatik, — valamint arra, mely a birodalmi tanácsba küldendő követek megjelenését augustus havában határozza, — és végre azon pontra, mely szerint a koronázás előtt kiadandó hitlevél fölötti tanácskozásba mindaddig bocsátkozni nem lehet, míg az országgyűlés a leirat kívánságainak eleget nem tett, — ezekre ezúttal nem válaszolunk, — részint azért nem, mert állításaink indokolását a törvénykönyvből merítjük, ezen kibocsájtott, rendeletek alapját pedig abban fel nem találjuk, részint pedig azért nem, mert ezekre nézve az országgyűlés intézkedését bevárni szükségesnek látjuk. Egyébként az országgyűlés feliratának közjogi alapját és az ezekből felmerült kívánságainak jogosságát a törvények szoros látzolata által bebizonyitotta, — az erre válaszul küldött leirat ellenben, mely a felirat minden pontjára tagadólag felel, nem képes alapot feltalálni és ezért a semmit sem bizonyitó idézetek mellett, a királyi teljhatalomra hivatkozik. A teljhatalom más szavakkal anyagi erő. Ez alapon minden jog fölötti vitatkozás fölösleges és lehetlenné válik, s ennek ellenében a felirat azon szavai alkalmazhatók, hogy ha a köz- és magánjog körében, mindazon jogviszonyokat, melyek egyik vagy másik félnek alkalmatlanok, egyoldalúlag meg lehetne változtatni, akkor sem a törvény sem a szerződések nem nyújtanának biztosítékot, hanem egyedül az erő volna a jognak mértéke. Sz. Gy. Tájékozás a törvénykezési téren. I. Az első, mi a magánjogi törvénykezési téren bennünket az országbírói értekezlet javaslata nyomán oly közel érdekel, az örökösödési rendszer kérdése, mely az ősiségnek 1848 -ban tett megszüntetése következtében különösebb tekintet alá esik. Az 1848-ik évi XV. t. czikkely az ősiséget elvben megszüntetvén, ez elv alkalmazását a jövő törvényhozás számára tartotta fen. Első kérdés tehát, mi lett az 1848 ik évi XV. tczikkellyel, abból, mit mi magyarok ősiségnek neveztünk, eltörölve ? Hogy azonban e fontos kérdésre megfelelhessek, egy futó pillantást kell vetnem az ország birtok, és tulajdonjogi viszonyaira. A magyar e hazát fegyverrel foglalta el és hódította meg, de azzal tartotta, is azt fontta, és annak földje imn sajarja és majaona lett. A magyar nemzet mindazokat, kik a fegyverforgatáshoz értettek, és akár az ország elfoglalásában és meghódításában, akár annak megvédésében hozzá társakul csatlakoztak, bármily nemzetbeliek voltak legyen is, magával egyenjoguakká, s a közhaza közös birtokossaivá tette. Ekként s első sorban osztozott meg a nemzet e hazán Fejedelmével is. Ez ország, a magyar haza tehát az ő egészétében nem a Fejedelemé, hanem az összes nemzeté volt. E tulajdonjog mai napig a nemzetnél maradt. A nemzet e sajátságos körülményéből fejlett ki a magyar állam és birtokjog azon sajátszerüsége, hogy a fegyverviselő magyar ember ugyanazon joggal birta tulajdonát, mint a Fejedelem a magáét. Fegyverviselő magyar embernek mondom a nemzet birtokos tagjait, mert csak azok, s azon családfők bírtak tulajdon joggal, kik fegyverviselésre képesek voltak, mert a tulajdont meg kellett tudni védeni. Innen volt , hogy a birtokos család férfi tagjai a tulajdonból, a birtokból kizárták birtokot mega családot leányokat, mint a kik sem a védeni képesek nem voltak, sem fen nem tartották. E családiasság egyébiránt a nemzet magánjogi életében a magyar felfogás külön sajátságaival tűnik fel a századok lefolyás alatt. A család természetesen részese volt a tulajdonnak és birtoknak, anélkül, hogy a családfő, kivált az első századokban, akár élők közt akár halál esetében e miatt javai fölött a szabad rendelkezésben gátolva lett volna. Az első megszorítás nyomát és jelenségét törvényeinkben a magtalanok (azaz fiú nélkül) ilhunyó irányában tapasztaljuk, mely alkalommal a leánynegyed von behozva. Tudjuk továbbá, miszerint birtok viszánainkban a korábbi századokban annak is nyoma van, hogy a magtalanul elhunyt jószágait a szomszéd foglalta el. Ezekből kétségtelenné válik, hogy a fejedelmeknek az első időben a honpolgárok magános birtokához semmi köze sem volt. Az első változás e részben, kivált midőn a birtoklási viszonyokban a családiasság mindinkább kifejlett, abból állott, hogy a magtalanul elhunyónak a törvény által megvitatott a hátrahagyandó birtokról a fejedelem beleegyezése nélkül rendelkezhetni. A törvény e rendelete ugyan sem a fejedelemnek, sem a koronának öröklést az ekként hátrahagyott javakban még nem adott, de egy új birtokjogi állapotot készített elő, mely abból állott, hogy egy későbbi törvény a hatalmas Anjoui ház uralkodása alatt, az ekként hátrahagyott uratlan javakat a koronára háromlitotta, illetőleg a korona rendelkezése alá adta ugyan, de a fejedelem tulajdonává azokat még akkor sem tette. Kitetszik ez azon világos törvényünkből, mely a korona rendelkezése alá esett háromléki javakat, érdemes hazafiaknak ingyen odaajándékoztatni parancsolja. A magyar háremlékjog, és adományozási rendszer tehát a háremléki javak szempontjából az országot a korona tulajdonává s birtokává nem tette. Még kevésbé tette az azokat a Fejedelem mint állam fősajátjává. Szabó Béla jeles publicistánk e czim alatt: ,,A magyar korona országainak status jogi és monarchiai állása“ — 1848-ban megjelent nagybecsű munkájában azt mondja ugyan, hogy a háromlékjog következtében az ország tulajdonjoga a koronáé lett, s a családok csak a birtokjogot nyerték, illetőleg tartották meg, azonban miután a korona is csak a nemzeté volt, mert annak fejére tette azt a kinek akarta, kétséget nem szenved, hogy a korona és a koronás Fejedelem kezelője vagy kezeltetője igen is volt a birtokjognak, de a tulajdonjog maga mindig a nemzetnél maradt, s e jogot a birtokos család kellő s illő mértékben még azután is gyakorolta. Mindezekhez még csak azt kell adnom, hogy a háromlékjog törvényeink szellemében a koronára nézve jövedelemforrást jog szerint nem képezett s ha a korona abból mégis jövedelmet húzott, azt a nemzet csak elnézte s tűrte, — de mint törvényszerű pénzügyi rendszert, azt soha nem szentesítette. A mondottak után kétséget nem szenved, hogy midőn az 1848. XV. t. czikkely az ősiséget elvben eltörlötte, a nélkül, hogy az elv alkalmazását is eszközölte volna a birtokviszonyokban, ezzel mindenesetre két nevezetes változást idézett elő. Egyik változás az volt, hogy a korona-háromlék-jog megszűnt s a honpolgárok magán javai azok tulajdonjogába visszaestek. A másik változás abból állott, hogy a honpolgárok tulajdonjoga azon ingadozásból és bizonytalanságból, melyben az a ferdére kinőtt öröklési rendszer következtében sinylett, kiszabadult, a nélkül azonban, hogy a magyar öröklési rendszert azon sajátszerűségéből, melyben az a családiasságnál fogva oly különös és nemes (mert természetes vudt, egcsz.cu Híveihoz tette volna. Hitem szerint t. i. az ősiség megszüntetése után a koronaháromlék joga is megszűnt, s a javak az illetők megszorítlan tulajdonaivá lettek ugyan ez oldalról, vagyis a birtokosok tulajdonjoga a korona irányába sem élők közt, sem halál esetében megszorítva nem lett; azok tulajdonjoga élők közti rendelkezésre nézve a család és az osztályos rokonok irányában sem szoríttatott ugyan meg, de halálozás esetében gyermekek vagy szülők irányában a szabad és korlátlan rendelkezhetés az e részben meg nem szüntetett törvény következtében azoknak megadva azon családiasság érdeke miatt még sem lett, mely a magyar nemzetnek oly annyira sajátja, hogy azt a 9. 10. 11. és 12. §§-okban még az országbírói értekezlet javaslata sem tagadhatta meg. Az 1848. XV. t. czikkely tehát, midőn az ősiség elvben lett megszüntetésével a javakat az illető birtokos személyes tulajdonává tette, s legalább is élők közt annak megszoratlan rendelkezése alá adta, ezzel még a szerzett s az öröklött vagyon közti különséget gyermekek és szülők irányában halál esetében meg nem szüntette, hanem azt az előbbeni állapotban fen- és meghagyta. Olyan megszüntetés legalább, mint a minő az országbírói értekezlet javaslatában kimondatott , e törvényczikkelyben fel nem található. Simon Florent, pars, in qua inchidi debet omnis ilia Regio inter Drávám et Murám, laborabit in tribus locis, nempe Chorgo, Berzencze et Vizvár.“ Ezen törvény I. Ferdinánd által 1556. évi január 25-én szentesittetett; minek folyó év jan. 25 én 305, mondd: háromszáz öt éve múlt isten kegyelméből. Beszélhetnek-e még horvát testvéreink kétszáz évi birtoklásról és pedig bizonytalan birtoklásról? Hogy az 1526-dik évi mohácsi szerencsétlen nap után más cordiai voltak a magyarnak mint foglalásokat tenni, jól tudják horvát testvéreink is, ' ne. «sei ama nagy veszteség szomorú következményeit épen nszv, vagy talán még jobban érezték, mint a magyarok. S ha a Muraköz nem a mohácsi gyásznap után foglaltatott el 1556-ig, mely évben a felidézett törvényczikk mint Zalamegye’részét emliti, talán H Lajos királyunk kormányának előbbi éveiben történt az? mikor? hiszen a magyar főurak oly kényelmesen szerettek akkor élni, hogy irtóztak a meglevő Föld védelmétől is! Ulászló kormánya alatt csatoltatok talán Muraköz Magyarországhoz ? ez lehetetlen, hiszen tudva van, hogy a gyenge király a birtokában voltakat is sorra elvesztette. De minek menjek vissza királyaink során ! uszy is hasztalan keresném, melyik volt az, ki Muraközt, Zala megyéhez csatolta ; nem tette ezt egyik sem; mert nem tehette, miután az úgyis Magyarország része volt azelőtt is. Ismételve, tett állításunkat természetesen újra be kell bizonyitnunk s azt teendjük is. Zsiggmond királyunk 1404-dik évi 2-dik decremma 6 dik törvényezikkének — mely a jobbágyok szabad költözéséről szóló utolsó pontja azt mondja :„Tobbagiones autem ultra Dráváe flunum residentes, hujusmodi libertatis privilegio gaudere nolumus . Sed potius ifi suis antiquis consvetudinibus eos decrevimus perminere.“ A Dráván tuli jobbágyok alatt természetesen a horvát országiak értettek; már pedig, ha azon idő szerint Muráköz Horvátországhoz tartozott volna, a muraközi jobbágyok hogyan eshetének kivétel alá ? s ha nem estek kivétel alá, nem így kellett volna-e a törvényczikkel írni: „Azon jobbágyokat pedig, kik a Dráván s irt meg a Murántuliaknak, ily szabadság övezeetében részesitni nem akarjuk. Miután pedig világos, hogy a kedvezmény a Dráván túl nem terjedt, ellenben a Dráváig mindenütt szabad költözködési jogot nyert a jobbágy, valjon mit szóltak volna az illető földesurak,’ha Muraköz előbb már Horvátországhoz tartozott volna?nem találkoztak volna-e óvást tevők é s nem joggal lett volna-e követelhető, hogy az itteni jobbágyokra is alkalmaztassanak a törvényczikk legutolsó azon szavai : „Sed potius in suis antiquis consvetudinibus, eos decrevimns permanere? Menjünk-e még tovább is, vissza Magyar- és Horvátország testvérisülésének első éveire . Menjünk 1102-re vissza, mikor Kálmán királyunk a szent László által 1091-ben megszerzett Horvátországnak tengervidéki részét is Magyarországhoz csatolta s a két hont sok tekintetben egyesítette. Ezen korból nem találunk ugyan törvényeket, melyekkel Magyarországnak Muraközhözi jogát kimutatnék; de nem találnak horvát testvéreink sem saját igényök igazoltatására; mert nincsenek ,hanem ott a történelem! Föl van annak lapjaira hivetyjegyezve, meddig terjedt akkor is Horvátország. Hagyjuk érintetlenül az újkori történészeket, hátha részrehajlók ezek; keressünk elő egy régit, nagyon régit, ki 1000 kí .x.ultoll a igz- tjioftlirUuin«.*ta, hol volt Horvátország határa Kálmán király idejében. Keressük fel a hatszáz évvel ezelőtt élt két horvát testvéreink kebeléből való az, spalatoi archidiaconus volt mikor élt; neve: Tamás. Ezen Tamásnak köszönhetik horvát testvéreink s köszönhetjük mi, hogy Kálmán királyunk és a horvát nemzet közt kötött egyezség tartalma korunkig fenmaradt; mert ő jegyezte fel azt az utódok számára. Zágrábi testvéreinkről, kik körlevelökben ezen egyezséget megemlítik, ki tehetné fel, hogy tartalmát szóról szóra nem ismernék? s éjten azért, mert meg vagyunk győződve, hogy ismerik, csudálkozunk, miként állíthatják Muraközt Horvátország egykori részének? hiszen azon kötésben is ez is áll : „Si D. rox mittet pro ipsis, tunc ire debeant adminus eum X. armigeris equitum de qualibet generatione praenominatorum suis sumtibus et expensis usque ad flumen Dravae, indoversus Ungariam sat Tehát a Dráván túl (illetőleg innen Magyarország kezdődött. Ha tehát, mindezeket tudván horvát testvéreink, nem állnának el azon követeléstől, hogy Muraköz Horvátország virtuális joga : nem létezőknek kellene tekinteniük azon törvényeket, melyeknek áldásait maguk is századokon át élvezték; tettleg semmit érőnek nyilvánítnák a történelem azon lapját, melyet más tekintetben maguk is szívesen idéznek. Nem, mi ilyesmit véreinkről nem teszünk fel! mi emberi tévedésnek tartjuk az egészet, melyet szívesen jóvá fognak tenni, miután meggyőződtek, hogy a jég csakugyan részünkön van. Mi okozhatta a viszályt okozó tévedést, nekünk nagyon bajos volna kitalálni, mert, hogy testvéreink valóban II. Ulászló már említett decretumának azon szavait vennék jogalapul, melyek Nedelczét a harminczadok tekintetében Slavoniához csatolják, lehetetlennek gondoljuk, mert az általunk eddig elmondottakat szem előtt tartva, épen ellenkezőleg horvát testvéreink nézetével, azon törvényeikket saját érdekünkben kedvezőleg szólónak tekintjük annyiban, amennyiben abból is kitűnik, miszerint Magyar- és Horvátország közt több létezett mint csupán personal unio. — Vagy talán_jiZ-ol £ozta a tévedést, hogy Muraköznek oly nagy SzámujTiőTVáflljku lakos ami defiíK érv melletr nem mondhatnák-é az Óssdrákokpiogy Pozsony, Sopron, Ausztriához tartoznak, mint ennek részei ? már pedig ily állítás ellen egy kissé protestálnánk. A zágrábi püspöki , most érseki megye jelen és egykori határai sem lehetnek a tévedés indokai; mert — a mint horvát testvéreink is jól tudják — szent László a zágrábi püspökséget alapítván, a veszprémi egyházmegyéből sokat csatolt ahoz; sőt a Dráván túli Vaskát,mely szinte a veszprémi egyházmegyéhez tartozott, pénzen vette meg a zágrábi püspökség IV. Béla korában, mint ezt V. Istvánnak 1270. aug. 4-kén Timotheus zágrábi püspök kérelmére kiadott oklevele tanúsítja. S voltak helyek a Dráva mellett, melyekből a sümegi templariusoknak járandó tized, azoknak megszűnte után egyenesen a veszprémi püspökséget illette; ily hely volt például a muraközi sz. Kereszt. horvátok, ti régi jó testvérek, tudjuk, hogy a Kvatérnikok, Stroszmayerek, Vrbanchichok nem a ti érzelmeiteknek, nem a ti vágyaitoknak tolmácsai; hogy ti visszautasítjátok a veszélyes gyászert, melyet az ármány nyújt nektek, hogy vele lángba borítsatok két testvér házát s a letiport szabadság romjain azután rabiánczokban görnyedjetek újra, mint görnyedtetek, jutalmul feláldozástokért; tudjuk, hogy lelke- Hová tartozik törvényesen Muraköz? Azt hittük, hogy a kapocs, mely bennünket horvát testvéreinkkel századokon át összefűzött, melyet azonban Bach ármányos és minden szentet lábbal tapodó istentelen kormánya tizenkét évig szétszakasztva tartott, a bosszú kínos szenvedés után oly szorosan fűződött össze ismét, hogy nem lesz hatalom, nem lesz ármány, mely a két országot szétválasztani képes legyen. Csalódtunk. De térjünk a dologra. Azon több száz évig való birtoklással támogatott jogalapot, melyet a zágrábi körlevél felhoz, s melyet II. Ulászló 3 dik decretuma 34-dik törvényczikkének 4-dik szakaszával akar igazolni, nem veszszük bonczolás alá, eléggé meggyengítette azt nagy hazánkfia Deák Ferencz, hanem vizsgáljuk, mennyire igaz azon állítás, miszerint Magyarország mellett nem Sól egyéb kétszáz esztendei bizonytalan birtoklásnál. Mikor ezt írták horvát testvéreink közül azok, kik nem képviselik a testvéri egyesülést, vagy nem forgatták a corpus juris-t visszafelé kétszáz évvel ezelőtt hozott törvényeken túl, vagy készakarva szemet hunytak, midőn az 1556. évi 17-dik decretum 6-dik törvényczikkéhez értek, melynek czime ez: Tres partes Comitatus Szaladiensis quorsum labores praestent. Ezen törvényczikknek utolsó pontja ugyanis elég érthetőleg így szól: »et similiter tertia