Magyarország, 1861. szeptember (1. évfolyam, 203-227. szám)

1861-09-21 / 220. szám

nem volt képes­ teljesen kielégíteni Magyarország millióinak reményeit s óhaját. Egybegyű­lvén az országgyűlés, hazánk nagy többsége, ahhoz nagy reményeket, kötött, s joggal. Nemde a bécsi kormány, átlátva az absolutisticns s központosítási elveinek tarth­atlanságát, az october 20-ai paten­s által pedig nyiltan bevall­­ván botlásait, alkotmányos útra ígért áttérni, visszaadandó a magyar nemzetnek, mit tőle jogtala­nul el­­ettek: alaptörvényeit és alkotmányát. Az országgyűlés teendői között a koronázás is emlittetvén, ez pedig egyedül az alkotmány teljes visszaállítása s a hitlevél ennek nyomán történendő kiállítása folytán történhetvén meg, nemde joggal mindenki alkotmányunk s igy tehát az 1848-ki törvé­nyek teljes visszaállitását várhatta volna meg, midőn egybe volt gyűlendő a hongyű­lés. Az oct. 20-ki patens megjelenésekor, Magyar­­ország népe azonnal felismerte a hely­zet nagyszerűségét s válságos voltát, kénytelen itlelvén átlátni, miszerint a hatalom nem a restitutio in integrum , de az od­rog utján szándékozik keresztülvinni czéljait. — Az ország, e meggyőződésétől vezéreltetve, felhasználta az oct. 20-ki pátenst arra, hogy a helyhatóságokat nem a patens, de egyedül az 1848-i törvények alapján szervezze, illetőleg helyreállítsa. Nem is cse­lekedhetett másképen, ha öngyilkossá fajulni vagy teljes tétlenségben megmaradni nem akar. Mennyire helyesen cselekedett a nemzet akkor, mindazok kény­telenek lesznek bevallani, kik elismerik azt, miszerint szeretett hazánk egyedüli fegyvere­s védpajzsa a „tör­vény“, s kik elismerik továbbá azt, hogy az egyszer elfoglalt tér minden körülmények között né­mileg előnyösebb állásba helyezi a foglalót. Egybehivatván az országgyűlés, a nemzet újból ez elvének hódolt, midőn képviselőit, nem a h­a­t­a­­lom rendelete,de az országgyülés hozta s király szentesitette 1848-ki törvények értel­mében választotta meg. Mint azon alaptörvények ér­telmében megválasztott képviselő foglalám el tehát helyemet, a mely percztől kezdve tudtam s tudtuk mindnyájan, mik kötelességeink s teendőink : — vé­deni t. i. a törvényes tért, nem engedve egy hajszál­nyit sem alaptörvényeink s 1848-ki alkotmányunk sem betűjéből, sem szelleméből. Az egybegyült képviselők kebelében első kérdés gyanánt az merült fel, vajjon a Budán tartandó országgyűlési megnyitáson részt venni lehet-e vagy nem? — miután az 1848-kir.egye­dül Pesten tartandó országgyűlésről szól. A megnyitás egyedül ünnepélyes szertartás jel­lemével bírván, annak helyéül pedig a királyi palota lévén kiszemelve, — más részről pedig sajnosnak kel­lett volna tartanom, ha ily­en­l s mellékes ok miatt vált volna lehetlenné az országgyűlés várva várt meg­­kezdhetése, nemkülönben e kérdés, a képviselők ös­­­szesége által nyílt kérdésnek jelentetvén ki:—azok közé tartoztam, kik a megnyitási ünne­pélyen jelen valának. Miután előre biztosítva voltunk, hogy országgyűlésünk Pesteni megkezdése s folytatása ellen nem fog támadni ellenvetés. Úgy is jön. Az országgyűlés megnyitásának szer­tartása után még az­napon, korelnökeink alatt meg­nyílt Pesten a Museum s Lloydtermekben az 1861-ki pesti országgyűlés, melynek első­től utolsóig, minden egyes gyűlése Pesten tartatván, elég lön téve ez irányban a törvényes kelléknek. Az első akadály, amely felmerült, ország­gyűlésünk kiegészitetlen voltában mu­tatkozott. Sem Erdély, az 1848-dik évben ho­zott s szentesitett törvény értelmében, sem Hor­vátország, sem Fiume meg nem valának híva. E pillanattól fogva átláttuk, hogy törvény­­hozásra képesek nem vagyunk, mert ho­zandó törvényeink a rólunk nélkülünk elv szerint, a meg nem jelentetteket nem kötelezhetik, mig másrészről nem volt szabad az egyszer szentesített s gyakorlatilag életbelép­tetett törvényeket hallgatag mintegy feladni, örökre kilökvén lábaink alól a törvényesség szá­munkra egyedül maradandó alapját. Kérdés támadván afelől, mi alakban mondassák ki a képviselőház e meggyőződése, továbbá mi alak­ban hozassák nyilvánosságra a képviselőház meggyő­ződése hazánk közjogi, alkotmányos, külhoni, politi­kai állását s az ország kívánalmait illetőleg, két kü­lön­b­ö­z­ő vélemény támadt az alak ránéz­ve, míg annak beltar­talma minden vélemény­­különbség nélkül jön megállapítva. Az egyik rész fel­irat, a másik pedig határozat alakjában s for­májában kívánta megtisztelni a nemzetgyűlés ez első nyilatkozatát. Ismeretes, tisztelt választóim és polgártársaim előtt azon hosszú s gyakran érdekes vita, mely e kér­dés felett a képviselők házában folyt; ismeretesek azon egymást felváltó szerencsétlen esemé­nyek, melyek e kérdés szőnyegre hozatalát késlel­­­teték s Teleki László nagy hazánkfia ha­lála által megfosztották a határozati alakot pártolókat vezérektől; mind e fájdalmas emlékeket fölelevenítnem nem lehet sem czélom, sem pedig feladatom. A vita végkerctéig, néhány szavazatnyi több­ségben volt a határozati párt, de a végjelenet lefolyása előtti nap­ok alatt oda fejlődtek a körül­mények, miszerint a felirat nyert 3 szavazatnyi többséget. Történt pedig ez, főleg azon oknál fogva, mert egy oly elhatározó lépés, milyen egy határozat hoza­tala, túlnyomó s nem egynéhány szavazatnyi több­séget igényel, egyedül egy ily tekintélyes többség lévén képes megadni e cselekménynek a kellő erőt s nyomatékot. Történt továbbá leginkább azért, mert a külföld majdnem osztatlanul s a belföld értelmiségének nagy­­része a felirati alakot pártfogolta, minélfogva rendkí­vül nagy felelősség k­áromlott volna az aránylag cse­kély többségre. Az első pontban említett nézet, el­hunyt vezérünk által is gyakran tolmácsol­­tatván, s az itt említett, később felmerült körülménye­ket véve tekintetbe­ jön megszavazva a képviselőház június 8-án tartott ülésében a felirat. A részletes tárgyalás alkalmával, egyedül a czim s a trónlemondási okmányokat illetőleg lön megváltoztatva az eredeti szöveg, a­mely változá­sok miként s mi elvből kiindulva történtek, bőven tudva van a nyilvánosság s napi sajtó utján. Váratlanul lepett meg azon hir, miszerint a hon­­gyűlés, ily módon szerkesztett s a két ház elnökei által Bécsbe vitt felirata, felsőbb helyen el nem fogadtatik , a mely eleinte bizonytalanul keringő hir, a junius 30 ki leirat által , csakhamar valóvá jön, a mely leiratban a történt változások, mint a korona méltóságát sértők, helyre igazittatni rendeltetvén, egyszersmind kimondatik, mennyire saj­nos, hogy ő ilye­n hiányok miatt nem nyi­la­t­k­o­z­h­a­t­o­k őszintén az országgyűlés felira­tában előforduló kérdésekre nézve. E leirat válságos helyzetbe juttatá a képviselők házát,­­ mert azon kérdést támasztá föl, vajjon ké­pes lesz-e a képviselőház, nyugodtan fontolóra véve a körülményeket, elnyomva a méltó felindu­lást s egyedül politikai belátásnak engedve, áldozatot hozni a haza oltárán. A képviselőház jul. 1-jén tartott gyűlése meg­felelt e kérdésre, mert ugyanazon gyűlésben fo­gadta el egyhangúlag Hunkár Antal indítványára, Deák Ferencz felirati javaslatának eredeti szövegét. A júl. 1-jén egyhangúlag hozott határozat indokolása a következőkben pontosítható egybe. A képviselőház egyik legfőbb feladatának tar­totta a külföld előtt bizonytalan s nem eléggé ismere­tes közjogi viszonyaink tisztába hozatalát, s ez oknál fogva lehetőleg el kívánt hárítani minden akadályt, mely netalán a hatalom a feliratunkban megemlített kérdésekre v­a­l­ó őszinte nyilatkozata elé gördülne. Nem is lehete feladata a képviselőháznak, első megszakítójává válni a lehető békés ki­egyenlítésnek,­­— mi, habár jogilag nem is, de te­kintve a külsőségeket, mindenesetre megtörténik, ha az eredeti felirati javaslatot el nem fogadja, eleget tevén még e pontban is ellenei kívánalmainak. Azon véleményárnyalat, mely a czim s a trón­lemondási okmányokat illető pont megváltoztatását vitte keresztül, s melyhez tartoztam magam is, — he­lyén látta­m válságos pillanatban meghoz­ni saját meggyőződését áldozatul a köz­­jónak, a mely áldozatot kétszeresen kívánatossá tette az ezekhez hasonló pillanatokban szükséges tö­mör egység s gyors elhatározás. A nemzetgyűlés jul, 1-én határozata ál­tal lerótta kötelességét, mind azon igé­nyekre nézve, melyek e testület irányában akár jo­gosan, akár nem jogosan, kül- s belföld részéről, egy­aránt tétettek. Feszült figyelemmel várja most az egész haza a hatalom részéről történen­­d­ő­k­e­t. (Vége következik.) Erdély közjogi viszonya Ausztriához 1848-ig. (Feleletül a „Donau Zig“-nak.) IV. hladá­gy. A merészségnek rendkívüli mértéke kell ahoz, hogy valaki azt állítsa, hogy a magyar­nak, e lovagias, hadverő nemzetnek, mely Pe­tőfiként annyiszor magasra emelte a dicsőség zászlóját, hogy az egész világ láthatta, akár Magyarhonban, akár pedig az egy ideig külön állott Erdélyben nem lett volna saját hadügyé­­nek vezetésére döntő befolyása, vagy hogy arról bár­mikor s bár­ki más javára lemondott volna. De nem írunk történetet, csak helyre kí­vánjuk igazítani elleneinknek egész diadali zajjal s a megnyert csata önelégültségével kür­tőit, azon állítását, mintha nekünk még csak álmodnunk sem szabadna független hadügy­ről, mint olyan valamiről, mit legalább az osztrák dynastia mellett nem birtunk. Mindenek előtt vissza kell mennünk azon ősi törvényekre, miket a Leopoldi körlevél egész épségükben, teljes jogerejükben fenntar­tani ígért és biztositott. A comp. II. R. 1. T. 1. A. 16. p. szerint vezérekké és tisztekké csak hazafiak neveztet­hetnek, a hadak az alkotmányra s a fejedelem hűségére megesküdni tartoznak, a fejedelem a katonaság száma felett csak az országgal együtt végezhet, sőt a Comp. III. 5. szerint kötelez­nie kell magát a fejedelemnek, hogy a hadak­kal hazánk szabadsága ellen sem maga nem él, sem azokat élni nem engedi. Az Apr. I. B. 4. R. 1. A. alapján a had­­­­zenet és békekötés joga a fejedelmet és az or­szággyűlést egyenlően illeti;— az Apr. II. 13. szerint a fejedelem csak az ország közremű­ködése mellett tehet helyőrséget a várakba; az Apr. III. 3. folytán pedig várakat és kasté­lyokat a véghelyekhez közel az ország con­­sensusa nélkül nem építhet. Több ilyen ma is fenálló törvényt idéz­hetnénk nemzeti királyaink és fejedelmeink korszakából, de lássuk az osztrák ház alatti időket és újabb törvényeket, mert hiszen elle­neink szerint ez azon tér, melyen ebbeli jo­gunkat — ha volt is — elvesztettük, saját be­leegyezésünk s a gyakorlat folytán. — Az 1791. LXIV. t. ez. 2. p. — hogy az ezen korszakbeli egyéb törvényeket n­e is említsük — a katona állítás és élelmezés dolgában rendszeres bizott­mányt nevez ki, melynek teendői közt emlitte­­tik : „Projectum de numero, dislocatione et provisione Militiae stipendiariae, Planum deni­­que Statutionis Tyronum.“ Az meglehet, mondják ők, de nem az a kérdés súlypontja; ott a Leopoldinum diploma 17. pontjában a „caput ger­manum“, minél több bizonyíték nem kell arra, hogy az egész erdé­lyi haderőnek osztrák tisztek alatt kell állani. ■ Erdélynek tehát semmi köze egy önálló had­ügyi minisztériumhoz. E diadalmámor tán egyéb mámorokhoz hasonló. Bebizonyítjuk. A Leopoldi körlevél kelésekor Erdélyben csak nemesi felkelő csapatok és idegen segéd­­­hadak léteztek. Nagyon csalatkozik az, ki azt hiszi, hogy az említett ,,Caput germanum“ mindkét renden levő katonaságnak egyetemes parancsnoka volt s az országos hadügy élén állott. A német segédhadak többnyire csak téli szálláson voltak benn az országban s ha tavas­szal a harcz ismét kitört a török ellen, megint a csatatérre mentek, de sem itthon, sem az ellenség előtt nem állottak a hazai se­regek a német tábornok alatt, sőt megfordítva mindkét seregnek fővezére az ország generálisa volt; a székely hadaknak pedig — a Comp. II. 1. 1. 17. szerint — saját főkapitányuk volt. Maga az idézett diploma 7. és 8. pontja az említett ország tábornokát a fejedelmi ta­nács, azaz a főkormányszék tagjai között szám­lálja elő, s ezen állomást az ad­digi gyakorlat szerint biztosítja is. Egy ideig meg is tartatott ezen ígéret, s e fontos hely akadály nélkül be is töltetett. Ilyen ország tábornokai voltak az osztrák ház alatt gr. Bethlen Gergely, ki 1692-ben — te­hát a Leop. dipl. kelése után — választatott és megerősittetett, meghalt 1699-ben; továbbá gr. Apor István, ki 1703-ban lett azzá. E felett megczáfolja elleneink állítását épen az erősségül felhozott 17. p. is, hol az mondatik, hogy ama,,caput germanum“ csak a kir. kormányszék mint legfőbb hatóság és az ország generálisával a legfőbb hatóság tagjával, s a hadi osztály főnökével egyetértve, működ­hetett: „qui reciprocam cum Gubernatore, consilio status, et Generali Milit. Transilvaniae in omnibus negotiis bellicis correspondentiam habiturus.“ Az ország rendei ezen állomásról soha sem mondottak le, sőt annak 1713. óta elmaradt betöltését minden alkalommal sürgették, így 1791-ben fölterjesztetett a választásróli candi­­datio rect. electio, de siker nélkül. 1794-ben az ország ismét sürgette, de a kormány csak meg­maradott vonakodása mellett, ámbár gr. Kol­­lowrát kir. biztos megigérte volt, hogy az oko­kat, miknél fogva ezen cardinalis hivatal be­töltése kívántatik, legfelsőbb tudomásra jut­tatja. 1809. 1811. és 1837-ben az országgyűlé­sek ismételve választottak ezen helyre, 1837- ben Récsey Ádám altábornok nyervén szótöbb­séget — de a kormány a megerősítést mindig halasztotta, miután a hadügy centralisatioja önhatalmúlag már be volt hozva; — az 1841- diki országgyűlésnek tehát nem maradt egyéb hátra, mint ezen törvénysértés ellen jegyző­könyvileg tiltakozni. Meglehet, mondanak ismét ők, de más­ként van az, mióta az állandó katonaság be­hozatott. A hármas könyv I. R. 9. ez. — az Apr. III. r. 19. ez. és a Leopoldi körlevél 14. pontja is csak felkelési katonaságról szólanak, mert az ország folytonosan ragaszkodott a nemesi fölkelés intézményéhez s a nemességnek éven­­kinti fegyverbeni gyakoroltatását több ízben sürgette, de a kormány azt mindig kijátszta, noha az 1809. május 24 és 1810 sept. 29. kelt leirataiban elismerte — mert akkor a franczia háború miatt épen szüksége volt rá — hogy a nemesség felülése a fejedelmi szék s az alkot­mány védelmére szolgál. Elődeink XIV. Lajos franczia király ked­­vencz intézményének foganatosítását, az ál­landó hadsereg felállítását huzamos ideig ke­rülték — épen mint Angolhonban, — annak létesítéséről szóló világos törvényeink ma sin­csenek, törvényes hadseregnek mindig csak az említett nemesi fölkelés tekintetett, mit a ko­lozsvári 1848. III. t.cz. csak az újabb kor igé­nyeihez s a kimondott nagy elvekhez alkal­mazott, midőn a nemzetőrséget alkotta. Csak 1742-től fogva több országgyűlé­seken, jelesen az 1751. 1791. főleg pedig az 1809­ és 1810-ikin folytatott számos érteke­zések s egyezkedések következtében fogadta­tott el az állandó katonaság felállítása — az 1809. jegyzőkönyvben olvasható világos kije­lentés szerint — mint a kapuszám sze­rinti felkelés pótléka. A vezérek és tisztek állomásai azonban, a felidézett tör­vények alapján, visszaköveteltettek a hazafiak számára. Az imént elősorolt országgyűléseken azon­ban az Erdély részéről kiállítandó katonaság száma iránt teljes megállapodás nem jött létre, de azért a nemzet törvény biztosította jogát az ujonczok koronkénti megajánlására s kiállítá­sára nézve váltig fentartotta és gyakorolta is, ugyanis : A fejedelemnő kérésére 1741-ben 3000 ujonczot adtak az ország rendei. A fejedelem 1792. jul. 4-én kelt kir. leiratá­ban a hadakozás folytatására az országgyűlés­től ujonczokat kérvén, többek közt igy ir: „necessarium subsidium in pectoribus fidelium statuum et ordinum repositum esse benigne confidimus, cujus quidem mensuram, modam et quantitatem determinandam, devotioni et ge­­nerosae indoli statuum et ordinum committi­­mus.“ Ennek következtében megszavazott az országgyűlés 500,000 frt hadisegélyt, 400 lo­vat és 1500 ujonczot. 1794-ben deczember 14. ismét 2320 ujon­czot kért a Felség a rendektől, mire a rendek — az 1795. országgyűlési jegyzőkönyv szerint kijelentették, hogy az erdélyi ezredek felállítá­sakor — az 1742. országos határozat értelmé­ben — magukat a hiányok pótlására nem kö­telezték, s ebbeli kötelezettséget most sem vállalnak, hanem az önkénytes toborzást en­gedik meg, mindamellett a kivánt ujonczokat megadták oly kikötéssel, hogy ezzel mara­dandó terhet nem vállalnak, s hogy ezt most is csak azért teszik, hogy egyfelől hűségüket bizonyítsák, másfelől pedig jogukat gyako­rolják. 1828-ban önkénytes toborzás utján sze­reztettek meg az ujonczok. 1831-ben törvényhozáson kivül kívánta volna a kormány a 16 évig ki nem egészített erdélyi ezredek legénységét pótolni, de a tör­vényhatóságok a kir. főkormányszék rende­lete ellen hevesen kikeltek s igy el kelle ma­radnia, mig 1835-ben a Magyarországon már divatozott toborzás hozatott be itt is a 31. 51. és 62. számú gyalog és a 11. számú huszár­ezred kiegészítésére; miután a katonafogdo­­sás, melyet még az 1751. 15. t.cz. is tilt, mint az emberiséggel, a korszellemmel s a katonás­kodás cz­éljával ellenkező eljárás, tovább fen nem tartathatott. Az 1809-ik évben a sorshuzási mód alapul vételével készült katona-állitási törvényjavas­latot a fejedelem az 1810. sept. 7-iki leirat ál­tal néma változtatásokkal ugyan megerősí­tette, de mielőtt ezen módositások országos tanácskozás alá vétethettek volna , az or­­szággyülés prologáltatott s így ama rendszer életbe nem léphetett. De az erdélyi ezredek létszáma tetemesen leapadott, az önkénytes hadfogadás nem igen eresztett, az alkotmányellenes ujonc­­szedési kísérletek pedig a törvényhatóságok erélyes magatartásán mindannyiszor megtörtek , a kormánynak tehát nem maradt egyéb hátra, mint az országgyűléshez folyamodni ujon­­czokért; s igy egyik oka annak, hogy a feje­delem 1834-től kezdve több megszakasztások­­kal ismét országgyűléseket kezdett tartani, a fölébredt nemzeti öntudaton kívül — a katona­­állitás kérdése volt. Így jött aztán nagy nehezen létre az 1841—43-iki országgyűlésen hozott egyet­len czikk által kinevezett rendszeres bizott­mány idevágó munkálata, minek folytán ezen sokat zaklatott ügyet az 1846-iki országgyűlés valahára tisztába hozta. Az 1846—47 XX. t. sz. ugyanis az erdé­lyi sorezredek kiegészítésére összesen 11,000 ujonetot sorshúzás utján, 8 évi capitulat­ióval s oly feltétellel adott a kormány rendelkezése alá, hogy az első évben 4000, a következő 7 év alatt pedig egy-egy ezer állittassék ki, mind­ezek azonban csak az erdélyi ezredekbe soroz­tassanak s őket idegen ezredekbe áttenni — kivéve a tüzér, árkász és aknász-osztályokat — ne szabadjon; hogy az erdélyi ezredekben a tisztek hazafiak legyenek, s végre, hogy az ujonczok számának a törvényhatóságokrai ki­vetése a minden évben összeülendő országgyű­lés teendője legyen. Quod erat demonstrandum, S . . . . f. Belföld. — Szarvas, sept. 18. Az adóharácsolók eltá­vozván városunkból, azonnal bizottmányi gyűlés tar­tatott, melyben határozattá jön, hogy városunk köz­­tiszteletü országgyűlési képviselője s az alsóház alel­­nöke b. Podmaniczky Frigyes erről távsür­göny által azonnal értesittessék és keressék fel, hogy miután a lég már tiszta, köztünk megjelenni szíves­kedjék, mely tudósitás következtében képviselőnk tegnap, azaz f. hó 17-én körünkbe érkezett. Fogadtatása a lehető legünnepélyesebb vola; nem csinált, nem erőszakolt volt itt az öröm, a lelke­sedés, de önként a szív mélyéből fakadt az, a miatt, hogy őszintén szeretett képviselőnk, a­ki nem csak a mi, de az egész haza egyik büszkesége, öröme, re­ménye, köztünk tölteni pár napot, s a netalán már már csügpedni kezdők szívében villanyzó szavaival uj életet, uj reményt, erőt s türelmet leheljen! . . . A város, — s egyszersmind megye határánál volt a találkozás képviselőnk és a tisztelgők sokasága között. — Az ut egyik felét a — mintegy 50 főből álló — diszes lovas bandérium, a másik oldalát ko­csik sokasága foglalá el. A mint a várva várt kedves vendég, városunk birája kíséretében megérkezve, ko­csijából kilépett, harsány és szűnni nem akaró „éljen­zés“ tölté be a léget, melynek szüntével városi ügyész Jancsovics Pál igen szép és meleg szavakkal üdvözlé a kedves vendéget, melyet ismét hosszas éljenzés kö­vetett, s miután erre a megtisztelt rövid, de lelkes szavakkal felelt volna, zajos éljenzés közben megin­dult a menet; elől a bandérium lovagolt szép rendben, ezt követé a kedves vendég kocsija, s a kocsik hosszú sora zárá be a menetet. A hídfőhöz érve a menet, itt a lelkesült nép éljenzése fogadá, mely a városon vé­gig menve, több pontokon ismételve jön az összecso­portosult g­éptömegek által. Este mintegy 1öO fáklya kíséretében a városházá­tól több ezerre menő sokaság indult meg a Rákóczi és Kossuth-i­. dűlők lelkesítő hangjai mellett a képviselő úr tiszteletére, mely alkalommal köztiszteletű szóno­kunk Tatay István úr mondott gyönyörű köszönő beszédet az összes választók nevében különösen e tárgyról: „hála neked azért, mit nem tettél, hála azért a mit tettél!“ (legközelebb szolgá­lok a jeles beszéd szövegével, valamint J. P. elfoga­dási beszédjével is, ha a lap nagyon is igénybe vett hasábjain azoknak hely adatik *). A szónok szavait lelkesült éljenzés követé, melynek múltával képvise­lőnk meleg szavakkal köszöné meg a bizalmat s a népnek ragaszkodó szeretetét; végre a szózatot s néphymnust zengedezve s a nemzet jeleslejeit éltetve oszoltunk szét. •• Másnap, azaz ma reggeli 10 órakor népgyülés a városházánál, hol szeretett országgyűlési képvise­lőnk számot adandó — a különben egész nemzet által ismert és méltányolt képviselő eljárásáról, — az e czélra készített három színű álványra lépett s felol­vasó jelentését, s az országgyűlés működésének hat havi történetét, s a történteknek nagyrészbeni ind­okolását, melynek bevégeztével nyugodtságra, s a jö­hető súlyos napok alatti összetartásra intve, ké­ve a választókat, lelkesült éljenzés között lépett le. Midőn előadása alatt a hon büszkesége Deák Ferencz neve fordult elő, általános „éljen“ hangzott mindannyiszor a nép ezreinek ajkiról! *) Köszönettel ves­szük. Szerki

Next