Magyarország, 1861. szeptember (1. évfolyam, 203-227. szám)

1861-09-12 / 212. szám

1861 — 1. évfolyam. 212. SZ. Csütörtök September 12. MAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGI IRODA­­ T. MUNKATÁRSAINK HIRDETMÉNYEK DÍJA: MEGJELEN­T I Ujtér 4. sz. 2. emelet. kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő­ 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 újkr. ünnep- és vasárnapot követő napok kivé-KIADÓ-HIVATAL sé&hez intézzenek.— A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. telével minden nap. T­ítér­á­ram •* a kiadó-hivatalhoz intézendök. Egyes példányok KILIÁN GYÖRGY, OSTERLAMM K. és LAMPEL RÓBERT ELŐFIZETÉSI ÁR ' J 87' föld3zat- Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. A könyvkereskedőknél 10 mJkrajczáron kaphatók. jEgészévre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft.­­ PEST, September 11. Külföldi szemle. Nem csalódtunk, midőn a Constitutionnel teg­napi „revirement“-ját (köpenyforgatását), melyet ma is folytat, oda magyaráztuk, hogy a párisi kormány, a statu quot Rómában egy d­a­r­a­b­i­g m­é­g fen akarja tartani. Azonban Antonelli válaszára nézve csalódtunk (errare humanum est), midőn azt „előre látható“-nak mondtuk, mert biz azt u­t­ó­j­á­r­a sem fogjuk látni. A „Journal de Rome“ t. i. kijelenti, hogy a római udvar méltósága alattinak tartja, a Ricasoli-kör­­jegyzék rágalmaira felelni. Természetesen ez a leg­könnyebb elutasítási­ mód, s majdnem egyértelmű az­zal a per-patvar-maximával: si fecisti nega! Párisban nagyon sajnálják, hogy a szent szék mindenható mi­­­nisztere nem válaszol, persze óhajtották volna látni, hogy gázol ki abból a hinárból, melybe Ricasoli taszí­totta, sőt azok a franczia lapok, melyek a bíbornok állítólagos válaszából már részleteket is közöltek, örömest megtennék érte, mit Voltaire, — úgy mondják — elleneivel nem egyszer tett: ezüst csatos, selyem­­harisnyás czipőjében bement a pocsolyába, s kihúzta őket a sárból, csakhogy szeretetre méltó mafifiával szemek közé nevethessen. Mi a „Constitutionnel“ Pál-fordulását illeti, ennek kulcsa abban rejlik, hogy midőn a Ricasoli sürgönyét „korszakobj­épző eseménynek“ mondta, akkor más oldalról volt sugallva — midőn pedig most a balolda­lára fordult, akkor egyenesen Thouvenel hitette volt el vele, hogy nem jó neki hanyatt feküdni, mert kön­­­nyen hortyog és zavarja a csendesen szunnyadókat, íme egy uj bizonysága azon axiómának, hogy a nagyság nem egyéb , mint fenséges egyszerűség! A franczia kormány nem tágít azon kimondott elvétől, hogy míg Nápoly pacificálva nincs, addig a római kérdést nem lehet sikerrel felvenni, egyátalán pedig nem fogja erőszakkal megoldani : ez egyszerű dolog, hogy ezt a „Constitutionnel“ belátja : ez fenséges do­log, hogy miatta, elhamarkodva ejtett ítéletét meg­változtatja : ez nagy dolog — s ezzel készen van a fentebbi axióma. Egyébiránt hogy a statu quo fentartása Rómá­ban csak ideiglenes lesz, vagy a­mint mi magunkat tegnap prófétai düh­vel kifejeztük „egy darabig még tart“ : ebben sem Brüsselben sem Párisban nem ké­telkednek, s a „magnum ingenium“ különös találko­zásánál fogva, mind a brüsseli, mind a párisi levelező, egy igen magas állású egyén szavaira hivatkoznak, ki Napoleon császár bizalmát birja. Ez igen magas ü­lésü egyén (Fluellen kapitány szerint mindegy : nagy Sán­dor,széles Sándor,vagy vastag Sándor), egy salonban, a pápa világi hatalmának elenyésztéről beszélvén, mi­dőn szavai általános csodálkozást gerjesztettek volna, ily megjegyzéssel fordult egy császári kamarás felé (hogy a vállára ütött volna, mint ezt nálunk a tojásba fűlt nagyságok teszik, ezt nem írják) : „barátocskám! szoktassa magát e gondolathoz, mert félév múlva kénytelen lesz a nélkül is hozzászokni­­. Ugyancsak ilyen salon-causerie, hogy Kisseleff a párisi orosz követ így nyilatkozott egy társaság­ban : „ha a piemontiak Nápolyt pacificálták, Orosz­ország kénytelen lesz a savanyu harapáshoz jó ké­pet vágni s az olasz királyságot elismerni.“ S annyi­val inkább meglepte e nyilatkozat a hallgatókat — írják egyszerre Párisból és Brüsselből — mivel most a párisi és pétervári udvar „faché“-­ban) van. A „the Press“ tory lap megmondja az okát is, miért haragusznak egymásra : azért, mert Napóleon császár, XV. Károly svéd királ­lyal szövetséget kötött Finnland visszafoglalására — elmondja a processust is, a­hogy ez véghez fog menni; a finnek előbb hivatkozni fognak az 1809-ki friderikshami tractatusra, mely jogaikat Oroszország ellen bizto­sítja, aztán suffrage universellet kívánnak, aztán svéd­ország közbeszól; ha az orosz, körmére talál koppin­tani, a franczia is beléelegyedik stb. — hanem a ked­ves tory collegának minden hónapban vannak ily re­­velatiói, a­melyek aztán csötörtököt mondanak. Ha valami nagy zajt talált ütni azon távirat, hogy Goyon tbnoknak meg van hagyva, a piemontia­­kat a római területről fegyverrel is visszaverni: ezért teljesen elnémíthatja a turini kormány hasonló ren­delete, mely az olasz parancsnokoknak meghagyja, hogy római területre ne nyomuljanak. Hasonlóképen ha a bourbonok magukat azzal kecsegtetik, hogy Ná­polyban van még irántuk rokonszenv, gondoljanak sept. 7-kére, melyet, mint Garibaldi bevonulásának napját, a nápolyiak a legnagyobb ünnepélyességgel ülték meg, együtt éltetve Olaszország szabadítóját Viktor Emánuellel mindenütt! Az Index. sehogy sem tudja összeegyeztetni Fe­­rencz József császár beszédét,melylyel a raj­rát adres­­sét fogadta, az esztergomi örökös főispán, herczeg­­primás ő eminentiája nyilatkozatával, midőn legközelebb a megyegyülést megnyitotta. „Ő fel­sége — úgymond a belga — legfelsőbb akaratát je­lentette ki Magyarország ősi alkotmányának módo­sítására nézve, ő eminentiája pedig úgy nyilatkozott, hogy mig csak főispáni székét el nem hagyja, azon biztos reményét sem adja fel, hogy Magyarország vis­­­szanyeri hagyományos alkotmányát.Az ellentét — foly­tatja a czikkíró, a két nyilatkozat közt világos, s mu­tatja, hogy a bécsi kormánynak nagy nehézségeket kell legyőzni, mielőtt czélját eléri — és ha a kényszer szük­sége „szűk térre lesz is szorítva“ , ki szabja meg an­nak határát ? A bécsi kormány nyomásról nyomásra menve, sokkal messzebb ragadtathatik, mint maga is óhajtotta volna!“ A Times Roebuckról és — Magyaror­szágról. Említettük, hogy Roebuck a sheffieldi késes czéh lakomáján mentegetődzött osztrákossága miatt. Beszédét az angol lapok kimerítően közlik és czáfol­­ják. Elmondják azt is, hogy a sheffieldiek egykori kedvencze minden népszerűségét elvesztette, s vá­lasztói pisszegve s kaczagva hallgatták legutóbbi be­szédét. Mi ezúttal a „Times“ ide vonatkozó czikkére szorítkozunk. A „Times“ így szól: „R­o­e­b­u­c­k úr zavarban van. Az osztrák csá­szárt vette oltalma alá, s íme azt látja, hogy véden­­cze nagyon népszerűtlen, választói előtt. Ezek nem értik, hogy védhet képviselőjük oly kormányt, mely aligha kevésbé kényuralmi, mint az orosz. Erre Roe­buck úr azt feleli, hogy már egészen más lett, hogy az osztrák császár félrevezette a kényuralmat s az al­kotmányossághoz állt. Csakugyan ezt tette-e a csá­szár? Valamit mindenesetre tett . . . „Roebuck urnak kár a birodalmi tanács és nagybritanniai parlament közti hasonlóság fejtegetésé­vel vesződni. Meglehet, hogy a két ház Bécsben, szakasztott mása a westminsteri két háznak , de nem ez a bökkenő. . . „A legtöbb osztrák koronaország a birodalmi tanács felállítása által először jutott alkotmányos jo­gokhoz , hogy ne fogadták volna tehát az előnyös ajánlatokat örömmel. Egy ország azonban — vala­mennyi közül a legnagyobb és legerősebb — más helyzetben volt. Magyarországnak már volt alkotmá­nya, volt külön parlamentje. Ezen parlament pedig nem akart lemondani. A császár most feloszlatja, azon intéssel, hogy engednie kell s kijelenti abbeli szándékát, hogy az uj alkotmány érvényét — a ma­gyarok minden tiltakozása ellenére — kierőszakolja. Ezen oly önkényes eljárást azzal igazolják, hogy az ősi magyar alkotmányt az 1848-diki felkelés elját­szotta. S itt a pont, a­miért Roebuck úrban meg­­botránkozunk. „Tegyük fel, hogy — bár későn és ellenkedve — azon helyes határozatra szánták el magukat, hogy alkotmányosan fognak kormányozni; tegyük fel, hogy az adott alkotmányt őszintén szabadelvű alapra fek­tették , még ebből koránsem következik az, hogy el­járásuk Magyarország irányában is helyes. Sőt ellen­kezőleg, szívlazitó föltevésnek tartjuk, hogy egy ki­rályság 800 éves alkotmánya, mint valamely városka chartája, népfelkelés által el lehessen játszva. His­­­szük azt is, hogy a bécsi kormány eljárása Magyaror­szágban igazolja a magyarok gyanúját, s azt mutatja, hogy az új alkotmányosságnak nincs valami mélyebb alapja. Hiába mondják, hogy a magyarok igen nagy nemzeti fontosságú terv ellen berzenkednek. Megle­het, hogy úgy van, de nekik joguk volt saját érde­keikről gondoskodni. Tudták, hogy alkotmányuk századokon át fennállott, azt pedig teljes lehetetlen volt előre tudni, mily életrevaló és mily tartós lesz a császár alkotmányterve. Ausztriát tehát nem — mint Roebuch úr mondja — azért rójuk meg, mert a kény­uralmi kormányzatot alkotmányossal akarja felvál­tani, de mert új tervezetét igen alkotmányellenes mó­don akarja foganatosítani. „Alkotmányos fejedelem nem igen mondhatja, hogy egy fölkelés a korona ellen az egész nemzetet megfosztotta ősi jogaitól, mert ha ezen elv szerint okoskodnánk, mai nap egyetlenegy európai államnak sem volna alkotmánya. Nem alkotmányos eljárás, ki­szabni egy parlamentnek, hogy mit tegyen; sem az, hogy katonai terrorismussal büntetik tagadó szavaza­tát. Minthogy pedig mindezen hibákat elkövették, úgy vélekedünk, hogy a magyaroknak csakugyan izgatók­­nak kellett lenni, hogy inkább ragaszkodtak oly jo­gokhoz, melyeknek szilárdabb alapjuk van, mint egy uj császári oklevél. „Így áll az ügy a tények tekintetében. Az illő­ség kérdése még egyszerűbb. Tegyük föl, hogy ha mindent tudnánk, épen annyit lehetne Ausztria, mint Magyarország mellett fölhozni: ez esetben azt mondja érzésünk, hogy Roebuck urnak, elveihez képest, s ily kétes ügyben inkább a nép, mint a fejedelem ré­szére kellett volna állani. Ha egy merev tory kijelen­tené, hogy a magyarok hálátlansága és bizalmatlan­sága szenvedhetetlen, azt értenék; Roebuck úr azonban nem erős tory. Bármint forgassuk a kérdést, oly eset van előttünk, melyben a szabadelvű politikus szinte önkénytelenül Magyarországgal tartana, s im előáll egyik leghatárzottabb szabadelvű emberünk — és Ausztriával tart. „R­o­e­b­u­c­h úr mindent, a­mi kétes, Ausztria javára magyaráz. Az ostrák kormány még nem rég zsarnoki volt Olaszországban s mindenütt másutt is ; most már igazi alkotmányos kormánynak higyük ; s jóllehet az átalakulás csaknem bűvészi gyorsasággal történt, Roebuck úr mégis minden szavát elhiszi. A császár iránt, kinek udvarában s kabinetjében a kényuralmi elveknek kell meggyökerezve lenni, csupa elnézéssel van; de a magyaroknak, jóllehet mindig derék, bátor faj volt, nem néz el semmit. Meg­lehet, hogy Roebuck úr egész eddigi politikája azon forró vágyának esett áldozatul, vajha az osz­trák császári állam — ellensúlyul Francziaország ha­talma ellen— megszilárdulna; de ne csodálkozzék, ha régi barátjai és ismerősei nem követik uj elmélke­déseiben s egy népies jellem ily különös elváltozását meg nem foghatják.“ Belföldi szemle. — Erdélyből írják, hogy az ottani megyék és székek is köszönőleveleket szándékoznak intézni Smol­­kához. Az erdélyiek azonkívül, mint a „Wanderer“ brassói levelezője értesül, hísz­kard­dal készülnek őt megtisztelni. — Segesvár közönsége is bizalmatlansági sza­vazatot küldött a szász nemzeti gyűlésben műkö­dött képviselőinek, mivel utasításuk ellen cselekedtek. — Kecskemét városa elhatározta, hogy ma­gyar gazdasági intézetet állít (mivel a magyar­óvári német); e szándékot azonban a városi pénztár üressé­génél fogva csak idővel foganatosítja. A „polgármes­ter“-t Kecskemét is „polgárnagy“-ra változtatta. — Czibakon (Heves megyében), aug. 12-e óta egész 24-ig 120 cserepár és 180 vasasnémet hajtotta az adót valami Kovarets és Vecsegi nevű császári pénzügyi hivatalnokok keze alatt. A tisztek tisztessé­gesen viselték magukat, a közembert meg csak tömni kellett, hogy elfeküdjék. Hanem a szegény népnek a legnagyobb munka idején e tömés is csapás volt. Czi­­bakra T.-Földvárról jöttek, aztán Nagy-Rév felé tá­voztak, ígérték erősen, írja tudósítónk, hogy majd a jövő negyedévi adóért megint visszajőnek. A m. k. a kanczellária leirata Sz.-Fehérvár sz. k. városa tanácsához. 12702. Legmagasabb tudomásra jutván azon körül­mény, hogy Fehérvár városának bizottmánya törvé­nyes hatáskörének félreismerésével minden törvényes függést és engedelmességet megtagadva, az országos kormányszék rendeleteit nem teljesítette, sőt több rendbeli sürgetéseire nem is válaszolt, s már ezen bot­rányos tette által a magy. kir. helytartó tanácsot ke­belbeli tanácsosának Torkos Kálmánnak királyi biz­tosi minőségbeni kiküldetésére kényszeritette, de még itt sem állapodván meg, ezen felül ő cs. k. Felségének az országgyűlés feloszlatása iránt kétségtelen királyi jogait önhatáskörének félreismerése mellett ellen­mondásával megtámadni bátorkodott" s így ez által is megerősítette azon alapos meggyőződést, hogy a vá­rosi bizottmány nem a haza javának előmozdítására, hanem annak ellenére, a rendetlenség s fejetlenség terjesztésére törekszik, s állásának kötelességeit és nagy feladatát merően mellőzi; nem maradt egyéb hátra, mint ő cs. apostoli királyi Felsége nevében s legkegyelmesebb parancsánál fogva, a városi bizott­mányt feloszlatni, a mint is ezennel végkép feloszla­­tottnak nyilvánittatik, minden további tárgyalás vagy vitatás az elnökre háramlandó legszorosabb felelet terhe alatt eltiltatik, a magyar kir. helytartó tanács által a város ellen már előbb elrendelt királyi biztosi vizsgálat végett kebeléből kiküldött tanácsosa Torkos Kálmán a városi bizottmány újra alakításáról is, mint királyi biztos legkegyelmesebben felhatalmaztatván, a törvényes rendnek mi módon leendő helyreállítása iránt a magy. kir. helytartó tanács által lévén további utasítással ellátandó. Meghagyatik tehát a jelen bi­zottmány tagjainak, a város tisztviselőinek s minden rendű lakosainak, hogy a királyi biztos Torkos Kál­mán iránt­a tartozó engedelmességet és tiszteletet a törvényes büntetés terhe alatt megtagadni ne meré­szeljék és csak önmaguknak tulajdonitsák azt, ha a ki­rályi biztos a neki e végre adott hatalmat felhasználva, a reá mért kötelesség szerint kénytelen lesz ő cs. kir. apostoli Felségének királyi tekintélyét minden áron sértetlenül fentartani. Kelt a birodalmi fővárosban, Bécsben,Ausztriában, iázt.-Mihályhó 8-án, ezernyolcz­­száz­hatvanegyedik évben. Gr. Forgách Antal m. k. Rohonczy Ignácz m. k. 0 cs. és apostoli királyi Fel­sége legkegyelmesebb parancsára Markovics László m. k. Tisza Kálnt­on beszéde, melyet Debreczenben aug. 28-kan válasz­tóihoz tartott. Tisztelt honfitársaim! Visszatérve, a f. hó 22-én parancsszóval, anyagi erőre támaszkodva, törvényellenesen feloszlatott or­szággyűlésről, melyen mint Önök képviselője voltam szerencsés részt vehetni, semmit sem óhajtottam an­­­nyira mint azt, hogy röviden bár, szólhassak Önökhöz ez országgyűlés menetéről, s beszámolva mintegy tet­teimmel, elmondhassam a jelen politikai helyzetre vo­natkozó nézeteimet. .Midőn ezelőtt mintegy 5 hónappal megköszön­tem Önöknek belém helyezett bizalmukat, — melyért fogadják ezúttal is ismételt köszönetemet; — nem ígértem én azt, nem biztattam azzal senkit, hogy az országgyűlés, melyre menendő valék, valamely köz­vetlen eredményre fog vezethetni; mert sejtettem ak­kor, mi ma már teljes bizonyossá vált, hogy ősi alkot­mányunk s hazánk törvényes függetlenségének visz­­szaállitása, igen messze fekszik azon férfiak czélza­­taitól, kik az osztrák birodalom többi részei — s tör­vényellenesen bár — de hazánk sorsa fölött is jelen­leg határoznak s feladatokul, úgy látszik, a 12 évi absolutismusnak alkotmányos álarczban folytatását tűzték ki. Azt nyilvánítottam én az országgyűlés köteles teendőjének s arra ígértem buzgó közreműködésemet, hogy híven megvédje hazánknak törvényeit, hűtlenül fel ne adja azokat, sőt határozottan követelje azok­nak — ide értve az utolsó szentesített, az­az a 48- dikiakat is — életbeléptetését, mielőtt további érte­­keződésekbe bocsátkoznék, s eredmény nélkül oszol­jon el inkább, semhogy a törvények megtagadása s az ez által elkövetett nemzeti öngyilkosság árán vásárol­jon meg némi eredményt, mely ily áron megszerez­tetve, üdvnek forrása úgy is soha nem lehetne. Visszatekintve most az országgyűlés folyamára, nyugodt lélekkel merem elmondani, hogy nem csak én részemről teljesítettem, a­mennyire csekély erőm­től telt, ígéretemet, de teljesítette az országgyűlés is kötelességét; teljesítette pedig oly mérséklettel, de egyszersmind oly szilárdsággal, hogy megnyerte ha­zánk ügyének kivü­t és belöl mindazokat, kik elleneink által tévútra vezetve, addig rosz­indulattal viseltettek irántunk; mert meggyőzte a világot arról, hogy itt egy oly nemzetről van szó, mely nem a szenvedélyek­től elragadtatva, pillanatnyi felhevülésből küzd kor­mányával, hanem igazságának öntudatában teljes higgadsággal követeli vissza jogait, mely ha a küzd­­térről az anyagi erő által leszoríttatik is, egyet sem ad fel törvényes követeléseiből, hanem lelki erejét állítva szemben az erőszak hatalmával, nem megrettenve, de az alkalmas perczet várva, új erők gyűjtésére vonul vissza. Nem szükséges, úgy hiszem, az országgyűlés eljárását bővebben részletezném, miután a napi sajtó folytonosan értesítette mindenről a nemzetet; csak néhány szót akarok ide vonatkozólag mondani. Első teendőnknek ismertük földeríteni hazánk törvényes állását, fel a viszonyt, melyben annak az osztrák örökös tartományokhoz állania kell. Ily czél­­ból készült az első fölirat, mely ellenében e czért a képviselőház egy része, melyhez tartozom én is, egy határozat hozatala által akarta elérni, ezen formát tartva igazán és szorosan törvényesnek; s miután e tekintetben leszavaztatott, egyes módosítványok által igyekezett a törvényes állásunkat egyébként híven ki­fejtő s a feltételeket, melyek mellett illethet bárkit is az uralkodás hazánkban, tisztán elszámláló feliratnak több erőt kölcsönözni. A felirat, legfelsőbb helyről, állítólagosan ezen módosítványok miatt visszautasittatott, Ő Felsége saj­nálkozását fejezvén ki egyúttal a felett, hogy ez által gátolva van abban, hogy a fennforgó nagyfontosságu kérdések felöl óhajtásához képest őszintén nyilatkoz­­hassék. Egy határozatot hozni, hogy a feliraton változ­tatnunk nem lehet s ezzel véget vetni az országgyű­lésnek lett volna akkor legtermészetesebb s az irá­nyunkban gyakorolt példátlan eljárás által elkeserí­tett érzelmeink erre hatalmasan is ösztönöztek. De meg kelle gondolnunk, hogy mivel haszná­lunk inkább hazánk szent ügyének s ennek folytán meggyőződnünk a­felől, hogy azáltal bizonynyal nem, ha rész­akaróinkat oly helyzetbe tes­szük, hogy va­lószínűséggel mondhassák, miszerint Ő Felsége a nem­zet jogos kivánatait teljesíteni óhajtotta, de ebben a nemzet képviselői által egyenesen meggátoltatott? Elfojtottuk tehát érzelmeinket, s miután különben is jogfeladás nem forgott kérdésben, kitéve magunkat a következetlenség, sőt talán a gyávaság vádjának, elhatároztuk egyhangúlag a feliratnak eredeti alakjá­ban, a kívánt czimzéssel felküldését, hogy így bekö­vetkezvén az ígért legfelsőbb nyilatkozat, künn és benn győződhessenek meg mindenek: a nemzet lesz-e oka a törvények alapjáni békés kiegyenlítés meghiú­sulásának ? Megérkezett nemsokára a válasz; nem fejtege­tem minő volt, hiszen mindnyájan ismerjük; most in­kább mint valaha hittük mi többen, hogy a határozat­­hozatal ideje megérkezett, de egyetértést erre nézve létrehozni képesek nem valánk, készen a határzati javaslattal vártuk tehát: minő lesz a javaslatba ho­zandó felirat ? Végre elkészült az, s látva, hogy midőn a leira­tot minden pontjaiban fényesen megc­áfolja, végén magában foglalja azt is, mit mi határozni óhajtot­tunk ; látva a ház többségének kitérő véleménynyi­latkozatát : nem hallgattuk ugyan el, hogy mindazo­kat, mik benne foglaltattak, határozat alakjában óhajtottuk volna elmondani; de egyszersmind kinyi­latkoztattuk az ama remek munkában kifejtett elvek és foglalt nyilatkozathoz ragaszkodásunkat, s nem akarván az elvek tekintetében nyilvánult nagyszerű egyetértést a forma kérdése miatt megzavarni, nem veszélyeztetni azt, hogy idő adassék a kormánynak, ezen nyilatkozat bármely alakban megtörténhetését meggátolni, elfogadtuk azt egyhangúlag, s igazi lelki örömet éreztem én részemről, ama perczben, mely meggyőzött a­felől, hogy bár voltak is közöttünk pártárnyalatok, hazánk törvényeinek, függetlenségé­nek megvédésében mind egyek vagyunk. E nyilatkozat után a feloszlatásra készen kell­ lennünk, miután nem remélhettük, hogy törvényeink elismertessenek — s pedig csak e kettő között lehe­tett a kormánynak választása — megtéve tehát — ne­hogy abban gátoltassunk előlegesen — az eloszlatás ellen óvásunkat, a hazánkban lakó különböző nemze­tiségek, a vallások közötti teljes jogegyenlőség s ha­zánk derék népének érdekeire nézve nyilvánítva meg, mert többet nem tehettünk, a már régebben is történt nyilatkozatokhoz képest átalánosságban nézeteinket: nyugodtan vártuk az eloszlató rendeletet, s miután az megérkezett, erőnek erőt ellene nem szegülhetvén, a teljesített kötelesség érzetével keblünkben, eloszlot­tunk. Ez, tisztelt honfitársaim, az országgyűlés tettei­nek rövid vázlata, melyben még csak azt kell megem­lítenem, hogy tekintve a magánosok érdekeine­k a törvénykezés megakadása vagy nem egy nyomon gya­koroltatása általi veszélyeztetését, addig, mig irvé-

Next