Magyarország, 1861. szeptember (1. évfolyam, 203-227. szám)

1861-09-25 / 223. szám

1801 — 1. évfolyam. 223. SZ. Szerda September 25. MAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGI IRODA , t , T- MUNKATÁRSAINK HIRDETMÉNYEK DÍJA OG JELEN---------: Újtér 4. sz. 2. emelet. ^ A*mín<ien ,kisz,eménzt ,a. s“rkf!stb; « hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 új kr. ünnep- és vasárnapot követő napok kivé-KIADÓ-HIVATAL ,ntézzenek- ~ fő-P * ma?ai' hirdetmények Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. telével minden nap. P­TM , I fatálhoz intézendők. Egyes példányok KILIAN GYÖRGY, OSTERLAMM K. e* LAMPEL RÓBERT FI ŐFIZFTI<;i ÁR ' Urtér 4. sz. földszint, ^ ^ ............Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. ■ ^ könyvkereskedőknél 10 ájkrajczáron kaphatók.________________Egészévre 18 fú Félév,1­0 fu Negyedévre 5 ft. Előfizetést nyitunk ,MAGYARORSZÁG­ oct.—deczemb. 3 havi fo­lyamára . . . 5 frt—kr. 1 hóra (csak helyben házhoz küldve) 1 „ 80 „ A „Magyarország“ kiadó­hivatala. PEST, September 24. Külföldi szemle. Az albániai partokon egy angol fregát jelent meg a török határszéli események figyelemmel kisé­résére. A napokban hasonló tudósítást vettünk egy orosz hajóról. Alkalmasint a franczia marina sem fog magára váratni, ha mindjárt observatió végett is meg­jelen­t eddig is három franczia főtiszt van Omer pasa kíséretében. Egy szóval, a keleti kérdés indul, még ugyan nem dupla lépésben, de majd ez is bekö­vetkezik. Meddig fog e mozgalom terjedni, és hol fog megállapodni ? A Bloomfield és Rechberg gróf közt folyt magán­beszélgetésből az tű­nnék ki, hogy az európai hatalmak, addig a­meddig lehet, semlegesen nézik a török­­­ és montenegróiak közt a har­­czot, hivatkozva azon szerződésekre, melyek a bosz­niai, albániai stb. keresztyének jogait biztosítják. De hátha hiában hivatkoznak ? hátha Ausztria — leg­alább a kedv nem hiányzik hozzá — a harczba bele­vegyül: fog-e Anglia akkor is semleges maradni? nem változtatja-e meg neutrális szándékát azon esetre sem, ha Ausztria beavatkozása folytán, Orosz- és Franczia­­ország is úgy vélik, hogy nekik is van a dologba be­­leszólójuk, a­mit már tollheg­gyel nem végezhetnek! Anglia együtttartása Ausztriával, az orosz-franczia combinatiót segíti elő; attól különválása azon diver­­siónak kedvez, mely a montenegrói s az egész déli szláv­ vonal mozgalmából eredve, egyúttal a olasz háborút készítené elő. Anglia figyelmeztette Ricasolit, hogy ultimátu­mát a cathol. népekhez ne tegye közzé, mivel elide­­geníthetné magától Francziaországot, vagy miniszteri tárczájáról le kellene mondani. Ez gyöngéd figyelem völfia Anglia részéről úgy Francziaország mint Ri­­casoli iránt — mi azonban úgy gondoljuk, hogy a londoni cabinet csak arra figyelmeztethette Rica­solit — ha már a figyelmeztetésre csakugyan szük­ség volt — hogy a pápához s­e intézze ultimátumát, mert az e fajta irat mindig fenyegető, ott pedig a hol alku és kibékítés útján akarunk valamihez jutni: a fenyegetés roszul választott eszköz. Azt sem látjuk át, miért idegenkednék Francziaország Ricasolitól,ha mindjárt ultimátumot irt volna is. Hisz a franczia la­pok örökké azt a hurt pengetik, hogy a római kérdés nem sokára meg lesz oldva —pedig Ricasoli sem akar egyebet. Csak hogy az „örökké“ után mindig jön „egy nap“ — h­ogy a terminusból soha ki nem fogyunk. A pápa világi hatalmának sorsa már 1848.el vala döntve, midőn Thiers lángoló szónoklatát és hathatós argumen­tumait, melyekkel azt védte, Odillon Barrot, e rövid iróniában foglalta össze : „legalább együtt legyen a két hatalom Rómában, mi másutt csak különválva állhat fenn.“ És Tocqueville még világosabban meg­­mondá,a­mi most bekövetkezett: „ ha a p­ápa reformokat nem hoz be az egyházi államokba, s népei kormányát nem szekularizálja, oly igazgatást alapítván meg, mely a népképviseletből folyó szabad elvekhez illik , féltem —bár félve mondom ki — világi hatalmát.“ — Az emberiség történetében semmi sincs rögtönözve, de a legmeglepőbb esemény is, régtől fogva munkáló okok, néha kora és gyors, néha késő és lassú következése! És semmi sem oly nevetséges, mint azon szűk eszü emberek felfogása, kik valamely álta­luk nem várt történeti eredményről, melyben a gond­viselés mutató ujjára kellene ismerniök, felfuvalko­­dott ledérséggel úgy nyilatkoznak: nincs annak semmi maradandó nyoma, mint a „garabonczásdiák“ jégesőjének! _________ — Mennyire ellene van a berlini közvélemény az osztrák-porosz politikai egyetértésnek, s mi kevéssé jöhetne az létre, elég tisztán kitűnik a „Voss. Ztg.“­­ból, mely lap mint tudva van, a „Kladderadatsch“ és „Volkszeitung“ mellett a legelterjedtebb porosz lap. A nevezett lap még csak nem is kezdi vitatni az osz­trák-porosz kérdést, hanem kereken kimondja, mikép ellene van minden kiegyezkedésnek Bécs és Berlin közt.“ Ily panaszos bevezetéssel közli a bécsi „Pr.“ a „Voss. Ztg.“ következő sorait: „Hát gyámolójává tolakodjék-e Poroszország Ausztriának? Mi hasznunk lenne abból, ha — a­mit nem hiszünk — sikerülne megorvosolnunk Ausztriát ? Ezen orvoslás árát mi fi­­zetnék meg, még pedig ha nem is romlásunkkal, de bizonyosan jelentékeny kárral. De hát mi módon is egyezkedhetnénk mi Ausztriával ? mit ajánlhatna ne­künk Ausztria, ha segélyünkkel erőssé tennék ? A villafrancai béke megmutatta, minő jutalmat vár­hatnánk a szükség esetében. Jelenleg Ausztria nekünk semmit sem használhat, még ha akarna is. Ausztria most még csak Németország, észa­ki és déli osztályozását sem eszközölhetné. Ép oly kevéssé keblezheti be Bajorországot, Würtemberget és Badent, a­mely kevéssé adhatja nekünk Hannove­­rát és Szászországot. Meg kelle tehát minket lepnie annak, hogy Ausztria szövetségét, a szövetségből ki­lépése árán szerezzük meg. Hisz Ausztria tulaj­­donkép nincs is Németországon, csak úgy­nevezett szövetségi helyőrségei vannak, melyek min­ket többé kevésbé zavarnak ugyan, oly jelentőségük azonban korántsincs, hogy kivonulásuk megnyerése végett áldozatokat tegyünk. A mi feladatunk az, hogy magunkat megerősítsük. E czélra a legnagyobb áldo­zatokat róttuk magunkra. E rendkívüli törekvések és áldozatok gyümölcseit azonban végkép eljátszanók, ha Ausztriával szövetségre lépnénk, vagy ha az úgy­nevezett würzburgi politikát követnők. Sőt inkább oda kell működnünk, hogy a szövetség és Ausztria daczára német feladatunkat megoldjuk és Ausztriára rábízzuk, igazítsa a magáét , a­hogy tudja.“ „Pest-Ofner Zeitung“ tudósítónkat nem átallotta „ha­missággal vádolni. Most kezünkben van a Hajdúke­rület közgyűlésének ide vonatkozó 461. sz. végzése, kezünkben a kérdéses Orosz Mihály vallomása, vala­mint Barcza Dániel csendbiztos hivatalos nyilatko­zata. Mindezekből az tűnik ki, hogy az illetékes ha­tóság kezéből katonai erővel kivett Orosz Mihály nem csak nem katona, de épen a besorozás elől bujkáló egyén. Kiderül az is, hogy a volt cs. k. szolgabírói hivatal által Derecskén fél évig be volt börtönözve, holott innen, mint katonát, bizonyosan átadták volna a katonai hatóságnak. Szóval, a hozzánk beküldött adatok tökéletesen igazolják tudósítónkat s tökélete­sen alaptalannak bizonyítják a német hivatalos lap közleményét. Igazítás: Belföldi szemlénknek tegnapi, a besz­­terczebányai gyűlésről szóló czikkében hibásan áll, hogy a honvédegyleteket megszüntető helytartótaná­csi intézmény „felvétetett“, e helyett: „félre téte­te­tt„. Belföldi szemle. — Doboka megye bizottmánya az e hó 19-kei közgyűlésben lett volna, minden kelli érdeknek meg­felelőleg, összeállítandó. A termet nagyobb részt ille­téktelen román tömeg foglalván el, igazoló bizottmány alakíttatott, minden jogosult gyűlési tagnak jegyet adandó, s határozattá jön, hogy csak a jegygyel bi­rók fognak szólhatni s szavazhatni. Ekkor a román vezetők a román gyűlési tagokat lehetőleg elvonák az igazolástól s a másnapi gyűlésben a román veze­tők és nemesség többsége nem jelent meg. A megje­lent román képviselők panaszkodtak, hogy igazoló írásaikat a román értelmiség székhelyén elvették tőlök s vissza nem adták többé, másokat ott tartóztat­tak, még másokat, a­kik onnan menekültek s a­kik a gyűlésbe szándékoztak, román tanulók csábítot­tak vissza. A vége az lett, hogy a főispán az eddigi bizottmány és tisztikar további megmaradását ki­mondva, a gyűlést feloszlató­ Assu­rx'imvruei­ e no­mo­dikán sikerült az állandó bizottmány megalakítása, habár a román ve­zetők itt is mindent elkövettek annak meghiúsítására. Ezek a gyűlést megelőzőleg, a balásfalvi g. e. érsek és Jánk társaságában Alsó-Maros-Váradján tartottak tanácskozmányt, a gyűlésre választott falusi küldöt­teket utjukból visszatéríteni iparkodtak, magán a gyűlésen pedig meg sem jelentek. A bizottmányban a román tagok száma a százat tetemesen felülmúlja, s kimondatott, hogy a bizottmányi tagok száma nem tekintendő bezárottnak. A gyűlés renddel folyt s meg­elégedéssel oszlott el. —* Moson­yuiegyén­ek e hó 16-dikán volt bi­zottmányi gyűlése, melyen az árvavagyon kezelésé­nek végelrendezése és ezen fontos ügynek kezelésé­hez a kellő egyének megválasztása történt. A sept. 2-dikai gyűlésen határozatba ment az árvavagyonnak a megye székhelyén való kezelése egy főgyám (1200 ft. évi fizetéssel s 300 ft utazási átalán­nyal), egy pénztárnok, (1000 ft) egy ellenőr, (800 ft) egy írnok, (400 ft fizetéssel) és községenkint választandó árva­atya által; ezen egész határozat most végkép megbu­kott, és az árvavagyon kezelése a községekre ruház­­tatott. Mi okból ? Talán egyedül azért, mert ez állo­másokra az egész megyében nem ajánlkozott alkalmas egyén, különösen a pénztári és ellenőri állomásokra, hihetőleg kevéseivé a fizetést; pedig — úgymond tu­dósítónk — vannak még a megyében, kiknek haza­fius kötelességük volna ez állomásokat elfoglalni. A főgyámi állomás betöltetett, azonban szeretné tudósí­tónk megmagyaráztatni, mi okból adatott neki lakbér fejében 200 ft, holott az előbbi gyűlésen határozatba ment, hogy lakbér vagy bármily egyéb pótlék nem adatik a főgyámnak. — Félegyházáról a három hét óta tartó erő­szakos adóbehajtásról panaszkodnak, melyet Reiche­nau nevű adóbiztos vezérel. Most a szegényebbekre került a sor, és sok ember gyermekei szájából adja el kenyerét, hogy egy hónap múlva megint vegyen, ha lesz min. A­hol istálló nincs az udvaron, a katona a szobába viszi be lovát. Ha az adóhivatalnál valami kézzelfogható hiba esik, az a válasz, hogy tévedésből történt, de azért a katonát tovább is tartsák. Némely gazdától, ha lefizette is a követelt adót, még­sem megy el a katona. A városházán 60 legény lakmároz, míg az adón felül a végrehajtási költség is leróva nem lesz, ezért a város September 19-dikei közgyűlésében 10,000 ftnyi kölcsön felvételét határozta el. A kis­­szállási puszta adóját szintén a városon követelik, pe­dig ennek semmi köze ahoz. A katonai végrehajtás megszüntetése, illetőleg elhalasztásáért, több ízben folyamodtak mind Plener pénzügyminiszter, mind Forgách kanczellár urnál — természetesen híjába. — Hajdu-Böszörményből, tudósítónk beteg­sége miatt, csak most ves­szük az óhajtottuk adato­kat azon esetre nézve, melyért a helybeli hivatalos Ballagi Mór beszéde választóihoz Ó-Moraviczán sept. 7-dikén. Midőn 5 hónappal ezelőtt önök becses bizalma engem meghívott, hogy legdrágább érdekeiket, hon­polgári jogaikat a nemzetgyűlés előtt képviseljem, fo­gadást tettem önök előtt, hogy addig követett életel­veimhez híven minden erőmből azon leszek, hogy ama hazai törvényeknek érvény szereztessék, melyek által ősi szabadságunk, alkotmányunk s annak nyomán sze­mélyi és vagyoni állapotaink biztosítva és az idege­nek önkénye ellen bátorságba helyezve legyenek. Önök tanúi voltak 5 havi országgyűlési műkö­désünknek, igazabban szólva, küzdelmünknek, har­­czunknak. Ausztriát az országgyűlés egybehívására a vég­szükség kényszerítette. A 12 évig folytatott absolut rendszer Magyarországnak czélba vett beolvasztását nem eszközölte, a birodalmat pedig a feloszlatáshoz közel vitte. Változtatni kellett a dolgon. Egyszerre csak al­­k­otmányosdit kezdenek Bécsben játszani; hazánkban gyűlést és bizton várják és hiszik, hogy mi a feletti örömünkben, hogy a veszett fejszének nyele megke­rült, önkényt odaadjuk, a mit erőszakkal elvenni nem bírtak, hazánk függetlenségét, az alkotmány biztosí­tékait s viss­zerezzük nekik nevünkkel, a mivel ma­guk soha valami nagy mértékben nem bírtak, elját­szott hitelüket, tönkre jutott financziájukat. Találkoztak is rövidlátók, kik nagy örömmel üdvözölték Ausztriát az álalkotmányosság ez ösvé­nyén és köszönettel elfogadandónak tartották a nagy tartozás fejében tett részletfizetés gyanánt az adott engedményeket. Nem látták vagy nem akarták belátni, hogy a mit jogainkból visszatartott a hatalom, alkotmányunk­nak épen azon legbecsesb része, mely nélkül a többi semmit sem ér,mert nincs alapja a jelenben, nics biz­tosítéka a jövőben; nem látták vagy nem akarták be­látni, hogy a­mit a hatalom magának megtartott, sem több, sem kevesebb, mint a­mi épen szükséges, hogy kedvező alkalommal minden nem szívesen tett enged­ményeket szép csendesen ismét visszavehesse. Hosszabb pórázra lettünk eleresztve, a 12 évig hallgatásra kárhoztatott nemzet ismét felszólalhatott; de az egész nagylelkűségnek semmi más czélj­a nem volt, mint az, hogy a­mi a 12 évi absolut kormányzásnak nem sikerült t. i. Magyarország beolvasztása, eszkö­zöltesse önmagunk által és törvényesítse hozzájáru­lásunk által a három százados jogtapodást. Mi, kik országgyűlésre összesereglettü­nk, mind­nyájan láttuk a kivetett cselt, s óvakodva, mondhatni aggódva léptünk be a hongyűlés teremébe, annyival inkább, mert már az összehívásnál mindent odairá­nyozva lenni láttunk, hogy bennünket a törvény biz­tos alapjáról letereljenek és az od­royrozások, páten­sek terére vigyenek. Azért is sokan közölünk, hogy a kivetett cselt elke­rüljük, a törvénytelen hatalommal az adott alapon érte­kezésbe ereszkedni nem akarván, más teendőt nem lát­tunk, mint Isten és ember előtt kijelenteni, hogy mi ősi alkotmányunk és különösen az 1848.alkotott törvények­hez vűn ragaszkodva, csak akkor foghatunk a törvény­­hozás nagy munkájához, ha előbb a kormány részéről mindazok teljesítve lesznek, melyek az országgyűlés törvényes megalakulásához megkívántatnak, ha a felelős minisztérium kinevezve, Erdély, Horvátország és Fiume meghíva és így az országgyűlés kiegészít­ve lesz. Ki akartuk továbbá jelenteni, hogy akkor mi a törvényesség biztos alapján készek vagyunk a külön­böző nemzetiségek igényeinek, a­mennyiben azok az ország területi és politikai egységével nem ellenkez­nek, eleget tenni, a különböző vallásfelekezetek jog­­egyenlőségét tettleg megállapítani és mindazon viszo­nyokat megváltás útján megszüntetni, melyek, mint az eltörlött jobbágyság maradványai, szabad polgárok­hoz nem illők. Ha ezeket kijelentve eloszlunk — úgy véleked­tünk — ugyanazon okok, melyek a kormányt csonka országgyűlés egybehívására kényszerítették, tán oda kényszerítik vala, hogy a nemzet közakaratának en­gedjen. A hongyűlés többsége, bár velünk egy meggyő­ződésben a dolog lényegét illetőleg, az eljárásra nézve más utat javallott és mi annál szívesebben engedtünk a többség akaratának, annál örömes­ebb követtük a nemzet által oly méltán tisztelt Deák zászlóját, miu­tán tudtuk, hogy utoljára is egy lesz a vége. Felirtunk és feliratunkra a válasz nyíltan ki­­mondta, a­mit azelőtt a követett eljárás csak sejtenünk engedett, hogy a közbirodalom érdeke, és azon törek­vés , miszerint egy osztrák-német nagyhatalmasság létezzen, szükségessé teszik, hogy Magyarország ön­állósága megszűnjék, szükségessé teszik, hogy vagyo­náról, fiairól nem az ország maga, hanem a bécsi mi­nisztérium rendelkezzék, a többire nézve készek min­denben engedni; megengedik, hogy Bécs számára magunkat szép rendben fentartsuk,gyermekeinket ne­velhessük, vagyonunkat munka által gyarapíthassuk, hogy legyen a bécsi minisztériumnak honnan jó kato­nákat szedni, legyen miből adót behajtani, legyen egy szóval katona és pénz, melynek segítségével alkalmas időben majd a 12 évig élvezett boldogságot ismét visszaállíthassák. A császári leiratok mindezeket szépen, világo­san kifejtik, most tisztában vagyunk, tudjuk mit akar­nak Bécsben, hová törekszenek, tudjuk önmaguk szá­jából. De ez uraim, állapotunkat épen nem változtatta roszabbra. Én részemről legalább, mindig jobban fél­tettem a haza sorsát a bécsi kormány atyáskodásától, mint legdü­höbb megtámadásitól. E peremben is, midőn Bécsben jónak látták az országgyűlést hatalomszóval feloszlatni, ellenben a megyéket fentartani, én több veszedelmet látok abban, miben engedni látszottak, mint abban, miben jogainkat nyilvánosan tiporták.­ Az országgyűlés feloszlatása rájuk nézve leg­alább­is oly hátrányos, mint reánk nézve, mig a me­gyék fenmaradása vállaikról leemelte a közigazgatás gondját és terhét és reánk oly hivataloskodás felelős­ségét rója, melynek eljárását ők minden lépten nyo­mon zsibbasztván, könnyen oda vihetik a dolgot, hogy mi magunk magunkat lejárjuk. Helyzetünket válságossá leginkább az tenné, ha sikerülne a bécsi kormánynak e fogás által szakadást köztünk előidézni, ha a nemzet nagy tömege a polgá­rok, az általuk választott tisztviselők bűnéül rónák azon bajok bekövetkezését, melyeknek szülőokai ha­táskörükön kívül esnek, nem pedig az, mit a minisz­térium győzelmének neveznek. E győzelmével aligha­nem úgy van a miniszté­rium, mint a vízbefuló ember, kinek görcsös rángató­zásai erőnyilatkozatoknak látszanak, pedig nem másra valók, minthogy a megmentésére netán kinyúló kéz­­—j­ iuiveP vagy szinte zenei“­lenné tegye. Ellenben a nemzet látszólagos vesztesége mulhat­­lan győzelemnek nézhet elébe. E győzelmet biztosítja nekünk egyfelől a nemzet akarat­egysége,ügyünk igaz­ságos volta és politikai fensőbbségünk tudata, másfe­lől és mindenekfelett ellenünk nyavalyás volta, mely­­nél fogva 12 év óta egy-egy intézkedést nem bírt tenni, melyet utóbb visszahúznia nem kellett volna és mindig minél közelebb jött tervei létesítéséhez, annál világo­sabb lett előtte, hogy vesztébe rohan. . „ Mi már most ezekkel szemben a mi teendőnk ? — A felelet igen egyszerű. Minekünk világos törvé­nyeink vannak, ezek mellett kell mind végiglen meg­­állanunk. Ha pedig jönek törvényeinkkel ellenkező ren­deletek és fognak jőni, ám hajtsák végre, alkalmaz­zák ellenünk eszközeiket, de mi segédkezet ne nyújt­sunk, mi ne mozdítsuk elő, a­mit meggátolni nem tu­dunk. Szóval, ha ők folytatják az ő rendszerüket, mi is folytassuk a mienket és biztosak lehetünk, hogy — a mint országgyűlési beszédemben mondom —12 évig többé ez állapot tartani nem fog, soká már nem vára­kozunk. Hlingsby Duncombe Tamás Thúrócz-, Borsod-, Gömör-, Árva-, Sáros-, Temes- és Esztergomvármegyék és sz. kir. Debreczen városa közönségeinek. To the General Assemblies of the Committees of the Counties of­ Thúrocz, Borsod, Gömör, Árva, Sáros, Temes, and Gran, and of the free City of Debreczen. Gentlemen­ London, sept. 16. 1861. I have had the honour to receive your kind and flattering adresses in which you ex­press your sense of what I have-said and done in my place as a member of the English Par­liament in behalf of the rights and liberties of Hungary. Be assured that I highly appreciate the testimonies which I have received from you, that my voice has not been idly raised in the Parliament of England; for it has not been idly raised, if the Echo of it has reached you, and has been welcomed as a sound of hope and of cheering. I feel also grateful for the honour and the privilege of having been elected by several of yourProvincialAssemblies an honorary member of the general Committee of the Counties. This is not a mere hollow satisfaction to me; your letters remind me thatHungary has for 800years inherited and maintained her liberties. I cannot but be proud to be enrolled by men who so well know how to claim such an inheritance, as one among themselves. England too has an inheritance of equal antiquity, of which every Englishman best shows his worthiness by gi­ving his sympathies, and voice and help to Azon t. előfizetők, kiknek előfizetésük e hó végével lejár, a jövő évnegyedes folyamra szándékolt megrendelésüket mentül előbb beküldeni szíveskedjenek, hogy a lapot felakadás nélkül megküldhessük. -------------

Next