Magyarország, 1861. december (1. évfolyam, 280-303. szám)

1861-12-03 / 281. szám

(Fk) Az Északam­erika és Anglia közt fen­­forgó viszály tényállása olvasóink előtt, isme­retes ! Egy északamerikai hadihajó egy angol postahajón erőszakos elfogatást, vitt véghez, ez a dolog veleje. Hogy az elfogottak a déli álla­mok biztosai voltak, az mellékes körülmény; az angol lobogó megsértése a fődolog és bár­mily rokonszenvvel legyen valaki az észak­amerikai szabad államok irányában, nem lehet, hogy egyet ne értene a brit koronaügyészek azon ítéletével, miszerint a szóban álló ese­mény Anglia becsületét megsértette és hogy ezért elégtételt kell kivánni. Voltak ugyan hasonló , bár kevésbé fontos sérelmek Nagybritannia és hajdani gyar­matai közt, melyeik mindannyiszor diploma­­tiai uton lőnek kiegyenlítve, hanem ez ízben a dolgok komolyabb fordulatát sejtetik az angol lapok azon állításai, miszerint a „San Jacinto“ kapitánya a washingtoni kormány parancsára cselekedett és igy aligha fog desa­­vouáltatni azok által, kik amaz erőszakosko­dásra felhatalmazták; akkor pedig csak egy út maradna még — a háború! Angol-amerikai háború! E szó a múlt század egyik legnevezetesebb korszaká­nak emlékét kelti fel bennünk, azon korsza­két, mely a világ mai helyzetére nézve tán nagyobb befolyással birt, mint maga a fran­­czia forradalom, melyben nem egy történetiró és államférfi az amerikai függetlenségi harcz egyik következményét akarja látni, — azon korszakét, mely egész óriási alakjában álln­á a világ szeme elé azon kérdést : vajjon joga van-e valamely népnek megszabadulni oly kormánytól, mel­lyel nincsen megelégedve ?! Az angol-amerikai háborúval kezdődött Európának „demokratizáltatása,“ mert a küz­delem kimenetele ama kérdést a nép javára dönté el: — ama háború nyomán alakult az újabb kor első nagy respublikája; — ama há­ború után Anglia hatalmát megsemmisültnek vélték a politikusok, két férfi kivételével, kik­nek egyike Smith Ádám volt, kinek műveit akkor kevesen olvasták és még kevesebben értették, és Tucker esperes, kit álmodozónak, ábrándozónak tartottak; — ama háború után pedig épen ellenkezőleg Anglia hatalmasabb, gazdagabb lett mint valaha, gyakorlati bi­zonyságot nyújtván arra, miszerint nagy gyar­matoknak független államokká fejlődése az anyaország hatalmának és jólétének új forrá­sává válik, miként az atyának csak nyereségül szolgálhat az, ha felserdült fia önálló és jól megalapított üzlet élére áll. De mi volna egy angol-amerikai háború — most? Egyikét sem nyújthatná az imént említett előnyöknek; vért és pénzt emésztene, de a küz­dő felek egyikének sem növelné hatalmát, Európa pedig anyagi érdekeit új mélyreható válság által látná fenyegetve, melyhez képest a múlt évek calamitásai csak gyermekjáték volnának. Északamerika visszafoglalására, úgy his­szük, Angliában senki nem gondolhat, sőt ha e visszafoglalás pillanatra sikerülhetne is, ha lehetséges volna az északamerikaiak füg­getlenségi érzelmét erőszakosan elnyomni, Anglia kénytelen volna a maga erejének nagy részét ama tartományok lenyűgzésére fordí­tani és Európában ezen pillanattól fogva min­den befolyása megszűnnék, mert az ennek fen­­tartására szükséges anyagi erőről a brit kor­mány többé nem rendelkezhetnék. De ha mindezen érvek nem volnának ele­gendők arra, hogy a békés kiegyenlítés szü­ksé­ges voltáról győzzék meg mind a két részt, pil­lantsanak azon titokteljes alakra, mely háttér­ben áll és feszültséggel nézi a czivódók gyür­­kőzését, pillantsanak a tuileriák felé és kérdjék maguktól : mitévő leend ama rejtélyes férfi, ki tiz év óta onnan intézi el majdnem az egész világ sorsát! Ha visszaemlékezünk arra, miszerint Se­ward, az unió államtitkára nem régen szólítá fel az egyes államok kormányzóit: erődítsék meg a tengernek és a Canadával szemközt fekvő tavak partjait, — ha visszaemlékezünk azon rejtélyes északamerikai utazásra, melyet Nepoleon hg nem régen tett és melynek ered­ményével — párisi lapok szerint — a császár oly igen nagyon meg volt elégedve: önkény­telenül is azon gyanúra vezettetünk, miszerint Északamerika már huzamos idő óta barátko­zott meg egy Anglia elleni háború eszméjével és hogy ez irányban Francziaország biztatá­sai talán nem voltak minden hatás nélkül. Nem tudjuk, mily terjedelmű és horderejű azon egyetértés, mely Északamerika és Fran­cziaország közt létezik, de eszünkbe jutnak Jefferson e nevezetes szavai: „Anglia túlhatal­­mát a tengeren és Francziaországét a száraz­földön egyaránt ártalmasnak his­szük a világ boldogságára és jóllétére nézve__ nem his­­szük, hogy Bonaparte a tengerek szabadsága vagy Anglia a népek szabadsága mellett küzd; mind a kettő más országok hatalmát, jóllétét, segédforrásait akarná magához ragadni.“ Ha valamikor, úgy most kell tartani attól, miszerint Északamerikát eszközzé akar­nák tenni oly czélok elérésére, mik ama köz­társaságtól tökéletesen idegenek. Megfogható­­nak tartjuk, hogy III. Napóleon Európában szabad kezet kívánna magának és hogy e végre hajóhadának felét örömest küldené ki az ame­rikai vizekbe Északamerika gyámolítására, de bármilyen lenne is e küzdelem kimenetele, már a küzdelem maga is oly dolog, melyet nem lehet kivánnia annak, a­ki Európa szabadsá­gát szivén hordja. Évek óta valljuk azon elvet, miszerint a két nyugati hatalom közti háborút roppant szerencsétlenségnek tartanók Európára nézve; e véleményünk nem rendült meg azóta. Egyes súrlódások mindig voltak és lesznek is e két hatalom közt, de e súrlódások mindeddig csak hasznára váltak a szabadság ügyének. Anglia politikája csak oly önző, mint Francziaországé, de e kétféle önzés már nem egyszer paralizálta egymást és előbbre vitte azon ügyeket, mik közül a szabadság minden barátja érdekelve volt. Kell-e erre külön bizonyítékot felhozni ? Kell-e példa Olaszországra utalnunk, mely épen ezen k­valitás által menekült meg azon bajtól, hogy vak eszközzé váljék akár az egyik, akár a másik nyugati hatalom kezében? A két nyugati hatalom közti háború élet­halálra való küzdelemmé fejlődnék és a küz­dők egyikét huzamos időre megbénitaná; — kivánatos-e, hogy a másik, bármelyik legyen is a győztes, egymaga diktáljon törvényt Euró­­pának? Kivánatos-e, hogy e két óriás össze­­koczczanása közben halomra dőljön azon nagy­szerű templom, melyet a nemes Washington egy század előtt a szabadságnak emelt ? Ezek azon okok, miknél fogva az angol ­amerikai viszály békés kiegyenlittetését kiván­­juk, oly kiegyenlítést, mely sem Észak amerika­i jóllétét és függetlenségét meg nem semmisíti, sem a két nyugoti hatalom közt a háború szö­­vetnekét meg nem gyújtja? Ez természetesen csak jámbor kivánat, melynek nyilvánítása által csak ez ügybeni álláspontunkat akartuk jelezni és azoknak té­vedését földeríteni, kik szivök mélyében talán kívánják a két nyugati hatalom közti összeüt­közést, mert ettől egyik másik európai ügy gyorsabb fejlődését remélik. De hiszen semmi pozitív jele nincs annak, hogy Francziaország a vitába elegyedni szán­dékozik ?! E megjegyzésre holnap néhány kevéssé ismeretes okmány idézésével felelendünk, mely Francziaországnak a múlt századbeli angol­amerikai viszály irányábani magatartására vo­natkozik és melyből mellesleg ki fog derülni, hogy a franczia diplomatia kétnyelvűsége ko­rántsem III. Napóleon találmánya, sőt, hogy ehhez legitimista elődjei nálánál — ha lehet­séges — még jobban értettek. A naszódvidéki felirat. Közelebbről Naszódvidéke bizottmányi gyűléséből fölirat intéztetett a Felséghez mint­egy óvásul „azon külön vélemény“ ellen, me­lyet a kormányszéki három román tanácsos, az erdélyi országgyűlés fölött tartott tanács­kozások alkalmával adott be. E föliratban oly szenvedélyes kifakadások foglalvák, oly a Fe­jedelemhez irt fölterjesztésbe nem illő kifeje­zések találhatók, melyeket nem igen lehet egy vidéki hatóság kellő tapintatával és méltóság­érzetével öszhangzásba hozni. Ha azonban el­gondolom, hogy ez alkalommal nem valamely ősi autonóm megye- vagy vidékről, hanem egy 1860 October 20-ka után kikerekített te­rület hatóságáról van szó; ha fontolóra veszem azt, hogy e szerint az alkotmányos téren járat­lan ujonczokkal van dolgunk, — úgy a nem parlamentáris, és nem is higgadt stylt csak el lehetne nézni. Ám de ez iratban tiszteletre­méltó román hazafiakat akarnak megbélyegez­ni, s igy az igazság érdekében vélek tenni, midőn egy pár alapnélküli ráfogására az említett föl­iratnak, néhány szerény megjegyzést engedek magamnak, jól tudva azt , hogy a tüzetes czá­­folat azon hazafiakat illeti, kik e rabulisticus representatió által egyéni becsületökben oly gyöngédtelenül vannak érdekelve. A fölirat olvasásakor önkénytelenül azon gondolatra jövünk, vajjon mivel érdemelték meg a kormányszéki román tanácsosok ama menydörgős anathemát, melyet a naszódvidéki bizottmányi gyűlésből jónak láttak e tisztes férfiakra sújtani ?! Elmondom röviden. Midőn az erdélyi or­szággyűlés tárgyában kelt k. leirat felett folyt a kormányszéki tanácskozás, a három román tanácsos — a többség nézetétől némileg elté­­rőleg — oda nyilatkozott , hogy a törvényes országrendek által hozott s a koronás király által szentesített 48-ki törvényeket érvénye­seknek tekintik s csak is a néhol mutatkozó ingerültség lecsilapítására vélnék czélszerünek a kihirdetést megtétetni. Körülbelül ez rövid resuméja az érdekelt „külön véleménynek.“ És most, kérdem, hol fedezhető fel e „kü­lön véleményben valami olyas, min egyes hon­polgár — annál kevésbbé egy alkotmányos ország hatósága megütközhetnék? Mi adha­tott tehát okot a román értelmiség elsőrendű egyéneinek rágalmazására? Avagy talán hi­bául róják fel azt, miért fejezték ki e hazafiak a törvény szentsége iránti pietásukat oly nyil­­tan és nyomatékosan? De hát tehettek-e más­ként a fejedelem tanácsának tagjai, kik az alkot­mányra esküt tettek s e szerint a törvények sérthetlensége felett őrködni szoros kötelessé­gük ? Nem tudják-e a naszódvidéki urak, hogy ősi alkotmányunk azokra mondja ki a „fő és jószágvesztést“ (1507. 7. ez.) kik a fejedelmet a törvény megrontására tanácsolni mernék, eme szavakban : „tamquam Reipublicae liber­­tatisque regni proditores et turbatores“ ?! Ok­tóber 20-ra is biztositá az alkotmány teljes visszaállitását s mindaddig mig ezen feje­delmi adott szó vissza nem vonatik, bajosan keresztelhetné bárki is „a törvényhez való ra­gaszkodást“ bűnnek; hiszen a napokban Rech­­berg gr. külügyér is azt tudata Európa hatal­masságaival, hogy a Királyhágón túli Magyar­­országban behozott kivételes állapot csak­is „ideiglenes tartamú leend.“ Az ily érvek azonban úgy látszik, semmit sem nyomtak a latban, a naszódvidéki bizott­mányi gyűlésben készített föliratra nézve, kü­lönben nem mondhatnák azt, hogy „a testvéri vérárulás, melyet a kolozsvári kormányszék ama három tagja elkövetett, égre kiált.“ Sú­lyos vád ez, uraim, aligha megérdemelték azt azok, kik a román értelmiség legkitűnőbb tagjaiul tekinthetők, s a kik nem tettek egyebet, mint hogy ujjal mutaták ama utat , melyen a román nemzet a jobblétet elérheti, a törvényesség alapja lévén azon egyedüli biz­tos tér, melyen alkotmányos utón diadalt re­mélhetni. Naszód vidékén, úgy látszik, nem sokra becsülik az „önmérsékletet“, pedig ez jobb ta­nácsadó a szenvedélynél, hisz épen az önök állítólagos fajrokonai, az olaszok mondják : „É piú glorioso di vincer le sue passioni, cheim esército di némici.“ A törvényesség védpajzsa a népek jogai­nak, lobogója mindazoknak, kik a békés átala­kulás elveit vallják. Az államtesteket formált nemzetek azért hozák törvényeiket, azért bő­­viték és javiták azokat koronkint, hogy azok oltalma alatt, személy- és vagyonbátorságot, anyagi jólétet stb. élvezhessen, a gyenge úgy mint a hatalmas — a szegény úgy mint a gaz­dag ; azért hozták eme irányadó szabályokat, azért szentelték meg ezeket a népek századokon át saját hulló vérökkel,h­ogy e magasztos áldoza­tok árán emelt oltár előtt meghajoljon nagy és kicsi egyaránt, hogy ennek szentélyében véd­ve legyenek azok is, kiknek egyedüli osztály­részük a szenvedés. Eddig azt gondolom, hogy ily elveket lehessen egy szabadelvű embernek megtagadni és ime a naszódvidéki fölirat az ellenkezőt látszik tanúsítani, midőn bünül róvja fel azt : midőn valaki a nép érdekeit áldozatok árán is kész szolgálni. Bűn tehát az is, ha valaki nem akar az alkotmány­csere sikamlós terén fárdalni! Még egy rendkívül kíméletes állítással találkozunk e különös modorban szerkesztett föliratban: „a románok árulói azért adták e külön véleményt, hogy behízelegjék magukat a túlzó (??) magyar urakhoz.“ Ugyan, kérdem, hogy lehet ily ferde állítással a fejedelem trónja elébe lépni! Már azon körülmény, hogy ezen román tanácsosok a többség véleményé­től eltérő „külön votumot“ adtak, a „behizel­­gés“ vádját, légből kapott állításnak bizonyitja, azon körülmény, hogy mind a többség, mind a TARCZA. Az ördög menyasszonya. ELBESZÉLÉS Irta JÓKAI MÓR. Az 1600-as években élt Eperjesen egy fiatal aranyhimző. Jámbor, szelíd keresztyén ember volt, a hogy illik olyan művésznek lenni, ki oltárteritők s méltóságos urak palástjai czifrázása után él. A m­esterség akkoriban jól fizetett, még házat is lehetett szerezni utána . Konrád mester egészen meg lehetett elégedve a sorsával. Felesége Sófi asszony, csinos kis szőke menyecske volt, nem valami urakat futtató szépség, de elég jó egy csendes polgári házhoz, a­hol nem annyira az a kötelesség, hogy az asszony az ablakban tartsa a fejét, mint hogy a házat tartsa rendben. Sófi asszony, a mellett hogy serény, taka­rékos volt, ízletesen sütött-főzött, embert nem szólt, otthon nem pörlekedett, szomszédba nem járt, idegen férfiakra nem kacsingatott, szóval, az asszonyi erények mintaképe volt, még az aranyh­ímzéshez is értett, akár csak maga a mester. Annak csak az eszmét kellett adni az oltárterítőhöz, a szent képeket rárajzolni, Sófi asszony azokat remekül kivarrta a selyemre, bársony­ra, ha pedig menyasszonyi köntöst kellett kihimezni, azt csak egészen bízta rá, mert már ebben a nőnek férfi fölötti ízlése volt; micsoda alapszínre minő sko­­fium illik legjobban ? hová kellenek pálmák, hová színes pillangók, arany repkény, ezüst reczézés ? azt ő tudta legjobban s nem is mulasztá el Konrád mester, mikor egy ily remekművét magasztalták, nemeslel­­küen felfedezni, hogy pedig ez a felesége készít­ménye. Ennyi megbecsülhetlen tulajdon mellett csupán csak azt az egyet bánta Konrád mester Sófi asszony­nál, hogy nincsenek gyermekei. Ezt­ ő sokszor elő is hozta rokonai s komái előtt, (már tudniillik, a kiknél ő volt a keresztapa) s azok vigasztalták is eleget, hogy hiszen sok ember van úgy, hogy nincs se fia, se leánya, aztán meg, hogy örüljön annak, hogy nincs; ki tudja, mire nevelné, hátha zsivány lenne belőle? hátha elvinnék katonának, hátha korhely lenne, s apját is koldussá tenné ; hátha istenkáromló lenne s elkárhoznék, s hát ha épen leány lenne, nagy urak elszöktetnék, festett képpel kerülne haza! Konrád mester egy ízben bor mellett ezen a kérdésen egypár czimborájával össze is verekedett, bíró elé került a dolog, s midőn a komoly polgármester a dagadt és karmolt képű férfiakat tanács elé állitván Konrád mesterhez azon kérdést intézé, hogy miért kezdte a verekedést? ez egész méltatlankodással felele. —­ Mivelhogy fiaimat és leányaimat rágal­mazták. — S hány fia és leánya van kegyelmednek ? — Épen az, hogy egy sincs; de hogy ha volna ! Mely karakán feleletre az érdemes tanácsbeliek a polgármesterrel együtt, a la capella, olyan hahotá­ban törtek ki, hogy a megrázkódott parókákból csak úgy repült a hajpor mindenfelé. Ilyen érzékenykedés volt Konrád mesterre néz­ve az örökösödési aggodalom. „Mert kire keres így az ember? Miért töri-marja magát egész életén keresztül ? Kinek zsugorgat ? Érdemes-e ezért reggeltől estig a himlőkeret mellett görbedezni, rontani az embernek a szemét a fényes fonállal ? Hiszen ha csak egy volna is, ha csak akkora volna is, mint az öklöm. Tudom, hogy selyemben já­ratnám mindig s marczifánkkal etetném, mint egy gróf fiút. Igazán fáj az embernek a szive, mikor sok­szor úgy egy-egy darab bársony elelmarad a kikészí­tett szövetből, milyen szép sipka lenne abból János­kának, Gráspárkának, vagy Lőrinczkének, de mikor nincs! A tisztelendő urak persze azzal vigasztalnak, hogy még lehet, hiszen Sárának nyolczvan esztendős korában született Izsákja. Ezt csak azért mondják nekem, hogy késő vénségemig mindig várjak Izsákra, addig rakjam élére jó reménység fejében a sok ke­mény tallért; mikor aztán egyszer kirántják alulam a gyékényt, akkor hagyjak mindent a barátokra.“ így töprengett sokszor Konrád mester, néha ma­gában néha úgy hogy a felesége is hallotta; a szegény jó asszony maga is igen szomorú volt e miatt, sok mindenféle babonát megpróbált, mig végre akadt egy vajákos asszonyra, a ki olyan szert készített­ a szá­mára, a mi csalhatatlanul vágyaihoz fogja segíteni.— Sófi asszony szorgalmasan bevevé a javas szert, s az ötét csakugyan el is segíté igen hirtelen oda, a­hova minden keresztyén léleknek valóban vágyódnia kell, a boldog más világra. Konrád mester özvegy lett, Konrád mester két­ségbe volt esve. Most már se fiúk, se leányok, de még csak feleség sincs. Most már igazán nincs miért élni, miért tusakodni a napokkal, s rakni félre a tal­lérokat­­ a papok számára. A két koma, kikkel a minap összeverekedett, alig győzte megnyugtatni, hogy már ez az isten aka­ratja volt, majd jó tanácsot ad az idő, van még sok leány Eperjesen, a­kiből asszonyt lehet választani : „de sem olyan jó, sem olyan szép, sem olyan okos nincs több, mint Sófi volt,“ ez lett a válasz Konrád részéről, a minek azután a két koma nem is mondott ellent, friss emlékezetükben lévén a minapi birkózás meg nem született gyermekek miatt. Legalább arra ügyeltek hát, hogy szegény meg­szomorodott férj valami kétségbeesett dolgot ne kö­vessen el magával ; egy ember mindig mellette áll­jon : vigyázzon a kezére, mikor a késsel eszik ; az ud­varon ne eres­sze közel a kúthoz, s mikor lefekszik, dugja el a nyakravalóját, nehogy még valami sze­rencsétlenség történjék e miatt. Azt azonban nem gátolták, hogy ha kedve és szomorúsága tartja, oly fényesen hímzett szemfedőt csináltasson Zsófi asszony számára, a­milyent a leg­utolsó Brebiri grófné temetése óta nem láttak még Eperjesen. Már ebbe igazán senkinek sincsen bele­szólása. Konrád mester fejedelmi módon kivánta elte­­mettetni Sófi asszonyt. Ő kereste szegény a pénzt, vigye is magával a sírba. Éltében minden piperét megvont magától, most egyszerre vegye ki mind, a mit elmulasztott. A mi csak harang van a városban, az mind szóljon fölötte, a mi csak pap mozdulni ké­pes a környékben, az mind kisérje a koporsóját, a mi csak diák, az mind énekeljen a temetésén. A gyászszertartás nagy pompával ment végbe. Volt mit nézni s ember is volt elég, a ki nézzen. Konrád mester háza alig volt száz lépésnyire a város végétől s mindjárt ott találni a temetőt; hanem az embernek nem azért van bársony-szemfödeles ha­lottja, hogy azt csak nagy hamar kiestafétázza a leg­rövidebb utón ; hanem a mint illik, azt elébb vissza kell vinni a városba, körülhordani a főutczákon, meg a piaczon; trombitákat küldeni előre, hogy mindenki az ablakhoz szaladjon, s úgy kerülni megint vissza a négylovas szekérrel ugyanabba az utczába, ugyan­arra a kapura, a­hol félórával hamarább is ki lehetett volna menni. A­mint tehát a gyászmenet az ugrókutas piaczra befordulna, legelöl a czéhek gyásztrombitásai, a­kik már húsz év óta mindig azt az egy gyászindulót fúj­ják s még most is hangjegyes papirosról nézik; — épen akkor ott a piacz közepén egy egészen más ne­mű látván­nyal volt elfoglalva a tisztelt nép : egy czi­­gányleány tánczolt és énekelt valami tamburaféle hangszer mellett. A czigányleány haja fekete volt és göndör, sze­mei ragyogók, termete karcsú, ruhája pirossal, sárgá­val tarka, nyakán három sor arany és ezüst pénz: aligha igazi; a nóták, a­miket dalolt, igen furcsák le­hettek ; a hallgatók sokat nevettek rajtuk, hanem azt mindegyik elismeré, hogy a czigányleánynak gyönyö­rű fehér fogai vannak. A főutczáról pedig jött a gyászmenet. A czi­­gányleány közönsége észre sem vette azt előbb, mint mikor már az elöljáró fertálymester palotája kezdett pufogni a hátakon. — Hát te istentelen boszorkány ! förmedt a le­ányra a derék fertálymester: nem látod, hogy halot­tat hoznak ? A czigányleány zavartalan mosolygással hajolt oda csintalanul a kis kövér úrhoz s könyökkel meg­lökve, nagy enyelgéssel monda neki : — Eredj már, nem ébred az már fel, ha én akárhogy éneklek. Néhány piaczi ember nem tarthatta magát, hogy ne nevessen. Ez botrány volt. Nevetés a gyászének közepett! A­ki legjobban megbotránkozott,az maga Konrád mes­ter volt. Dühösen, mint egy oroszlány, tört ki a kopor­só mellől, s elkapva egy hosszú viaszgyertyát valame­lyik ministráns kezéből, odarohant, hogy majd elveri azzal azt, a ki ilyen szép temetést is ki mer kaczagni. A czigányleány bevárta őt, s a mint Konrád mester eléje torpant, egy villanásával sötét szemeinek megállitá őt s a mint a meglepett férfi elbámulva meg­állt, csábitó szemragyogással dűlt oda vállához s ál­lát megsiratta. — Hagyd el már te balga! Mit siratsz azon, a ki meghalt. Van még szép leány elég a városban, „por szemibe, más helyibe !“ Azzal egy merész accordot perditett tamburája húrjain ; még egyszer kacsintott Konrád mester sze­mébe, még egy hamisat hókolt, egyet bólintott félre a fejével, s egy kaczér fordulással elvegyült a tömeg közé. (Folytatjuk.)

Next