Magyarország, 1862. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1862-01-14 / 10. szám

gyar államjog kérdésében szerződőfélül ismer­hetik el a birodalmi tanácsot s ennélfogva egyezkedésbe ereszkedhetnek e tanács több­ségével. Ez tévfogalom. Magyarország vala­­mint a sanctio pragmaticát nem az örökös tar­tományokkal kötötte, hanem kötötte a dynas­­tiával, úgy, midőn ősi alkotmányáról van szó, szerződő félül mindig csak ** aynastiát s első sorban az uralkodót ismerheti el. A megoldás tényezői tehát csak a legitim felek u. m. a nemzet s a fejedelem lehetnek s a megoldás az egyedül legitim téren, az ország­gyűlésen történhetik. A magyar szabadelvűek tehát önhatalmú­lag nem kísérthetik meg a megoldást azokkal, kik nem szerződő felek. Szövetkezésük a biro­dalmi tanács egyik vagy másik pártjával egye­dül azt eredményezhetné talán, hogy az állam­miniszter úr állását megerősítenék vagy meg­­gyengíthetnék. De a magyar kérdés nem mi­niszteri tárczakérdés. Az államminiszter úr hatalmának, állása szilárdságának alapja nem a birodalmi tanács balodala. Nem e többség vállain emelkedett ő ; az államminiszter úr állása, mert Ausztriában nincs parlamenti kormány, még akkor sem in­­gattatnék meg, ha a mostani többség nem tá­mogatná őt. A kormány politikája tehát nem a többség által elfogadott és csak addig követ­hető politika, míg azt a parlament többsége helyesli, Így, miután a minisztérium nem a többségtől nyeri irányát, magának az állam­­i minisztériumnak programmváltoztatása sem bírna gyakorlati értékkel, s ha az új politika igazoltatást a fejedelem akaratában nem ta­lálna, csak a miniszter lelépését eredmé­nyezné. Mi czélra szövetkezzenek tehát, ha a szö­vetkezés az erkölcsi lehetőség körébe esnék is, a magyar szabadelvűek, a birodalmi tanács többségével, midőn, tudjuk, hogy az ügyek élére a fejedelem birodalma oly férfiút is hívhat fel, kit a birodalmi tanács legkisebb pártja fogad­na el vezéréül ? És ép e­miatt szükséges a szövetkezés, mondják a centralisták, hogy a feudal-ultra­­montánok uralma lehetlenné váljék. Ismételjük, itt nem a birodalmi miniszté­riumról, itt Magyarország ősi alkotmányáról van szó. Mi e tekintetben a birodalmi tanács többségétől engedményeket nem kérünk, mert illetékességét ez ügyben el nem ismerhetjük. A mi ügyünk tisztán magyar és tisztán dynasti­­kus kérdés. E kérdést csakis a nemzet és feje­delme és csakis a magyar országgyűlésen old­hatja meg. Az ó-conservativekről (igy nevezzük, — hogy a bécsi lapok által jobban megértessünk, — azon néhány hazánkfiát, kiket e nevezet alá foglalni tetszik a német lapoknak,) az ó-con­servativekről híresztelt ténynek, his­szük, szin­tén nincs alapja. A forradalom óta lefolyt évek ezer tanú­ságát adták annak, hogy hazánkban politikai pártok, melyek az ország alkotmánya tekinte­tében s a törvények érvényessége kérdésében egymástól eltértek volna, nem léteznek. A 12 év alatt összeforrt minden párt, minden hazafi egy zászló alá gyűlt. ó­ conservativjeink (az egykori párt fér­­fiait értjük) határozottan azon egyetlen párthoz tartoztak a feloszlatott országgyű­lés alatt, melynek vezére Deák, azon elvek­hez csatlakoztak, melyek az országgyűlés fel­írásaiban tétettek le. Az egyetlen párt, melyről imént szóltunk, az egész haza. Ó-conservativjeink nem a magyar Bour­bonok, kik semmit se felejtettek, semmit se taa­nultak­ volna. Azok, Iik egykor az ó-conserva­­tiv párt tagjai voltak, ismerik jól azon eszkö­zöket, melyek egyedül képesek a megoldást lehetővé tenni, és így a megoldás kulcsát csak azon az uton kereshetik, melyet a nemzet jog­érzete jelölt ki. Ez álláspont elfoglalásával pedig megszű­nik a pártszínezet különsége s lehetlenné vá­lik minden kísérlet, jogosulatlan minden lépés, mely az országgyűlés köréből kivezet. Az egykori ó-conservativ párt tagjai, mint hazafiak, mint olyanok, kiknél a kormány ha­talma, előnye, nem czél, kik sem maguk nem élnek azon csalódásban, sem másokat nem kí­vánnak azon tévhitbe ringatni, hogy a magyar nemzet jogérzete, jogigénye átalakult, nem já­rulhatnak a megoldás oly módjához, mely a kérdést végkép nem oldja meg. Nyugalomra, és Ausztria nagyhatalmi ál­lásának biztosítása érdekéből is a magyar kér­désnek akkénti megoldására van szükség, mely a nyugalmat ne látszólagossá, ne bizonytalan­ná tegye, mely a belerő természetes fejlődését idézze elő s a birodalom hatalmának biztos alapot nyújtson minden időben. Ez óhajtást fel kell tennünk azokról, kik a lojalitás méltó hírében élnek, kikről tehát fel kell tennünk azt is, hogy ha hatalmukban állna is , óvakod­nának a kérdés oly megoldásától, mely elölről kezdené azt, mit most megszüntetni akarnak. De lehetnek, habár valószínűségét tagad­juk, lehetlenségét nem állíthatjuk, lehetnek né­­hányan, kik a kormányzatban a részvét előnyé­ért készek szövetkezni a Schmerling miniszter úr ellen törő párttal, s e szövetkezésük híjául hazánk részére annyi engedményt kötnek ki, mennyi az ő nézetük és az októberi tény után történtek folytán sem okult hitek szerint, a nemzet jogigényének mértékét megközelítené. Lehetnek, mondjuk. De ezek, ha vannak, pártot nem képeznek hazánkban. Ezek: egy-két ember, kik csak ölnézetüket, öntörekvésüket, csak magán ambitiójukat s nem a nemzet jog­érzetét képviselik, kiknek, ha egyéni csatla­kozásukkal a Clam-Thun-párthoz, Schmerling úr állását megingatni, mit nem hiszünk, nem képzelhetünk, sikerülne is , a magyar kér­dést véglegesen megoldani bizony nem sike­rülne. Ennyit általánosan. A bécsi lapok czélza­­tos híreinek egyik legczélzatosabbikára Joan­­novics barátom felel meg. P­o­m­p­é­r­y, Pest, jan. 13. Egy pár bécsi lap legújabban azt a hírt terjeszti, hogy Magyarországban „a közvéle­mény nagy fordulatot — Umschwung — szen­vedett,“ hogy a „pártvezetők most már komo­lyan foglalkoznak azon kérdéssel, mily uton, és minek alapján kelljen a bécsi kormán­nyal kiegyezkedni.” Az ily alkudozókban egyik lap a „conservativeket,“ másik a „mágnásokat“­ egy harmadik a „szabadelvűeket“ látja; s fi­gyelemre méltó az, hogy a mely centralisták a magyar „szabadelvűek“ közeledéséről álmo­doznak, azok a conservativekbeli frigyről mit sem akarnak tudni; mert úgy vannak meg­győződve, hogy a „magyar szabadelvűek“ csak az „osztrák szabadelvűekhez“ közeled­hetnek. Volt szó 90 magyar névről is, mely egy bizonyos program részére meg volna már nyerve , sőt egyesek, mint az egyezkedésnek főtényezői és szóvivői, meg is neveztettek. Az alkudozások hire ime a bécsi czitera hangjain különféleképen változtatva járja be a világot, és különös! mi magyarok, kikről e hírek ke­ringenek, mindeddig mit sem tudtunk az egészről. Lehetnek az országban egyesek, kik ily értekezleteket tartanak, s hazájukat az alku­dozások útján remélik boldogíthatni. De na­gyon csalódik, ki azt hiszi, hogy az egyezke­dés ilyetén módjának pártja vám az ország­ban. Itt 1850 óta, a közjog terén, nem létez­nek pártok, és ha azt, hogy az előbb létezett pártkülönbségek újra feléledjenek, a közelebb lefolyt tizenkét évi állapot épen nem tette kí­vánatossá, még kevésbbé forog fen annak szük­sége e pillanatban, midőn a hazának érdekét csak a honpolgárok közegyetértése és kitűzni tudása mozdíthatja elő. Mit akarnak tehát azok, kik a „magyar szabadelvűek“ és „osztrák szabadelvűek“ közti közeledésről elmélkednek? Ha magyar szabadelvűekről egyátalában lehet szó, úgy ezek alatt — csekély kivétellel — az egész országot kell érteni. Az osztrák sza­badelvűeket pedig mi épen azon táborban nem találjuk fel, mely magát szabadelvű pártnak nevezi, de melynek átalános, és különösen irányunkbani fellépése bennünket épen nem ösztönözhet arra, hogy a szabadelvűség esz­ményképét lássuk benne, és mint ilyenhez, közeledjünk hozzá. Hogy a jelenlegi kivételes állapot alól fel akarunk szabadulni, hogy a Magyarország s az örökös tartományok közti viszonyok tisz­tába hozatalát és rendezését forrón óhajtjuk, a bécsi nagy­ osztrák lapok hirdetései nélkül is tudja a világ. De Magyarhonnak ebbeli óhajtása és—bizonyos föltételek alatti—közreműködési készsége nem tegnap vette kezdetét, s nem azon állapotnak tulajdonítandó, melybe ez or­szág legújabban helyeztetett. Nem volt tehát szükség arra, hogy itt a közérzület hirtelen megváltozzék, s a szellemek azon „Um­schwung“^^ álljon be, melyről ama bizonyos lapok oly sok szépet mesélnek. Arra pedig,hogy e kölcsönös viszony­rendezés más uton men­jen véghez, mint a törvény utján, és századok szentesítette jogaink teljes fentartása mellett — más alapon, mint a magyar ezeréves alkot­mánynak alapján, bármint töprenkedjenek is oda­át, a Lajthántul — arra pártot e hazában nem fognak teremteni. Mi czélja lehet e szerint az „Ost D. Post“ pesti levelezőjének, midőn a 9. számban e kö­vetkező valótlanságot írja : „Mindjobban elé­­tűnik egy — igaz — egyelőre még igen csen­desen működő mozgalomnak váza. Most ugyan a képnek még csak legszélsőbb kör­vonalai láthatók, de napról napra megfog­­h­atóbbá és tisztábbá lesz az alak.“­­— E rövid bevezetés után, mely csak messziről jövő tompa zúgást hallat, vagy távol és halvány ködképet láttat a közönséggel, a levelező csaknem nyom­ban azt a kézzelfogható furcsaságot közli, hogy : „Csaknem valamennyi politikai jeles­ség — a túlzó radikális irány követőinek kivé­telével — nagy mértékben hajlandó elállani a múlt évi törvényhozás követeléseitől. Csak Deák Ferencz egymaga van azon nézetben, hogy az ország sorsa már nem fekszik többé egyesek kezében, és hogy a kölcsönös érdekek összeegyeztetése csak az országgyűlés által történhetik meg. Hanem Deák, ezen nézetével elszigetelten áll, s még azok is elpártol­tak tőle, kik eddig leghívebb követői voltak.“ Midőn egy Deák Ferencztől elpártolnak legbuzgóbb követői, ez, minálunk legalább, hol forró vér pezseg az erekben, és hol nagy a közügyek iránti részvét, oly esemény, melyet „csendesen működő mozgalomnak“ nevezni csak gúnyképen lehet. És ily eseményről mi, kik a cselekvés szinterén állunk, mit sem tud­tunk s az „0. D. Post“ utján kelle értesülnünk róla! Az ily óriási koholmány közlésével, kit remélt elámitlatni az „0. D. Post“? Vajjon kivel sze­rette volna elhitetni azt hogy a ma­gyar, ki a mostaninál sokkal keményebb meg­próbáltatásokon ment már keresztül, meggyő­ződ­ését, elveit huszonnégy óra alatt kész meg­változtatni? Valóban bámulatos az a könnyű­ség, mel­lyel a központosítás hívei a magyar korona országaiban — persze csak képzelet­ben — közérzületet rögtönöznek, pártokat elővarázsolnak, politikai tekintélyeket elszige­telnek, és hangulatot változtatnak, mintha ezen országok földje játszó­ színpad volna, me­lyen a jelenetek és látványok az ő feladásukra rögtön váltják fel egymást. Magyarország mostani állapotja nem olyan, hogy veszély nélkül pártokra szakadhasson. Ha D­eák Ferencz csakugyan azt nyilatkoztatta ki, hogy „az ország sorsa már nem fekszik töb­bé egyesek kezében, és hogy a kölcsönös ér­dekek összeegyeztetése csak az országgyűlés által történhetik meg“—ezen szavai az egész országban erős viszhangra találandnak. És va­lóban kétségbe kellene esnünk jövőnk felett, ha, mi lehetetlen, a nevezett férfiú, ebbeli né­zetével elszigetelten állana az országban.*) Joannovics György: A megoldás útja. **) A „Wanderer“ ily czimü czikksorozatának ne­gyedik fejezetében ezt írja: „Az osztrák állam a leg­­elkeseredettebb nemzetiségi, vallásos s részint — mondjuk ki nyiltan — illegális izgatások által van belsejéig feldúlva s minden oldalró­l vizsga elkesere­dett ellenség veszi körül, kik óhajtva várják az al­kalmat, hogy a vélt beteg maradványiból a re­mélt préda-osztalékot kivehessék. És­ ez nem nagyítás, a helyzet valóban ez, s adja isten, hogy a veszély nagyságát elismerjük. Annak elismerésén alapszik a mi meggyőződé­sünk, mely szerint: az Ausztria fönállása által oly közelről érdeklett dynastia s a fejedelem maga egész hatalmával élére álljon e kérdés mielőbbi megoldá­sának. E tekintetben három út van. Az absolutismusra nem szabad többé vis­­szatérni, a veszély megkettőztetnék általa__De a feladat megoldásához haladéktalanul hozzá kell fogni és az, hogy czélhoz vezessen, tiszta kötele­ző erejű, meg nem változtatható alap­­gondolaton alapitassék, mely minden habozás nélkül, minden akadályokkal szemben, renditletlen erélylyel s teljes elhatározottsággal czélhoz vezettes­sék. E czél mi után éreztessék el? Mindenekelőtt tehát, hol keresendő a k­i­i­n­d­u­­lási pont?S mily alapon kell előhatolni ? Az egyetlen kiindulási pont, mely czélhoz ve­zethet, mint már említők, a dualismus a Lajthán­­innen i s túli országok közt, a mint az közel 300 évig történeti alappá fejlődött ki, a dualismus,a mint az 1848. ápr. 12-kén, t. i. a 48-ki törvények szente­sítése napján, a birodalom két felében tényleg fön­­állott. E kiindulási pontból kiindulva, a követendő *) Ugyan mondja meg, a bölcs „0. D. P.“ mit gondol, ha az ország nem Deák után, vájjon ki után indulna ? S­z­e­r­k. **) E czikkek írója múltkor Schmerlinget és Clamot, Deákot és Széchent egymás ellenébe állí­totta , s ez utóbbit mint Magyarországban az 1847-ki álláspont képviselőjét tüntette föl. Széchen gróf a „Wanderer“ szerkesztőségét a következő nyilatko­zattételre kérte föl : „Hogy Széchen gróf, a minisztériumból kilépte óta, több ok miatt minden polémiát mellőzött, de hogy valamint egyrészről ép e miatt eltűrni kész minden birálatát tetteinek s nyilatkozatainak, úgy másrész­ről tiltakozik az ellen, hogy részére politikai rendsze­rek s nézetek octrogáltassanak; nem akar tehát oly állítások helyességének vagy helytelenségének vita­tásába ereszkedni, melyek mintegy politikai múltjá­nak bírálatául vétethetők, de mint nézeteinek com­­mentárját ép oly határozottan visszautasítja, mint azon állást is, melyet e czikkek írója, részére Ma­gyarországban kijelölt; az említett irányok és a czikk­­iró nézetei Széchen gróf politikai törekvései fölött; de nem Széchen gróf nézetei a nagy napi kérdések fölött. TABOZA. Történelmi visszapillantások. (Levelek a „Magyarország“ szerkesztőjéhez.) II. (Vége.) Miké 29. lap. „Nem kell elfogultnak lennünk, hogy e férfiút (t. i. János királyt) az eredményekből ítélve, sülyedő kora kevés kitű­nő emberei egyik leg­­kitű­nőbbikének valljuk. Négy király kormánya és sa­ját felekezete folytatott ellene két évtizeden át rend­szeres üldözést, s mégis czélját — habár nem is úgy, mint a haza egykori büszkesége és ő maga is kí­vánta — de a­mennyiben az, az ezer elébe gördült akadály mellett lehetséges volt, csakugyan elérte. Politikai bűnei is nagyrészt oly viszonyokból foly­nak, melyeken nagyobb tehetség és jellem se lett volna képes könnyen áthatolni. Ritkán szolgálta a szerencse, hatalmas és nagyszámú ellenei voltak, a veszni indult nemzeti erkölcsök félreismerése saját és a nemzet ereje túlbecsülésére ragadta, és hazáján se­gíteni akarván, kénytelen volt oly hatalmi fokra vágy­ni, melyre neki a nemzet régi választási joga s a rá­­kosi végzés értelmében teljes igénye lehetett, de a mi egy volt a polgárháborúval, az ország gyöngülé­sével, s elébb utóbb a törökkel való szövetkezéssel, s a mint Hunyadinak Czilleit, Mátyásnak Garát, Cor­vinnak Zápolya Istvánt, úgy adá a balsors az ő fijá­­nak is rontására Báthorit, igy később az ő névutódá­nak Békésit, Bethlen Gábornak Eszterházyt, hogy magyar üldözze, magyar fogyas­sza, magyar rontsa meg a magyart!“ H­orvát 101-dik 1. „E tanácsot azonban kön­­­nyebb volt adni, mint végrehajtani, kivált oly egyé­niségnek, minő János vala. Mióta a trónon ül vala, alig akadunk térre, melyben bármi csekély erély nyi­latkoznék. Félénk, erélytelen, s azon egyen kivü­l, hogy a törököket gyűlölő közvélemény ellenére, a kereszténység ezen ellenségének pártfogásáért fo­lyamodott, minden merészebb elhatározásra képtelen, minden gondját csak arra forditá, hogy fondorlatok s kicsinyes cselszövények által tartsa fen magát a ki­rályi széken, melyen méltósággal megállani, lelke ereje hiányzott, melyről­ leszállani hiúsága, nagyra­­vágyása nem engedé. Önálló cselekvésre erőtelen, könnyelmű, mindig nyakára hagyott nemi valakit kör­nyezetéből, ki ész­ vagy jellemező által a maga fel­­sőbbségét irányában érvényesíteni tudta. A két ka­landor idegennek, Laszkónak és Grittinek hatalmas­kodását egymásután a gyávasággal határos engedé­kenységgel tűrte maga felett mindaddig, mig bennök trónjának gyámolait látta. Ezek egyikének halála, másikának nyilvánossá lett árulása miatt eltávolítása után Utyesenich Fráter György, a nem rég váradi püspökké és kincstartóvá emelt pálos remete lett fő­tanácsosává, kormányának intézőjévé. E rendkívüli emberben, ki fondorlatokra hajló lángészt nagy tevé­kenységgel, lángoló nagyravágyást s hatalomszomjat meleg hazafisággal egyesitett magában, végre minden körülmények között lm emberére talált János király. Fráter Györgyben a király meghitt, benső barátot nyert, kinek, mivel csak az ő királysága alatt látható kielégítve a maga vágyait, nem lehetett más czélja, mint urának hatalma és szerencsés kormánya; kinek magánérdekei e szerint sohasem jöhettek ellentétbe urának érdekeivel, amazok csak ezekben találhatván kielégítéseket.“ De minő másképen szól Martinuziról Mikó: 95- dik 1. „Midőn sebei alatt (Martinuzi) összeroskadva földre rogyott, vétségét kérdé gyilkosaitól, — azok nem feleltek ... de a történetírás naponként gyűjti az adatokat arra, hogy egykor igazságos feleletet le­hessen kérdésére adni . . . oly feleletet, mely azokat, kik az égtől nagy tehetséget s túlságos nagyravá­­gyási hajlamot örököltek, önuralkodásra, — azokat, kikre a népek sorsa van bizva, a nép érdekeinek és jogainak nem mellőzésére — s magát a népet bizal­mával takarékos gazdálkodásra tanítsa,“ E differenczia még világosabbá lesz egyes té­nyek illustrálása körül. Mikó 85. lap: „Az ország és királyné első szol­gája lassanként mindkettő urává tette magát; a köz­hatalomnak és közvagyonnak — e veszélyes iker­testvérnek —­ az ő kezeibe központosítását előbb sa­ját nevének és kormányának népszerűvé tételére, népszerűségét a belátóbb hazafiaknak a kormánytól eltávolítására, e körülményt ismét minden ellenőrzési és felelősségi korlátok széttépésére használta föl, mi­ből részéről egy tényleges dictatorság, a királyné s az ország belátóbb férfiainak részéről irányában tel­jes bizalmatlanság származott, s mint amaz az elsőt minden áron megtartani, úgy ezek a veszél­lyel fe­nyegető sebet minden áron meggyógyitni küzdenek. E kettős tusa erkölcsi nyomása alatt elfáradva, a különben erős férfi és nem gyönge jellem lelki suly­­egyenét elvesztő, ingadozóvá lett, a politika és har­­czok szélvészhányásai szerint, most a törökhöz, majd Ferdinándhoz hajolt, szólt és itt egyik — tett a má­sik — sokszor egy harmadik — önmaga — érdeké­ben. Utoljára hitét és szavát nem egyszer változtat­ván, midőn az épen általa Ferdinánddal, gyámoltjai és az ország nevében — ez utolsók kihallgatása előtt sőt ellenére — kötött és fegyverere befolyása alatt végrehajtott szerződést ismét felbontani s másodszor is a töröknek hódolni akarna, a Nemezis utoléri s a tilos szándékot Marcus Antonius Ferrara és Sforzio Pallavicini orgyilkos kezei által meggátolja.“ S viszont e tárgyról Horváth, ki Martinuzi po­litikáját csak a török irányában látja kétszínűnek: 176-dik 1. „Említők, miként e rendkívüli embernek egyik fő törekvése eleitől fogva az volt, hogy a két­felé szakadt országot egy vagy más módon egye­sítse, ezt látván fenmarad hatása fő feltételének. Ezen czélból kötötte ő a fentebb előadott szer­ződést 1542-ben Ferdinánddal, midőn azt remélheté, hogy a császár és a birodalom segélye az országot a török ellen megvédendi; e czélból jön 1545 óta, mi­dőn a császár a smalkaldi szövetség ellen háborút indított, s a birodalom segélyreménye hosszú időre meghiúsulni látszék, újabb kísérletet a török pártfo­gás mellett János herczeg alatt egyesíteni az orszá­got.“ 188-dik 1. „Fráter György a török e nagy ellen­zését s egyszersmind Ferdinánd hadi készületlenségét látván, ismét régi fondor, kétszínű politikájához kí­vánt nyúlni a török irányában; s megkéré Ferdinán­­dot, hogy még több véderőre tehet szert, hagyná őt a maga módja szerint bánni a törökkel, s közlé egy­szersmind a tervet is, mely szerint ezt Erdélytől tá­­voltartani szándékozik. A terv abból állott, hogy Pet­­rovicsot vádolja be, mint a ki Becsét, Becskereket, Lippát, Temesvárt Ferdinándnak átadta, mig ő, Frá­ter György, hű maradt a sz­ultánhoz. Továbbá, hogy Ferdinánd leánya János herczegnek eljegyeztetett; de ezeket ő a maga erejével is képes lévén eltávolí­tani, nincs miért jönne be a török sereg. E fondorlat­tal ő csak addig kívánná tévedésbe ejteni a törököt, míg Ferdinánd időt nyer a nem rég átvett várakat kellőleg megerősíteni s a császár és a birodalom se­gélyét kieszközölni.“ 192-dik lap: „Fráter György azon álnok politikája mellett is, melyet a török irá­nyában követett“ s viszont alább: „ö a török iránt azután is amaz álnok politikát akarván folytatni“ stb. Nem akarom e differencziáknak kulcsát keresni, s szándékom sincs vizsgálódásaim tárgyává tenni azt, hogy melyik félnek van igaza. Felhozhatnám ugyan szerény magányvéleményképen, hogy az igaz­ság középütt lappanghat, s hogy ezt a középvalamit leginkább Szalay közelítette meg — azonban az ol­vasó könnyen rámondhatja, hogy hisz ez korábbi munka s a tudós szerzők előtt bizonynyal nem volt is­meretlen. Az olvasónak valóban igaza van, ha igy gondol­kodik. Bizonynyal mindkét írót tanulmány, elmélke­dés vezette meggyőződésére, mely mint ilyen minden­esetre tiszteletre méltó,habár nem hihetetlen, hogy az előszeretetnek is volt szerepe. Ám épen azért az ol­vasó ne rendelje véleményét egyiknek vagy másik­nak alá, tegyen próbát, ha az események folyama és bírálása nem fogja-e más meggyőződésre vezetni? Szilágyi Sándor.

Next