Magyarország, 1862. február (2. évfolyam, 26-49. szám)
1862-02-14 / 37. szám
jól tudva hogy ez által a szász nemzet maga dobná el lábai alól a történelmi jog és törvényesség alapját, legyen szabad némely szász uraktól kérdeni : Mióta szűnt meg Erdély Magyarország kiegészítő része lenni ? Mióta alakult a királyhágón inneni Magyarországban egy oly Saxenland, amelynek universitása törvényhozásra lenne jogosítva , mintha egy független ország képviselő testületét képezné ?! Királyaink a „fundus Regius“-ból és igy a magyar nemzet vagyonából s a régi Fehérmegyéből szakiták ki azon területet, melyre a szász atyafiak telepítettek ; számtalan törvényeink mutatják, hogy e földön a szászokkal egyenlő jogokat bíró polgárok a királyföldön lakó románok is, kár tehát a történelmi elnevezést mellőzni; mert ha az odtrogálást fogadja el valaki, úgy az ilyen anomáliák által a túlzás zsilipjeit maga a szász universitás emelné föl, és jót állhatna-e azután arról , hogy a románok a Saxenlandot elismerik, és hogy a nagyobb számú rokonaiktól lakott szászföldből, épen annyival fognak megelégedni, mint amennyit az universitás mérne ki számukra. Ha tehát nincs és nem lehet Saxenland, hogyan lehessen külön szász törvényhozás?! A municipális autonómia másik kifolyásának tekinti a megnyitó beszéd azon jogát, hogy a szász nemzet kívánalmai, amennyiben azok más nemzetiségek érdekeivel kapcsolatban lennének, formuláztassanak. E szerint tehát szét lenne szaggatva azon barátságos viszony, mely 1848 előtt az erdélyi három nemzetet egyesité, s a mely testvéries szövetséget az 1848-ki törvények, minden magyarországi nemzetiségre kiterjesztvén, gondolatom szerint az egyenjogúság által még szorosabbra fűztek. Vagy talán némely szász urak megfeledkeztek az unionis paetumról, melyre minden erdélyi fejedelem és magyar király esküt ten 1848-ig, s a mely szövetségnek leginkább a szász atyafiak vették hasznát. Nem hiszem hogy az egyetem is ily modorban nyilatkoznék, mert ez nagyon is furcsa alkotmányos felfogást tanúsítana, s azon alapot látszanék ignorálni, mely annyi vészteljes idők alatt, oly erős támasz vala a szász nemzet jogai fentartására. De ezen felül, a szász atyafiak is tudják, hogy a törvényt egyoldalúlag megszüntetni nem lehet, s hogy így az universitás, a törvény megtapodását csak megkísérthetné, de nem okozhatna csorbát azon, mit egy ezredéves alkotmány és milliók ragaszkodása biztosít. Akik ellenkező véleményen vannak, azoknak ajánlom az Ap. C. P. III. T. 1. a 1. áttekintését, mi bővebb felvilágosítással szolgáland. Hagyjuk azonban a megnyitó beszédet nyugodni és ismertessük az ülés további folyama alatt tett indítványokat. A birodalmi tanács alsóházi ülése febr. lükén. A képviselőház 12-ki ülésében, Lasser miniszter javaslatát (hogy a birodalmi tanács, országgyűlések, nyilvános hivatalnokok ellen elkövetett becsületsértési esetek hatósági nyomozás s büntetés alá tartozzanak) határozott többséggel elvetette. Az „O. D. P.“ e tárgyban így szól: „A kormány e javaslat sorsa iránt tisztában lehetett, magában a házban is nyilvános volt ez indítványozott pótczikk határozatai iránt az ellenszenv.Mindamellett e javaslat a miniszteri padról megfoghatlan szívóssággal védelmeztetett. Végre az államminiszter úr is felszólalt annak védelmére. S jól kikerekített, az átalános figyelmet lebilincselő beszédét egy a legnagyobb mértékben sajnálatra méltófenyegetéssel illustrálta. Ha ti e büntető törvénykönyvi czikket egészben el nem fogadjátok, akkor a ti már megszavazott sajtótörvényetek, valamint a megszavazandó sajtóügyi büntető eljárástok — csak tervezet, csak egy darab papiros marad. Ebből áll az államminiszter úr beszédének könnyen felfogható lényege. Egyelőre a fenyegetés hatástalan volt, a javaslat megbukott. De a fenyegetőzés nem egyeztethető meg az alkotmányos formákkal. Ez annyi mint törvényeket diktálni akarni. Ily fenyegetés hatása és az ellenkezője annak mi általa czéloztatik, megsérti az a képviselők függetlenségi érzetét s az oppositiót növeli. A „Neu. Nachr.“ azt kétli, vajjon nem lett volna-e okosabb a képviselőháznak engedni? Nem ! Akkor ismét csak oly szinleges sajtószabadságot bírnánk, de a mely a képviselők közremunkálásával jött volna létre. S szinleges intézmények előteremtése ily komoly időkben, nem lehet a népképviselet feladata. A többség, szilárdsága által megmenté becsületét s némi engedményekért nem áldozott fel nagy horderejű elveket. A sajtó maga nyugodtan fogja sorsát viselni. Habár az államminiszter úr, mai nyilatkozata szerint azt hiszi is, hogy a sajtó csupán anyagi érdekek miatt óhajtja felszabadulását, a sajtó mégis magasabb fogalommal bír hivatásáról. A minisztérium magatartása után kérdhetjük: mily kilátásai lehetnek a mi alkotmányos életünknek ? Egy „szabadelvű“ minisztérium, mely pártja nézetei szerint is nem szabadelvű, egy miniszteri párt, mely saját nyilatkozata szerint, nem lehet miniszteriális. Ily tényezőkből nem fejlődhetik ki jóravaló alkotmányos élet!“ A „Presse“ azt jegyzi meg az államminiszter úr beszédjéről, hogy „a legjobbat mit e vesztett ügy mellett el lehete mondani, az államminiszter úr mondta el; de az ő plaiboyerjét is, melynek legcsúnyább pontja volt a fenyegetés, a sajtószabadság iránti elszomorító szűkkeblűiség homályosítá el. Az államminiszter úr egy hasonlítással élt beszédjében, azt mondá ugyanis , hogy megengedhető ha a journalisták a lehető legnagyobb sajtószabadság mellett küzdenek, miként ha az adózók az adófelemelés ellen vannak; e hasonlításban nézetünk szerint a sajtószabadság lényeges érdeme teljesen el van ismerve. A sajtószabadság nem csupán az irók joga s szabadsága, de az egész népé. A sajtó csak a nép szolgálatában levő eszköz, s annak hatásképessége emelésével nem csak az irók jogosultságát, hanem mindazokét kiknek orgánuma a sajtó — emelik. Azon hires mondat „adjatok nekem sajtószabadságot és én magamévá teszem a többi szabadságot, miként szállhatott volna reánk örök igazság gyanánt, ha az irodalom nem volna egyéb, mint aféle mesterség mint a répaczukorgyártás. A sajtószabadságot nem ok nélkül vette be minden szabad nép alkotmányos életük alapjai közé!“ Megjegyezzük még, hogy a többi bécsi lapok is a „Const.“ „Ost. Zig“-ot sem véve ki, megtámadják az államminiszter úr beszédét. A bel- és külföldi szláv lapok szemléje. Lapunk tegnap előtti számában vette az olvasó Kuza fejedelem trónbeszédét, mellyel az egyesült Románia első, szervező höngyülést nyitá meg. — Ugyancsak lapunk azon számának „Külföldi szemléje“ e trónbeszéd főbb súlyát azon sorokra fekteté, melyekben a van mondva : „ha Románia népe — vágyait és tevékenységét saját érdekei körére szorítja, akkor Moldva- Oláhország uniója biztosítva lesz — különben nem!“ — Sim ugyanily megszorítással vett értelemben nyilatkozik ezen fontos tárgyban a belgrádi „Vidov-dan“ legutolsó számának élén. Közöljük ezennel e magasb állameszélyről tanúskodó nyilatkozatot, mint egy örvendetes idő jeléül annak, miszerint Magyarország szomszédai a természetszabta határokat tisztelni kezdik. Ám a „Vidov dan“ nyilatkozata: „Románország oszthatlan állammá egyesülését ünnepeli. Nevezetes esemény ez szomszédságunkban. A keleti nagy kérdés ezzel egy léptet ten békés megoldatása felé. Ez Romániával vette kezdetét; meg fog-e itt állapodni ? Mi nem hisszük, de óhajtjuk, kívánjuk is, hogy törvényes uton, békés uton fejlődjék tovább mig csak azon pontra nem jut, melyet a történeti nemzeti jogok jelölnek meg. Amint a román kérdés egyetlen csepp vér s minden kár nélkül, sőt közös előnnyel rendeztetek, szintúgy intézhetők el a többi kérdések is, melyek a keleten régtől megértek immár. „Románország eléggé terjedt, eléggé nagy, s természet-szabta határai vannak : a Prut, a Kárpátok és a Dunán, mely is a tengerre nyitva tartja számára az utat. „A román nemzet e határokon túl is szétáradott, legkivált Magyarországban. Ez ágazata idegen országon, melynek szint oly megsérthetlen természet-szabta határai vannak, zálogául kell hogy legyen a nemzetközi szövetkezésnek, s ez utóbbi ismét kell hogy semmi egyéb ne legyen, mint kezdete azon kelet-európai szövetség-rendszernek, melyben mind népek, mind kormányok egyiránt előnyt s békés biztosságot találandjanak.“ Románia földirati helyzete különös volta a török birodalomban s a hadi tények, események, melyek színtere volt, minden bizonnyal nem valának befolyás nélkül sorsának e kedvező fordultára. Ámde nagy mértékben hozzájárult ehhez fiai közreműködése, uralkodója estélye is. Románia czélt ért nem hadi tettei által a nemzetnek, hanem honfiai elméje által: ö élő példa arra, mit vihet véghez századunkban a toll. A kard, még a legjobbik is, megtörik a balsorson; a toll forgékony és örökig való. Az ész most egyike a világ főbb hatalmainak : az intézi a nemzetek sorsát; ahol pedig ész és erő, toll és kard találkozhatnak, a győzelem gyorsabb is, biztosabb is. Ámde van még valami, mi is e végzetben a legdöntőbb tényező, mi nélkül ész és erő paraflálhatók, vagy legalább semmi maradandót nem teremthetnek, s ez a lelki, az erkölcsi méltóság. A szenvedélyt fékező, a személyes érdeket elfojtó, kiváló lelki méltóság nélkül a nemzetek nem emelkednek fel, vagy keletkezzenek bár, országlásuk soha nem maradhat fen. A románok közt két fejedelmi korona és két központi kormány sokak előnyére állt fel , ámde itt is az öntudatos honfiak lelki méltósága ’ győzelmet vitt ki a személyes egyéni érdeken. Mit is érhetnek személyes, kisszerű érdekeink, miket tíz, husz vagy ötven évig élvezhetünk,az örökig való nemzet nagyszerű érdekeivel szemközt? Dicsőség hát a román hazafiaknak, hogy lelki túlsúlyukkal és közegyetértéssel a hatalomra vágyók önző törekvéseit meghiúsítván, egy oszthatlan Romániát teremtettek. Dicsőség a román uralkodónak is, aki lassan-lassan minden akadályt félretolván az útról, eszélyes erélyével minden nehézségen győzelmeskedett. Ö örök időre fűzte nevét egybe nagy művével, s Keleten uj időszak kezdője lön. Isten áldja meg a többi keleti nemzet honfiainak fáradozását, kik közt kivánjuk, hatalmasodjék el a politikai belső tudat, nemzetközi igazságosság közös egyetértés, hadd rendithessék meg mindnyájan nemsokára ujjászületésök elragadó hymnusát. Pest, február 13. Az ínség, a romlás üti fel táborát hazánk több vidékén. A Duna mentében, a Bánság térein ezren és ezren küzdenek e pillanatban a bŐsz hullámokkal, védve vagyonukat, védve életüket, elköltözve az atyai hajlékból, egyedül a nyomort vive magukkal. Sokan szenvednek éhséget, sokan vesziték el a jólétet, a fentartás eszközeit. Szívszaggató a jelenet a Duna mentében. Virágzó városok, gazdag falvak lőnek a pusztulás színhelyeivé. Minden peremben egy-egy hajlék omlik össze. Az ár elsodorja a keresményt, annyi veríték gyümölcsét, elönti a jövő aratás reményét, a gazdag vetéseket. Testvéreink szenvednek, testvéreinkhez köszöntött be az ínség. Nyárban, midőn minden bokor szállást ád, midőn az embernek az ég is enyhe takarója, elviselhető volna tán a nyomor. De most, a zord tél sanyarú napjaiban, kettős a szenvedés, nehezebb a menekülés, a segítség. És akiktől az inséglátogatottak, például tűzvészek eseteiben, máskor segélyt nyertek, a közvetlen szomszédok, nem siethetnek egymásnak segítségére, mert mindnyáját egyenlő sors éri. TARCZA. Uj Simeon. *) Térdem remeg, hajara fehérük, Orczám redős . . . öreg vagyok ! S az uj évet megértem ismét . . . Nem vittek el bit, kór, bajok ! Az élet mintegy kérdi tőlem : Mire vársz még ? minek vagy itt ? És tol, mikép a fán letolja Az ifjú lomb a tavalyit. Mégis, mit szivem váltig óhajt És fenhhangon kér njakam: Az, hogy csak éljek! kínosan bár, Kenyér nélkül, hajléktalan . Ha moFt meghalnék, el nem érve, Mit szivem oly buzgón remélt : Nem tartanám hosszabbnak éltem, Mint egy kimúló kisdedét. S mért függök e zajos világon, Mikor csend s béke lesz amott? Mit várhatok még életemtől ? Semmit, semmit... csak egy napot! Melynek fényes, csábos reménye A rég megunt földön maraszt, S gátolja e sárház ledöltét... Azt a napot várom, csak azt! Szép, szép leend az! sok hasonlót Nem szülnek évek, századok: Oh, hogy e fényes, e dicső nap Mivoltáról nem szólhatok! Pedig képét itt hordom... a mint Magát lelkembe rajzolá; A hogy velem volt alva s ébren, A hogy kisért mindenhová, Rágondolok magányom csendén, S ha örvény nyílt hajóm alatt, Rá a börtön fojtó jegében, És bujdokolva mint a vad; Heves csatákban azt kerestem A por s füstben szakadt derűn, Hulló vérem s múló napomra Miatta néztem keserűn. Sokszor véltem, hogy messze van még, Sokszor hittem, hogy már közel! Sugárit fellövelni láttam, Akkor fedé sűrű köd el; Elhalványult, leszállt reményem, S megint mosolygva tűnt elő, Mint nyári esthajnal világa Lassan mindig keletre jő, így folyt el éltem, — s vén vagyok már, De boldogabb, mint annyi sok: \ Kiknek tört hittel kelle, délben \ A koporsóba szállniok; \ . *) Tompa t gyönyörű költeményét a „Gombostűdből vettük át. Surk. Az uj évet köszöntve: lelkem A hitnek karján ringatom : Hogy e feltűnt év rejti, hozza Ama napot, az én napom! Oh, akkor életem megújul! Izmom gyors lesz, vérem meleg; Kézen fognak, kik koszorúsan S dalolva körben lejtenek ; Az életnek rozsdája: a gond, Kór, kétség, bánat: egy se bánt! E várt napon lelkem utószor Cseng, villog fényes kard gyanánt. * * * S ha feltárul az áldozóknak Ama szent csarnok kapuja, S megzendül a győzelmi ének : Hallélujah! Hallélujah! Ha tömjénem javát az oltár Izzó tüzére hinthetem: Elég, elég lesz..! vén szolgádat Bocsásd el akkor Istenem. Tompa Mihály: A nemes fészek. Turgeneff után fordította Gr- Első rész. Kilenczedik fejezet. (Folytatás.) Andreics Péter szavának állott. Tudatta fiával, hogy anyja halálát s a kis Feodort nézve, visszaadja neki áldását és Sergejevna Melániát megtartja házánál. A fiatal nő két szobát kapott a középemeleten; apja bemutatta legtiszteltebb vendégeinek, a félszemű dandár parancsnok Skurechinnak és nejének, s két szolgálót meg egy kis legényt rendelt szolgálatára. Timotheevna Márta elbúcsúzott; Glafirát ez első pillanattól kezdve gyűlölte s egyetlen nap folytában háromszor veszett össze vele. A szegény asszony eleinte bánkódott és idegenkedett ; de utóbb beletörődött sorsába s hozzászokott apjához. Ez is megszokta sőt megszerette menyét, ámbátor még enyelgéseiben is keresztülcsillant valami megvetés és csak nagy ritkán állott szóba vele. De legtöbbet szenvedett Sergejevna Melánia a sógornétól. Glafina már anyja életében kezébe tudta fogni a ház gyeplőjét; mindnyájan, az apjától kezdve, meghódoltak neki; az ő engedelme nélkül senki sem kapott még egy darabka czukrot sem; inkább meghalt volna, semhogy a hatalmat más gazdasszonnyal megosztaná — hát még egy ilyen asszonnyal. Testvérének házassága őt még jobban felháborította mint apját s eltökélte magában, hogy a pórsarjadék nevelését ő fogja intézni; ekként Sergejevna Melánia az első pillanattól kezdve rabszolgájává lett. Hogy is akarhatott volna ő a hallgatag, a minduntalan megzavarodott és elrémlilt gyenge nő a makacs, kevély Glafirával megbirkózni? Nem múlt nap, hogy Glafira ne emlékeztette volna előbbi állapotjára ne dicsérte volna, hogy nem feledi el, ki legyen. Sergejevna Melánia ezen emlékeztetéseket és dicséreteket, bármi keserűek voltak is, szívesen elszenvedte volna ... de elvették tőle Fediát s ez mély fájdalommal töltötte el. Azon Ürügy alatt, hogy ő nem képes fia nevelésével foglalkozni, úgy szólván sohasem eresztették hozzá; ezt Glafira vállalta magára. A gyermek végképen az ő hatalmába került. Ebbéli bánkódásában Sergejevna Melánia elkezdett Petrovics Ivánnak rimánkodni, jönne már haza . Andreics Péter is kívánkozott fia után, ámde ez leveleiben mindig talált egyik-másik Urügyet, miért nem jöhet, megköszönte atyjának, hogy neje gondját viseli, megköszönte a küldött pénzt, megígérte hogy jönt és nem jött. Elvégre az 1812-iki év beszólitotta a külföldről. Hatévi távollét után újra látva egymást apa és fiú összeölelkeztek és szóval sem említették további viszongásaikat; erre akkorában rá nem értek: egész Oroszország az ellenségre készült s mind a ketten érezték, hogy orosz vér pezseg ereikben. Andreics Péter egy egész honvédezredet ruházott fel a maga költségén, de a háború végét érte, a veszély elvonult. Petrovics Iván újra unatkozni kezdett, újra a távolba, azon világba sóvárgott vissza, mellyel össze volt nőve, melyben otthon érezte magát. Sergejevna Melánia oly jelentéktelen volt előtte, hogy őt vissza nem tartóztathatta. Még reményei sem teljesedtek. Férje is úgy vélekedett, hogy sokkal illőbb Fedia nevelését Glafirára bízni. Petrovics Iván szegény neje e csapás alatt, a második elválás fájdalma alatt összeroskadott. A szemrehányásnak egyetlen szavát sem ejtette, de néhány nap alatt halálra senyvedt; a mint éltében senkivel sem birt daczolni, úgy betegségével sem viaskodott; már elvesztette szavát, már sik árnyak borultak arczára, de vonásaiban még akkor is mint mindig, a türelem kétsége és szelíd megadás voltak kifejezve; ugyanezen néma megadással pillantott Glafirára, s miként Pavlovna Anna halálos ágyán megcsókolta vala Andreics Péter kezét, úgy most ő Glafira kezét szorította ajkához, neki ajánlván egyetlen fiát — neki, Glafirának! így végezte földi pályafutását e jó csendes teremtés, mely Isten tudja miért, honos földjéből kitépetve azonnal ismét eldobatott, eldobatott mint a földből kirántott fa, ég felé fordulva gyökereivel; e teremtés elfonnyadott elenyészett nyomtalanul, — és senki sem siratta. Sergejevna Melánia után csak szobaleányai és Andreics Péter bánkódtak. Az öreg hijját érezte jó arczának, hallgatag jelenlétének. — „Isten veled, néma báránykám,“ mormogta utolsó köszöntésekor. És midőn a maroknyi földet koporsójára, dobta, sírva fakadt. Ő maga sem élte túl több mint öt évvel. Csendesen halt el Moszkvában, hová Glafinával és unokájával átköltözött vala, s megparancsolta hogy Pavlovna Anna és Melánia mellé temessék. Petrovics Iván akkoriban Párisban élt mulatságból; hivatalát nem sokára 1815 után ott hagyta volt. Apja halálának hírére elhatározta hogy visszatér Oroszországba. Gondjának kellett rá lenni, hogy a vagyont rendbe hozza, gondoskodni kellett Fediáról is, aki Glafira levele szerint már tizenkét éves volt, úgy hogy komolyan hozzá kelle látni neveléséhez. Tizedik fejezet: Petrovics Iván végkép angolosan tért meg Oroszországba: haját rövidre nyiratta, mereven keményitett ingfodrot viselt és borsószinti hosszú felöltőt számtalan apró gallérral, arczának kifejezése fanyar volt, társalgása metsző s egyúttal közönyös, a fogán keresztül beszélt, nevetése váratlan jött s odvasan hangzott, beszélgetése merőben a politika s politikai gazdászat körül forgolódott; porter és véres marhasült szenvedélyei közé tartozott — ő, úgyszólván merő Nagy-Britanniát lehelt, ennek szellemétől egészen át volt hatva; hanem — különös dolog — midőn Petrovics Iván ily angolossá vált, egyúttal hazafi is lett, legalább hazafinak vallotta magát ; jóllehet Oroszországot roszul ismerte, orosz szokásokat nem követet és csodálatosan beszélt oroszul. A közönséges társalgásban beszédje teljben teli volt francziásságokkal, de alig hogy komoly tárgyak kerültek szóba, nyomban efféle kifejezésekkel élt Petrovics Iván, hogy: „az öniparnak újabb tanúságait feltárni“, „ez a természettel voltaképi módon nem egyezik“, s több efféle. Petrovics Iván néhány kéziratot hozott vala magával, melyek* a kormány szabályozásának s tökéletesítésének tervezetére vonatkoztak; semmivel sem volt megelégedve amit látott, kivált pedig a rendszer hiánya forralta fel epéjét. Nővérével találkozván első szava volt, hogy gyökeres javításokhoz kell fognia, hogy ezentúl mindenben új rendszer lesz alkalmazva házánál. Petrovna Glafira nem felelt, összeszorította fogát s dörmögte magának : „de hát akkor mi lesz majd velem?“ Hanem testvérével s ennek fiával a faluba érkezve, csakhamar megnyugodott.— A házban csakugyan estek némi változások. Az ingyenélők s valamennyien a házhoz nem tartozók azonnal száműzettek; fájdalom hogy ezek sorában két öreg asszony is szenvedett — az egyik vak, a másik gutaütött, meg még egy vén őrnagy Oesakoff idejéből, kit valójában nevezetes falánkságánál fogva csak komisz-tenyérrel s lencsével szoktak vala hizlalni. Ki volt adva a parancs, hogy az előbbi vendégeket többé el ne fogadják; mindezek helyét ezentúl egy szőke, görvélyes báró pótolta, egy távol szomszéd s nagyon művelt, mégis nagyon ostoba ember. Moszkvából uj bútorok érkeztek; divatja lett a köpöládának, csengetyünek, mosdó-asztalkának; a reggelit más módon adták be; a különféle égett borok s a razafiák helyébe külföldi borok kerültek; az mások uj bérruhát kaptak; a családi czímer még ezen jelszóval toldatott meg : in recto virtus. Glafira hatalma tettleg legkevésbbé sem csökkent ; minden kiadást és bevásárlást ő intézett mint annak előtte. Az elszászi születésű komornok, kit ura magával hozott volt a külföldről s kit nagyon pártolt, megkísértette ugyan kikötni Glafirával — de elvesztette helyét. A mi a gazdaságot, a jószág igazgatását illeti (mely dolgokba Petrovna Glafica szintén beleavatkozott) , minden a régi kerékvágásban maradt, ámbátor Petrovics Iván több ízben kijelentette szándékát, hogy új életet hoz e zűrzavarba. Csupán a bérlet árát rugtatták fölebb egyik-másik helyen, meg a robotot tették terhesebbé, sőt a parasztoknak meg lett tiltva, hogy egyenest Petrovics Ivánhoz forduljanak. A hazafi nagy megvetéssel viseltetett polgártársai iránt; Petrovics Iván rendszere csak Feöiára terjedt ki teljes erejében : ennek nevelése valójában „gyökeres“ javítás alá került, — apja egyesegyedül vele foglalkozott. (Folytatjuk.)