Magyarország, 1862. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1862-02-14 / 37. szám

jól tudva hogy ez által a szász nemzet maga dobná el lábai alól a történelmi jog és törvé­nyesség alapját, legyen szabad némely szász uraktól kérdeni : Mióta szűnt meg Erdély Magyarország kiegészítő része lenni ? Mióta alakult a királyhágón inneni Magyarország­ban egy oly Saxenland, a­melynek uni­­versitása törvényhozásra lenne jogosítva , mintha egy független ország képviselő tes­tületét képezné ?! Királyaink a „fundus Re­­gius“-ból és igy a magyar nemzet vagyo­nából s a régi Feh­érmegyéből szakiták ki azon területet, melyre a szász atyafiak telepí­tettek ; számtalan törvényeink mutatják, hogy e földön a szászokkal egyenlő jogokat bíró polgá­rok a királyföldön lakó románok is, kár tehát a történelmi elnevezést mellőzni; mert ha az odtrogálást fogadja el valaki, úgy az ilyen anomáliák által a túlzás zsilipjeit maga a szász universitás emelné föl, és jót állhatna-e azután arról , hogy a románok a Saxenlandot elisme­rik, és hogy a nagyobb számú rokonaiktól la­kott szászföldből, épen annyival fognak meg­elégedni, mint a­mennyit az universitás mérne ki számukra. Ha tehát nincs és nem lehet Sa­­xenland, hogyan lehessen külön szász törvény­hozás?! A municipális autonómia másik kifolyá­sának tekinti a megnyitó beszéd azon jogát, hogy a szász nemzet kívánalmai, a­mennyiben azok más nemzetiségek érdekeivel kapcsolat­ban lennének, formuláztassanak. E szerint tehát szét lenne szaggatva azon barátságos viszony, mely 1848 előtt az erdélyi három nemzetet egyesité, s a mely testvéries szövetséget az 1848-ki törvények, minden ma­gyarországi nemzetiségre kiterjesztvén, gon­dolatom szerint az egyenjogúság által még szorosabbra fűztek. Vagy talán némely szász urak megfeledkeztek az unionis paetumról, melyre minden erdélyi fejedelem és magyar király esküt ten 1848-ig, s a mely szövetség­nek leginkább a szász atyafiak vették hasznát. Nem hiszem hogy az egyetem is ily modorban nyilatkoznék, mert ez nagyon is furcsa alkot­mányos felfogást tanúsítana, s azon alapot látszanék ignorálni, mely annyi vészteljes idők alatt, oly erős támasz vala a szász nemzet jo­gai fentartására. De ezen felül, a szász atyafiak is tudják, hogy a törvényt egyoldalúlag meg­szüntetni nem lehet, s hogy így az universitás, a törvény megtapodását csak megkísérthetné, de nem okozhatna csorbát azon, mit egy ezred­éves alkotmány és milliók ragaszkodása bizto­sít. A­kik ellenkező véleményen vannak, azok­nak ajánlom az Ap. C. P. III. T. 1. a 1. átte­kintését, mi bővebb felvilágosítással szolgá­­land. Hagyjuk azonban a megnyitó beszédet nyugodni és ismertessük az ülés további fo­lyama alatt tett indítványokat. A birodalmi tanács alsóházi ülése febr. lükén. A képviselőház 12-ki ülésében, Lasser miniszter javaslatát (hogy a birodalmi tanács, országgyűlések, nyilvános hivatalnokok ellen elkövetett becsü­letsér­­tési esetek hatósági nyomozás s büntetés alá tartoz­zanak) határozott többséggel elvetette. Az „O. D. P.“ e tárgyban így szól: „A kormány e javaslat sorsa iránt tisztában lehetett, magában a házban is nyilvá­nos volt ez indítványozott pótczikk határozatai iránt az ellenszenv.Mindamellett e javaslat a miniszteri pad­ról megfoghatlan szívóssággal védelmeztetett. Végre az államminiszter úr is felszólalt annak védelmére. S jól kikerekített, az átalános figyelmet lebilincselő be­szédét egy a legnagyobb mértékben sajnálatra méltó­­fenyegetéssel illustrálta. Ha ti e bü­ntető törvénykönyvi czikket egészben el nem fogadjátok, akkor a ti már megszavazott sajtótörvényetek, valamint a megsza­vazandó sajtóügyi büntető eljárástok — csak terve­zet, csak egy darab papiros marad. Ebből áll az ál­lamminiszter úr beszédének könnyen felfogható lé­nyege. Egyelőre a fenyegetés hatástalan volt, a ja­vaslat megbukott. De a fenyegetőzés nem egyeztet­hető meg az alkotmányos formákkal. Ez annyi mint törvényeket diktálni akarni. Ily fenyegetés hatása és az ellenkezője annak mi általa czéloztatik, meg­sérti az a képviselők függetlenségi érzetét s az op­­positiót növeli. A „Neu. Nachr.“ azt kétli, vajjon nem lett vol­na-e okosabb a képviselőháznak engedni? Nem ! Ak­kor ismét csak oly szinleges sajtószabadságot bír­nánk, de a mely a képviselők közremunkálásával jött volna létre. S szinleges intézmények előteremtése ily komoly időkben, nem lehet a népképviselet fel­adata. A többség, szilárdsága által megmenté becsü­letét s némi engedményekért nem áldozott fel nagy horderejű elveket. A sajtó maga nyugodtan fogja sorsát viselni. Ha­bár az államminiszter úr, mai nyi­latkozata szerint azt hiszi is, hogy a sajtó csupán anyagi érdekek miatt óhajtja felszabadulását, a sajtó mégis magasabb fogalommal bír hivatásáról. A mi­nisztérium magatartása után kérdhetjük: mily kilátá­sai lehetnek a mi alkotmányos életünknek ? Egy „szabadelvű“ minisztérium, mely pártja nézetei sze­rint is nem szabadelvű, egy miniszteri párt, mely sa­ját nyilatkozata szerint, nem lehet miniszteriális. Ily tényezőkből nem fejlődhetik ki jóravaló alkotmá­nyos élet!“ A „Presse“ azt jegyzi meg az államminiszter úr beszédjéről, hogy „a legjobbat mit e vesztett ügy mel­lett el lehete mondani, az államminiszter úr mondta el; de az ő plaiboyerjét is, melynek legcsúnyább pontja volt a fenyegetés, a sajtószabadság iránti elszomorító szű­kkeblűiség homályosítá el. Az államminiszter úr egy hasonlítással élt beszédjében, azt mondá ugyan­is , hogy megengedhető ha a journalisták a lehető legnagyobb sajtószabadság mellett küzdenek, miként ha az adózók az adófelemelés ellen vannak; e hason­lításban nézetünk szerint a sajtó­szabadság lényege­s érdeme teljesen el van ismerve. A sajtószabadság nem csupán az irók joga s szabadsága, de az egész népé. A sajtó csak a nép szolgálatában levő eszköz, s annak hatásképessége emelésével nem csak az irók jogosultságát, hanem mindazokét kiknek or­gánuma a sajtó — emelik. Azon hires mondat „adjatok nekem sajtószabadságot és én magamévá teszem a többi szabadságot, miként szállhatott vol­na reánk örök igazság gyanánt, ha az irodalom nem volna egyéb, mint aféle mesterség mint a répa­­czukorgyártás. A sajtószabadságot nem ok nélkül vette be minden szabad nép alkotmányos életük alapjai közé!“­­ Megjegyezzük még, hogy a többi bécsi lapok is a „Const.“ „Ost. Zig“-ot sem véve ki, megtámadják az államminiszter úr beszédét. A bel- és külföldi szláv lapok szemléje. Lapunk tegnap előtti számában vette az olvasó Kuza fejedelem trónbeszédét, mel­lyel az egyesült Románia első, szervező höngyülést nyitá meg. — Ugyancsak lapunk azon számának „Külföldi szemlé­je“ e trónbeszéd főbb súlyát azon sorokra fekteté, me­lyekben a van mondva : „ha Románia népe — vágyait és tevékenységét saját érdekei körére szorítja, akkor Moldva- Oláhország uniója biztosítva lesz — külön­ben nem!“ — S­im ugyanily megszorítással vett ér­telemben nyilatkozik ezen fontos tárgyban a belgrádi „Vidov-dan“ legutolsó számának élén. Közöljük ezen­nel e magasb állameszélyről tanúskodó nyilatkoza­tot, mint egy örvendetes idő jeléül annak, miszer­int Magyarország szomszédai­­ a természetszabta ha­tárokat tisztelni kezdik. Ám a „Vidov­ dan“ nyilatkozata: „Románország oszthatlan állammá egyesülését ünnepeli. Nevezetes esemény ez szomszédságunkban. A keleti nagy kérdés ezzel egy léptet ten békés megoldatása felé. Ez Romániával vette kezdetét; meg fog-e itt állapodni ? Mi nem his­szü­k, de óhajtjuk, kí­vánjuk is, hogy törvényes uton, békés uton fejlődjék tovább mig csak azon pontra nem jut, melyet a tör­­téneti nemzeti jogok jelölnek meg. Amint a román kérdés egyetlen csepp vér s minden kár nél­kül, sőt közös előn­nyel rendeztetek, szintúgy in­tézhetők el a többi kérdések is, melyek a keleten régtől megértek immár. „Románország eléggé terjedt, eléggé nagy, s t­ermészet-szabta határai vannak : a Prut, a Kárpátok és a Dunán, mely is a tengerre nyitva tart­ja számára az utat. „A román nemzet e hatá­rokon túl is szét­áradott, legkivált Magyarországban. Ez ágazata ide­gen országon, m­e­ly­n­e­k s­z­i­n­t o­l­y m­e­g­s­é­r­t­h­e­t­­len természet-szabta határai vannak, zálogául kell hogy legyen a nemzetközi szövetkezés­nek, s ez utóbbi ismét kell hogy semmi egyéb ne le­gyen, mint kezdete azon kelet-európai szövetség-rend­szernek, melyben mind népek, mind kormányok egy­­iránt előnyt s békés biztosságot találandjanak.“ Románia földirati helyzete különös volta a tö­rök birodalomban s a hadi tények, események, me­lyek színtere volt, minden bizon­nyal nem valának befolyás nélkül sorsának e kedvező fordultára. Ám­de nagy mértékben hozzájárult ehhez fiai közremű­ködése, uralkodója estélye is. Románia czélt ért nem hadi tettei által a nemzetnek, hanem honfiai elméje által: ö élő példa arra, mit vihet véghez századunk­ban a toll. A kard, még a legjobbik is, megtörik a balsorson; a toll forgékony és örökig való. Az ész most egy­ike a világ főbb hatalmainak : az intézi a nemzetek sorsát; a­hol pedig ész és erő, toll és kard találkozhatnak, a győzelem gyorsabb is, biztosabb is. Ámde van még valami, mi is e végzetben a legdön­tőbb tényező, mi nélkül ész és erő paraf­lálhatók, vagy legalább semmi maradandót nem teremthetnek, s ez a lelki, az erkölcsi méltóság. A szenvedélyt fé­kező, a személyes érdeket elfojtó, kiváló lelki méltó­ság nélkül a nemzetek nem emelkednek fel, vagy ke­letkezzenek bár, országlásuk soha nem maradhat fen. A románok közt két fejedelmi korona és két központi kormány sokak előnyére állt fel , ámde itt is az öntudatos honfiak lelki méltósága ’ győzelmet vitt ki a személyes egyéni érdeken. Mit is érhetnek személyes, kisszerű érdekeink, miket tíz, husz vagy ötven évig élvezhetünk,az örökig való nemzet nagysze­rű érdekeivel szemközt? Dicsőség hát a román hazafi­aknak, hogy lelki túlsúlyukkal és közegyetértéssel a hatalomra vágyók önző törekvéseit meghiúsítván, egy oszthatlan Romániát teremtettek. Dicsőség a román uralkodónak is, a­ki lassan-lassan minden akadályt fél­retolván az útról, eszélye­s erélyével minden nehézsé­gen­­ győzelmeskedett. Ö örök időre fűzte ne­vét egybe nagy művével, s Keleten uj időszak kez­dője lön. Isten áldja meg a többi keleti nemzet hon­­fiainak fáradozását, kik közt kivánjuk, hatalmasodjék el a politikai belső tudat, nemzetközi igazságosság közös egyetértés, hadd rendithessék meg mindnyájan nem­sokára ujjászületésök elragadó hymnusát. Pest, február 13. Az ínség, a romlás üti fel táborát hazánk több vidékén. A Duna mentében, a Bánság térein ezren és ezren küzdenek e pillanatban a bŐsz hullámokkal, védve vagyonukat, védve életüket, elköltözve az atyai hajlékból, egyedül a nyomort vive magukkal. Sokan szenvednek éhséget, sokan vesziték el a jólétet, a fentar­­tás eszközeit. Szívszaggató a jelenet a Duna mentében. Virágzó városok, gazdag falvak lőnek a pusz­tulás színhelyeivé. Minden peremben egy-egy hajlék omlik össze. Az ár elsodorja a keres­ményt, annyi veríték gyümölcsét, elönti a jö­vő aratás reményét, a gazdag vetéseket. Testvéreink szenvednek, testvéreinkhez köszöntött be az ínség. Nyárban, midőn minden bokor szállást ád, midőn az embernek az ég is enyhe takarója, elviselhető volna tán a nyomor. De most, a zord tél sanyarú napjaiban, kettős a szenvedés, nehezebb a menekülés, a segítség. És a­kiktől az inséglátogatottak, például tűzvészek eseteiben, máskor segélyt nyertek, a közvetlen szomszédok, nem siethetnek egymás­nak segítségére, mert mindnyáját egyenlő sors éri. TARCZA. Uj Simeon. *) Térdem remeg, hajara fehérük, Orczám redős . . . öreg vagyok ! S az uj évet megértem ismét . . . Nem vittek el bit, kór, bajok ! Az élet mintegy kérdi tőlem : Mire vársz még ? minek vagy itt ? És tol, mikép a fán letolja Az ifjú lomb a tavalyit. Mégis, mit szivem váltig óhajt És fenhhangon kér njakam: Az, hogy csak éljek! kínosan bár, Kenyér nélkül, hajléktalan . Ha mo­Ft meghalnék, el nem érve, Mit szivem oly buzgón remélt : Nem tartanám hosszabbnak éltem, Mint egy kimúló kisdedét. S mért függök e zajos világon, Mikor csend s béke lesz amott? Mit várhatok még életemtől ? Semmit, semmit... csak egy napot! Melynek fényes, csábos reménye A rég megunt földön maraszt, S gátolja e sárház ledöltét... Azt a napot várom, csak azt! Szép, szép leend az! sok hasonlót Nem szülnek évek, századok: Oh, hogy e fényes, e dicső nap Mivoltáról nem szólhatok! Pedig képét i­tt hordom... a mint Magát lelkembe rajzolá; A hogy velem volt alva s ébren, A hogy kisért mindenhová, Rágondolok magányom csendén, S ha örvény nyílt hajóm alatt, Rá a börtön fojtó jegében, És bujdokolva mint a vad; Heves csatákban azt kerestem A por­ s füstben szakadt derűn, Hulló vérem­ s múló napomra Miatta néztem keserűn. Sokszor véltem, hogy messze van még, Sokszor hittem, hogy már közel! Sugárit fellövelni láttam, Akkor fedé sűrű köd el; Elhalványult, leszállt re­ményem, S megint mosolygva tűnt elő, Mint nyári esthajnal világa Lassan mindig keletre jő, így folyt el éltem, — s vén vagyok már,­­ De boldogabb, mint annyi sok: \ Kiknek tört hittel kelle, délben \ A koporsóba szállniok; \ . *) Tompa t gyönyörű költeményét a „Gombostűdből vettük át. Su­r­k. Az uj évet köszöntve: lelkem A hitnek karján ringatom : Hogy e feltűnt év rejti, hozza Ama napot, az én napom! Oh, akkor életem megújul! Izmom gyors lesz, vérem meleg; Kézen fognak, kik koszorúsan S dalolva körben lejtenek ; Az életnek rozsdája: a gond, Kór, kétség, bánat: egy se bánt! E várt napon lelkem utószor Cseng, villog fényes kard gyanánt. * * * S ha feltárul az áldozóknak Ama szent csarnok kapuja, S megzendül a győzelmi ének : Hallélujah! Hallélujah! Ha tömjénem javát az oltár Izzó tüzére hinthetem: Elég, elég lesz..! vén szolgádat Bocsásd el akkor Istenem. Tompa Mihály: A nemes fészek. Turgeneff után fordította Gr- Első rész. Kilenczedik fejezet. (Folytatás.) Andreics Péter szavának állott. Tudatta fiával, hogy anyja halálát s a kis Feodort nézve, visszaadja neki áldását és Sergejevna Melániát megtartja házá­nál. A fiatal nő két szobát kapott a középemeleten; apja bemutatta legtiszteltebb vendégeinek, a félszemű dandár parancsnok Skurechinnak és nejének, s két szolgálót meg egy kis legényt rendelt szolgálatára. Timotheevna Márta elbúcsúzott; Glafirát ez első pil­lanattól kezdve gyűlölte s egyetlen nap folytában há­romszor veszett össze vele. A szegény asszony eleinte bánkódott és idegen­kedett ; de utóbb beletörődött sorsába s hozzászokott apjához. Ez is megszokta sőt megszerette menyét, ám­bátor még enyelgéseiben is keresztülcsillant valami megvetés és csak nagy ritkán állott szóba vele. De legtöbbet szenvedett Sergejevna Melánia a sógorné­­tól. Glafina már anyja életében kezébe tudta fogni a ház gyeplőjét; mindnyájan, az apjától kezdve, meg­hódoltak neki; az ő engedelme nélkül senki sem ka­pott még egy darabka czukrot sem; inkább meghalt volna, semhogy a hatalmat más gazdasszon­nyal megosztaná — hát még egy ilyen asszon­nyal. Test­vérének házassága őt még jobban felháborította mint apját s eltökélte magában, hogy a pórsarjadék neve­lését ő fogja intézni; ekként Sergejevna Melánia az első pillanattól kezdve rabszolgájává lett. Hogy is akarhatott volna ő a hallgatag, a minduntalan meg­zavarodott és elrémlilt gyenge nő a makacs, kevély Glafirával megbirkózni? Nem múlt nap, hogy Glafira ne emlékeztette volna előbbi állapotjára ne dicsérte volna, hogy nem feledi el, ki legyen. Sergejevna Melánia ezen emlékeztetéseket és dicséreteket, bármi keserűek voltak is, szívesen elszenvedte volna ... de elvették tőle Fediát s ez mély fájdalommal töl­tötte el. Azon Ürügy alatt, hogy ő nem képes fia neve­lésével foglalkozni, úgy szólván sohasem eresztették hozzá; ezt Glafira vállalta magára. A gyermek vég­képen az ő hatalmába került. Ebbéli bánkódásában Sergejevna Melánia elkezdett Petrovics Ivánnak ri­­mánkodni, jönne már haza . Andreics Péter is kíván­kozott fia után, ámde ez leveleiben mindig talált egyik-másik Urü­gyet, miért nem jöhet, megköszönte atyjának, hogy neje gondját viseli, megköszönte a küldött pénzt, megígérte hogy jön­t és nem jött. El­végre az 1812-iki év beszólitotta a külföldről. Hatévi távollét után újra látva egymást apa és fiú összeölel­keztek és szóval sem említették további viszongásai­­kat; erre akkorában rá nem értek: egész Oroszország az ellenségre készült s mind a ketten érezték, hogy orosz vér pezseg ereikben. Andreics Péter egy egész honvédezredet ruhá­zott fel a maga költségén, de a háború végét érte, a veszély elvonult. Petrovics Iván újra unatkozni kez­dett, újra a távolba, azon világba sóvárgott vissza, mel­lyel össze volt nőve, melyben otthon érezte ma­gát. Sergejevna Melánia oly jelentéktelen volt előtte, hogy őt vissza nem tartóztathatta. Még reményei sem teljesedtek. Férje is úgy vélekedett, hogy sokkal il­lőbb Fedia nevelését Glafirára bízni. Petrovics Iván szegény neje e csapás alatt, a második elválás fáj­dalma alatt összeroskadott. A szemrehányásnak egyetlen szavát sem ejtette, de néhány nap alatt ha­lálra senyvedt; a mint éltében senkivel sem birt da­­czolni, úgy betegségével sem viaskodott; már elvesz­­tette szavát, már sik­ árnyak borultak arczára, de vonásaiban még akkor is mint mindig, a türelem két­sége és szelíd megadás voltak kifejezve; ugyanezen néma megadással pillantott Glafirára, s miként Pav­lovna Anna halálos ágyán megcsókolta vala Andreics Péter kezét, úgy most ő Glafira kezét szorította aj­kához, neki ajánlván egyetlen fiát — neki, Glafi­­rának! így végezte földi pályafutását e jó csendes te­remtés, mely Isten tudja miért, honos földjéből kité­­petve azonnal ismét eldobatott, eldobatott mint a föld­ből kirántott fa, ég felé fordulva gyökereivel; e te­remtés elfonnyadott elenyészett nyomtalanul, — és senki sem siratta. Sergejevna Melánia után csak szo­baleányai és Andreics Péter bánkódtak. Az öreg hij­­ját érezte jó arczának, hallgatag jelenlétének. — „Isten veled, néma báránykám,“ mormogta utolsó köszöntésekor. És midőn a maroknyi földet kopor­sójára, dobta, sírva fakadt. Ő maga sem élte túl több mint öt évvel. Csen­desen halt el Moszkvában, hová Glafinával és uno­kájával átköltözött vala, s megparancsolta hogy Pav­lovna Anna és Melánia mellé temessék. Petrovics Iván akkoriban Párisban élt mulatságból; hivatalát nem sokára 1815 után ott hagyta volt. Apja halálá­nak hírére elhatározta hogy visszatér Oroszországba. Gondjának kellett rá lenni, hogy a vagyont rendbe hozza, gondoskodni kellett Fediáról is, a­ki Glafira levele szerint már tizenkét éves volt, úgy hogy ko­molyan hozzá kelle látni neveléséhez. Tizedik fejezet: Petrovics Iván végkép angolosan tért meg Oroszországba: haját rövidre nyiratta, mereven ke­ményitett ingfodrot viselt és borsószinti hosszú felöl­tőt számtalan apró gallérral, arczának kifejezése fanyar volt, társalgása metsző s egyúttal közönyös, a fogán keresztül beszélt, nevetése váratlan jött s odvasan hangzott, beszélgetése merőben a politika s politikai gazdászat körül forgolódott; porter és vé­res marhasült szenvedélyei közé tartozott — ő, úgy­szólván merő Nagy-Britanniát lehelt, ennek szelle­métől egészen át volt hatva; hanem — különös do­log — midőn Petrovics Iván ily angolossá vált, egy­úttal hazafi is lett, legalább hazafinak vallotta ma­gát ; jóllehet Oroszországot roszul ismerte, orosz szo­kásokat nem követet és csodálatosan beszélt oroszul. A közönséges társalgásban beszédje teljben teli volt francziásságokkal, de alig hogy komoly tárgyak ke­rültek szóba, nyomban efféle kifejezésekkel élt Pe­trovics Iván, hogy: „az öniparnak újabb tanúságait feltárni“, „ez a természettel voltaképi módon nem egyezik“, s több efféle. Petrovics Iván néhány kéziratot hozott vala ma­gával, melyek* a kormány szabályozásának s tökéle­tesítésének tervezetére vonatkoztak; semmivel sem volt megelégedve a­mit látott, kivált pedig a rend­szer hiánya forralta fel epéjét. Nővérével találkozván első szava volt, hogy gyökeres javításokhoz kell fog­nia, hogy ezentúl mindenben új rendszer lesz alkal­mazva házánál. Petrovna Glafira nem felelt, össze­szorította fogát s dörmögte magának : „de hát akkor mi lesz majd velem?“ Hanem testvérével s ennek fiával a faluba érkezve, csakhamar megnyugodott.— A házban csakugyan estek némi változások. Az in­gyenélők s valamennyien a házhoz nem tartozók azon­nal száműzettek; fájdalom hogy ezek sorában két öreg asszony is szenvedett — az egyik vak, a másik gutaütött, meg még egy vén őrnagy Oesakoff idejé­ből, kit valójában nevezetes falánkságánál fogva csak komisz-t­enyérrel s lencsével szoktak vala hizlalni. Ki volt adva a parancs, hogy az előbbi vendégeket többé el ne fogadják; mindezek helyét ezentúl egy szőke, görvélyes báró pótolta, egy távol szomszéd s nagyon művelt, mégis nagyon ostoba ember. Moszkvából uj bútorok érkeztek; divatja lett a köpöládának, csengetyünek, mosdó-asztalkának; a reggelit más módon adták be; a különféle égett­ bo­­rok s a razafiák helyébe külföldi borok kerültek; az mások uj bérruhát kaptak; a családi czímer még ezen jelszóval toldatott meg : in recto virtus. Glafira hatalma tettleg legkevésbbé sem csök­kent ; minden kiadást és bevásárlást ő intézett mint annak előtte. Az elszászi születésű komornok, kit ura magával hozott volt a külföldről s kit nagyon pártolt, megkísértette ugyan kikötni Glafirával —­ de elvesz­tette helyét. A mi a gazdaságot, a jószág igazgatását illeti (mely dolgokba Petrovna Glafica szintén be­leavatkozott) , minden a régi kerékvágásban ma­radt, ámbátor Petrovics Iván több ízben kijelentette szándékát, hogy új életet hoz e zűrzavarba. Csupán a bérlet árát rugtatták fölebb egyik-másik helyen, meg a robotot tették terhesebbé, sőt a parasztoknak meg lett tiltva, hogy egyenest Petrovics Ivánhoz for­duljanak. A hazafi nagy megvetéssel viseltetett pol­gártársai iránt; Petrovics Iván rendszere csak Fe­­öiára terjedt ki teljes erejében : ennek nevelése va­lójában „gyökeres“ javítás alá került, — apja egyes­­egyedül vele foglalkozott. (Folytatjuk.)

Next