Magyarország, 1862. április (2. évfolyam, 75-99. szám)
1862-04-20 / 92. szám
ttalmazási épen csak a budgetre vonatkozhatok — egyébre nem. Ha tehát most a csak négy év múlva lejárandó bankszabadalom megújítását határozzák, akkor — a kivételes meghatalmazás korlátain túl — belenyúlnak a teljes birodalmi tanács jogaiba. Ily jogbitorlásban pedig implicite foglaltatnék azon vallomás, hogy a teljes birodalmi tanács létrejöttében, habár csak három év múlva, a centralisták maguk sem hisznek, mert különben ennek jogait nem lehetne így elkobozni. Ezt akarták-e tudatni a centralisták? Nehezen hisszük! Nem hisszük pedig azért, mert a centralisták alkotmányosoknak mondják magukat és igy nem óhajtják, hogy éveken át csak a birodalom nyugati fele bírjon alkotmányos képviselettel, a keleti fél pedig a korona korlátlan hatalmából kormányoztassék. Ha tehát alkotmányos indulatuk őszinte, akkor csak kettő lehetséges: vagy azt hiszik, hogy a teljes birodalmi tanács létrejövend és akkor nem lehet egy őt illető ügyben ekként praejudicálni; — vagy azt hiszik, hogy nem jövend létre és hogy a birodalom keleti felének külön képviselete leend és akkor ezen képviseletnek véleményadását be kell várni. Ha sem ezt, sem amazt nem akarják, akkor, miként mondjuk, nem tehetni fel egyebet,minthogy ők kizárólag maguk számára kivánják az alkotmányosságot, a birodalom másik felétől pedig évekre vonják el azt. Azt gondolják-e, hogy ily módon növeltetnék az állam hitele, javulna annak pénzügyi helyzete? — Fontolják meg ezt, mi részünkről diximus et salvavimus animam .... Önkénytelenül is eszünkbe jut itt egy esemény, mely több, mint tíz év előtt fordult elő Bécsben. Akkoriban a boldogult Krausz báró, volt finánczminiszter, ki a pénzhiányon segítendő, az ismeretes Reichsschatzscheine kibocsátásának eszméjével tépelődött. A báró elébb egy pár plutokratiai tekintély véleményét akarván meghallgatni, magához hivatta Bécs leggazdagabb bankárjait, köztük az öreg Sina bárót is. Mindegyik bankár más-más eszközöket ajánlott a pénzbeli baj enyhítésére, csak Sina hallgatott. „Nos, ön nem szól, báró?“ kérdé a pénzügyminiszter. „Kegyelmes úr“, felelt az ősz bankár, „ha pénztárnokom reggel csak 100,000 ftot talál pénztáramban és a postával érkezett levelekből azt látom, hogy barátim egy millióról rendelkeztek, melyet délig elő kell teremtenem, mit gondol excellentiád, mit teszek én ilyenkor?“ Krausz báró vállát vonntá. „Lássa, kegyelmes úr,“ folytatá a bankár, „akkor előveszek egy ekkora piczike papirost, rákom: Georg S. Sina, és délig megvan a millió. Gondoskodjék a magas kormány arról, hogy az osztrák állam is oly rendezett háztartással és annyi hitellel bírjon, mint az én csekély személyem, és akkor senkinek tanácsára nem fog szorulni; — míg pedig ez nem történik, addig minden tanácsadás hiábavaló!------------ Egy tekintet a szászok közelmúltjára s egyetemük működésére. II. (SI.) Alig hogy a szász egyetem jul. 2-án szerkesztett felirata Bécsbe érkezett, már is azon hír’ kezdet az ász városokban J terjedni, hogy az újra szerkesztés — illetőleg [kijavítás végett, vissza fog küldetni. Első volt — szokás szerint — Brassó, mely magát a teendő lépések iránt tájékozta, s követeinek azon utasítást küldé: „hogyha netalán az egyetemgyülés valamely töredékének, — minden várakozás ellenére sikerülne a feliratot megváltoztatni, haladéktalanul külön véleményt adjanak be, s a gyűlést hagyják oda.“ Ekkor valami erélyes lépésre valáak a brassóiak részéről elkészülve, azonban mindenki helyén és csendesen maradott. Előbbi czikkemet azzal végzem, hogy július 3-a után szemlét tartanak szász atyánkfiai seregük fölött, most hozzátehetem, hogy ez alkalommal a jobb és bal szárnynak megadattak az illő utasítások, a centrumnak helyt kelle maradnia, s csak az adott jelre kelle a szárnyakat óvatos előrelépés vagy visszahudás által támogatnia. Az első mozdulat, mint azt a t. olvasó e sorok kezdetén látható, a jobb szárnyat (Brassót) illető s ez emberségesen meg is tette a magáét; hátra volt a bal szárny maneuvere, s ezt tévé, midőn az egyetem julius 13-ki ülésében azon inditványnyal lépett fel : „jelöltessék ki a Saxenland határa alkotmányos (?) után, — állittassék szász udvari ágensség, s neveztessék ki egy bizottmány a szász nemzet kebeléből, mely szabályokat készítsen arról: kik juthatnak hivatali állomásokra a Saxenland területén.“ Láthatjuk tehát, hogy II.Szeben nemcsak külön kanczelláriával akará megajándékozni a szászokat, sőt még a Saxenland határainak kibarázdálásától sem riadt volna vissza. Azonban az indítványok nyomában — ellenindítványok vagy módosítások szoktak teremni, s így történt ez azon alkalommal is, a románok különösen ,,a hivatalképesség mehatározása iránt, alkotandó elvekhez“, nem viseltettek valami nagy bizalommal. Már július 20-dikán egyik szászsebes követ óvást kívánt jegyzőkönyvbe vétetni az iránt, hogy a „fundus regius“ ne neveztessék Saxenlandnak, s egyszersmind meghatároztatni óhajta az egyetem által, ha váljon az ilyszerű óvások, külön vitatkozás tárgyául fognak-e most és ezután szolgálni ; a szász egyetem gyűlés többsége feleletül egyszerűen napirendre tért át. Ámde ezzel a románok nem valának megelégedve, s július 22-kén az egyik szász városi követ új indítvánnyal lép fel arra nézve, hogy a „szász nemzeti universitás“ czíméből e szó „Szász“ hagyassák ki, miután az egyetem nemcsak a kisebb szász elemet, de a Királyföldön lakó nagyobb számú románokat is képviseli, és így azon elnevezést nem nevezheti helyesnek. A szászvárosi indítvány is ad acta tétetett. Hogy az ily eljárás a románokat ki nem elégítette, könnyű átlátni, miután ők épen attól kezdenek tartani, hogyha az universitás a Saxenland szempontjából hozandja határozatait, utoljára oly szabályokat alkotand nemcsak a hivatalképességre , de egyebekre is, hogy majd úgy járnak, mint 1848 előtt jártak a Királyföldön, midőn sem hivatalra nem juthattak — a román egyszerű irnokságra sem juthatott a szász magistrátusoknál, (igaz ugyan, hogy e tekintélyes hivatalt a szász salon nyelven Secretär-nek nevezték, de azért a pór szász „Zegimeschräwer“nek, hitta), — sőt még a czéhekbe sem vették őket — de még tanulni is inkább szerettek a messzebb fekvő magyar városok gymnásiumaiba járni, miért, azt ők tudták, — annyit azonban én is tudok, hogy egy bizonyos szász város középtanodájánál az volt a szabály 48 után is, hogy a tanuló, posztó ruhában járjon és így sok szegény román nem tanulhatott; vajjon igy volt-e ez más keritett városokban is, nem tudom. Ez okon akarák magukat biztosítani, s nem igen akarának kedvet mutatni a Szászföld kikerekitésére. Miután a szilárd állást foglalt szász centrum, az említett és több más román óvások mellőzésével kötelességét teljesité, a félkör alaku csatarendben újra a szárnyaknak kelle előhaladni. Julius 27-én a brassói követek következő inditvánnyal lépnek fel: „Miután a nemzeti egyetem által 1850. február 8-től, polg. és kat. parancsnok b. Wohlgemuth és cs. biztos Bach Eduárdnak a szász nemzet nevében benyújtott emlékirat, az egyes szász községek tudta és akarata nélkül nyujtatott be, az abban kijelentett lemondás a régi, megpróbált szász helyhatósági alkotmányról pedig a maga következményeiben kiszámíthatlan hátránya lehet : nyilvánittassék a nemzeti egyetem által teendő óvásban a kérdéses emlékirat, úgy lényegére, mint következményeire nézve, nem létezőnek, erőn és hatályon kivül helyezettnek.“ Íme a lelkiismeret szava hangosan beszélt, vagy talán csak állást változtattak ?! Később a „kisbiró“ újra elhallgatott, a minthogy 1862. márczius 10. és 11-én épen olyan forma történt, mint 1850. február 8-án. Julius 27-én (1861) a románok sem maradtak el kivánataikkal. Látván ugyanis, mily fontos kérdést pengetnek a brassói követek, ők is valami fontosról gondolkoztak és igy inditványozá Domzsa szászvárosi követ : ismerné el az egyetem a románokat a Királyföldön egyenjogú nemzetnek; az egyetem a szász orvosi követet 1848. ápril 3-ki határozatára utasitá, a tárgyat azonban fontosságánál fogva a bizottmányhoz küldő kidolgozás végett. Ez időtájban az egyetem haza oszlott, s ott folytak az előkészületek, azon esetre, ha majd az egyetem megnyílásának napja elérkezendett. Miért, miért nem, ez idő alatt az egyetemi követek nagy részben kicseréltettek, némelyek lemondottak, mások megbetegedtek, sőt voltak olyanok is, kik azon ürügy alatt léptek vissza, hogy magukat a tudományoknak kívánják szentelni; egy szóval határozottabb egyéniségek léptek helyükbe, bárha ezeken is megeshetik, hogy egy idő múlva költészetre adják magukat, mert működésük ideje alatt úgyis eleget ábrándoztak. A beállott csend után, az első lépést Szeben tette „aus der glänzenden Reihe“ (hogy a n.szebeni szinház 1848-beli hősének szavaival éljek), ugyanis november 11-ki ülésében kimondd: „hogy Szeben az összállam eszméjét minden következményeivel elfogadja.“ Úgy látszik, ott érezték meg legelőbb a provisorium izét, a minthogy a november 24-én, illetőleg deczember 7-én Királyhágón innen be is köszöntött.Ráadásul a comes a mostani erélyesebb helyettessel cseréltetett fel. Ily auspiciumok között nyittatott meg újra a szász nemzeti universitás nov. 24-én, miután e napig a „világos sejtelmek“ korszában a királyföldi hatóságok utasításai át valának kellőleg dolgozva, hogy a megkísértendő nagy munkára segédkéz nyujtassék; ez volt a centrum működése s az arczvonalba eső hagAva. A szász egyetem vezényletét a deczember 14-ei ülésben vette át a jelenlegi helyettes comes, kifejtvén beszédében : „hogy főtörekvése az leend, miszerint alkotmányos viszonyt állítson elő s hogy Erdélyt az összállammal szorosabb kapcsolatba hozza.“ Mennyire teljesíté első feladatát, az egyetem utóbbi határozataiból láthatjuk, — a második ígéretet, hogy fogja beváltani, arra nagyon kiváncsiak vagyunk. E beszédre Gull megjegyzi, hogy a szász nemzet nem mond le hagyományos politikájáról, mit, ez ünnepélyes kijelentés nélkül is, tudni lehete, s csak az vár még mindig bővebb magyarázatra: várjon az egész szász nép helyesnek találta-e Guíl megjegyzését, s nem létezik-e oly párt is, mely más politikát vall helyesnek; ha a hallgatást beleegyezésnek lehet tekinteni, úgy bizonnyal közegyetértés gyümölcsei, a közelebb hozott határozatok. Deczember 14-e még arról is nevezetes, hogy e napon neveztetett ki a hetes bizottmány, a mely azután, mint maga is megvallotta, hatáskörét áthágva, javaslatait 1862. febr. 3-án az egyetem elé terjeszté, hol is az előadó Gull által fel is olvastatott, de részletes tárgyalása előbb február 24-re halasztott, hanem előre nem látott akadályok miatt, márczius 10- és 11-ére maradott, amikor is, az egész munkálat lényegtelen módosításokkal el is fogadtatott, mégpedig ellenmondás nélkül. Voltak ugyan külön vélemények és óvások is, időközben, de ezek, a dolgon semmit sem változtattak, s csakis folytatását képezték a megkezdett rendszeres eljárásnak, a minthogy az ismert hetes munkálat alapelveit is különféle királyföldi hatóságok hozták indítványba egyenkint, s az ellenök készített óvások is oly formán válogattak azonban, hogy a mi ellen az egyik tiltakozik, azt a másik ismerje el, és így viszont, ezáltal az lön elérve, hogy a végzetteljes elvek iránti felelősség is, czélszerűen megoszlott — áll királyföldi hatóság között. Márczius 29-én aláírták azon feliratot az egyetem elnöke és egyik titkára, melybe a hetes munkálat belefoglaltatott, s melyet a márczius 12-ki gyűlés határzata értelmében, egy háromtagú küldöttségnek kell vala Bécsbe felvinni, a három között lévén maga a helyettes comes is. Közelebbről beszélek, hogy ez a kormányszékhez benyujtatott volna — ami azonban nem bizonyos. Az előadottakat mintegy útmutatásul kívántam a t. olvasó figyelmébe feleleveníteni, hogy egy történhető fordulat esetére — a szász nemzeti egyetem részéről— magát tájékozhassa, s ezt annál inkább czélszerünek tartom, miután máris szállongani kezd a hír, hogy szász atyánkfiai sejteni kezdik, hogy ők is Magyarországon vannak, és hogy a szorosabb államkapocsnak, előbb egész Magyarországot át kellene csatolnia, minek előtte ők is az Ígéret földére érhetnének ; mondják, e részben Brassó tenné az el TARCZA. A nemes fészek. TurgenefF után fordította 6. Második rész. Tizedik fejezet. (Folytatás). Midőn Kalitin összekelt Dmitrievna Máriával, Agafiára akarta bízni a gazdaságot; ámde ez vonakodott elfogadni ezen állomást, „tartván a megkisértetéstől.“ Kalitin rárivalkodott, Agafia mélyen bókolt s távozott. Az okos Kalitin ismerte az embereket: ő értette Agafiát s meg nem feledkezett róla. Átköltözvén a városba, Agafiát, saját beleegyezésével, dajkául rendelte Örzse mellé. Örzse eleinte félt az uj dajka komoly és szigorú tekintetétől; de csakhamar megszokta és szívből megszerette. Maga is komoly gyermek volt; vonásai Kalitinnak éles vésetű és szabályos arczélére emlékeztettek ; csak szeme nem hasonlított az apjáéhoz, abban szendeség, figyelem és jóság tükröződött, ami pedig gyermekeknél ritkaság. Babákkal nem szeretett játszani, hangosan és tartósan nem nevetett és magaviseletében komoly volt. Gondolkozóba nem gyakran esett, de ha igen, akkor nem történt hiába. Némi hallgatás után rendszerint azzal végezte, hogy kérdezősködve fordult valaki korosabbhoz, mi arra mutatott, hogy agyában az új benyomást meghányta — megforgatta vala. Már négy éves korában egészen tisztán beszélt. Atyjától félt, az érzés, melyet anyja irányában táplált, határozatlan volt; nem félt tőle, de nem is czirógatta őt; egyébiránt Agafiát sem czirógatta, jóllehet szerette. Ők folyvást együtt voltak, és különös volt, őket így együtt látni. Feketébe öltözve, feje fekete kendővel bekötve, a viasz gyanánt átlátszó, sovány, de még mindig szép és kifejezésteli arczu Agafia ott ül egyenest mint a gyertyaszál és harisnyát köt, lábánál kis székecskén ül Örzse, szintén valami munkával elfoglalva, vagy pedig világos szemecskéjét komlyan fölvetve hallgatja Agafia beszédét ; Agafia pedig nem beszél neki meséket. Komolyan, egyhangúan beszéli el neki a szent szűz, a szentek, a remeték, a szent mártyrnok életét; elbeszéli törzsének, mint éltek a szentek a sivatagokban, mint imádkoztak, mint szenvedtek éhséget és ínséget, — nem rettegtek az uralkodóktól, dicsérték az üdvözitőt; mint hoztak nekik Isten madárkái eledelt, mint engedelmeskedtek nekik a fenevadak; mint keltek ki virágok a helyeken, hol vérök lecsepegett. — „Sárga violák?“ kérdé egykor Örzse, ki a virágot nagyon szerette__Agafia komolyan és szerényen beszélt Örzsével, mintha maga is érezte volna, hogy hozzá voltaképen nem illik, ily szent és magasztos szavakat szólani. Örzse hallgatta — s a mindenütt jelen való, mindentudó Isten képe édes erővel nyomódott szivébe, tiszta, szent félelemmel töltötte el, s az üdvözitő valami közellé, ismerősévé, szinte rokonává vált; imádkozni is megtanította Agafia. Olykor korán hajnalban felköltötte Örzsét, hamarosan felöltöztette és suttomban a reggeli misére vezette ; Örzse lábujhegyen, alig lehellve haladott nyomában; a hajnal hideges derengése, a templom hűse s üressége, maga e váratlan kirándulásoknak titkos volta, a vigyázatos hazatérés a kis ágyacskába, — a tilosnak, különösnek, szentnek ezen szövetkezése megrendítette a leánykát és lehatott lelke legeslegmélyébe. Agafia, soha egy gáncsoskodó szóval sem illetett senkit, Örzsét sem szidta, ha roszul viselte magát. Csak hallgatott, ha valamivel nem volt megelégedve, és Örzse értette e hallgatást. Azon éleselmüségnél fogva, mely a gyermekeknek sajátjuk, nagyon jól tudta azt is, midőn Agafia másokkal nem volt megelégedve — akár Dmitrievna Máriával, akár Kalitinnal. Agafia három évig volt Örzse felvigyázója, helyét Moreau kisasszony pótolta. A szeles franczia nő azonban, száraz modorával és szokott felkiáltásával: „tout la c’est des hétises“ — ki nem űzhette Örzse szivéből az annyira megkedvelt dajkát; a mag nagyon is mély gyökeret vert immár. Aztán Ága fia, jóllehet nem dajkája többé Örzsének, ott maradt a házban; egykori növendékével gyakran találkozott s Örzse bizalmaskodott vele mint elébb. Timotheevna Mártával azonban, midőn ez a Kalitinék házába költözködött, Agafia nem fért jól össze. Agafia szigorú komolysága sehogysem tetszett a türelmetlen, akaratos öreg asszonynak. Agafia egy zárda látogatására kérezkedett ki s vissza nem tért többé. Tétova híre járt, hogy az óhitttek valamelyik zárdájába vonult vissza. A benyomás, melyet Agafia Örzsére gyakorolt vala, szivében el nem mosódott. Mint előbb, eljárt a misére, mintha ez ünnepély lett volna neki, kéjgyönyörrel, tartózkodó és szemérmes érzettel imádkozott, amit Dmitrievna Mária s maga Timotheevna Mária is nem kevéssé csodáltak, ámbár ez utóbbi szabad akartára hagyta Örzsét és csak buzgalmát akarta fékezni, nem is engedte meg, hogy,, sokat térdeljen , hogy im az nem nemesi szokás. Örzse jól tanúit, ámbátor nem könnyen; az Isten nem áldotta vala meg őt különös fényes tehetséggel, nagy ésszel, ő semmit sem tanult meg fáradság nélkül. Zongorát jól játszott, de csak Lemm maga tudta, mennyi bajába került vala ez. Sokat nem olvasott; nem voltak „saját szavai,“ hanem voltak saját gondolatai, — és saját maga útján haladott. Nem hiába hasonlított atyjához: ez sem kérdezte másoktól, hogy mitévő legyen. így serdült fel Örzse — nyugodtan, sietség nélkül; így érte el tizenkilenczedik évét. Bájoló volt a nélkül, hogy azt maga tudta volna. Mindenik mozdulatában önkénytelen, mesterkéletlen kellem nyilatkozott; szavában tiszta ifjúság ezüstje csengett, a legkisebb örömérzet igéző mosolyt csalt ajkára, mélységes fényt és titokzatos nyájasságot kölcsönzött égő szemének. A kötelesség érzetétől áthatva, jóllehet tartva tőle, nehogy másokat megsértsen, jó és szelíd szívvel megáldva, mindenkit szeretett, de különösen senkit, csak egyedül Istent szerette lelkesedve, szemérmesen és gyöngéden. Lavreczky volt az első, aki csendes, benső életében megzavarta vala... Ilyen volt Örzse. Tizenegyedik fejezet. Lavreczky másnap tizenkét óra felé Kalitinékhoz mene; útközben Pansinnal találkozik, aki kalapját szemöldökéig lehúzva elnyargal vala mellette. Kalitinéknál Lavreczkyt el nem fogadták — ismeretségük óta ez először történt. Dmitrievna Mária aludt;—„feje fáj“ jelenté az inas. Timotheevna Márta és Michailovna Lisavéta „nincsenek itthon.“ Lavreczky a kert körül járt — kelt, remélve, hogy megpillantja Örzsét. De senkit sem látott. Két óra múlva visszatért s ugyanazon választ kapta, miközben az inas görbén nézett reá. Lavreczky illetlen dolognak tartotta egyazon nap háromszor kopogtatni ugyanazon házon s elhatározta magában, hogy Vasziljevszkojba rándul, ahol azonkívül is volt dolga. Útközben szebbnél szebb légvárakat építgetett, de nagynénje falvában kimondhatatlan bánat lepte meg; megszólná Antalt, de, mintegy szántszándékkal, az öregnek sem voltak vidám gondolatai. Elmondá Lavreczkynak, hogy Petrovna Glafira, halála előtt saját maga kezét megmarta, s néhány pillanatnyi hallgatás után hozzátévé: — „úgy ám, minden ember saját maga falatjául van rendelve.“ Késő volt már, mire Lavreczky visszaindult. A tegnapi hangok zsibongtak körötte, szívében egész, szende tisztaságában kelt elő Orzse képe; oly boldogító volt a gondolat, hogy Orzse őt szereti, és megnyugodva, boldogan érkezik kis házikójához. Az első, ami a pitvarba léptekor megdöbbentő, valami pacsuli-szag volt, melyet nem szenvedhetett; itt nagy ládák s kiti podgyász voltak felrakodva, az elésiető komornok arczát különösnek találá. Számot sem vetve gondolataival, a terembe lépe..........Eléje, a pamlagról fölkelvén, takargatva halvány arczát batiszt-kendővel egy hölgy jőve fekete selyemruhában, egy-kettőt előre lépe, szépen fésült, illatos fejét lehajtá — és lábához omlott..........csak most ismert reá. E hölgy felesége volt. Lélekzete elakadt........a falhoz támaszkodott. „Tódor! ne kergessen el!“ szóla francziául és szava éli kés gyanánt metszette keresztül Lavreczky szivét. Ész nélkül meresztette rá szemét, de önkénytelen is észrevevé, hogy neje fehérebb, erősebb lett. „Tódor,“ folytatá, időről időre fölvetve szemét, és rózsaszín körmü, szép kezét óvatosan kujcsolva. — „Tódor, én vétettem ön ellen, többet mondok, én bűnös vagyok, de hallgasson meg; gyötör a bűnbánat; terhére lettem önmagamnak, nem viselhettem el többé helyzetemet; mily gyakran jutott eszembe, hogy önhöz forduljak, de féltem haragjától; eltökéltem magamban, hogy eltépek minden köteléket, mely a múlthoz csatol........puis, j ’ai été si malade, — oly beteg voltam,“ tévé hozzá s kezével végig simitá homlokát és arczát, — „fölhasználtam a halálomról szállongó hirt s odahagytam mindent; seholsem mulatva, siettem ide éjjel-nappal; sokáig tétováztam, megjelenjek-e ön előtt, birám előtt — paraitre devant vous, mon juge! végre rászántam magamat, hogy ide utazzam, mert megemlékeztem állandó jóságára; hollétét Moszkvában tudtam meg. Higyje meg,a folytatá lassan fölemelkedve a padozatról s a szék szélére ülve, „gyakran gondoltam a halálra s elég bátorságom lett volna magamat kivégezni! — Oh ! nekem most az élet elviselhetetlen teher! De leányomra, Adára gondoltam, s ez tartóztatott: ő itt van, a szomszéd szobában alszik, a szegény gyermek! El van fáradva — fogja őt látni; ő legalább ártatlan ön előtt... • és oly szerencsétlen, oly szerencsétlen!“ kiálta Madame Lavreczky s könnyekre fakadt. (Folyt, következik.)