Magyarország, 1862. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1862-04-20 / 92. szám

ttalmazási épen csak a budget­re vonatkozhatok — egyébre nem. Ha tehát most a csak négy év múlva lejárandó bankszabadalom megújí­tását határozzák, akkor — a kivételes megha­talmazás korlátain túl — belenyúlnak a teljes birodalmi tanács jogaiba. Ily jogbitorlásban pedig implicite foglaltatnék azon vallomás, hogy a teljes birodalmi tanács létrejöttében, habár csak három év múlva, a centralisták maguk sem hisznek, mert különben ennek jo­gait nem lehetne így elkobozni. Ezt akarták-e tudatni a centralisták? Ne­hezen hisszük! Nem hisszük pedig azért, mert a centra­listák alkotmányosoknak mondják ma­gukat és igy nem óhajtják, hogy éveken át csak a birodalom nyugati fele bírjon alkotmá­nyos képviselettel, a keleti fél pedig a korona korlátlan hatalmából kormányoztassék. Ha tehát alkotmányos indulatuk őszinte, akkor csak kettő lehetséges: vagy azt hiszik, hogy a teljes birodalmi tanács létrejövend és akkor nem lehet egy őt illető ügyben ekként praejudicálni; — vagy azt hiszik, hogy nem jövend létre és hogy a birodalom keleti felé­nek külön képviselete leend és akkor ezen képviseletnek véleményadását be kell várni. Ha sem ezt, sem amazt nem akarják, akkor, miként mondjuk, nem tehetni fel egyebet,mint­hogy ők kizárólag maguk számára kivánják az alkotmányosságot, a birodalom másik felé­től pedig évekre vonják el azt. Azt gondolják-e, hogy ily módon növeltetnék az állam hitele, javulna annak pénzügyi helyzete? — Fontol­ják meg ezt, mi részünkről diximus et salvavi­­mus animam .... Önkénytelenül is eszünkbe jut itt egy ese­mény, mely több, mint tíz év előtt fordult elő Bécsben. Akkoriban a boldogult Krausz báró, volt finánczminiszter, ki a pénzhiányon segí­tendő, az ismeretes Reichsschatzscheine kibo­csátásának eszméjével tépelődött. A báró elébb egy pár plutokratiai tekintély véleményét akarván meghallgatni, magához hivatta Bécs leggazdagabb bankárjait, köztük az öreg Sin­a bárót is. Mindegyik bankár más-más eszközö­ket ajánlott a pénzbeli baj enyhítésére, csak Sina hallgatott. „Nos, ön nem szól, báró?“ kérdé a pénzügyminiszter. „Kegyelmes úr“, felelt az ősz bankár, „ha pénztárnokom reggel csak 100,000 ftot talál pénztáramban és a postával érkezett levelekből azt látom, hogy barátim egy millióról rendelkeztek, melyet dé­lig elő kell teremtenem, mit gondol excellen­­tiád, mit teszek én ilyenkor?“ Krausz báró vállát vonntá. „Lássa, kegyelmes úr,“ folytatá a bankár, „akkor előveszek egy ekkora piczike papirost, rák­om: Georg S. Sina, és délig megvan a millió. Gondoskodjék a magas kor­mány arról, hogy az osztrák állam is oly ren­dezett háztartással és annyi hitellel bírjon, mint az én csekély személyem, és akkor senki­nek tanácsára nem fog szorulni; — míg pedig ez nem történik, addig minden tanácsadás hiábavaló!------------­ Egy tekintet a szászok közelmúltjára s egyetemük működésére. II. (SI.) Alig hogy a szász egyetem jul. 2-án szerkesztett felirata Bécsbe érkezett, már is azon hír’ kezde­t az ás­z vá­r­os­okban­ J ter­je­dni, hogy az újra szerkesztés — illetőleg [kijavítás végett, vissza fog küldetni. Első volt — szokás szerint — Brassó, mely magát a teendő lépé­sek iránt tájékozta, s követeinek azon utasítást küldé: „hogyha netalán az egyetemgyülés va­lamely töredékének, — minden várakozás el­lenére sikerülne a feliratot megváltoztatni, ha­ladéktalanul külön véleményt adjanak be, s a gyűlést hagyják oda.“ Ekkor valami erélyes lépésre valáak a brassóiak részéről elkészülve, azonban mindenki helyén és csendesen ma­radott. Előbbi czikkemet azzal végzem, hogy jú­lius 3-a után szemlét tartanak szász atyánk­fiai seregük fölött, most hozzá­tehetem, hogy ez alkalommal a jobb és bal szárnynak meg­adattak az illő utasítások, a centrumnak helyt kelle maradnia, s csak az adott jelre kelle a szárnyakat óvatos előrelépés vagy visszahu­­dás által támogatnia. Az első mozdulat, mint azt a t. olvasó e sorok kezdetén látható, a jobb szárnyat (Brassót) illető s ez emberségesen meg is tette a magáét; hátra volt a bal szárny ma­­neuvere, s ezt tévé, midőn az egyetem julius 13-ki ülésében azon inditványnyal lépett fel : „jelöltessék ki a Saxenland határa alkotmá­nyos (?) után, — állittassék szász udvari ágensség, s neveztessék ki egy bizottmány a szász nemzet kebeléből, mely szabályokat ké­szítsen arról: kik juthatnak hivatali állomá­sokra a Saxenland területén.“ Láthatjuk tehát, hogy II.­Szeben nemcsak külön kanczelláriával akará megajándékozni a szászokat, sőt még a Saxenland határainak kibarázdálásától sem riadt volna vissza. Azonban az indítványok nyomában — ellenindítványok vagy módosí­tások szoktak teremni, s így történt ez azon alkalommal is, a románok különösen ,,a hiva­talképesség mehatározása iránt, alkotan­dó elvekhez“, nem viseltettek valami nagy bizalommal. Már július 20-dikán egyik szászsebes­ követ óvást kívánt jegyzőkönyv­be vétetni az iránt, hogy a „fundus re­­gius“ ne neveztessék Saxenlandnak, s egyszer­smind meghatároztatni óhajta az egyetem ál­tal, ha váljon az ilyszerű­ óvások, külön vitat­kozás tárgyául fognak-e most és ezután szol­gálni ; a szász egyetem­ gyűlés többsége fele­letül egyszerűen napirendre tért át. Ámde ezzel a románok nem valának meg­elégedve, s július 22-kén az egyik szász városi követ új indítván­nyal lép fel arra nézve, hogy a „szász nemzeti universitás“ czíméből e szó „S­z­á­s­z“ hagyassák ki, miu­tán az egyetem nemcsak a kisebb szász ele­met, de a Királyföldön lakó nagyobb számú románokat is képviseli, és így azon elnevezést nem nevezheti helyesnek. A szászvárosi indít­vány is ad acta tétetett. Hogy az ily eljárás a románokat ki nem elégítette, könnyű átlátni, miután ők épen attól kezdenek tartani, hogy­ha az universitás a Saxenland szempontjából hozandja határozatait, utoljára oly szabályokat alkotand nemcsak a hivatalképességre , de egyebekre is, hogy majd úgy járnak, mint 1848 előtt jártak a Királyföldön, midőn­ sem hivatalra nem juthattak — a román egyszerű irnokságra sem juthatott a szász magistrátu­­soknál, (igaz ugyan, hogy e tekintélyes hiva­talt a szász salon nyelven Secretär-nek nevez­ték, de azért a pór szász „Zegimeschräwer“­­nek, hitta), — sőt még a czéhekbe sem vették őket — de még tanulni is inkább szerettek a messzebb fekvő magyar városok gymnásiumai­­ba járni, miért, azt ők tudták, — annyit azon­ban én is tudok, hogy egy bizonyos szász vá­ros középtanodájánál az volt a szabály 48 után is, hogy a tanuló, posztó ruhában járjon és így sok szegény román nem tanulhatott; vaj­jon igy volt-e ez más keritett városokban is, nem tudom. Ez okon akarák magukat biztosí­tani, s nem igen akarának kedvet mutatni a Szászföld kikerekitésére. Miután a szilárd állást foglalt szász cen­trum, az említett és több más román óvá­sok mel­lőzésével kötelességét teljesité, a félkör alaku csatarendben újra a szárnyaknak kelle előha­ladni. Julius 27-én a brassói követek követ­kező inditván­nyal lépnek fel: „Miután a nem­zeti egyetem által 1850. február 8-től, polg. és kat. parancsnok b. Wohlgemuth és cs. biztos Bach Eduárdnak a szász nemzet nevében be­nyújtott emlékirat, az egyes szász községek tudta és akarata nélkül nyujtatott be, az ab­ban kijelentett lemondás a régi, megpróbált szász helyhatósági alkotmányról pedig a maga következményeiben kiszámíthatlan hát­­ránya lehet : nyilvánittassék a nemzeti egyetem által teendő óvásban a kérdéses emlékirat, úgy lényegére, mint következ­ményeire nézve, nem létezőnek, erőn és hatályon kivül helyezettnek.“ Íme a lelkiisme­ret szava hangosan beszélt, vagy talán csak állást változtattak ?! Később a „kisbiró“ újra elhallgatott, a minthogy 1862. márczius 10. és 11-én épen olyan forma történt, mint 1850. február 8-án. Julius 27-én (1861) a románok sem maradtak el kivánataikkal. Látván ugyan­is, mily fontos kérdést pengetnek a brassói követek, ők is valami fontosról gondolkoztak és igy inditványozá Domzsa szászvárosi kö­vet : ismerné el az egyetem a románokat a Ki­rályföldön egyenjogú nemzetnek; az egyetem a szász orvosi követet 1848. ápril 3-ki határo­zatára utasitá, a tárgyat azonban fontosságá­nál fogva a bizottmányhoz küldő kidolgozás végett. Ez időtájban az egyetem haza oszlott, s ott folytak az előkészületek, azon esetre, ha majd az egyetem megnyílásának napja elérke­­zendett. Miért, miért nem, ez idő alatt az egye­temi követek nagy részben kicseréltettek, né­melyek lemondottak, mások megbetegedtek, sőt voltak olyanok is, kik azon ürügy alatt lép­tek vis­sza, hogy magukat a tudományoknak kívánják szentelni; egy szóval határozottabb egyéniségek léptek helyükbe, bárha ezeken is megeshetik, hogy egy idő múlva költészetre adják magukat, mert működésük ideje alatt úgyis eleget ábrándoztak. A beállott csend után, az első lépést Sze­­ben tette „aus der glänzenden Reihe“ (hogy a n.­szebeni szinház 1848-beli hősének szavaival éljek), ugyanis november 11-ki ülésében ki­mondd: „hogy Szeben az összállam eszméjét minden következményeivel elfogadja.“ Úgy látszik, ott érezték meg legelőbb a provisorium izét, a minthogy a november 24-én, illetőleg deczember 7-én Királyhágón innen be is kö­­szöntött.Ráadásul a comes a mostani erélyesebb helyettessel cseréltetett fel. Ily auspiciumok kö­­zött nyittatott meg újra a szász nemzeti univer­sitás nov. 24-én, miután e napig a „világos sejtelmek“ korszában a királyföldi hatóságok utasításai át valának kellőleg dolgozva, hogy a megkísértendő nagy munkára segédkéz nyujtassék; ez volt a centrum működése s az arczvonalba eső­ hagA­va. A szász egyetem vezényletét a deczember 14-ei ülésben vette át a jelenlegi helyettes comes, kifejtvén beszédében : „hogy főtörek­vése az leend, miszerint alkotmányos viszonyt állítson elő s hogy Erdélyt az összállammal szorosabb kapcsolatba hozza.“ Mennyire telje­síté első feladatát, az egyetem utóbbi határo­zataiból láthatjuk, — a második ígéretet, hogy fogja beváltani, arra nagyon kiváncsiak va­gyunk. E beszédre Gull megjegyzi, hogy a szász nemzet nem mond le hagyományos poli­tikájáról, mit, ez ünnepélyes kijelentés nélkül is, tudni lehete, s csak az vár még mindig bő­vebb magyarázatra: várjon az egész szász nép helyesnek találta-e Guíl megjegyzését, s nem létezik-e oly párt is, mely más politikát vall helyesnek; ha a hallgatást beleegyezésnek le­het tekinteni, úgy bizon­nyal közegyetértés gyümölcsei, a közelebb hozott határozatok. Deczember 14-e még arról is nevezetes, hogy e napon neveztetett ki a hetes bizottmány, a mely azután, mint maga is megvallotta, hatás­körét áthágva, javaslatait 1862. febr. 3-án az egyetem elé terjeszté, hol is az előadó Gull által fel is olvastatott, de részletes tárgyalása előbb február 24-re halasztott, hanem előre nem látott akadályok miatt, márczius 10- és 11-ére maradott,­­ a­mikor is, az egész mun­kálat lényegtelen módosításokkal el is fogadta­tott, még­pedig ellenmondás nélkül. Voltak ugyan külön vélemények és óvások is, időköz­ben, de ezek, a dolgon semmit sem változtat­tak, s csak­is folytatását képezték a megkez­dett rendszeres eljárásnak, a minthogy az is­mert hetes munkálat alapelveit is különféle király­földi hatóságok hozták indítványba egyenkint, s az ellenök készített óvások is oly formán válogattak azonban, hogy a mi ellen az egyik tiltakozik, azt a másik ismerje el, és így viszont, ezáltal az lön elérve, hogy a vég­zetteljes elvek iránti felelősség is, czélszerűen megoszlott — áll királyföldi hatóság között. Márczius 29-én aláírták azon feliratot az egyetem elnöke és egyik titkára, melybe a he­tes munkálat belefoglaltatott, s melyet a már­czius 12-ki gyűlés határzata értelmében, egy háromtagú küldöttségnek kell vala Bécsbe fel­vinni, a három között lévén maga a helyettes comes is. Közelebbről beszélek, hogy ez a kormányszékhez benyujtatott volna — a­mi azonban nem bizonyos. Az előadottakat mintegy útmutatásul kí­vántam a t. olvasó figyelmébe feleleveníteni, hogy egy történhető fordulat esetére — a szász nemzeti egyetem részéről— magát tájékozhassa, s ezt annál inkább czélszerünek­ tartom, miután már­is szállongani kezd a h­ír, hogy szász atyánk­fiai sejteni kezdik, hogy ők is Magyarországon vannak, és hogy a szorosabb államkapocsnak, előbb egész Magyarországot át kellene csatol­nia, minek előtte ők is az Ígéret földére érhet­nének ; mondják, e részben Brassó tenné az el­ TARCZA. A nemes fészek. TurgenefF után fordította 6. Második rész. Tizedik fejezet. (Folytatás). Midőn Kalitin összekelt Dmitrievna Máriával, Agafiára akarta bízni a gazdaságot; ámde ez vona­kodott elfogadni ezen állomást, „tartván a megkisér­­tetéstől.“ Kalitin rárivalkodott, Agafia mélyen bókolt s távozott. Az okos Kalitin ismerte az embereket: ő értette Agafiát s meg nem feledkezett róla. Átköltöz­vén a városba, Agafiát, saját beleegyezésével, dajkául rendelte Örzse mellé. Örzse eleinte félt az uj dajka komoly és szigorú tekintetétől; de csakhamar megszokta és szívből meg­szerette. Maga is komoly gyermek volt; vonásai Ka­­litinnak éles vésetű és szabályos arczélére emlékez­­­tettek ; csak szeme nem hasonlított az apjáéhoz, ab­ban szendeség, figyelem és jóság tükröződött, a­mi pedig gyermekeknél ritkaság. Babákkal nem szeretett játszani, hangosan és tartósan nem nevetett és maga­viseletében komoly volt. Gondolkozóba nem gyakran esett, de ha igen, akkor nem történt hiába. Némi hallgatás után rendszerint azzal végezte, hogy kér­dezősködve fordult valaki korosabbhoz, mi arra mu­tatott, hogy agyában az új benyomást meghányta — megforgatta vala. Már négy éves korában egészen tisztán beszélt. Atyjától félt, az érzés, melyet anyja irányában táplált, határozatlan volt; nem félt tőle, de nem is czirógatta őt; egyébiránt Agafiát sem czi­­rógatta, jóllehet szerette. Ők folyvást együtt voltak, és különös volt, őket így együtt látni. Feketébe öl­tözve, feje fekete kendővel bekötve, a viasz gyanánt átlátszó, sovány, de még mindig szép és kifejezésteli arczu Agafia ott ül egyenest mint a gyertyaszál és harisnyát köt, lábánál kis székecskén ül Örzse, szin­tén valami munkával elfoglalva, vagy pedig világos szemecskéjét kom­­lyan fölvetve hallgatja Agafia be­szédét ; Agafia pedig nem beszél neki meséket. Ko­molyan, egyhangúan beszéli el neki a szent szűz, a szentek, a remeték, a szent mártyrnok életét; elbeszéli t­örzsének, mint éltek a szentek a sivatagokban, mint imádkoztak, mint szenvedtek éhséget és ínséget, — nem rettegtek az uralkodóktól, dicsérték az üdvözi­­tőt; mint hoztak nekik Isten madárkái eledelt, mint engedelmeskedtek nekik a fenevadak; mint keltek ki virágok a helyeken, hol vérök lecsepegett. — „Sárga violák?“ kérdé egykor Örzse, ki a virágot na­gyon szerette__Agafia komolyan és szerényen be­szélt Örzsével, mintha maga is érezte volna, hogy hozzá voltaképen nem illik, ily szent és magasztos szavakat szólani. Örzse hallgatta — s a mindenütt jelen való, min­dentudó Isten képe édes erővel nyomódott szivébe, tiszta, szent félelemmel töltötte el, s az üdvözitő vala­mi közellé, ismerősévé, szinte rokonává vált; imád­kozni is megtanította Agafia. Olykor korán hajnalban felköltötte Örzsét, hamarosan felöltöztette és suttom­­ban a reggeli misére vezette ; Örzse lábujhegyen, alig lehellve haladott nyomában; a hajnal hidege­s deren­gése, a templom hű­se s üressége, maga e váratlan ki­rándulásoknak titkos volta, a vigyázatos hazatérés a kis ágyacskába, — a tilosnak, különösnek, szentnek ezen szövetkezése megrendítette a leánykát és leha­tott lelke legeslegmélyébe. Agafia, soha egy gáncsos­­kodó szóval sem illetett senkit, Örzsét sem szidta, ha roszul viselte magát. Csak­ hallgatott, ha valamivel nem volt megelégedve, és Örzse értette e hallgatást. Azon éleselmüségnél fogva, mely a gyermekeknek sa­játjuk, nagyon jól tudta azt is, midőn Agafia mások­kal nem volt megelégedve — akár Dmitrievna Máriá­val, akár Kalitinnal. Agafia három évig volt Örzse felvigyázója, helyét Moreau kisasszony pótolta. A szeles franczia nő azonban, száraz modorával és szo­kott felkiáltásával: „tout l­a c’est des hétises“ — ki nem űzhette Örzse szivéből az annyira megkedvelt dajkát; a mag nagyon is mély gyökeret vert immár. Aztán Ága fia, jóllehet nem dajkája többé Örzsének, ott maradt a házban; egykori növendékével gyakran találkozott s Örzse bizalmaskodott vele mint elébb. Timotheevna Mártával azonban, midőn ez a Kalitinék házába költözködött, Agafia nem fért jól össze. Agafia szigorú komolysága sehogysem tetszett a türelmetlen, akaratos öreg asszonynak. Agafia egy zárda látoga­tására kérezkedett ki s vissza nem tért többé. Tétova híre járt, hogy az óhitttek valamelyik zárdájába vonult vissza. A benyomás, melyet Agafia Örzsére gyakorolt vala, szivében el nem mosódott. Mint előbb, eljárt a misére, mintha ez ünnepély lett volna neki, kéjgyö­­n­yörrel, tartózkodó és szemérmes érzettel imádko­zott, a­mit Dmitrievna Mária s maga Timotheevna Mária is nem kevéssé csodáltak, ámbár ez utóbbi szabad akartára hagyta Örzsét és csak buzgalmát akarta fékezni, nem is engedte meg, hogy,, sokat tér­deljen , hogy im az nem nemesi szokás. Örzse jól ta­núit, ámbátor nem könnyen; az Isten nem áldotta vala meg őt különös fényes tehetséggel, nagy és­szel, ő semmit sem tanult meg fáradság nélkül. Zongorát jól játszott, de csak Lemm maga tud­ta, mennyi bajába került vala ez. Sokat nem olvasott; nem voltak „saját szavai,“ hanem voltak saját gon­dolatai, — és saját maga útján haladott. Nem hiába hasonlított atyjához: ez sem kérdezte másoktól, hogy mitévő legyen. így serdült fel Örzse — nyugodtan, sietség nélkül; így érte el tizenkilenczedik évét. Bájoló volt a nélkül, hogy azt maga tudta vol­na. Mindenik mozdulatában önkénytelen, mesterké­letlen kellem nyilatkozott; szavában tiszta ifjúság ezüstje csengett, a legkisebb örömérzet igéző mosolyt csalt ajkára, mélységes fényt és titokzatos nyájassá­got kölcsönzött égő szemének. A kötelesség érzetétől áthatva, jóllehet tartva tőle, nehogy másokat megsért­sen, jó és szelíd szívvel megáldva, mindenkit szere­tett, de különösen senkit, csak egyedül Istent sze­rette lelkesedve, szemérmesen és gyöngéden. Lav­­reczky volt az első, a­ki csendes, benső életében megzavarta vala... Ilyen volt Örzse. Tizenegyedik fejezet. Lavreczky más­nap tizenkét óra felé Kalitinék­­­hoz mene; útközben Pansinnal találkozik, a­ki ka­lapját szemöldökéig lehúzva elnyargal vala mellette. Kalitinéknál Lavreczkyt el nem fogadták — isme­retségük óta ez először történt. Dmitrievna Mária aludt;—„feje fáj“ jelenté az inas. Timotheevna Márta és Michailovna Lisavéta „nincsenek itthon.“ Lav­reczky a kert körül járt — kelt, remélve,­­ hogy meg­pillantja Örzsét. De senkit sem látott. Két óra múlva visszatért s ugyanazon választ kapta, mi­közben az inas görbén nézett reá. Lavreczky illetlen dolognak tartotta egyazon nap háromszor kopogtatni ugyan­azon házon s elhatározta magában, hogy Vasziljevsz­­kojba rándul, a­hol azonkívül is volt dolga. Útközben szebbnél szebb légvárakat építgetett, de nagynénje falvában kimondhatatlan bánat lepte meg; megszó­lná Antalt, de, mintegy szántszándékkal, az öregnek sem voltak vidám gondolatai. Elmondá Lavreczky­­nak, hogy Petrovna Glafira, halála előtt saját maga kezét megmarta, s néhány pillanatnyi hallgatás után hozzátévé: — „úgy ám, minden ember saját maga fa­latjául van rendelve.“ Késő volt már, mire Lavreczky visszaindult. A tegnapi hangok zsibongtak körötte, szívében egész, szende tisztaságában kelt elő Orzse képe; oly boldogító volt a gondolat, hogy Orzse őt szereti, és megnyugodva, boldogan érkezik kis házi­kójához. Az első, a­mi a pitvarba léptekor megdöbbentő, valami pacsuli-szag volt, melyet nem szenvedhetett; itt nagy ládák s kiti podgyász voltak felrakodva, az elésiető komornok arczát különösnek találá. Számot sem vetve gondolataival, a terembe lépe..........Eléje, a pamlagról fölkelvén, takargatva halvány arczát batiszt-kendővel egy hölgy jőve fekete selyemruhá­ban, egy-kettőt előre lépe, szépen fésült, illatos fejét lehajtá — és lábához omlott..........csak most ismert reá. E hölgy felesége volt. Lélekzete elakadt........a falhoz támaszkodott. „Tódor! ne kergessen el!“ szóla francziául és szava éli­­ kés gyanánt metszette keresztül Lavreczky szivét. Ész nélkül meresztette rá szemét, de önkény­telen is észrevevé, hogy neje fehérebb, erősebb lett. „Tódor,“ folytatá, időről időre fölvetve szemét, és rózsaszín körmü, szép kezét óvatosan kujcsolva. — „Tódor, én vétettem ön ellen, többet mondok, én bűnös vagyok, de hallgasson meg; gyötör a bű­nbá­­nat; terhére lettem önmagamnak, nem viselhettem el többé helyzetemet; mily gyakran jutott eszembe, hogy önhöz forduljak, de féltem haragjától; eltökél­tem magamban, hogy eltépek minden köteléket, mely a múlthoz csatol........puis, j ’ai été si malade, — oly beteg voltam,“ tévé hozzá s kezével végig simitá homlokát és arczát, — „fölhasználtam a halálomról szállongó hirt s odahagytam mindent; seholsem mu­latva, siettem ide éjjel-nappal; sokáig tétováztam, megjelenjek-e ön előtt, birám előtt — paraitre devant vous, mon juge! végre rászántam magamat, hogy ide utazzam, mert megemlékeztem állandó jóságára; hol­létét Moszkvában tudtam meg. Higyje meg,a folytatá lassan fölemelkedve a padozatról s a szék szélére ülve, „gyakran gondoltam a halálra s elég bátorságom lett volna magamat kivégezni! — Oh ! nekem most az élet elviselhetetlen teher! De leányomra, Adára gondoltam, s ez tartóztatott: ő itt van, a szomszéd szobában alszik, a szegény gyermek! El van fárad­va — fogja őt látni; ő legalább ártatlan ön előtt... • és oly szerencsétlen, oly szerencsétlen!“ kiálta Ma­dame Lavreczky s könnyekre fakadt. (Folyt, következik.)

Next