Magyarország, 1862. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1862-05-28 / 123. szám

JSG­-1.— II. évfolyam. Szerda május 28. SZERKESZTŐSÉGI IRODA Ujtér 2. sz. 2. emelet. KIADÓ-HIVATAL Ujtér 4. 87. földszint. T. MUNKATÁRSAINK kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő­séghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények a kiadó­ hivatalhoz intézendők. Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. 123. SZ. HIRDETMÉNYEK DÍJA : 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. Egyes példányok Kilián György, Osterlamm K., Lampel Róbert és Eggenberger Nándor könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. ME aJELE­N ünnep- és vasárnapot követő napok kivé­telével minden nap. ELŐFIZETÉSI ÁR! Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft FEST, május 27. Külföldi szemle. Keletről fontos tudósításaink vannak. Ezek kö­zé nem számláljuk csupán tizennégy zászlóalj török katona és 3000 portyázó bevonulását a montenegrói területre. Ugyanakkor, midőn e hírt vesszük, a tö­rökök megveretéséről olvasunk, némelyek szerint Spaznál, honnan bevonulni akartak — mások sze­rint a dugai szorosban. Ez annyit jelent, hogy a porta elvetette újonnan Oroszország ajánlatát, Montenegró függetlenítését illetőleg. A montenegrói fejedelem titkára Vacsiik, ki Bécsben tartózkodása alatt több politikai notabilitások — nevezetesen Rechberg gr. által is fogadtatott, a birodalomi szék­városból hirtelen Cettinjébe utazott.Nem ártana tudni, melyik követség irodájában nyert utasításokkal? Azon hiedelem, hogy némely hatalmak a török keresztyén alattvalók javára be akarnak avatkozni; bizonyos irány a menekültek részéről, melyet a franczia lapok oly hévvel felölelnek, s mely a Balkántól a Kárpáto­kig s Adriától a Feketetengerig terjedő szövetség eszméjében ringatja magát: azt látszanék mutatni, hogy e beavatkozni szándékozó hatalmak első sor­ban Orosz- és Francziaország, kikhez, mint egy német lapból olvassuk s bármily csodálatos ellentétnek lát­szik, Ausztria is csatlakoznék, ha keleti politikájában Anglia által nem gyámolittatik. Ama szövetségi irány ellensúlyozásának szempontjából, vagy azon gazdá­­szati nézet szerint „én ültettem a fát,[más szedi majd gyümölcsét,a biz e combinatio sem oly nevetséges, sem oly lehetetlen. De szilárd földre lépve, e délibábos conjecturák fényes buborékjából, a keleti kérdés felhözését, (a phrazis imádók szájizére mondjuk), fejlődési mozza­natait lehetetlen nem sejtenünk azon apró jelensé­gekben, melyek a szerb­ területen is nyilatkoznak. Belgrádból az „Independance“ két táviratot közöl, melyekből kitűnik a törökök ellenséges indulata a szerbek iránt, kiknek felindulását alig birja már a ha­tóság fékezni. Belgrádi eredeti levelünk, melyet tárgyhalmaz miatt csak holnap közölhetünk, megerő­síti e táviratunkat, hozzá­tévén, hogy az elégületlen­­ség különösen azon vidéken tört ki, hol a törökök a szerbekkel még mindig vegyest laknak, így S­z­o­k­o­l közelében, hol — mit a távirat is említ — két szerb poroszló kezéből a törökök, két muzulmán fegyenczet kivettek, s az egyik poroszlót veszélyesen megsebez­ték. Még inkább feltüzelhette a szerbek elkeseredését a belgrádi pasa azon kijelentése, hogy eztán a foglyo­kat nem szolgáltatja ki a szerb kormánynak, hanem azokat maga talpalja meg. Ez ellenségeskedéseknek, ha így tart, komolyan fenyegető felkelés lesz a vége; annyival inkább, mivel azt tartják, hogy Szer­bia és Montenegró közt titkos egyezség létez. A kis iskolákban megszoktuk ugyan az ének­lést, mel­lyel rendesen a leczke kezdődött, mégis bor­sódzik a hátunk attól az örökös daltól: „vissza kell őt küldeni Mexikóba“ s ez egyszer a dalnak igaza van — ha a spanyol sereg vissza nem indul is, visszatér maga Prim tbnek, hanem majd csak mint követ, ki meghitelező leveleit — s erre kell vigyázni — nem Juareznak, hanem majd (a francziák által) szervezendő végrehajtó hatalomnak nyújtja át. Miután a három hatalom meghasonlásának kérdése Almonte és Juarez volt, a madridi kormány ez elhatá­rozását úgy lehet venni, mint bekanyarulást a franczia felfogás felé, vagy inkább gesztenye kikaparását a parázsból Francziaország kezével. Bizony sem An­glia sem Spanyolország nem bánja a francziák bevo­nulását Mexikóba s ha ott a normális kormányt meg­szilárdítják, mely az ő nemzetbelieket is védi, de hirt és pénzt nem akarnak érte koczkáztatni. Ha sikerül a vállalat Napóleonnak, annál jobb, jól tarthatja né­pét a „gloire“ val, melyben csak az a baj, hogy nem lehet megenni; ha nem sikerül, annál roszabb a Fould ö extrájának, ki a budgettel csinyán­­ szeretne bánni. A római ügyet már csak szokásból is felemlít­jük ; nem adja meg ugyan szemlénk atticai savát, mert a sovány tudósításokban semmi fűszer nincsen. Legjobban teszi az olvasó, ha egy akaszta leveles kocsányát veszi kezébe s azt tépegetve találgatja : pusztul nem pusztul a franczia helyőrség Rómából , mert az a Goyon, Lavalette, Bened­etti stb. már unal­mas história. Curiosum képen — miben gyakran palástolja ma­gát a politika (halljuk!)megemlítjük,hogy a Mónit, sze­rint Palmerston elfelejtette az additiót; sir Clifton inter­­pellátiójára ugyanis azt felelte, hogy Francziország­­nak 816 ezer katonája van talpon. A Mónit, professori képpel kiigazítja a hibás számvetést, azt mondván, hogy nekik csak 409 ezer katonájuk van; 203 ezer csak olyan maródi tartalék, kiket a sutból ki nem lehet húzni. Még egyet a kedélyes ujságfecsegők szá­mára : a franczia kormány, az olasz királynak 25 millió font ígért, ha a Mont-Cenis-t tíz év alatt átfurat­ja; ha pedig 8 évnél kevesebb idő alatt elkészül, e roppant alagút, 30 milliót is megad azért a comfort­­ért, hogy a tunnel egyenes­ kövén mehet ki a zugli­getbe. Belföldi szemle. Dézsrül írják a „Kolozsvári Közlönyének, hogy a képviselőknek május 19-kére kitűzött válasz­tása az új megyei bizottmányba, a községi tagok meg nem jelenése miatt, 21-dikén hajtatott végre. Képvi­selőkül Nagy Farkas és Feneregger Károly válasz­tottak, mind­ketten 28 szavazattal, póttagságra Ung­vári György és Kovács Sámuel reform, lelkész, kap­tak 10—10 szavazatot, s közü­lök Kovács Sámuel, mi­után a választás ellen nyilatkozott volt, ez állást úgy erkölcsileg, mint politikailag el nem fogadhatván, Ungvári György nevezteték ki pótló tagul. — A szász nemzeti egyetem f. hó 22-dikén tartott ülésében — mint a „Korunk“ írja — b. Saguna g. n. e. püspöknek az egyetemhez intézett átirata ke­rült szőnyegre, az egyetem által már 1848-ban meg­határozott s 1861-ben uj sürgetés következtében ő Felségétől is megerősített szabályzatok iránt, a cano­­nica portio kiszakasztása és a gör. nem egyesült papság doratiójára nézve. Előadó Rannicher szerint az egyetem nem lévén végrehajtó hatóság, indítvá­nyozta, hogy a statútumok tétessenek közzé s a szék­­hatóságok bízassanak meg a végrehajtással, tekin­tettel lévén a helyi viszonyokra és a mai keresztyén ecclesiák hasonló igényeire. E felől értesítendő a co­­mes-helyettes, a­kinek vezetése alatt vitetnék keresz­tül az ügy, és a g. n. e. püspökség. Az e tárgy feletti hosszú vita alatt három pont emelkedett érvényre. Uj egyház­ széki követ Wagner nemzetgazdasági szem­pontból volt ellene annak, hogy az indítvány értel­mében a canonica portio kiszakasztása a községi javakból, községi erdőkből és legelőkből történjék, mivel a papokat csakis fa és a községi legelők hasz­nálata illeti. Wagnernek ezen indítványát majd min­den oldalról támogatták, mig végre beszterczei követ Wittstock indítványa jön elfogadva, hogy a kerületi hatóságoknak a Statut érvényesítése végett kiadandó rendeletben, annak szövege szorosan megtartassák. N.­selyki követ Bál­bes kiemeli, hogy némely köz­ségben több gör. n. e. lelkész is van, és indítványoz­za, hogy ily esetekben a canonica partio s­a doratio azok részére egyetemesen jelöltessék ki. Ez indítvány nem fogadtatott el, mivel a kérdés a részletes kivitel­nél lesz megoldandó s az egyház-szabályozás felada­tát foglalja magában. L­a­s­s­e­r (Brassó) kiemeli, hogy a kormányszéki rendeletben, a­melyben a ha­tározat legfelső megerősítése hirré tétetik, a legma­gasabb elhatározás nincs megemlítve. Minthogy ez a törvényes szokás ellen van, a miből a nemzet jogá­ban, hogy statutái csakis a fejedelem által erősíttet­­hetnek meg, vagy vettethetnek el, könnyen csorbítás történhetnék, mivel nincs minden kétségen kívül, hogy ekkor csak az udvari kanczellária cselekedett a fejedelem nevében úgy, a mint csekélyebb fontos­ságú ügyekben szabad volna cselekednie; indítvá­nyozza, hogy a kétség eloszlatása végett a kormány­szék keressék meg az udvari leirat másolatbani kia­dására, de azért a Statut teljesedésbe vétele ne ha­­lasztassék el, a­mely már 1848-ban, a legfelsőbb hely­benhagyás reménysége fejében, a nemzet által itt-ott sikerrel alkalmazva jön. Ezen indítvány nem nyert elegendő szavazatot, s miért Lassel e pontra nézve különvéleményt jelentett be. Az ülés végén szebeni követ Rannicher Jakab és segesvári követ Gáll József, a mart. 12-diki határ­­zat következtében, a comes-helyettes vezetése alatt Bécsbe menesztendő követség tagjaivá választattak meg. A „Közlöny“ szerint Nagy Ignácz, Balomiri és Maczellária a választásban nem vettek részt. 24-bén, az elnök kijelentése szerint, a nemzeti egyetem zárt gyűlést volt tartandó. — Abrudbrínyáról írják a „Korunkénak, hogy az ottani románok a balázsfalvi 1848-diki gyű­lés évnapját, máj. 15-dikét tedeummal, taraczkok durrogtatásával és lakomával ünnepelték meg. Bo­­ssetta és Comanin urak igyekeztek a vidék népét összecsődíteni, de várakozásukban csalódtak, mert az ünneplők száma alig ment százra. A levelező azt írja, hogy a higgadtabb rész, melyet ők renegátoknak neveznek, nem vett részt az ünneplésben. (Fk.) A bécsi török követség győzelmi bulletinekkel árasztja el az ottani lapokat. Ez nem uj, mert mind­azon pompás és­­ valót­lan győzelmi hírek, mik hetek óta a bécsi la­pokban felmerültek, ugyanezen forrásból ered­tek ; itt csak az, hogy a szerkesztőségek ma­guk sem hisznek többé ezen fanfarronádáknak és — ártatlanságban mosva kezeiket — egye­nesen kimondják, hogy az illető tudósítások „a török követség által közzététel végett küldet­tek be“ hozzájuk. Ha már most hel­lyel-köz­­zel egy, vagy — a­mi rendesen történik — több hazugság csúszik be ama lapokba, leg­alább nem ők azok, a­kik hazudtak. Tökélete­sen helyeseljük ezen eljárást és Kallimaki herczeg nagy titkára, Mannasse­ur ezentúl legalább óvatosabbak lesznek , midőn tud­ják, hogy minden füllentésért őket teendik fe­lelősekké. Ezen forrásból vettük tehát a minap azon hírt, hogy a törökök maguk sem tudják, hová legyenek csupa győzelmi mámortól, és erősen neki gyürkőznek, hogy Montenegró határán lépjenek át. Igaz, hogy egy raguzai sürgöny szerint Dervis pasát a dugai szorosnál vissza­kergették „a szétugrasztott, megvert, megsem­misített“ lázadók, de a török követség er­ről semmit sem tud és igy alkalmasint ez is oly roszakaratu koholmány, a milyenek mind azon tudósitások voltak, mik eddigelé is a hi­vatalos török bulletinekkel ellentétben ál­lottak. Föltéve azonban, hogy a dolog csakugyan igy van, hogy a törökök győzelmesen nyomul­nak elő, és hogy sikerülni fog Montenegró ha­tárán átlépni, — van-e oka a fényes portának oly igen nagyon örülni? Bármily zavarosak a Franczia- és Orosz­ország fellépésre vonatkozó hírek, annyi két­ségtelen,­hogy e két hatalmasság rendkívüli érdekkel viseltetik­ a kis bérczország irányában és nem fogja ezt végső ínség idején cserben hagyni. Ha jól emlékezünk, 1858-ban a törökök nemcsak papiroson, hanem a harcztéren is győztesek voltak Montenegró ellenében — és mi történt akkor? Julien de la Gravi­ère az Eylau és Donauwörth nevű hadi­hajókkal rögtön ott termett az Adria partján és megál­lapodásra kényszerité a győztes ozmánokat. Akkor pedig köztudomás szerint az Orosz- és Francziaország közti egyetértés még nem volt annyira kifejtve, mint e pillanatban, és igy a legnagyobb valószinüséggel föltehetni, hogy e két hatalmasság nem fogná közönbö­­sen nézni, ha a török hadsereg most lábát Mon­tenegró nyakára akarná tenni. Ott van azonkívül még Szerbia is, mely daczára roppant hadi készületeinek, eddig tét­lenül nézte a küzdelmet; fog-e ez mindig így maradni? Azon súrlódásokat, mik mindig sűrűbben fordulnak elő a szerb és török hatóságok közt, e tekintetben rész előjelnek tartjuk, annyival inkább, mert a török hivatalnokoknak, úgy látszik, fogalmuk sincs kormányuk kétségbe­esett helyzetéről és ők — miként ez mindenütt történik, a­hol egyedül az ökény uralkodik — semminemű más tekintetet nem ismernek,mint erszényük megtöltését, vagy fanatismusuk ki­elégítését, történjék aztán az állammal, a­mi történik. Minden csekélységért fellázítják ezen emberek az egész népet, és midőn ez fogcsi­­korgva rázza lármát , szeme közé nevetve azt mondják: Vonagoljatok, a­mennyit tetszik, azért mégis mi vagyunk az urak! — Tapasz­talás szerint ily eljárás előbb-utóbb, de mindig meg szokta magát boszélni, és midőn az álla­mot valami veszély fenyegeti és azok, kik most nagyhetykén az „uraknak“ nevezik magukat, csüggedve nézik a berontó veszélyeket, akkor a nemes is jelenik meg és boszul áll a népen ejtett sérelmekért. A szerbek soha nem szerették a törö­köket, de megfértek velük úgy a­hogy. Ha­nem a legújabb ingerkedések, azon számos igazságtalanság , mit a törökök maguknak megengedhetni vélnek , egyenes gyülölség­­re vezetnek és e gyűlölet még valamikor nagyon vészteljessé válhatik az ozmán biroda­lomra nézve, főleg midőn még azon félelem is járul hozzá, hogy a kik már most sem tudják magukat mérsékelni , midőn Montenegró és Herczegovina ellen még foly a küzdelem, sem­mi korlátot sem ismerendnek többé, ha egy­szer a lázadás le van terítve. Mennél győztesebbek tehát a törökök Montenegró ellenében, annál nagyobbra nő a veszély Szerbia felől, és ez okból nem hisszük, hogy a 4. bécsi török követség jól teszi, midőn oly harsányul kürtöli Omer pasa diadalait. Ausztria eddigelé passív nézője mindezen eseményeknek, és menetükre semmi befolyást nem gyakorol. Miként vélekedünk mi e maga­tartásra nézve, azt a minap elmondtuk, midőn Ausztria és Anglia viszonyáról a keleti ügy irányában szóltunk. Nagy meglepetésünkre e tekintetben „elv­barátra“ akadtunk ott, a­hol ezt legkevésbbé sem vártuk volna, — a bécsi „O­stdeutsche P­ost“-ban. Ugyanis mi azt mondtuk volt, hogy Ausztria és Anglia politikai érdeke keleten nem azonos és így a két hatalmasság maga­tartása sem lehet az; kimutattuk, hogy Ausz­triának — eddigi belállapotjai mellett — pas­­sivnak kell maradnia, de hogy e passiv politi­ka nem az ő érdekeit szolgálja, hanem Ang­liáéit, mely a keleti status quo mellett buzgól­­kodik, miután egy netaláni változás neki sem­mi esetre nem hajthatna hasznot, mig Ausz­triára nézve ily változás minden tekintetben kívánatos, föltéve, hogy elég ereje és elég ildoma van, e változást magára nézve előnyös­sé alakítani. Sokáig tartott, míg a bécsi lapok ezt át­látták, de végre mégis átlátják, és az említett bécsi lap múlt vasárnapi számában azon vallo­másra fakad, hogy az angol és osztrák érdekek azonossága keleten a csalódás, és azzal fenye­geti Angliát, hogy a bécsi kabinet önálló politi­kát is követhetne, ha­­ Anglia ezentúl is kér­­kedik Ausztriával szövetségre lépni. Ama vallo­más tehát nyilván a harag kifakadásának tekint­hető, de épen szenvedélyes felindulás pillanatai­ban szokott az ember igazat szólni. Az „Ostd. Post“ boszankodva hirdeti, hogy Anglia még semmi, de semmi lépést nem tett, hogy a bécsi cabinet­ felé közeledjék, attól félvén, hogy ez által más téren (Olaszország­ban) is lekötné kezét. Hanem ugyan mi czélra szövetkeznék is Anglia Ausztriával a keleti kérdésben, midőn Londonban látják és tudják, hogy Ausztria amúgy sem képes egyebet tenni keleten, mint a status quo fentartására töre­kedni, tehát arra, a minél többet Anglia érdeke úgy sem kíván ?! Ha valamikor a dolgok úgy fognak állni, hogy Ausztria aktív politikára képes, hogy tettleg és önállóan, egyedül saját érdekének számbavételével bele­nyúlhat a keleti esemé­nyek menetébe, akkor és csak akkor lesz Ang­liának oka Ausztria szövetségét keresni, de még nem Bécs, hanem Páris és Pétervár dönti el a keleti események menetét, addig Anglia mindig reserválni fogja magát, hogy az eldön­tő perezre fentartsa magának a lehetőséget, az­zal alkudozni, a­kinek részén a tett erő és tettképesség van, és a­kitől tudja, hogy nemcsak mint ellenség ártani, hanem mint barát használni is képes! A Slavophil, vagyis a nagy-és annak ellenében a kis­­orosz birodalm­i párt külpolitikai, nem­zetközi programmja, szemben Magyar­­országgal, az osztrák birodalommal és a dél-nyugati szláv fajokkal a t­alán. Hilferding és Jelagin, kiknek munkáltaiból egyet mást már bemutattunk olvasóinknak, kiválóbb tevékenységű­ hívei a Slavophil vagyis nagy­ orosz bi­rodalmi pártnak, melyet ezúttal tüzetesebben meg akarunk ismertetni. Forrásunk a „Revue de deux Mondes“ vagy „Budapesti Szemle“ módjára megjele­nő orosz folyóirat „Szavremenyik“ (egykorú, contem­­porain) egyik munkatársának, Csernyisovszkinak azon emlékirata, melyben a Slavophil párt egyik fő­közlönyének, a „Djeny“-nek programmját pontonkint czáfolni igyekszik. Egy orosz jóakarónk kezünkbe juttatta a neve­zett emlékiratot, tisztelt munkatársunk pedig, a bél­és külföldi szláv lapok szemléjének írója, szíves volt annak legfontosabb s minket közelebbről érdeklő ré­szeit lefordítani s összeállítani. I. „A mi erőnk“ — mondja a nagyorosz birodalmi párt egyik leghatározottabb közlönye, a moszkvai „Djeny“ — „a velünk rokonszenvező, velünk oro­szokkal vér- és szellemrokon szláv világ átalán, külö­nösen pedig az orthodox, az igazhitű világ!“ E tétel ellenében a pétervári nagy havi folyó­irat, „Szavreményik“, még pedig a „nemzeti képte­­­lenség“ czíme alatt, így nyilatkozik: „Nem igaz! A mi erőnk, legyen Európában vagy Ázsiában vagy akárhol, másutt nem a többi szláv faj, hanem mi magunk, csakis mi magunk ! Vagy hát a nagyhatalmasságok közül csak Oroszországnak vol­nának határain kívül is faj - és hitrokonai ? A franczi­­áknak ezen román fajú és katolikus hitvallású nem­zetnek vannak faj- és hitrokonaik a spanyolokban, a portugállokban és az olaszokban. S vajjon Fran­cziaország ezektől kölcsönzi-e erejét ? Az angolok­nak, ezen protestáns vallású germánoknak, faj- és hitrokonaik vannak az éjszaki Németország lakóiban, meg a hollandokban. Hát Angolország tán Poroszor­szágtól, Hannover­tól, Bádentől vagy Hollandiától ve­szi-e erejét? Szintily helyzetben vagyunk mi oroszok is a többi szláv faj vagy az orthodox valláson lévő

Next