Magyarország, 1862. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1862-05-28 / 123. szám
JSG-1.— II. évfolyam. Szerda május 28. SZERKESZTŐSÉGI IRODA Ujtér 2. sz. 2. emelet. KIADÓ-HIVATAL Ujtér 4. 87. földszint. T. MUNKATÁRSAINK kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztőséghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények a kiadó hivatalhoz intézendők. Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. 123. SZ. HIRDETMÉNYEK DÍJA : 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. Egyes példányok Kilián György, Osterlamm K., Lampel Róbert és Eggenberger Nándor könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. ME aJELEN ünnep- és vasárnapot követő napok kivételével minden nap. ELŐFIZETÉSI ÁR! Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft FEST, május 27. Külföldi szemle. Keletről fontos tudósításaink vannak. Ezek közé nem számláljuk csupán tizennégy zászlóalj török katona és 3000 portyázó bevonulását a montenegrói területre. Ugyanakkor, midőn e hírt vesszük, a törökök megveretéséről olvasunk, némelyek szerint Spaznál, honnan bevonulni akartak — mások szerint a dugai szorosban. Ez annyit jelent, hogy a porta elvetette újonnan Oroszország ajánlatát, Montenegró függetlenítését illetőleg. A montenegrói fejedelem titkára Vacsiik, ki Bécsben tartózkodása alatt több politikai notabilitások — nevezetesen Rechberg gr. által is fogadtatott, a birodalomi székvárosból hirtelen Cettinjébe utazott.Nem ártana tudni, melyik követség irodájában nyert utasításokkal? Azon hiedelem, hogy némely hatalmak a török keresztyén alattvalók javára be akarnak avatkozni; bizonyos irány a menekültek részéről, melyet a franczia lapok oly hévvel felölelnek, s mely a Balkántól a Kárpátokig s Adriától a Feketetengerig terjedő szövetség eszméjében ringatja magát: azt látszanék mutatni, hogy e beavatkozni szándékozó hatalmak első sorban Orosz- és Francziaország, kikhez, mint egy német lapból olvassuk s bármily csodálatos ellentétnek látszik, Ausztria is csatlakoznék, ha keleti politikájában Anglia által nem gyámolittatik. Ama szövetségi irány ellensúlyozásának szempontjából, vagy azon gazdászati nézet szerint „én ültettem a fát,[más szedi majd gyümölcsét,a biz e combinatio sem oly nevetséges, sem oly lehetetlen. De szilárd földre lépve, e délibábos conjecturák fényes buborékjából, a keleti kérdés felhözését, (a phrazis imádók szájizére mondjuk), fejlődési mozzanatait lehetetlen nem sejtenünk azon apró jelenségekben, melyek a szerb területen is nyilatkoznak. Belgrádból az „Independance“ két táviratot közöl, melyekből kitűnik a törökök ellenséges indulata a szerbek iránt, kiknek felindulását alig birja már a hatóság fékezni. Belgrádi eredeti levelünk, melyet tárgyhalmaz miatt csak holnap közölhetünk, megerősíti e táviratunkat, hozzátévén, hogy az elégületlenség különösen azon vidéken tört ki, hol a törökök a szerbekkel még mindig vegyest laknak, így Szokol közelében, hol — mit a távirat is említ — két szerb poroszló kezéből a törökök, két muzulmán fegyenczet kivettek, s az egyik poroszlót veszélyesen megsebezték. Még inkább feltüzelhette a szerbek elkeseredését a belgrádi pasa azon kijelentése, hogy eztán a foglyokat nem szolgáltatja ki a szerb kormánynak, hanem azokat maga talpalja meg. Ez ellenségeskedéseknek, ha így tart, komolyan fenyegető felkelés lesz a vége; annyival inkább, mivel azt tartják, hogy Szerbia és Montenegró közt titkos egyezség létez. A kis iskolákban megszoktuk ugyan az éneklést, mellyel rendesen a leczke kezdődött, mégis borsódzik a hátunk attól az örökös daltól: „vissza kell őt küldeni Mexikóba“ s ez egyszer a dalnak igaza van — ha a spanyol sereg vissza nem indul is, visszatér maga Prim tbnek, hanem majd csak mint követ, ki meghitelező leveleit — s erre kell vigyázni — nem Juareznak, hanem majd (a francziák által) szervezendő végrehajtó hatalomnak nyújtja át. Miután a három hatalom meghasonlásának kérdése Almonte és Juarez volt, a madridi kormány ez elhatározását úgy lehet venni, mint bekanyarulást a franczia felfogás felé, vagy inkább gesztenye kikaparását a parázsból Francziaország kezével. Bizony sem Anglia sem Spanyolország nem bánja a francziák bevonulását Mexikóba s ha ott a normális kormányt megszilárdítják, mely az ő nemzetbelieket is védi, de hirt és pénzt nem akarnak érte koczkáztatni. Ha sikerül a vállalat Napóleonnak, annál jobb, jól tarthatja népét a „gloire“ val, melyben csak az a baj, hogy nem lehet megenni; ha nem sikerül, annál roszabb a Fould ö extrájának, ki a budgettel csinyán szeretne bánni. A római ügyet már csak szokásból is felemlítjük ; nem adja meg ugyan szemlénk atticai savát, mert a sovány tudósításokban semmi fűszer nincsen. Legjobban teszi az olvasó, ha egy akaszta leveles kocsányát veszi kezébe s azt tépegetve találgatja : pusztul nem pusztul a franczia helyőrség Rómából , mert az a Goyon, Lavalette, Benedetti stb. már unalmas história. Curiosum képen — miben gyakran palástolja magát a politika (halljuk!)megemlítjük,hogy a Mónit, szerint Palmerston elfelejtette az additiót; sir Clifton interpellátiójára ugyanis azt felelte, hogy Francziországnak 816 ezer katonája van talpon. A Mónit, professori képpel kiigazítja a hibás számvetést, azt mondván, hogy nekik csak 409 ezer katonájuk van; 203 ezer csak olyan maródi tartalék, kiket a sutból ki nem lehet húzni. Még egyet a kedélyes ujságfecsegők számára : a franczia kormány, az olasz királynak 25 millió font ígért, ha a Mont-Cenis-t tíz év alatt átfuratja; ha pedig 8 évnél kevesebb idő alatt elkészül, e roppant alagút, 30 milliót is megad azért a comfortért, hogy a tunnel egyenes kövén mehet ki a zugligetbe. Belföldi szemle. Dézsrül írják a „Kolozsvári Közlönyének, hogy a képviselőknek május 19-kére kitűzött választása az új megyei bizottmányba, a községi tagok meg nem jelenése miatt, 21-dikén hajtatott végre. Képviselőkül Nagy Farkas és Feneregger Károly választottak, mindketten 28 szavazattal, póttagságra Ungvári György és Kovács Sámuel reform, lelkész, kaptak 10—10 szavazatot, s közülök Kovács Sámuel, miután a választás ellen nyilatkozott volt, ez állást úgy erkölcsileg, mint politikailag el nem fogadhatván, Ungvári György nevezteték ki pótló tagul. — A szász nemzeti egyetem f. hó 22-dikén tartott ülésében — mint a „Korunk“ írja — b. Saguna g. n. e. püspöknek az egyetemhez intézett átirata került szőnyegre, az egyetem által már 1848-ban meghatározott s 1861-ben uj sürgetés következtében ő Felségétől is megerősített szabályzatok iránt, a canonica portio kiszakasztása és a gör. nem egyesült papság doratiójára nézve. Előadó Rannicher szerint az egyetem nem lévén végrehajtó hatóság, indítványozta, hogy a statútumok tétessenek közzé s a székhatóságok bízassanak meg a végrehajtással, tekintettel lévén a helyi viszonyokra és a mai keresztyén ecclesiák hasonló igényeire. E felől értesítendő a comes-helyettes, akinek vezetése alatt vitetnék keresztül az ügy, és a g. n. e. püspökség. Az e tárgy feletti hosszú vita alatt három pont emelkedett érvényre. Uj egyház széki követ Wagner nemzetgazdasági szempontból volt ellene annak, hogy az indítvány értelmében a canonica portio kiszakasztása a községi javakból, községi erdőkből és legelőkből történjék, mivel a papokat csakis fa és a községi legelők használata illeti. Wagnernek ezen indítványát majd minden oldalról támogatták, mig végre beszterczei követ Wittstock indítványa jön elfogadva, hogy a kerületi hatóságoknak a Statut érvényesítése végett kiadandó rendeletben, annak szövege szorosan megtartassák. N.selyki követ Bálbes kiemeli, hogy némely községben több gör. n. e. lelkész is van, és indítványozza, hogy ily esetekben a canonica partio sa doratio azok részére egyetemesen jelöltessék ki. Ez indítvány nem fogadtatott el, mivel a kérdés a részletes kivitelnél lesz megoldandó s az egyház-szabályozás feladatát foglalja magában. Lasser (Brassó) kiemeli, hogy a kormányszéki rendeletben, amelyben a határozat legfelső megerősítése hirré tétetik, a legmagasabb elhatározás nincs megemlítve. Minthogy ez a törvényes szokás ellen van, a miből a nemzet jogában, hogy statutái csakis a fejedelem által erősíttethetnek meg, vagy vettethetnek el, könnyen csorbítás történhetnék, mivel nincs minden kétségen kívül, hogy ekkor csak az udvari kanczellária cselekedett a fejedelem nevében úgy, a mint csekélyebb fontosságú ügyekben szabad volna cselekednie; indítványozza, hogy a kétség eloszlatása végett a kormányszék keressék meg az udvari leirat másolatbani kiadására, de azért a Statut teljesedésbe vétele ne halasztassék el, amely már 1848-ban, a legfelsőbb helybenhagyás reménysége fejében, a nemzet által itt-ott sikerrel alkalmazva jön. Ezen indítvány nem nyert elegendő szavazatot, s miért Lassel e pontra nézve különvéleményt jelentett be. Az ülés végén szebeni követ Rannicher Jakab és segesvári követ Gáll József, a mart. 12-diki határzat következtében, a comes-helyettes vezetése alatt Bécsbe menesztendő követség tagjaivá választattak meg. A „Közlöny“ szerint Nagy Ignácz, Balomiri és Maczellária a választásban nem vettek részt. 24-bén, az elnök kijelentése szerint, a nemzeti egyetem zárt gyűlést volt tartandó. — Abrudbrínyáról írják a „Korunkénak, hogy az ottani románok a balázsfalvi 1848-diki gyűlés évnapját, máj. 15-dikét tedeummal, taraczkok durrogtatásával és lakomával ünnepelték meg. Bossetta és Comanin urak igyekeztek a vidék népét összecsődíteni, de várakozásukban csalódtak, mert az ünneplők száma alig ment százra. A levelező azt írja, hogy a higgadtabb rész, melyet ők renegátoknak neveznek, nem vett részt az ünneplésben. (Fk.) A bécsi török követség győzelmi bulletinekkel árasztja el az ottani lapokat. Ez nem uj, mert mindazon pompás és valótlan győzelmi hírek, mik hetek óta a bécsi lapokban felmerültek, ugyanezen forrásból eredtek ; itt csak az, hogy a szerkesztőségek maguk sem hisznek többé ezen fanfarronádáknak és — ártatlanságban mosva kezeiket — egyenesen kimondják, hogy az illető tudósítások „a török követség által közzététel végett küldettek be“ hozzájuk. Ha már most hellyel-közzel egy, vagy — ami rendesen történik — több hazugság csúszik be ama lapokba, legalább nem ők azok, akik hazudtak. Tökéletesen helyeseljük ezen eljárást és Kallimaki herczeg nagy titkára, Mannasseur ezentúl legalább óvatosabbak lesznek , midőn tudják, hogy minden füllentésért őket teendik felelősekké. Ezen forrásból vettük tehát a minap azon hírt, hogy a törökök maguk sem tudják, hová legyenek csupa győzelmi mámortól, és erősen neki gyürkőznek, hogy Montenegró határán lépjenek át. Igaz, hogy egy raguzai sürgöny szerint Dervis pasát a dugai szorosnál visszakergették „a szétugrasztott, megvert, megsemmisített“ lázadók, de a török követség erről semmit sem tud és igy alkalmasint ez is oly roszakaratu koholmány, a milyenek mind azon tudósitások voltak, mik eddigelé is a hivatalos török bulletinekkel ellentétben állottak. Föltéve azonban, hogy a dolog csakugyan igy van, hogy a törökök győzelmesen nyomulnak elő, és hogy sikerülni fog Montenegró határán átlépni, — van-e oka a fényes portának oly igen nagyon örülni? Bármily zavarosak a Franczia- és Oroszország fellépésre vonatkozó hírek, annyi kétségtelen,hogy e két hatalmasság rendkívüli érdekkel viseltetik a kis bérczország irányában és nem fogja ezt végső ínség idején cserben hagyni. Ha jól emlékezünk, 1858-ban a törökök nemcsak papiroson, hanem a harcztéren is győztesek voltak Montenegró ellenében — és mi történt akkor? Julien de la Gravière az Eylau és Donauwörth nevű hadihajókkal rögtön ott termett az Adria partján és megállapodásra kényszerité a győztes ozmánokat. Akkor pedig köztudomás szerint az Orosz- és Francziaország közti egyetértés még nem volt annyira kifejtve, mint e pillanatban, és igy a legnagyobb valószinüséggel föltehetni, hogy e két hatalmasság nem fogná közönbösen nézni, ha a török hadsereg most lábát Montenegró nyakára akarná tenni. Ott van azonkívül még Szerbia is, mely daczára roppant hadi készületeinek, eddig tétlenül nézte a küzdelmet; fog-e ez mindig így maradni? Azon súrlódásokat, mik mindig sűrűbben fordulnak elő a szerb és török hatóságok közt, e tekintetben rész előjelnek tartjuk, annyival inkább, mert a török hivatalnokoknak, úgy látszik, fogalmuk sincs kormányuk kétségbeesett helyzetéről és ők — miként ez mindenütt történik, ahol egyedül az ökény uralkodik — semminemű más tekintetet nem ismernek,mint erszényük megtöltését, vagy fanatismusuk kielégítését, történjék aztán az állammal, ami történik. Minden csekélységért fellázítják ezen emberek az egész népet, és midőn ez fogcsikorgva rázza lármát , szeme közé nevetve azt mondják: Vonagoljatok, amennyit tetszik, azért mégis mi vagyunk az urak! — Tapasztalás szerint ily eljárás előbb-utóbb, de mindig meg szokta magát boszélni, és midőn az államot valami veszély fenyegeti és azok, kik most nagyhetykén az „uraknak“ nevezik magukat, csüggedve nézik a berontó veszélyeket, akkor a nemes is jelenik meg és boszul áll a népen ejtett sérelmekért. A szerbek soha nem szerették a törököket, de megfértek velük úgy ahogy. Hanem a legújabb ingerkedések, azon számos igazságtalanság , mit a törökök maguknak megengedhetni vélnek , egyenes gyülölségre vezetnek és e gyűlölet még valamikor nagyon vészteljessé válhatik az ozmán birodalomra nézve, főleg midőn még azon félelem is járul hozzá, hogy a kik már most sem tudják magukat mérsékelni , midőn Montenegró és Herczegovina ellen még foly a küzdelem, semmi korlátot sem ismerendnek többé, ha egyszer a lázadás le van terítve. Mennél győztesebbek tehát a törökök Montenegró ellenében, annál nagyobbra nő a veszély Szerbia felől, és ez okból nem hisszük, hogy a 4. bécsi török követség jól teszi, midőn oly harsányul kürtöli Omer pasa diadalait. Ausztria eddigelé passív nézője mindezen eseményeknek, és menetükre semmi befolyást nem gyakorol. Miként vélekedünk mi e magatartásra nézve, azt a minap elmondtuk, midőn Ausztria és Anglia viszonyáról a keleti ügy irányában szóltunk. Nagy meglepetésünkre e tekintetben „elvbarátra“ akadtunk ott, ahol ezt legkevésbbé sem vártuk volna, — a bécsi „Ostdeutsche Post“-ban. Ugyanis mi azt mondtuk volt, hogy Ausztria és Anglia politikai érdeke keleten nem azonos és így a két hatalmasság magatartása sem lehet az; kimutattuk, hogy Ausztriának — eddigi belállapotjai mellett — passivnak kell maradnia, de hogy e passiv politika nem az ő érdekeit szolgálja, hanem Angliáéit, mely a keleti status quo mellett buzgólkodik, miután egy netaláni változás neki semmi esetre nem hajthatna hasznot, mig Ausztriára nézve ily változás minden tekintetben kívánatos, föltéve, hogy elég ereje és elég ildoma van, e változást magára nézve előnyössé alakítani. Sokáig tartott, míg a bécsi lapok ezt átlátták, de végre mégis átlátják, és az említett bécsi lap múlt vasárnapi számában azon vallomásra fakad, hogy az angol és osztrák érdekek azonossága keleten a csalódás, és azzal fenyegeti Angliát, hogy a bécsi kabinet önálló politikát is követhetne, ha Anglia ezentúl is kérkedik Ausztriával szövetségre lépni. Ama vallomás tehát nyilván a harag kifakadásának tekinthető, de épen szenvedélyes felindulás pillanataiban szokott az ember igazat szólni. Az „Ostd. Post“ boszankodva hirdeti, hogy Anglia még semmi, de semmi lépést nem tett, hogy a bécsi cabinet felé közeledjék, attól félvén, hogy ez által más téren (Olaszországban) is lekötné kezét. Hanem ugyan mi czélra szövetkeznék is Anglia Ausztriával a keleti kérdésben, midőn Londonban látják és tudják, hogy Ausztria amúgy sem képes egyebet tenni keleten, mint a status quo fentartására törekedni, tehát arra, a minél többet Anglia érdeke úgy sem kíván ?! Ha valamikor a dolgok úgy fognak állni, hogy Ausztria aktív politikára képes, hogy tettleg és önállóan, egyedül saját érdekének számbavételével belenyúlhat a keleti események menetébe, akkor és csak akkor lesz Angliának oka Ausztria szövetségét keresni, de még nem Bécs, hanem Páris és Pétervár dönti el a keleti események menetét, addig Anglia mindig reserválni fogja magát, hogy az eldöntő perezre fentartsa magának a lehetőséget, azzal alkudozni, akinek részén a tett erő és tettképesség van, és akitől tudja, hogy nemcsak mint ellenség ártani, hanem mint barát használni is képes! A Slavophil, vagyis a nagy-és annak ellenében a kisorosz birodalmi párt külpolitikai, nemzetközi programmja, szemben Magyarországgal, az osztrák birodalommal és a dél-nyugati szláv fajokkal a talán. Hilferding és Jelagin, kiknek munkáltaiból egyet mást már bemutattunk olvasóinknak, kiválóbb tevékenységű hívei a Slavophil vagyis nagy orosz birodalmi pártnak, melyet ezúttal tüzetesebben meg akarunk ismertetni. Forrásunk a „Revue de deux Mondes“ vagy „Budapesti Szemle“ módjára megjelenő orosz folyóirat „Szavremenyik“ (egykorú, contemporain) egyik munkatársának, Csernyisovszkinak azon emlékirata, melyben a Slavophil párt egyik főközlönyének, a „Djeny“-nek programmját pontonkint czáfolni igyekszik. Egy orosz jóakarónk kezünkbe juttatta a nevezett emlékiratot, tisztelt munkatársunk pedig, a bélés külföldi szláv lapok szemléjének írója, szíves volt annak legfontosabb s minket közelebbről érdeklő részeit lefordítani s összeállítani. I. „A mi erőnk“ — mondja a nagyorosz birodalmi párt egyik leghatározottabb közlönye, a moszkvai „Djeny“ — „a velünk rokonszenvező, velünk oroszokkal vér- és szellemrokon szláv világ átalán, különösen pedig az orthodox, az igazhitű világ!“ E tétel ellenében a pétervári nagy havi folyóirat, „Szavreményik“, még pedig a „nemzeti képtelenség“ czíme alatt, így nyilatkozik: „Nem igaz! A mi erőnk, legyen Európában vagy Ázsiában vagy akárhol, másutt nem a többi szláv faj, hanem mi magunk, csakis mi magunk ! Vagy hát a nagyhatalmasságok közül csak Oroszországnak volnának határain kívül is faj - és hitrokonai ? A francziáknak ezen román fajú és katolikus hitvallású nemzetnek vannak faj- és hitrokonaik a spanyolokban, a portugállokban és az olaszokban. S vajjon Francziaország ezektől kölcsönzi-e erejét ? Az angoloknak, ezen protestáns vallású germánoknak, faj- és hitrokonaik vannak az éjszaki Németország lakóiban, meg a hollandokban. Hát Angolország tán Poroszországtól, Hannovertól, Bádentől vagy Hollandiától veszi-e erejét? Szintily helyzetben vagyunk mi oroszok is a többi szláv faj vagy az orthodox valláson lévő