Magyarország, 1862. június (2. évfolyam, 126-148. szám)

1862-06-01 / 126. szám

1802.— II. évfolyam 126. Sz. ^fli­ 11 ..................................J­i. 111 ■ 11 . ■ [UNK] [UNK] [UNK] ........ D .■Tm­in—-----'JISIU 111 _ . J himhwin­ , hmm ■ i ■"■"■ [UNK]'11 ' » ................. ............... . —---------------- M M..................... SZERKESZTŐSÉGI IRODA T. MUNKATÁRSAINK HIRDETMÉNYEK DÍJA : MEGJELEN Ujtér 2. sz. 2. emelet. kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő­ 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 ujkr. ünnep- és vasárnapot követő napok kivé­ve a T­­Ó­HIVATAL séghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 új kr. telével minden nap. a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes példányok Kilián György, Osterlamm K., Lampel Hóbért és ELŐFIZETÉSI ÁR­uster 4. sz. i as . Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el Eggenberger Nándor könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft 9 n ii 13 ni 50 „ 1 if­­» 1 » ^ » Előfizetést nyitunk a­ ­ MAGYARORSZÁG* 3 havi folyamára 5 ft. — kr Előfizetések minden hó elején fogadtatnak el. 6 » » ^ » » PEST, május 31. Külföldi szemle. A „Seharf-Corresp.“, mely hivatalos forrásból szokott meríteni, tudni akarja, hogy azon engedmé­nyek, melyeket Konstantin nagyoig visz a lengyelek­nek, Lengyelország teljes autonómiáját foglalják ma­gukban. E feltevés mellett szól, hogy Vielopolszki marquis van a nagyhg mellé ad latus-ul adva, kinek programmja Lengyelország belügyi autonómiáját ille­tőleg ismeretes. E programm közölve lett volna Pá­riában már jóval ezelőtt, késleltette azonban elfoga­dását, hogy Gortsakoff hgnek sok fáradságába ke­rült, arra nézve a czár beleegyezését kinyerni ? E je­lek után bátran lehet az orosz-franczia szövetségre következtetni — veti utána a Scharf-Corr. A »Neueste Nachrichten“ e combinatióra szúrós megjegyzést tesz: ha — úgymond — a „Scharf-Corr.“ ahoz, a­mit officiosus forrásból merített, netalán maga is cseppentett volna egy szemernyi mustárt, akkor valószínű, hogy egy pusztán „engedékenységi tény“­­ből oly távoli következtetést húzott ki, mely azt mutat­ná, hogy „jó orra van.“ A Scharf-Corr­­e téren nem áll egyedül. Az „Ost d. Post“ szintén azt állítja, hogy Palmerston lord szagol a levegőben valamit, mi nagyon hasonlít az orosz-franczia-porosz szövetség bűzéhez. Ennek kell tulajdonítani, hogy a „Times“ annyira megy a mexikói expeditió pártolásában, miszerint nemcsak sikert kíván a francziáknak, de azt mondja, hogy a jog is mellettük szól — mi annyit tesz, hogy Anglia sértette meg a londoni szerződést, midőn az expedi­­tiótól visszahúzódott. Az „Ostdeutsche Post“ a „Times“ e szélkakasságában mélyebb alapot ke­res , valamint az egy „Daily­ News“ kivételével, a többi angol lapok nyilatkozataiban — melyek a délamerikai államok ügyét még mindig rózsaszín­ben festik — ravasz taktikát lát, mely szerint Pal­merston uszítja a francziákat Mexikóra, hogy mikor az utolsó hajót is elégették hátuk mögött, azaz: már becsülettel visssza nem vonulhatnak, akkor küldje a minden vonalon győztes északamerikaiakat nyakuk­ra , mint félszázaddal ezlőtt I. Napóleon, ugyancsak az amerikaiakat Angliára uszította — a­miért aztán a pyrenai félszigeten meg is lakolt. Mindezt a ra­vaszságot az előrelátó Pam azért követné el, hogy a fent említett hármas szövetséget megbontsa. Bajos elhinni, hogy III. Napóleon oly rövidlátó volna; vagy oly vakon rohanjon a veszélybe, mint a kis pillangó a lámpa világába; ő előre ki szokta tapo­gatni ösvénye nehézségeit s ahol alkalmazza óvó­szereit ; vagy mint Caesar mondaná : a veszély és én testvérek vagyunk s én vagyok az idősebb! Párisból írják, hogy a császár, Anglia és Spanyolországgal alkudozik, hogy Mexikóba rendkívüli biztosokat küldjenek azon politikai eshetőségek tekintetéből, melyek a francziák bevonulásával ott előfordul­hatnak. A bresciai kísérlet, mint írják, interpellatio tár­gya lesz a turini kamarákban; a kormány maga akarja azzá tenni, hogy a cselekvő pártot megelőzze s ha lehet szarvát letörje. Garibaldi részt akar venni a parlament néhány ülésében; más verzió szerint Caprerába megy vissza; ismét más szerint folytatja körútját, csakhogy már nem hivatalosan (ő a nem­zeti lövész-egylet alelnöke), miután több lövész-egy­letet nem alakíthat — ezt a kormány tőle megtagadta volna. A bresciai kísérletről azt írják, hogy annak hírét egyszerre vette Victor Emánuel Benedek túsznag­gyal, ki azonnal kiadta kiáltványát: „Bres­­ciában forradalom ütött ki stb.“ Keletről következő híreink vannak: a motene­­gróiak Novi­ Bazár felé (a szerb határokon) nyomul­nak és Scutarit fenyegetik. Az orosz kormány (ezt Párisból írják), ügynö­keit keleten utasította, hogy tekintve a fenyegető helyzetet, hozzátartozóikat elővigyázatra, s ügyeik rendbehozására figyelmeztessék. Ez úgy hangzik, mintha Oroszország, diplomátiai összeköttetését a portává­ meg akarná szakítani. Belföldi szemle. — A fiumei kihágásra vonatkozólag zágrábi rendes levelezőnk következő részletekről értesít. A kihágást Fiume városa lakosai követték el, midőn a menet a grobniki mezőről visszatért. Fiume városa a zászlószentelésen nem volt képviselve. Stroszmayer püspök kocsijába több égő szivart dobtak; mellette ült Szmaics fiume m­egyei főispán s főkapitán neje, mint a zászló keresztanyja. Több kocsit kővel dobál­tak s egy károlyári orvos fején sebet kapott. A ren­detlenség okául azon esetet mondják, hogy két ma­gyar úri ember, ki az ünnepélyt gr. Batthyány Ágos­ton grobniki korcsmájából nézte, kémnek tartatván, szerezsánok által a városba kisértetett. írja levele­zőnk, hogy e két magyart maga Szmaics főispán ál­tala ismert, becsületes embereknek vallotta s védeni akarta, de az illető szbiró nem hajtott szavára. A rendet Fiuméban két század katonaság állította helyre. A grobniki ünnepélyen , mint mondják, 50,000 ember volt jelen. Hogy a főispán, mint főkapitány, a fiumei taná­csot hivatalától felfüggesztette, már megírtuk. — Endrődről (Békésben) írják nekünk, hogy az ottani elöljáróság több legényt, kik husvét hétfő­jén a templomhoz tőszomszéd korcsmában garázdál­kodtak, verekedtek, istent káromoltak, megfenyitte­­tett. Valami 18-an lehettek, s köztük egy zsidó, ki már többször volt büntetve s ki a verekedés egyik kezdője is volt. Ennek következtében az endrődi zsi­dók panaszt tettek az elöljáróság, illetőleg a bíró ellen, hogy ünnepüket megszentségtelenitette s ha­talmával visszaélt. A járási szbiró máj. 22-kén a bí­rót, teendő vizsgálatig, hivatalától fölfüggesztette. A többi elöljárók, mint a kik a büntetés megszabói voltak, rögtön a főispáni helytartóhoz mentek, kije­lentve, hogy ha kedvelt birájuk vissza nem helyez­tetik, ők is elhagyják a község házát, de lelépésük nem engedtetett meg. A sansz nemzeti egyetemnek a I­­.kor­­mányszék ismeretes leirata folytán hozott határozata ellen Balomiri János szász városszéki követ ellenvé­leményt adott be, s erre nézve a „Kolozsvári Közlöny“­­höz küldött soraiban következőleg nyilatkozik: „A fi k. főkormányszék 1862. máj. 9-ről, 8370. szám alatt kelt rendeletében minden, a fenemlitett repraesentatióra vonatkozó tanácskozási jegyzőköny­vét a nemzeti egyetemnek, valamint érdeklő külön­véleményét az egyetem tagjainak, egyszersmind azon kérdésre megküldendő nyilatkozattal együtt rendelte fel: hogyan történt az, hogy az ellen- és különvéle­mények létezése mellett is a nemzeti egyetem kísérő iratában az állíttatik, hogy ama felirat a nemzeti egyetem minden tagjai által egyhangúlag fogadta­tott el ? „A fellebbi leírásra a nemzeti egyetem a követ­kező határozatot hozta: 1. Hogy a nemzeti egyetem nem köteles azzal, hogy a kívánt jegyzőkönyvet s el­lenvéleményeket felküldje, azonban a legmagasabb helyhatóság iránti tiszteletből azt csakugyan szabad tetszése szerint felküldi. 2. Hogy a nemzeti egyetem szilárdan marad előbbi állítása mellett, hogy t. i. az említett repraesentatio a nemzeti egyetem minden tagjai által egyhangúlag elfogadtatott. „Az egyetem fellebbi határozata ellen én azon­ban ellenvéleményt jelentettem be, s már 1862. máj. 22-én írásban is átnyújtottam a nemzeti egyetemnek. Erre vonatkozó indokolt ellenvéleményem a követ­kező: 1. Hogy a nemzeti egyetem köteles felküldeni a f. k. kormányszékhez a fölrendelt tanácskozási jegyzőkönyvet és ellenvéleményeket, és e szerint ezen elhatározás nemcsak a nemzeti egyetem szabad tetszésétől függ. 2. Hogy az említett (1862. márc. 29-iki) repraesentatio nem volt a nemzeti egyetem minden tagjai által egyhangúlag elfogadva. „Maga a grófhelyettes Schmidt Konrád ur is az egyhangú elfogadásra nézve föllebbi nyilatkozatomat az 1862. május 22-iki nyílt ülésben helyesnek nyil­vánította. A másodszor: hogy az 1852 óta — te­hát alkotmány­ellenes uton — keletkezett tör­törvények mindaddig hatályban mar­ad­n­a­k, mig alkotmányos uton nem módosít­tatnak. Mármost nézzük, mit jelent az „1831-ki alkotmány“ helyreállítása ezen megszorító két feltétel mellett. Az 1831-ki alkotmány úgynevezett szö­vetség-ellenes határozmányai felfüggesztve maradnak, az 1852 óta octrogált törvények pe­dig érvényesek, míg alkotmányos uton más nem rendeltetik. De az 1831-ki alkotmány az úgynevezett szövetségellenes határozmányok kimetszése és az 1852 óta od­rogált rendele­tek hozzácsatolása után tökéletesen azo­nos az 1860-ki od­rogált alkotmán­­nyal, ugyanazzal, melyet a hesseni nép jog­érvényesnek elismerni vonakodik. Tehát az 1830 iki alkotmány névleg helyreállittatik ugyan, tettleg azonban az 1860-ki alkot­mány marad hatályban. Miképen lehet ily kö­rülmények közt „engedés“ről szólni? De hiszen ezen föltételek csak ideiglene­sek és az alkotmányos revisió fentartatik!__ Hanem mi módon történik ezen alkotmányos revisió? A kamara határozza és a fejedelem szentesid, — e két kellék együttessége nélkül az alkotmányos revisió nem képzelhető. A­mi már most az 1831-ki alkotmány úgynevezett szövetség-ellenes határozmányait illeti, a fejedelem ezeknek eltörlését azonnal szentesítené ugyan, de fogja-e a kamara ezen határozmányok kiküszöbölését megszavazni,— azaz meglesz-e az alkotmányszerű revisió egyik kelléke, a kamara beleegyezése ? A­mi pedig az 1852 óta octrogált törvé­nyeket illeti, a kamara ezeket kétségen kívül egytől-egyig el fogja vetni, hanem ezen elvetés megnyeri-e majd ő fensége jóváhagyását, azaz meglesz-e az alkotmányos revisió másik kel­léke : a fejedelem szentesítése ? Egyikről csak úgy kell kételkedni, mint a másikról, és igy nem annyira békés kiegyen­­lítésre, alkotmányos revisióra, mint inkább az eddigi küzdelem folytatására van kilátás. A hesseni nép ugyanis egyszerűen így okoskodik: az 1831-ki alkotmány — a maga egész terjedelmében és eredeti alakjában — vagy érvényes vagy nem érvényes. Az érvény­telenségről nem lehet szó a frankfurti diéta utolsó szavazata után, mert ha ez al­kotmány érvénytelen, akkor ennek „hely­reállítása“ helytelen kifejezés, mert akkor ezen 1831-diki alkotmány egészen uj alkotmány volna, ilyent pedig a fejede­lemre rákényszeríteni a szövetségi gyűlésnek nincs joga; ő csak biró lehet a fejedelem és nép közti viszályban, és midőn az 1831-ki al­kotmány „helyreállítását“ követeli, ezzel azt nyilatkoztatja ki, hogy a jog a nép részén áll, azaz ama régi alkotmányjogilag soha nem szűnt meg érvényes lenni. De ha amaz alkotmány érvényes és ha a szö­vetségi határozat szerint a fejedelemnek nincs joga az alkotmányt egészben felfüggeszteni, akkor arra sem lehet joga, hogy ez alkotmány egyes részeit függessze fel, mert itt, jog­szempontjából, az egész és a részek közt sem­mi különbség nincs. A hesseni nép tehát azt kívánja, hogy állíttassék helyre a maga egész terjedelmében ama régi alkotmány és azután bizassék a kamarákra a korszerűtlen határoz­mányok módosítása. Hasonló módon okoskodik a hesseni nép az 1852 óta octrogált, tehát alkotmányos szempontból törvénytelen rendeletekről.­­ Ugyanis azt mondja: e rendeletek vagy jog­érvényesek vagy nem. Pi a jogérvényesek, azaz ha a fejedelemnek joga volt az alkotmányos utón k­í­v­ü­l is szabni törvényt, akkor a fejedelem­re nézve nem létezhetik kötelezettség a régi alkotmány helyreállítására, mert akkor ő álta­lában nincs hozzá kötve az alkotmányos elvek­hez. De ily kötelezettséget tételez fel a frank­furti diétának a régi alkotmány helyreállítá­sára czélzó határozata, tehát az alkotmány­­ellenes octrogált rendeletek nem lehetnek jog­érvényesek. Ha pedig nem jogérvényesek, ak­kor hatályuknak azonnal meg kell szűnni! Nem tagadhatni, hogy a logika mind a két okoskodásban a hesseni nép részén áll. A fél alkotmányosság és fél od­rogálás oly álla­potot teremt, mely az ész itélőszéke előtt nem igazolható és — ámbár rendesen csak heves küzdelmek után — oda vezet, hogy az alkot­mányosság vagy végképen győz vagy nyíltan és végképen elejtetik. A hesseni alkotmány-vita tehát, úgy lát­szik, a legújabb események által épen nincs befejezve, hanem az imént nyert szabadság mellett csak nagyobb dimenziókat nyerend a küzdelem, hogy aztán az alkotmányos elv tö­kéletes győzelmével végződjék, vagy — a sza­badság újólagos elnyomásával! Zur Einigung Oesterreichs. II. Már czíme mutatja e ropiratnak, hogy szerző czélja nem annyira a lajb­an-inneni és túli alkotmányos differentiák kiegyenlítése va­­la, mint Ausztria egységesítésének az alkot­mány segélyével megkísérlése. Elismeri a bi­rodalom két része közt fenálló dualizmust, mert egyszer a történeti jog alapjára állván, kénytelen azt elismerni; sőt többet elismer en­nél, bevallván, hogy a birodalom két felében csupán két mivelődés­történeti fejlődéssel bíró nemzeti elem van: a magyar és német, de ugyanakkor Ausztriának a német szövetséghez való viszonyát pusztán metaphysikai szem­pontokból taglalja. Szerző maga megmondja az okot: miért? Ausztriának ki kell lépnie a német szövetségből,­mert a dualismus, melyre a magyarok támaszkodnak, legelősb oszlopát épen azon amphibium-viszonyban találja, melyben az osztrák örökös tartományok a né­met szövetségen kívül is belül is — mint az ablakra — vannak. Ha e viszonyból Ausztria — mely szerző szerint csakis fejlődésének aka­dályául szolgált — kibontakozott, mindjárt nem lesz a magyaroknak oly erős indokuk a dualis­mus igénylésére—mintha ez államviszonyunk alapja néma pragmatica sanctióban rejlenék;s mintha Ausztria százszor nem cserben hagyta volna már német szövetségi politikáját, hacsak a lajt­ántúli különböző nemzetiségekkel szem­ben is elég erősnek érezné magát arra, hogy a nagy Németország — legalább annak hozzá­szító­i részére ne támaszkodjék. Csudálatos szerzőnek azon logikája, hogy midőn elismeri, miszerint Ausztriának német szövetségi állása csak terhére volt és szünteleni áldozatokba került, mégis a szövetségből majdani kilépé­sét mint áldozatot tünteti fel, melynek fejében a birodalom többi nemzetiségeitől azt a vi­­szonszolgálatot kivánja, hogy ők is szűnjenek meg a határaikon kivül eső testvérelemekhez gravitálni. Ez intés nemzetünkre nem illik, — a magyar elszakadott testvértelen ága nem é­­lnének — mi hazánkból át testvér fajokra nem kacsingathatunk; azt sem akarhatjuk megítélni, mennyire teszik ezt a birodalombeli más nemzetiségek. Azon okból idézzük tehát szerző „intelmét“, mivel abban egy okkal töb­bet találunk arra nézve, hogy a német szö­vetségtől különvált osztrák örökös tartomá­nyokat, tán mégis fenyegethetné némi veszély, ha a szláv elemek, ez államkapcsolatból kí­­vüleső rokonaikhoz szítani, sőt azokkal tán egyesülni óhajtanának. Maga szerző is fel­hozza e nem lehetetlen ellenvetést, sőt azt így alternálja : „azt hozzák fel némelyek, hogy a német Bundból kilépett Ausztriának vagy magyarnak, vagy szásznak kell idő­vel lennie — de én ezt nem tartom, mert a cultural suprematia a német elemnél van“ (még az imént a magyarnál is volt) stb. Mi minket magyarokat, tulajdonkép a kérdés ter­ritoriális részét illeti: mi sz. István országának határait óhajtjuk teljes épségében megőrizni; ez hivatásunk, államférfiaink bölcsességének feladata; de politikánkkal ellenkeznék minden oly terjeszkedés, melyhez utat — a nemzeti­ségi eszmék fejlődési korában — nem a jog többé, de az erőszak nyitna. Egy szóval, ne­künk óhajtanunk kell, hogy azon egyensúly, mely az osztrák örökös tartományok külön helyzete s a pragmatica sanctio és annyi feje­delmi eskü által körülirt helyzetünk közt van, meg ne rendüljön. A csak most említett oknál fogva nem fogadhatjuk el szerző azon ajánlatát sem, mely szerint a birodalmi tanács és képviselet helyett, birodalmi küldöttségeket javasol a pesti és bé­csi országgyűlés részéről, melyek ugyancsak határozati joggal bírnának; azonban kifolyá­suk volna a végrehajtó hatalom nagyobb ré­sze, a birodalmi négy főminisztérium, kül-, had-, pénzügy- és külkereskedelmi minisztérium­m Fk.) Nemcsak összegében, hanem még részleteiben is oly érdekes a hesseni alkotmány­vita, hogy akarva nem akarva, feléje fordul a magyar közönség figyelme. A frankfurti diéta elfogadta ugyan azon indítványt, miszerint az 1831-ki alkotmányt helyre kell állítani, hanem két feltételt csatolt hozzá: először, hogy a német szövetség szer­kezetével ellenkező és 10 év óta hatályon kí­vül léptetett határozmányai ezen alkotmány­nak még ideiglen sem állíttatnak helyre, ha­nem felfüggesztve maradnak mindad­dig, mig alkotmányos uton végképen el nem törültetnek. Vasárnap. j mi nns 1.

Next