Magyarország, 1862. szeptember (2. évfolyam, 201-224. szám)
1862-09-12 / 209. szám
1862.— II. évfolyam* l*értek. September 12. SZERKESZTŐSÉGI IRODA Ujtér 2. sz. 2. emelet. KIADÓ-HIVATAL Ujtér 4. sz. földszint. T. MUNKATÁRSAINK kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztőséghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények a kiadóhivatalhoz intézendők. Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. HIRDETMÉNYEK DÍJA : 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 ujkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. Egyes példányok Kilián György, Osterlamm K., Lampel K., Eggenberger N. és Kugler A. és társ könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. MEGJELEN ünnep- és vasárnapot követő napok kivételével minden nap. ELŐFIZETÉSI ÁRI Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft A megoldás kérdéséhez. Sokféle állapotot élt már át , sokat szenvedett haza, de a jelennél roszabbat alig. Török, tatár és labancz csordák pusztítottak itt sokszor, s a hadszerencse eldöltével, midőn egy rosz állapot, mint ,,bevégzett tény“ állott elő, azt vagy megszoktuk, mint a kovács a szikrát, vagy pedig a leégett ember módjára új erővel kezdtünk építeni újra. De azon állapot, melyben úgy vagyunk, mint a gazdanélküli házban a vendég, ki a házi urat várja és nem jön, s a vendég maradhatnék is, mehetnék is, vár, aggódik, fél és remél, az ily bizonytalan állapot roszabb a rostnál, emészt, mint a rozsda. Ilyen a helyzet most. A hangya télire eleséget nem gyüjtvén, az éhség ellen bizonyos megmererültségi állapotban mélyebben furakodik a földbe, ez a helyzet egyik oldala. Rostával merni a vizet, s e mellett rátartani magát elbizakodottan, ez a helyzet másik oldala. Bolygó tűzként látunk feltűnni a sötétség élében mindenféle röpiratokat, mik kincset akarnak velünk sejtetni ott is, hol az önérdek mocsáros bűzéből kifejlett phosphor világit. És mi üdvöt hoztak még eddig a hazára ? Tíz hónapja már, hogy zárva vannak a megyei gyűlések termei, tizenkét hónapja, hogy eloszlatva az országgyűlés s a nemzeti jogérzet barometruma hanyatlott e bizonyos kívánalmak szerint? Minden, minden úgy van, amint volt. De nem minden. Sülyedt a pénzállapot, a közhitel és kereskedés, megrendült a nemzeti közbizalom, azon ariadnefonal, mely a sötét zűrzavar tévelyéből kivezethet, s a nemzet testén egy holttetem nőtt, mely magát szükséges és egészséges testrésznek tekinti, azt hivén, hogy a kenyér szine alatt ott az emberisten, ki megváltja az áruba bocsátott meggyőződés bűneit. Mily hátraesés, mily sülyedés. A nagy Széchenyi a római követnek mindent meg tudott volna bocsátani, csak azt nem, hogy a magyart egy időre színlelővé és tettetővé akarta tenni. S a jelen válságos politikai helyzetnek nincsenek-e meg a maga Tartuffjei? Valjon kormány és nemzetnek az e rendeltetése: hogy örökké egymás ellen legyen állítva, mint két kard; — hogy irigyelje egymásnak szerencséjét és boldogságát, s kárörvendő szemekkel nézze egymásnak bukását és sülyedését.. ? Nem, ez így nem tarthat. A mindenható Isten és az igazság nevében kell, hogy ez állapotnak vége legyen. Azt hiába várjuk, hogy ez állapot megszüntetése oly orgánumok részéről inditványoztassék, melyeknek élete a jelen álapottal össze van forrva. Én oly hősi resignatiót semmiféle pünkösdi királyról fel nem teszek, hogy halni kívánjon, ha egy napig is élhet; sőt ellenkezőleg, igen természetesnek találom, ha e pünkösdi királyok ez állapot minél további fenállásának szükségét fogják bizonyítgatni. Kormány és nemzet közt, ha meghasonlanak, két biró van : Az igazságos uralkodó és a forradalom. ik Minél inkább visszaborzad a józan értelem az utolsótól, annál inkább fordul az első feléről annál inkább attól várja a békés megoldást, kinek igazságos ítélete képes egyedül megnyugtatni a nemzetet, úgy mint önmagát,. Érzi és tudja azt a fejedelem, hogy viharnak és földrengésnek csak úgy nézhet elébe biztosan, ha feje fölött a nép szeretete őrködik, ha lábát alattvalói bizalmában vetheti meg. Szerezze meg a Felsége paizst és támaszt a magyar nemzetben végkép, az által, hogy mielőbb a) adjon gyakorlati érvényt az 1847/I-III t. czikknek a magyar minisztérium életbeléptetésével * b) az 1847/8-ik évi XVI. és XVII. t. czikknek: a bizottmányok visszaállításával és a szabadon választandó tisztikarral; c) az 1847/8. IV. t. czikknek: a feloszlatott csonka országgyűlésnek tekintve az 5. és 7-ik t. czikket kiegészített állapotban leendő összehívásával. És mindezekelőtt, hogy a kivételes állapot egyszer valahára megszűnjön. TORDAY EDE 209. SS. A Királyhágón túli törekvések. A daco-románok számtalan protestatiói, valamint a n.-szebeni comité tiltakozásából sokat okultunk. Az előbb említettekből felismertük, mi czélra törnek, és hogy Magyarország területéből épen csak annyit kívánnak nekünk hagyni, mennyit Papiu úr jogos birtokunknak kegyeskedett elismerni. Ezen urak jogaik megalapítására egy ezredév előtti időkre , a népvándorlás korára tértek vissza, semmit sem gondolva azzal, hogy az azóta kifejlett államviszonyokat felforgatni merő lehetetlenség, hogy Európa művelt népei nem lesznek hajlandók, századok óta brit országaikat csak azért elhagyni, hogy a daco-romámk kényelmesen elhelyezkedhessenek. Azt gondolták, elég ha néhány ábrándozó jogainkat elévülteknek, alkotmányunkat megsemmisült* nek, a történelmi jogot semmitévőnek s ezredéves jogos birtoklásunkat nem létezőnek állítja, —■ rögtön kész lesz a tabula rasa, melyre azután kedvök szerinti birodalom alapjait rakhatják. Azon boldog hitben ringaták magukat, hogy a magyar nemzet, szeszélyeik kedvéért, lemond azon jogokról, melyeket ezredéves küzdés és legjobb fiainak vagyon- és vérbeli áldozata árán védelmezett; melyeknek érvényességét önfeláldozás és kitartással ki tudták vívni őseink — s megnyerni reméllik az unokák is. Azt hiték, hogy a magyar nemzet fel fogja áldozni nemcsak a Királyhágón innen fekvő részeket, de a Tiszáig terjedő területet is, csak azért, hogy dacoromán polgártársaink vidám arczot mutassanak, s a nálunk maradott területre nézve, tulajdonosi jogainkat elismerjék. Hogy a többi ábrándok gyűjteményében ily rögeszme is vala található, elhisszük, csakhogy a magyar korona legdrágább ékességei nem eladók, s a magyar nemzet soha sem fog alkuba bocsátkozni a felett, mit őseitől ezredéves hagyományként vett át, s melyet az unokáknak sértetlenül átadni köteles. Az erdélyi részek leírása, életkérdés Magyarországra nézve, ennek feladása határos lenne az öngyilkossággal, az ország jobb jövendőjének tönkre silányitásával; ezt pedig egy oly nemzettől kivánni, mely testvér nemzeteivel szemben méltányosan akar eljárni, s azok érdekeit is biztosítani és tiszteletben tartani kívánja — egy kissé igen sok. Meglehet, hogy daco-román feleink erre is képeseknek hitték a magyar nemzetet, s azt gádolták, hogy e csekély számú töredék pártolásáért, saját kezünkkel szúrjuk szívünkbe a tőrt. Csalódtak és ezerszer csalódni fognak! Nincs országunk területén oly csekély számú nép, nincs oly kis nyomatékkal bíró töredék, melyet nemzetünk számára megnyerni fölöslegesnek ítélhetnénk, de ezt csakis az ország anyagi és szellemi javárának biztosítására, az állam épsége és jövő kifejlése előmozdítása szempontjából kívánhatjuk; — mihelyt azonban ezek oly kivánatokkal állanak elő, melyeknek első pontjait alkotmányunk szétszakitása, az ország egységének feladása s az egységes ország területéből kiszakítandó különböző országok megalakításába beleegyezés képezi, utunk elválik, s ily móddal soha össze sem találkozhatik. De miért is mondana le Magyarország az erdélyi részekről — ezredéves kiegészítő részéről ?! Talán azért, mert annak Magyarországhoz tartozását Zápolya Jánoson kezdve, minden erdélyi nemzeti fejedelem elismerte; talán azért, mert a török hatalom megtörése után I. Leopold is a magyar korona jogán vette át a Királyhágón innen fekvő részeket; talán azért, mert mindig Magyarország alkatrészének ismerték törvényeink — a legrégibb időktől fogva — napjainkig; talán azért, mert a koronázási hitlevelek egyik pontjában, mindig szent esküvel kötelezték magukat a magyar királyok: „hogy Magyarország vagy a kapcsolt részek visszaszerzett vagy visszaszerzendő tartozékait, az anyaországba bekeblezendik“ ?! Nem, Magyarország az erdélyi részekről soha le nem mondhat, nemcsak az előbb felhozott okokból, de nem mondhat le azért is , mert ez által feladná természetes határait, melyek egy állam fenákhatására múlhatlanul szükségesek; mert ,,kié a föld, azé az ország, és így nem mondhat le egy oly területről, mely egészen jogos birtoka, s melynek fekvőségei is két harmadban a magyar-székely elem sérthetlen magántulajdonát képezik ; — Magyarország nem adhat fel több mint 800,000-re menő magyar elemet, melynek Magyarország irányában, úgy a vallásszabadság, mint az alkotmány megvédése körül — elfelejthetlen érdemei vannak, ez lévén azon asylum, hol az üldözött vallás — a leigázott szabadság, századokon át vendégszerető hajlékra talált ; de nem adhatja fel azért is, mert a hegyen inneni részek az anyaország fővédbástyáját képezik, s a ki ennek birtokában van, mindig tetszés szerint nyomulhat a Tisza és Duna terébe — és igy e bástya birtoka szükséges az ország védelmére is; bebizonyitá ezt a nemzeti fejedelmek kora, midőn ezek innen több versen Magyarország legnagyobb részét nemcsak elfoglalák — de huzamosan birták is; de végre nem mondhat le a magyar nemzet az erdélyi részekről már azért is, mert szt. István országa nemcsak a jelen ivadék birtoka, nem, ez a későbbi — számtalan ivadékokat számlálható — következő unokáké is, kiknek joga fölött a jelenben élőknek határozni nem lehet a nélkül, hogy azok érdekeit meg ne sértsék, hisz ha őseink ezer éven át szívvérük árán megoltalmazták e hazát, csakhogy épségben adják át minekünk, mi jogon darabolnék és osztogatnék el mi e drága hagyományt, csakhogy nehány rögeszmét kielégítsünk. A Királyhágón innen és túl fekvő részeket közös dicső mólt csatolja össze feloldhatlanul, s nemzetünk az itt és ott látható emlékekre tekintve, melyek őseink példájára buzditnak, — s azon földön állva, melyben hazánk legjobbjainak porai nyugosznak — nem mondhat le el vitázhatlan jogos birtokáról. Ha a daco-románok mindezeket megfontolták volna, úgy talán lejebb hangolják követeléseiket, s nem kívántak volna — Daco-Romániát — román kormányzati nyelvet és román parlamentet — Magyarországon. Így azonban kiderült, hogy nem a magyarok a követelők, — hisz ők csak a törvény tiszteletben tartását követelték, mig amazok más vagyonából kívántak osztozkodni — meggazdagodni ; — kiderült az is, hogy ők törekednek felsőségre a magyar-székely és szász fölött, holott ezek birtokát képezi az ország kétharmada, ezeknél van a tízszeres számú értelmiség, sőt az igazat megvallva: az anyagi erő is, és így ők akarnának bitorlók lenni, mert azon állítás, hogy ők egyenes utódai a Kr. u. sz. ut. első században Daciában élt rómaiaknak, még bizonyításra vár, a mit Papiu és Grolesco stb. még nem tudtak kimutatni, mi, ha szintén be is lenne bizonyítva, vajjon adhat-e az jogot, — ki lehet-e a történelemből törülni 1800 év eseményeit? Egy históriai tankönyvben, milyeneket a dunai fejedelemségekben szerkesztenek, meg lehet tenni — de nem az életben, nem a népek szívében — emlékében. A daco-románok mindig követeléssel vádoltak, hanem azért ők úgy magyarázták a méltányosságot, hogy tőlünk minden jogot megtagadtak, a Királyhágón innen lakó többi nemzetiségeket számításba sem vették, pedig míg ama tündér-birodalom megszülethetnék, csak lenne szólása ahoz a magyarnak s öregebb testvérének: a székelynek; mert ezek ép úgy szeretik hazájukat, alkotmányukat, mint a daco-románok önmagukat, hogy Olaszországot megmentsem, kész vagyok azt az első kiáltásra : Éljen Garibaldi! porrá égetni. Pallavicini mintegy 1800 ember élén Garibaldi üldözésére s elfogatására küldetett. Garibaldi látva, hogy minden oldalról be van kerítve, a tengerre akart menekülni, melyről homályos sejtelme azt súgta, hogy sorsára kedvező tér. De látva, hogy két fregatt „Victor Emánuel“ és „Garibaldi“ — különös találkozás! — útját elzárta, az aspromontei hegység felé vonult, s ott a hegysorokban Forestall nevezetű ponton táborát felütötte, ez egy magasan fekvő síkság, nehezen hozzáférhető helyen, óriási fenyők által kerítve. Garibaldi — úgy mondják — többfelé megkísértette az utat, de siker nélkül. Reggiót és Catanzarót Cialdini parancsai szerint utolsó csepp vérig kellett védelmezni. Pallavicini, ki Garibaldit siker nélkül kereste a morganai hegyszorosokban, végre megpillanta a messze látszó vörös ingeket Forestali sötét zöld ligete alatt. Aug. 29-én délben 3 részre osztá katonáit, kik három különböző irányban a magaslat felé nyomultak. Az önkénytesek, a „Diritto“ szerint, az erdő szélére vonultak, Garibaldi felállító őket s megparancsolta, hogy ne löjjenek, mialatt távcsövei az előnyomuló katonaságot vizsgálta. A bersaglierik egy puskalövésnyi távolra megállapodtak. Csapatunk némán tekintette őket. Sokan az önkénytesek közül és pedig a bátrak az erdőbe vonultak, el lévén határozva, hogy harczolni nem fognak. Garibaldi ismétlő , ne tüzeljetek. De a bersaglierik tüzeltek, s előre nyomultak anélkül, hogy parlamenteket küldtek volna. Szerencsétlenségre néhány ifjú közülünk véröket nem tudva csillapítani, feleltek, s lövésekre néhány áldozat elesett. A trombiták harsognak s a tisztek a tüzelést betiltják, mialatt Garibaldit épen a vezényszó kimondása alkalmával két golyó éri.“ ... Mi ezután történt, tegnapi esti postánkban közölve volt. Még egy részletet említünk. Garibaldi sebesülten egy fa alatt ült, Pallavicini táborkarából egy hadnagy jó hozzá, kinek parancsolja, hogy kardját tegye le, a tiszt engedelmeskedik, megjegyezve, hogy ő parlamentaire minőségben jött. „Harmincz éve — felelt Garibaldi — hogy háborúban forgolódom, s a parlamentariek nem jelentkeznek ily módon.“ Garibaldi azután a támadó csapat vezérét hivatja. Pallavicini ezredes megjelöli, tisztelettel, fedetlen fővel üdvözli a tábornokot, s elhatároztatik, hogy az önkénytesek lefegyvereztetnek. A tábornok Scyllába vitetett, hova az általa kijelölt tisztek kisérték. Scyllába érkezve megtudták, hogy a kormány rendeletei Pallavicini kíméletes és engedékeny magaviseletével ellenkező természetűek. A „Genua herczege“ nevű fregattra kellett szállniok, hol a matrózok Garibaldit tisztelettel üdvözlék. Midőn a hajó elindult, mindnyájan fedetlen fővel felkiáltottak: „Éljen Garibaldi! Rómába ! Rómába! Azt mondják — így végződik e hajó fedezetén készült jelentés — Spezziába visznek bennünket. A hajón igen udvariasan bánnak velünk.“ Eddig a jelentés: Cialdini Messinából távirati után máris pár pontra nézve czáfolatot küldött, szerinte a garibaldisták kezdték a tüzelést, úgy hogy csak egy bersaglieri században a csata kezdetén 4 halott és 21 sebesült volt, azt is megjegyzi, hogy a Garibaldisták Pallavicinit reá akarták bírni, miszerint a csatáról ne tegyen említést, „hogy a világ ne tudja meg a polgárháborút, mely az olaszok között történt. A „Discussione“ kevés hitelt érdemlő részletet említ Szerinte Garibaldi revolveréből háromszor lőtt tisztre, ki őt megadásra illedelmesen felkérte, mire ez utóbbi, hogy őt ártalmatlanná tegye, Garibaldi lovára lőtt, mely lövés Garibaldit lábában találta, mire ő a lóról lebukott. A tiszt is leszállott, hogy őt felsegítse, mire Garibaldi így szólott: „Ön foglyom!“ A tiszt pedig felelé: „Ön a fogoly!“ és tudtára adta, hogy mindennek vége van. Az aspromontei csata. Pallavicini tábornok jelentése az aspromontei csata felett mindeddig azért késett, mert a nevezett főtiszt az elszélledt önkénytesek üldözésével volt elfoglalva. Mint egy turini, sept. 8-án kelt távirati tudósítás mutatja, a jelentés megérkezett, tartalmáról csak annyit említenek, hogy az Garibaldira nézve kedvezően hangzik. E közzététel Garibaldi táborkari tisztjei jelentése által idéztetett elő, mely a „Diritto“ban megjelent. Az „Opin. Nat.“ e jelentésből terjedelmes kivonatot közöl, melyet, a csatát megelőző helyzet vázolásával együtt, némi kihagyásokkal közlünk: „Cialdini aug. 26-án érkezett Nápolyba, hol Garibaldi kiszállásáról értesült, a veszély nagy volt, mert Garibaldi a hegységek között a római határokra vergődhetett , de a kiszállás pontja roszul volt választva, mert szűk földszorosban foglalván helyet, útját könnyen el lehetett vágni. Cialdini, hogy egyúttal Szicziliát is figyelemmel tartsa, mely a nagy izgató távozta után is folytonos forrongásban volt, aug. 27 én Messinában üté fel főhadiszállását. Reggiót katonasággal megrakta s mondják, hogy úgy nyilatkozott, miszerint Reggio ugyan szép város, de Az országos un. gazd. egyesület küldöttségének jelentése a londoni gazdasági kiállításról. (Folytatás.) A Devon és Sussex fajnál a szin átalában sötét veres, kivételkép márványozott is. A szarvak állása hasonló a herefordiéhoz, de a szarvak rendesen hosszabbak. A test alkata is olyan, mint az előbbi fajé, csakhogy ezen állatok jóval kisebbek. Egész lényegükből kitűnik a hizékonyság. A Long-horned faj, Angliának ezen egykori büszkesége és Backwellnek híres alkotása csak gyéren, csak 14 darab által volt a jelen kiállításon képviselve már, és e csekély szám nem a véletlen műve, hanem eredményes következése a Shorthorned faj által történt megveretésnek. Pedig hatalmas termetű állatok ezek is, húst termők mindenek előtt, de csontjaikban durvábbak és erősebbek, s ennélfogva mindinkább mellőzöttek. A hasznos részeknek a haszontalanokhoz való aránya ezen fajnál határozottan kedvezőtlenebb. Színre nézve jobbára tarkák veres fehérből. A Norfolk- és Suffolk-faj szintén igen derék és termetes hústermő állatokból áll; színe jobbára sötét piros, s ami őket különösen jellemzi, az, hogy szagtalanok ; a skót-féle Angimnak más szinü kiadásai. A North és South-Walesi marhák színre nézve jobbára feketék, fehéres hassal és tőgyekkel. Igen szép, középtermetű állatok, hus- és tejtermelésre talán egyaránt használhatók. Ezekből állottak a szoros értelemben vett Angliának marhái. Hústermelésre mindannyi alkalmatás, ámbár e képesség az elsorolt fajoknál fölülről kezdve lefelé, a tejtermelés ellenben alulról kezdve fölfelé fogyatkozik. Izland, gazdasági állásának megfelelőleg, csak