Magyarország, 1862. szeptember (2. évfolyam, 201-224. szám)

1862-09-12 / 209. szám

1862.— II. évfolyam* l*értek. September 12. SZERKESZTŐSÉGI IRODA Ujtér 2. sz. 2. emelet. KIADÓ-HIVATAL Ujtér 4. sz. földszint. T. MUNKATÁRSAINK kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő­séghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények a kiadó­hivatalhoz intézendők. Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. HIRDETMÉNYEK DÍJA : 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 ujkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. Egyes példányok Kilián György, Osterlamm K., Lampel K., Eggenber­­ger N. és Kugler A. és társ könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. MEGJELEN ünnep- és vasárnapot követő napok kivé­telével minden nap. ELŐFIZETÉSI ÁRI Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft A megoldás kérdéséhez. Sokféle állapotot élt már át , sokat szen­vedett haza, de a jelennél roszabbat alig. Török, tatár és labancz csordák pusztítot­tak itt sokszor, s a hadszerencse eldöltével, midőn egy rosz állapot, mint ,,bevégzett tény“ állott elő, azt vagy megszoktuk, mint a kovács a szikrát, vagy pedig a leégett ember módjára új erővel kezdtünk építeni újra. De azon állapot, melyben úgy vagyunk, mint a gazdanélküli házban a vendég, ki a házi urat várja és nem jön, s a vendég marad­hatnék is, mehetnék is, vár, aggódik, fél és remél, az ily bizonytalan állapot roszabb a rostnál, emészt, mint a rozsda. Ilyen a helyzet most. A hangya télire ele­­séget nem gyüjtvén, az éhség ellen bizonyos megmererültségi állapotban mélyebben fura­­kodik a földbe, ez a helyzet egyik oldala. Ros­tával merni a vizet, s e mellett rátartani ma­gát elbizakodottan, ez a helyzet másik oldala. Bolygó tűzként látunk feltűnni a sötétség élében mindenféle röpiratokat, mik kincset akarnak velünk sejtetni ott is, hol az önérdek mocsáros bűzéből kifejlett phosphor világit. És mi üdvöt hoztak még eddig a hazára ? Tíz hónapja már, hogy zárva vannak a megyei gyűlések termei, tizenkét hónapja, hogy eloszlatva az országgyűlés s a nemzeti jogér­zet barometruma hanyatlott e bizonyos kívá­nalmak szerint? Minden, minden úgy van, a­mint volt. De nem minden. Sülyedt a pénzállapot, a közhitel és kereskedés, megrendült a nemzeti közbizalom, azon ariadnefonal, mely a sötét zűrzavar tévelyéből kivezethet, s a nemzet tes­tén egy holttetem nőtt, mely magát szükséges és egészséges testrésznek tekinti, azt hivén, hogy a kenyér szine alatt ott az emberisten, ki megváltja az áruba bocsátott meggyőződés bűneit. Mily hátraesés, mily sülyedés. A nagy Széchenyi a római követnek min­dent meg tudott volna bocsátani, csak azt nem, hogy a magyart egy időre színlelővé és tettetővé akarta tenni. S a jelen válságos politikai helyzetnek nincsenek-e meg a maga Tartuffjei? Valjon kormány­ és nemzetnek az­ e rendeltetése: hogy örökké egymás ellen le­gyen állítva, mint két kard; — hogy irigyelje egymásnak szerencséjét és boldogságát, s kár­örvendő szemekkel nézze egymásnak bukását és sülyedését.. ? Nem, ez így nem tarthat. A mindenható Isten és az igazság nevében kell, hogy ez ál­lapotnak vége legyen. Azt hiába várjuk, hogy ez állapot meg­szüntetése oly orgánumok részéről inditvá­­nyoztassék, melyeknek élete a jelen álapottal össze van forrva. Én oly hősi resignatiót sem­miféle pünkösdi királyról fel nem teszek, hogy halni kívánjon, ha egy napig is élhet; sőt el­lenkezőleg, igen természetesnek találom, ha e pünkösdi királyok ez állapot minél további fenállásának szükségét fogják bizonyítgatni. Kormány és nemzet közt, ha meghason­­lanak, két biró van : Az igazságos uralkodó és a forradalom. i­k Minél inkább visszaborzad a józan érte­lem az utolsótól, annál inkább fordul az első feléről annál inkább attól várja a békés megoldást, kinek igazságos ítélete képes egye­dül megnyugtatni a nemzetet, úgy mint ön­magát,. Érzi és tudja azt a fejedelem, hogy vi­harnak és földrengésnek csak úgy nézhet elé­be biztosan, ha feje fölött a nép szeretete őr­ködik, ha lábát alattvalói bizalmában vetheti meg. Szerezze meg a Felség­e paizst és támaszt a magyar nemzetben végkép, az által, hogy mielőbb a) adjon gyakorlati érvényt az 1847/I-III t. czikknek a magyar minisztérium életbelép­­tetésével * b) az 1847/8-ik évi XVI. és XVII. t. czikk­nek: a bizottmányok visszaállításával és a sza­badon választandó tisztikarral; c) az 1847/8. IV. t. czikknek: a feloszla­tott csonka országgyűlésnek tekintve az 5. és 7-ik t. czikket kiegészített állapotban leendő összehívásával. És mindezekelőtt, hogy a kivételes állapot egyszer valah­ára megszűnjön. TORDAY EDE 209. SS. A Királyhágón túli törekvések. A daco-románok számtalan protesta­­tiói, valamint a n.-szebeni comité tiltakozásá­ból sokat okultunk. Az előbb említettekből fel­ismertük, mi czélra törnek, és hogy Magyar­­ország területéből épen csak annyit kívánnak nekünk hagyni, mennyit Papiu úr jogos birto­kunknak kegyeskedett elismerni. Ezen urak jogaik megalapítására egy ezredév előtti idők­re , a népvándorlás korára tértek vissza, semmit sem gondolva azzal, hogy az azóta ki­fejlett államviszonyokat felforgatni merő lehe­tetlenség, hogy Európa művelt népei nem lesznek hajlandók, századok óta brit országai­kat csak azért elhagyni, hogy a daco-romám­k kényelmesen elhelyezkedhessenek. Azt gon­dolták, elég ha néhány ábrándozó jogainkat elévülteknek, alkotmányunkat megsemmisült* nek, a történelmi jogot semmitévőnek s ez­redéves jogos birtoklásunkat nem létezőnek állítja, —■ rögtön kész lesz a tabula rasa, melyre azután kedvök szerinti birodalom alapjait rakhatják. Azon boldog hitben ringa­­ták magukat, hogy a magyar nemzet, szeszé­lyeik kedvéért, lemond azon jogokról, melye­ket ezredéves küzdés és legjobb fiainak va­gyon- és vérbeli áldozata árán védelmezett; melyeknek érvényességét önfeláldozás­ és ki­tartással ki tudták vívni őseink — s megnyer­ni reméllik az unokák is. Azt hiték, hogy a magyar nemzet fel fogja áldozni nemcsak a Királyhágón innen fekvő részeket, de a Tiszá­ig terjedő területet is, csak azért, hogy daco­­román polgártársaink vidám arczot mutassa­nak, s a nálunk maradott területre nézve, tu­lajdonosi jogainkat elismerjék. Hogy a többi ábrándok gyűjteményében ily rögeszme is vala található, elhisszük, csak­hogy a magyar korona legdrágább ékes­ségei nem eladók, s a magyar nemzet soha sem fog alkuba bocsátkozni a felett, mit őseitől ez­redéves hagyományként vett át, s melyet az unokáknak sértetlenül átadni köteles. Az erdélyi részek leírása, életkérdés Ma­gyarországra nézve, ennek feladása határos lenne az öngyilkossággal, az ország jobb jö­vendőjének tönkre silányitásával; ezt pedig egy oly nemzettől kivánni, mely testvér nem­zeteivel szemben méltányosan akar eljárni, s azok érdekeit is biztosítani és tiszteletben tar­tani kívánja — egy kissé igen sok. Meglehet, hogy daco-román feleink erre is képeseknek hitték a magyar nemzetet, s azt gádolták, hogy e csekély számú töredék pártolásáért, saját ke­zünkkel szúrjuk szívünkbe a tőrt. Csalódtak és ezerszer csalódni fognak! Nincs országunk területén oly csekély számú nép, nincs oly kis nyomatékkal bíró töredék, melyet nemzetünk számára megnyerni fölöslegesnek ítélhetnénk, de ezt csak­is az ország anyagi és szellemi javá­­rának biztosítására, az állam épsége és jövő kifejlése előmozdítása szempontjából kívánhat­juk; — mihelyt azonban ezek oly kivánatok­­kal állanak elő, melyeknek első pontjait alkot­mányunk szétszakitása, az ország egységének feladása s az egységes ország területéből ki­szakítandó különböző országok megalakításá­ba beleegyezés képezi, utunk elválik, s ily móddal soha össze sem találkozhatik. De miért is mondana le Magyarország az erdélyi részekről — ezredéves kiegészítő ré­széről ?! Talán azért, mert annak Magyarország­hoz tartozását Zápolya Jánoson kezdve, min­den erdélyi nemzeti fejedelem elismerte; ta­lán azért, mert a török hatalom megtörése után I. Leopold is a magyar korona jogán vette át a Királyhágón innen fekvő részeket; talán azért, mert mindig Magyarország alkatrészének ismerték törvényeink — a leg­régibb időktől fogva — napjainkig; talán azért, mert a koronázási hitlevelek egyik pontjában, mindig szent esküvel kötelez­ték magukat a magyar királyok: „hogy Ma­gyarország vagy a kapcsolt részek visszaszer­zett vagy visszaszerzendő tartozékait, az anya­országba bekeblezendik“ ?! Nem, Magyarország az erdélyi részekről soha le nem mondhat, nemcsak az előbb fel­hozott okokból, de nem mondhat le azért is , mert ez által feladná természetes határait, melyek egy állam fenák­h­atására múlhatlanul szükségesek; mert ,,kié a föld, azé az ország, és így nem mondhat le egy oly területről, mely egé­szen jogos birtoka, s melynek fekvőségei is két harmadban a magyar-székely elem sérthetlen magán­tulajdonát képezik ; — Magyarország nem adhat fel több mint 800,000-re menő magyar elemet, melynek Ma­gyarország irányában, úgy a vallásszabadság, mint az alkotmány megvédése körül — elfe­­lejthetlen érdemei vannak, ez lévén azon asy­lum, hol az üldözött vallás — a leigázott sza­badság, századokon át vendégszerető hajlékra talált ; de nem adhatja fel azért is, mert a hegyen inneni részek az anyaország fővédbástyáját képezik, s a ki ennek birtokában van, mindig tetszés szerint nyomulhat a Tisza és Duna te­réb­e — és igy e bástya birtoka szükséges az ország védelmére is; bebizonyitá ezt a nemzeti fejedelmek kora, midőn ezek innen több versen Magyarország legnagyobb részét nemcsak el­­foglalák — de huzamosan birták is; de végre nem mondhat le a magyar nem­zet az erdélyi részekről már azért is, mert szt. István országa nemcsak a jelen ivadék birto­ka, nem, ez a későbbi — számtalan ivadékokat számlálható — következő unokáké is, kiknek joga fölött a jelenben élőknek határozni nem lehet a nélkül, hogy azok érdekeit meg ne sértsék, hisz ha őseink ezer éven át szívvérük árán megoltalmazták e hazát, csakhogy épség­ben adják át minekünk, mi jogon darabolnék és osztogatnék el mi e drága hagyományt, csakhogy nehány rögeszmét kielégítsünk. A Királyhágón innen és túl fekvő része­ket közös dicső mólt csatolja össze feloldhatla­­nul, s nemzetünk az itt és ott látható emlékekre tekintve, melyek őseink példájára buzditnak, — s azon földön állva, melyben hazánk leg­jobbjainak porai nyugosznak — nem mondhat le el vitázhatlan jogos birtokáról. Ha a daco-románok mindezeket megfon­tolták volna, úgy talán lejebb hangolják köve­teléseiket, s nem kívántak volna — Daco-Ro­­mániát — román kormányzati nyelvet és ro­mán parlamentet — Magyarországon. Így azonban kiderült, hogy nem a magya­rok a követelők, — hisz ők csak a törvény tiszteletben tartását követelték, mig amazok más vagyonából kívántak osztozkodni — meg­gazdagodni ; — kiderült az is, hogy ők töre­kednek felsőségre a magyar-székely és szász fölött, holott ezek birtokát képezi az ország kétharmada, ezeknél van a tízszeres számú ér­telmiség, sőt az igazat megvallva: az anyagi erő is, és így ők akarnának bitorlók lenni, mert azon állítás, hogy ők egyenes utódai a Kr. u. sz. ut. első században Daciában élt rómaiaknak, még bizonyításra vár, a mit Papiu és Grolesco stb. még nem tudtak kimutatni, mi, ha szintén be is lenne bizonyítva, vajjon adhat-e az jo­got, — ki lehet-e a történelemből törülni 1800 év eseményeit? Egy históriai tankönyvben, mi­lyeneket a dunai fejedelemségekben szerkesz­tenek, meg lehet tenni — de nem az életben, nem a népek szívében — emlékében. A daco-románok mindig követeléssel vá­doltak, hanem azért ők úgy magyarázták a méltányosságot, hogy tőlünk minden jogot megtagadtak, a Királyhágón innen lakó többi nemzetiségeket számításba sem vették, pedig míg ama tündér-birodalom megszülethetnék, csak lenne szólása ahoz a magyarnak s öre­gebb testvérének: a székelynek; mert ezek ép úgy szeretik hazájukat, alkotmányukat, mint a daco-románok önmagukat, hogy Olaszországot megmentsem, kész vagyok azt az első kiáltásra : Éljen Garibaldi! porrá égetni. Pallavicini mintegy 1800 ember élén Garibaldi ül­dözésére s elfogatására küldetett. Garibaldi látva, hogy minden oldalról be van kerítve, a tengerre akart menekül­ni, melyről homályos sejtelme azt súgta, hogy sorsára kedvező tér. De látva, hogy két fregatt „Victor Emánuel“ és „Garibaldi“ — különös találkozás! — útját elzárta, az aspromontei hegység felé vonult, s ott a hegysorokban Forestall nevezetű ponton táborát felütötte, ez egy maga­san fekvő síkság, nehezen hozzáférhető helyen, óriási fe­nyők által kerítve. Garibaldi —­ úgy mondják — több­felé megkísér­tette az utat, de siker nélkül. Reggiót és Catanzarót Cial­­dini parancsai szerint utolsó csepp vérig kellett védel­mezni. Pallavicini, ki Garibaldit siker nélkül kereste a morganai hegyszorosokban, végre megpillanta a messze látszó vörös ingeket Forestali sötét zöld ligete alatt. Aug. 29-én délben 3 részre osztá katonáit, kik há­rom különböző irányban a magaslat felé nyomultak. Az önkénytesek, a „Diritto“ szerint, az erdő szélére vonultak, Garibaldi felállító őket s megparancsolta, hogy ne löjjenek, mialatt távcsövei az előnyom­uló katonaságot vizsgálta. A bersaglierik egy puskalövésnyi távolra megálla­podtak. Csapatunk némán tekintette őket. Sokan az ön­kénytesek közül és pedig a bátrak az erdőbe vonultak, el lévén határozva, hogy harczolni nem fognak. Garibaldi is­métlő , ne tüzeljetek. De a bersaglierik tüzeltek, s előre nyomultak a­nél­kül, hogy parlamentek­et küldtek volna. Szerencsétlen­ségre néhány ifjú közülünk véröket nem tudva csillapíta­ni, feleltek, s lövésekre néhány áldozat elesett. A trombiták harsognak s a tisztek a tüzelést betilt­ják, mialatt Garibaldit épen a vezényszó kimondása al­kalmával két golyó éri.“ ... Mi ezután történt, tegnapi esti postánkban közölve volt. Még egy részletet említünk. Garibaldi sebesülten egy fa alatt ült, Pallavicini táborka­rából egy hadnagy jó hozzá, kinek parancsolja, hogy kardját tegye le, a tiszt engedelmeskedik, megjegyezve, hogy ő parlamentaire minőségben jött. „Harmincz éve — felelt Garibaldi — hogy háborúban forgolódom, s a par­­lamentariek nem jelentkeznek ily módon.“ Garibaldi az­után a támadó csapat vezérét hivatja. Pallavicini ezredes megjelöli, tisztelettel, fedetlen fővel üdvözli a tábornokot, s elhatároztatik, hogy az önkénytesek lefegyvereztetnek. A tábornok Scyllába vitetett, hova az általa kijelölt tisz­tek kisérték. Scyllába érkezve megtudták, hogy a kor­mány rendeletei Pallavicini kíméletes és engedékeny ma­gaviseletével ellenkező természetűek. A „Genua herczege“ nevű fregattra kellett szállniok, hol a matrózok Garibaldit tisztelettel üdvözlék. Midőn a hajó elindult, mindnyájan fedetlen fővel felkiáltottak: „Éljen Garibaldi! Rómába ! Rómába! Azt mondják — így végződik e hajó fedezetén ké­szült jelentés — Spezziába visznek bennünket. A hajón igen udvariasan bánnak velünk.“ Eddig a jelentés: Cialdini Messinából távirati után máris pár pontra nézve czáfolatot küldött, sze­rinte a garibaldisták kezdték a tüzelést, úgy hogy csak egy bersaglieri században a csata kezdetén 4 halott és 21 sebesült volt, azt is megjegyzi, hogy a Garibaldisták Pallavicinit reá akarták bírni, miszerint a csatáról ne tegyen említést, „hogy a világ ne tudja meg a polgárháborút, mely az olaszok között történt. A „Discussione“ kevés hitelt érdemlő részletet említ­ Szerinte Garibaldi revolveréből háromszor lőtt tisztre, ki őt megadásra illedelmesen felkérte, mire ez utóbbi, hogy őt ártalmatlanná tegye, Gari­baldi lovára lőtt, mely lövés Garibaldit lábában ta­lálta, mire ő a lóról lebukott. A tiszt is leszállott, hogy őt felsegítse, mire Garibaldi így szólott: „Ön foglyom!“ A tiszt pedig felelé: „Ön a fogoly!“ és tud­tára adta, hogy mindennek vége van. Az aspromontei csata. Pallavicini tábornok jelentése az aspromontei csata felett mindeddig azért késett, mert a nevezett főtiszt az elszélledt önkénytesek üldözésével volt el­foglalva. Mint egy turini, sept. 8-án kelt távirati tudó­sítás mutatja, a jelentés megérkezett, tartalmáról csak annyit említenek, hogy az Garibaldira nézve kedvezően hangzik. E közzététel Garibaldi táborkari tisztjei jelentése által idéztetett elő, mely a „Diritto“­­ban megjelent. Az „Opin. Nat.“ e jelentésből terje­delmes kivonatot közöl, melyet, a csatát megelőző helyzet vázolásával együtt, némi kihagyásokkal közlünk: „Cialdini aug. 26-án érkezett Nápolyba, hol Gari­baldi kiszállásáról értesült, a veszély nagy volt, mert Ga­ribaldi a hegységek között a római határokra vergődhe­tett , de a kiszállás pontja roszul volt választva, mert szűk földszorosban foglalván helyet, útját könnyen el le­hetett vágni. Cialdini, hogy egyúttal Szicziliát is figyelemmel tartsa, mely a nagy izgató távozta után is folytonos for­rongásban volt, aug. 27 én Messinában üté fel főhadi­szál­lását. Reggiót katonasággal megrakta s mondják, hogy úgy nyilatkozott, miszerint Reggio ugyan szép város, de Az országos un. gazd. egyesület küldött­­ségének jelentése a londoni gazdasági kiállításról. (Folytatás.) A Devon és Sussex fajnál a szin átalában sötét veres, kivételkép márványozott is. A szarvak állása hasonló a herefordiéhoz, de a szarvak rendesen hos­szabbak. A test alkata is olyan, mint az előbbi fajé, csakhogy ezen állatok jóval kisebbek. Egész lénye­gükből kitűnik a hizékonyság. A Long-horned faj, Angliának ezen egykori büszkesége és Backwellnek híres alkotása csak gyéren, csak 14 darab által volt a jelen kiállításon képviselve már, és e csekély szám nem a véletlen műve, hanem eredménye­s következése a Shorthor­­ned faj által történt megveretésnek. Pedig hatalmas termetű állatok ezek is, húst termők mindenek előtt, de csontjaikban durvábbak és erősebbek, s ennélfogva mindinkább mellőzöttek. A hasznos részeknek a ha­szontalanokhoz való aránya ezen fajnál határozottan kedvezőtlenebb. Színre nézve jobbára tarkák veres fehérből. A Norfolk- és Suffolk-faj szintén igen derék és termetes hústermő állatokból áll; színe jobbára sötét piros, s a­mi őket különösen jellemzi, az, hogy szag­talanok ; a skót-féle Angimnak más szinü kiadásai. A North és South-Walesi marhák színre nézve jobbára feketék, fehéres hassal és tőgyekkel. Igen szép, közép­termetű állatok, hus- és tejtermelésre ta­lán egyaránt használhatók. Ezekből állottak a szoros értelemben vett An­gliának marhái. Hústermelésre mindannyi alkalma­tás, ámbár e képesség az elsorolt fajoknál fölülről kezdve lefelé, a tejtermelés ellenben alulról kezdve fölfelé fogyatkozik. Izland, gazdasági állásának megfelelőleg, csak

Next