Magyarország, 1862. szeptember (2. évfolyam, 201-224. szám)

1862-09-18 / 214. szám

1862.— II. évfolyam. 214. sz. Csütörtök, September 18. SZERKESZTŐSÉGI IRODA T. MUNKATÁRSAINK S HIRDETMÉNYEK DÍJA: MEGJELEN Ujtér 2. sz. 2. emelet. kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő ! 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 ujkr, ünnep- és vasárnapot követő napok kivé-KIADÓ-HIVATAL séghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények Bélyegdíj külön 30 lijkr, A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr, telével minden nap. ... . . ^ ( a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes példányok Kilián György, Osterlamm K., Lampel H., Eggenber- ELŐFIZETÉSI ÁR ! IJjter . sz. földszint. Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. !ger V. és Kugler A. és társ könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft Előfizetést nyitunk & ,MAGYARORSZÁG' sept.-decemb. 4 havi folyamára 6 ft. 50 kr. sept.-novemb. 3 „ „ 5 „ — „ 1 hóra . .....................................1 „ 80 „ Előfizetések minden hó elején fogadtatnak el. Pest. sept. II. (t6) Ha valaki Lengyelország utolsó 70 évi történetét megírná: művét a „fájdalmak könyvének“ méltán lehetne nevezni. Háromszor kiállotta a kivégeztetés kínjait, s azóta mint „élő szobor“ tűri a fájdalmakat, miket sikertelen erőlködései s meghiúsult reményei csak súlyosbítanak. Ilyen hatást gyakorolhatott reá a „Dziennik“ közleménye is,mely szerint a kormány Zamoyski grófnál tartott gyülekezetét törvénytelennek nyilvánítja. A felirat, melyben a nemzet megnyugtatására javaslatok tétetnek, a kormány szerint, betölthetlen kívánalmakat tartalmaz, és Zamoyski a czár elébe idéztetett, hogy viseletéről számot adjon. S mi volt e felirat tartalma? Az, hogy a kormány túl szigoru intézkedései czélra nem vezetnek, kibékülés csak akkor jö létre, ha a nemzet törvényes jogait visszanyeri. Mindez tiszteletteljes, de szilárd hangon volt kimondva. Midőn Sándor czár testvérét azon szándékkal küldötte Varsóba, hogy az orosz birodalom minduntalan kiújuló sebét, a lengyel ügyet begyógyitsa , a nemzet némi reményre gerjedt. A nagyherczeg több ízben kijelenté, hogy ama kárhozatos gyilkossági merényleteket, melyek elkövettettek, a nemzetnek nem róvja fel, s ismerni óhajtja, miben áll az ország kívánsága. Zamoyski gróf ily nyilatkozat folytán hívta össze elvbarátait, így készült ama felirat, melyet a kormány oly keményen kárhoztat. Már már azt hitte a lengyel nemzet, hogy vége lesz a katonauralomnak, mely kopjával és kancsukával kormányzott, s kibontakoznak azon zavarból, hová a kétségbeesés egy részről, a hajthatlan szigor más oldalról az országot dönteni készült. Keserű csalódás! Most már tudhatják, mit várhatnak oly kormánytól, mely őket még meghallgatni sem akarja, s látják, hogy újra tűrni és várakozni kell. De az orosz kormány se áltassa magát, hogy belreformjai legnagyobbikát, a lengyel ügyet ily eljárás mellett megoldhatja, s mert oly politika még soha nem aratott sikert, mely az őszinte szótól fél s melynek alapja önámítás. A lengyelek pedig azon tudatban leljenek vigaszt, hogy a legfinomabban szőtt terv meghiúsulhat, az emberi elme számításaiban csalódhatik, de a nemzet, melynek önmagában hite, van elveszni nem fog soha. Eljő az idő, midőn rajtok beteljesednek az Írásnak ama szavai: a te hited megmentett téged! A porosz kamrában sept. 16-án a katonai budget felett az első szavazás megtörtént. A bizottmány győzött, javaslata 273 szavazattal 68 ellen elfogadtatott. A minisztérium veresége bizonyos. Mily hordereje van ez eseménynek, megítélhetik olvasóink, ha a vita tárgyát még egyszer átgondolják. Poroszország honvédelmi szerkezete az 1814. sept. 9-iki törvényen nyugszik, mely szerint a rendes állandó hadsereg mellett, a nemzet minden osztályát magában foglaló honvédség foglal helyet. E szerkezet gyökerei még azon korba visszanyúlnak, midőn II. Frigyes fél Európa ellen diadalmasan küzdött, s ezért Poroszország léterével ugyszólván összeforrt. A rendes katonaság nem a legjobb szemmel tekinti a honvédséget, minek oka a szervezet különbségén kivül abban is rejlik, mert amaz aristocrata elemekkel túltömve van, emez pedig inkább a polgárság kebléből ered. Hozzájárul, hogy a honvédség tetemes hátrányokkal van összekötve. A jelen európai viszonyok közt ugyanis jól begyakorolt és jól fegyelmezett hadsereg szükséges, s ilyennek a honvédeket legalább a rendes haderőkkel szemben tartani nem lehet. E mellett a mozgóvá tétel tömérdek bajjal jár. Képzeljük, hogy félmillió ember, az ország középosztályának színe egyszerre foglalkozásától elszakittatik! Az ország állapota ezt, ha huzamosb ideig tart, nagyon is megsiüli, s ha a honvédség miatt a rendes hadsereg csekély számban tartatik, kivált támadó háborúban, könnyen gyengévé válik az ország oly szomszédai ellenében, melyek nagyobb számú rendes haderővel bírnak. Mindezen árnyoldalak világosan kitűntek az 1850- és 59-iki mozgóvátétel alkalmakor. Ekkor megpendittetett a védelmi szerkezet újjászervezésének eszméje. A kormány megragadva a kedvező alkalmat, 1859-ben törvényjavaslatot terjesztett elő, mely szerint a honvédség jelentékenyen veszít fontosságából, s helyibe a megszaporított állandó hadsereg lép. E törvényjavaslat úgy a kamarában, mint az országban heves ellenszegülésre talált. A közvélemény a honvédség csökkentésében az alkotmány veszélyeztetését látta, s azt hite, hogy ez által a polgári elem befolyása csorbát szenved, s az aristocratikus hadsereg által Mannteufel és társa, kik minden perczben kormányra kerülhetnek, könnyen folytathatnák a reactiót. Kitűnt, hogy bármily kellemetlenséggel jár is az általános katonáskodás , a nemzet ezt becses jog gyanánt féltékenyen őrzi. A 1---------- ----1 Ar. lOßA inn ft is.il um Id ldlU»Zil £ U.l.aLUI.l. UO C-AVPJU ± W J. jan. 1-jéig ideiglenesen rendkívüli költséget szavazott, mely a hadsereg hadilábon tartására szükséges volt. Ezen határidő már rég lejárt, de a jelenlegi minisztérium a hadsereget hadilábon tartván , a szükségelt kiadásokat is megtette, anélkül, hogy erre a képviselőház által felhatalmaztatott volna. Most, midőn már a kiadás nagy részben megtörtént, a házat arra kéri, hogy azt utólag jóváhagyásával lássa el. A kamara többsége ettől vonakodik, mert szerintük az ilyen eljárás már formailag törvénytelen. Emellett oda vezet, hogy a hadsereg újjászervezése a fenálló törvény ellenére megtörténik, mielőtt az új törvényjavaslat szentesítést nyerne, s így az ideiglenes költség (körülbelül 6 millió tallér) rendes kiadássá válnék. Vádolják a kormányt, hogy a nemzet akaratával ellenkező szervezést tettlegesen életbe akarja léptetni, s ezért késik a törvényjavaslat előterjesztésével. Igaz, hogy ama tíz zászlóaljat, mellyel a hadsereg szaporíttatott, feloszlatni, az országra háramló veszély nélkül nem lehet, de más részről az is bizonyos, hogy a képviselőház nem tűrheti, hogy orránál fogva vezessék, s nem szavazhat meg ily fontos dolgot oly minisztériumnak, melyhez legkisebb bizalma nincsen. Talán el lehetett volna kerülni e bonyodalmat, ha a minisztérium a hadsereg szervezése iránt, a ház nézeteihez csatlakozik, s kijelenti, hogy a benyújtandó törvényjavaslat ily értelemben lesz szerkesztve. Ez engedmény lecsillapította volna a dolog érdeméből felmerülő aggodalmakat, s ekkor a formai nehézség könnyen elhárittatik. A kormány ezt nem tette .... makacsága hasonló eredményt szült, s Poroszország most azon szomorú látványt tárja fel szemeink előtt, hogy a törvényhozó hatalom két tényezője egymással életre, halálra küzd. Mily romlás, mily hátramaradás háramlik ebből az országra, kitűnik, ha Poroszország törekvéseit meggondoljuk. Németországban hegemóniára vágyik, de belzavarai meghiúsítják a remélt sikert. Németország rokonszenve, melyre oly sokat épített, csak csökken, s nem remélheti, hogy a kis államok sorsukat az övével szívesen összefűzik, ha a haladás és erő első kelléke, a belbéke ily mélyen megzavarva van! Pest, sept, ill. Semmi kétség többé az iránt, hogy a kis Montenegró — a szabadságra és függetlenségre törekvő népeknek hősiesség s önfeláldozás tekintetében mindig követendő példánya — a diplomatia által elárultatva, a forradalmi támogató elemek által cserben hagyatva — 450 évi küzdés után kénytelen len végre békére lépni Törökországgal. A hivatalos közlönyök nem közlik ugyan még hiteles alakban a békekötés föltételeit, de a jó forrásból merítő lapok tudósításai eléggé meggyőznek az iránt, hogy e béke a minő lealázó Montenegróra, ép oly veszélyes Törökország és Európa békéjére nézve. Egy kitűnő orosz diplomata mondja: „alávethetjük ugyan magunkat a megalázó béke kényszerűségének, de nem szoktuk azt elfeledni.“ Az „Ost-Deutsche Post“ párisi levelezője szerint, tizenkét pontja van a békekötésnek. Az első pont megállapítja, hogy a Fekete-hegy kormányzata, (F administration de la Montague mint az okmányban áll) ezután is, mint eddig, a montenegróiak kezében maradjon, a határok is azok maradnak, melyeket az 1859-ki európai bizottmány kijelölt. A második és harmadik pont Mirko bellebeztetését, s egy Herczegovinából Albániába vezető és őrházakkal ellátott katonai út készítését köti ki. Ez utóbbi — véli az „O. D. P.“ — a legfontosabb határozat, mert magában foglalja Törökország helyőrségi jogát Montenegróban, amennyiben az öt vagy hat őrház közöl mindegyiket egy pár száz török katona fog megszállni, kik támadás esetében segéderőre számolhatnak. Ezen pontra nézve — mint egy más tudósításban olvassuk — azon észrevételt tette a békealkudozásokon jelen volt orosz képviselő, hogy az őrházak felállítása nyilvános ellentétben áll a Szerbiára nézve elfogadott török politikával. Szerbiát illetőleg szükségesnek tartják a török lakosságnak a szláv népségtől való elkülönítését, míg Montenegróban a török elemet a szláv közé akarják keverni. A katonai út és őrházak felállítása pedig nem jelent egyebet, mint a török és szláv elem összekeverését. De az orosz consul észrevétele nem vétetett tekintetbe, s az illető pont az előnlnt víVvQri Ír nff nf off m o O' AnOiíTTOíllr huoiíu or uuiunxuvu iwuuvuv^uu in « xí. J‘lv0 J pont kiköti, hogy Montenegró be nem fogadhat oly menekülteket, kik fegyveres kézzel érkeznek a szomszéd török tartományokból; e határozat azonban bizonnyal nem tartatik meg, s azt nem is lehet megtartani. Az ötödik és hatodik pont a montenegróiak költözködési és kereskedelmi jogát illeti. A f. Porta tekintetbe vévén a legelő és gabnaföld elégtelenségét, valamint a kikötő hiányát, megengedi a montenegróiaknak, hogy földbirtokot vásárolhassanak és bérelhessenek a szomszéd tartományokban, és az antivári révet fölajánlja minden kereskedelmi közlekedésre, azon föltétel alatt, ha a török tartományokban érvényes törvényszabályok tiszteletben tartatnak. A legelői jogból keletkezett határviszályok elhárítására mind török mind montenegrói részről biztosok állíttatnak a határok különböző pontjain, s azok ítélnek a pörös kérdések fölött. Oly esetekben, melyek fölött a biztosok nem határozhatnak, a f. Kapuhoz történik a folyamodás. — A békekötésben nincs szó a f. Porta luzerainitásának elismeréséről. Fuad pasa erre nézve következőleg nyilatkozott volna : ,,a f. Kapunak nem szükséges most ismertetnie el azt, mit mindig jogának állított, s a minek most tényleg birtokában van.“ lm ez a f. Porta és Montenegró közti békekötés pontjainak tartalma. Ezen pontok közöl kétségtelenül leglényegesb a katonai útra vonatkozó harmadik pont, mely a f. Portának Montenegró feletti luzerainitását mind jogilag mind tényleg megállapítja. Ezen vívmány a háború jogának legszigorúbb érvényesítése a I. Porta részéről, Montenegró irányában,a régi szuverainitási és jelenkori nemzetiségi jogelvek megvetésével és kigúnyolásával. A I. Portának Montenegró feletti suzerainitását ugyanis Európa még eddig soha sem ismerte el. Nincs nemzetjogi szerződés, mely azt tudtunkkal megállapittotta volna. Sőt, ellenkezőleg, az előttünk fekvő okiratok szerint Montenegró független államnak tekintetett a török szultánok által. Lássunk egy párt ezen okmányok közöl. Selim szultán egy 1799-ről keltezett, s a boszniai, herczegovinai, albániai és macedóniai vezirekhez, pasákhoz és hadikhoz intézett parancsában kijelenti, hogy ,,a montenegróiak soha sem voltak udvarának alattvalói“, ez okból jól fogadtassanak a török határokon. — A grahovoi 1838-ban kötött szerződés IV. czikkelyében ez áll : „örökös béke köttetik a független montenegrói állam és a boszniai és herczegovinai pasalikok között.“ Igen fontos a luzerainitás kérdésében a franczia „Moniteur“-nek 1858. máj. 12-kéről keltezett nyilatkozata is, mely így hangzik: „Azon pillanatban, midőn a rend és béke ugyanazon érzelmei által lelkesített hatalmak a párisi kötés művének bevégzésével és megszilárdításával foglalkoznak, méltán lehet csodálni, hogy Törökország oly állást foglal Montenegró irányában, mely új bonyodalmakat idézhet elő. A török Porta nem hozhat föl kétségbevonhatlan jogokat, sem sürgető szükségből eredő indokokat azon lépése iránt. Valóban miről van a szó ? Két kérdés forog fen; egyik az: váljon van-e a Portának luzerainitási joga Montenegró felett; a másik: váljon bizonyos kerületek, melyek felváltva elfoglaltattak és kormányoztattak török és montenegrói fejedelmi hatóság által, e kis állam részét teszik-e vagy a török tartományokhoz visszacsatoltassanak-e. A Porta a hódítás jogát hozza föl az első pontra nézve; valóban csak is az, mit némi valószinüséggel felhozhat, mert nem létezik közte és Montenegró közt más egyezmény, mely valamely luzerainitási jogot alapitna meg az ő részére. Tehát csak a hóditás marad, de a hóditás csak bizonyos föltételek alatt válik joggá, melyek közöl a leglényegesebb : a meghódított ország állandó és folytonos elfoglalása vagy legalább a fejedelmi közigazgatás oly okmányai által bizonyított hódolás, minő, például, az adó fizetése, helyőrség léte stb. De a történelem azt bizonyítja, hogy ha a törökök sikerrel támadták is meg néha a montenegróiakat, sohasem tarthatták fen magukat azon országban, s az kétségbevonhatlan tény, hogy Montenegró tökéletesen zárva volt előttök egy század óta. Ebből látható, hogy a Porta nem helyezheti Montenegro feletti suzerainitását az ottomán birodalom épsége nagy elvének pajzsa alá, s e tekintetben mélyen lehetne sajnálni, ha azon áldozatok után, melyeket bizonyos hatalmak az ő épségének és függetlenségének biztosítására hoztak, e kis állam függetlenségét megtámadná a Porta, melyik maga is gyengeségében Európa különböző államai segítségét vette igénybe.“ De, mint látszik, mindezen okmányok, mindezen nyilatkozat, nem tartóztatták föl a I. Portát azon régi szándékában, hogy Montenegrót, fegyvererővel meghódítsa, s luzerainitását fölötte kiterjessze. Az európai diplomatia behunyja szemét, mert érdekei azt kívánják, hogy e kis állam áldozatul essék. Angolország és Ausztria politikája követelték azt, hogy Montenegró, mely a keleti kérdés megoldásában parányisága daczára is szerepet nyerhet , Törökország által megsemmisittessék. Angolország politikája felett nem csodálkozunk. Életbevágó érdekei követelik ezt tőle. De csodálkoznunk kell Ausztriáé felett, mely — tudomás szerint — mindig nagy pártfogója volt a feketehegyieknek, kivált 1848 óta, midőn 10,000 embert ajánlottak föl az osztrák-magyar háborúra.*) Ezen Ausztria — mely 1852 ben háborút akart szenni Törökországnak, ha hadcsapatai el nem takarodnak Montenegró határairól — szól-e most egy szót a „jó szolgálatokért“ az elnyomott állam érdekében? Minő nagy változása ez a politikai érdekeknek és nézeteknek! Tanulságos leczke kormányokra és népekre nézve egyaránt. URHÁZY GYÖRGY: Az országos ingázd, egyesület küldöttségének jelentése a londoni gazdasági kiállításról. (Folytatás.) A kiállított szarvasmarhák, lovak, juhok és sertések után együtt véve 374 díjban kiosztatott 3940 font sterling, vagyis közel 40,000 p. forint. Átmentünk tek. Egyesület az ismertetett kiállításnak állatain. Hátra volnának még a gépek és termények, melyek hasonlag roppant mennyiségben hozattak ez alkalommal e hatalmas országnak minden részeiből össze. Mielőtt ezekről is futólag legalább megemlékeznénk, nem hagyhatjuk érintetlenül, hogy ama sok szép és jeles marhának, lónak, juhnak és sertésnek tenyésztői nagyobb részben a derék és életrevaló angol farmerek. Deréksége ezen osztálynak magából egy ily kiállításból világlik ki kétségbevonhatlanul, s elmondhatjuk rála valóban és méltán: ex operibus cognoscets eos. Látva ez eredményeket, nagyra kell becsülnünk az angol farmert, ki hazája gazdaságát oly szerencsés kézzel intézi; de nagyra az angol földbirtokos osztályt is, mely okos és méltányos bérleti rendszere által a nevezett farmerek tiszteletre méltó munkásságát lehetővé teszi. Itt az ideje valóban, hogy hazánk nagybirtokosai is komolyan kezdjenek gondolkozni hasonló állapotok életbeléptetése iránt, mert a házi kezelés ma már csak azon birtokokon nyújthat kielégítő sikert, hol a tulajdonos közvetlenül érdekelve a gazdálkodás vitelében, ezen érdekeltséget alkalmatos módon meg tudja osztani tisztjeivel is, kiket egyenként és személyesen alaposan ismer, s akinél a beruházásokra szükséges pénzbeli eszközök kívánt mértékben rendelkezésre állanak. Minél kevesebb hazánkban az ilyetén földbirtokosoknak a száma annálinkább itt volna véleményünk szerint ideje az okos és méltányos alapokon fekvő bérrendszernek. Látva Anglia ez irányú állapotait, határozott meggyőződéssel mondjuk ki, hogy hazánkat sem az uradalmak szerinti nagy, sem pedig a parcellázás alapján történendő bérletek boldogítani nem fogják. * Ha — amint láttuk — e gazdasági kiállítás az ő, közel 2000 darabra ment jelesknél jeles állataival a szemlélő figyelmét mély benyomással ragadá meg és oszta szét, úgy a gépek és termények átláthatatlan tábora még sokkal nagyobb mértékben imponált tömegével. Pedig a londoni kiállítási palota is óriási mértekben hozta mindezen tárgyakat az angoloktól *) J. Vaclik, La souverainiíó du Monténőgro et le droit des gens moderne de l’Kurope.