Magyarország, 1957. március-június (1. évfolyam, 1-17. szám)

1957-05-08 / 10. szám

GONDA ERZSÉBET A VILÁGJÁRÓ Az öreg Nádast mindenki ismerte a kör­nyéken, persze, inkább csak a figuráját, a szikár, nyurga alakját, kissé előrehajló, görnyedt vállait, száraz, acélszürke üstö­két és jellegzetes, tétova járását. Úgy be­szélték, valamikor nagy kutya volt a hajó­zásnál, a MEFTER-nél vagy hol... Élete javát alkalmasint valamilyen íróasztal mel­lett töltötte, párnázott ajtók mögött, ké­nyelmes karosszékben, de a budai embe­rek fantáziája aranysujtásos, hófehér ten­gerész-egyenruhába bujtatta a kopott fel­­öltős öregurat, akit leginkább háló­sza­tyorral a kezében lehetett látni a sarki közértben, vagy az utcán. Bizonytalan, öre­ges lépteit tengerész­járásnak nevezték. Szigorú szürke szeme is a távoli láthatárt idézte, és senki nem csodálkozott volna, ha egy napon az öreg megtorpan a csendes budai utcácska közepén, tenyeréből ellen­zőt formálva beárnyékolja arcát és elkiált­ja magát: — Föld! Föld!... Mi — budai emberek — tekintélytiszte­lők vagyunk. Az öreg Nádas pedig határo­zottan tiszteletre méltó egyéniség volt. Még így, elesetten, hervadtan, megkopva is amolyan régivágású úriember maradt, fur­csa, szokatlan jelenség és idegen, egyre idegenebb ... A lakógyűléseken, ahol az emberek egymást csak lakótársnak, szak­társnak vagy kartársnak nevezték — ő makacsul Nádas úr maradt. Hegyes orrú cipőjében lecsoszogott az alagsori, előadó­teremnek kinevezett mosókonyhába, és fi­nomszövetű, de avitt nadrágba bújtatott vékony, hosszú lábszárait keresztbevetet­te, amikor óvatosan helyet foglalt a ház­mester rozoga konyhaszékén. Nádas úr nem hallgatta, hanem figyelte az előadót, csendes és gúnyoros mosollyal, ami talán nem is mosoly volt, hanem n­eh, az ördög ismeri ki magát az ilyen régi dolgokban .. . Eseményszámba ment, ami­kor az öreg egy ízben szót kért és szaba­tos, kerek mondatokban, értelmesen, de szerény öntudattal felhívta az előadó ta­nácstag figyelmét a ház előtti útburkolat folytonossági hiányaira, a gödrökre, buc­kákra, és az ezzel kapcsolatos sürgős és halaszthatatlan tennivalókra. Abban az időben a lakók tele voltak pa­nasszal: h­átázott a fal, eldugult a vízve­zeték, nem égett a gáz, leszakadt a csator­na, düledezett a kerítés. Nádas úr mind­ezekben nem vállalt szolidaritást a lakók­kal, neki az úttest fájt leginkább. Az autó­sok nevében kért szót, és a szájtátó hall­gatóság előtt száraz, hivatalos nyelven fej­tette ki, mennyi kár és baleset származhat­­abból, ha előbb a háztetőt hozzák rendbe és csak azután az úttestet Nádas úr feleségét alig ismerte a kör­nyék, olyan ritkán mutatkozott, akkor is mindig bekötött fejjel, kesztyűs kezében az elmaradhatatlan porrongyot rázogatva. Állandó nagytakarításban élt. Az öregúr­nak a feleségén kívül még valami nyugdíj­féléje is volt, amiből — a jelek szerint — szerényen, de nyugodtan éldegéltek. Nem­igen akadt látogatójuk, csak a postás állt meg csaknem minden nap az ajtajuk előtt, és megszokott mozdulattal csúsztatta be a napi postát a fehér zománcos, lakatra járó­ postaládikóba. Vaskos levelek, levelezőla­pok tarka bélyegcsodái kandikáltak ki a ládából, friss üzenetet hozva a világból, mind az öt világrészből. Ezek az innen­­onnan röpködő színes bélyeg-fecskék kész­tettek arra, hogy egy napon legyűrve ok­talan és érthetetlen idegenkedésemet, be­csöngessek a lakásba. Bélyeggyűjtő va­gyok . . . A Nádas-házaspár egy bonyolult alap­rajzú lakás­csonkban lakott. Ha jól tudom, egy gróf lakta azelőtt az egész emeletet, azután jöttek Ná­dasék, és később &■—* a mennykőcsa­­páshoz hasonlóan ütöttek be a la­kásba az újabb és újabb társbérlők. A bejárati ajtón még csak meg tudtak egyezni, mert a névjegyek légióit ma a csöngetések számára való uta­lásokkal egyetem­ben —­ el tudták osztani csinosan, tetszetősen, de a szobákkal ez va­lahogy nem si­került. Így jutha­tott Nádaséknak ez a szörnyű hodály, amolyan fogadó- vagy táncteremféle, komor, mint egy székesegy­ház és hideg, akár egy kripta ... Az öreg jóindulatúan végighallgatott, majd felesége segítségével feltápászkodott, és az íróasztalához baktatott. Finoman erezett márványkészlet darabjai feküd­tek pontosan megállapított helyükön, kéz alá kívánkozva: v itatós, tintatartó, hamu­tartó. Egy csinos kis réz levélmérleg is állt ott, azután dobozok és megint dobozok: a fából, kartonból és a dobozokban leve­lek ... Az egyikben felbélyegzett borítékok, üresen, címzetlenü­l, boldog várakozásban, mint repülni készülő fehér madarak. A má­sikban kusza írással telefirkált, idegen or­szágokból érkezett levelek, megszámozva, mindegyiken feltüntetne az érkezés kelte, szigorú rendben. A harmadikban levelező­lapok, majd képeslapok, rengeteg képes­lap. Nádas úr kihúzta az íróasztal fiókjait és ömlöttek a levelezőlapok, színes habként torlódva a kopott perzsaszőnyegen. Mintha kicserélték volna, a nehezen ba­rátkozó, szűkszavú ember megfiatalodott a lázas igyekezettől, hogy még jobban elkáp­ráztasson. Olyan volt, mint az Andersen­­mese esernyős bácsikája, aki a tarka ké­pekkel telerajzolt esernyő helyett tarka levelezőlapokat forgat a jó gyerekek előtt. Soha még annyi ultramarin tengert, azar eget, fagylaltrózsaszín naplementét, vakító­­fehér vitorlást nem láttam, mint akkor. Csak úgy röpködtek a földrajzi nevek és fogalmak. Nádas úr úgy dobálózott velük, mint az ügyes zsonglőr a tarka karikákkal és labdákkal ... Csupa derűs, gyönyörű dolgot láttam ak­kor a képeken. Az ügyes fényképészek mindig pontosan tudták, mikor kell meg­örökíteni egy-egy tájat, így hát csupa jól­öltözött ember, elegáns autó, csinos, vidám bennszülött, ártalmatlan fenevad került a képekre. Egy álnokul megszelídített világ városai, házai csillogtak felém, élénk, de­rűs színekkel, mintha a korom soha­ nem lepné be a citromsárga, téglapiros vagy halványzöld falakat. A tengeren majdnem mindig hajnal vagy alkonyat volt, ritkáb­ban vihar, de az a vihar is amolyan jól­nevelt vihar volt, és a halászok mosolyog­va harcoltak az emeletnyi hullámokkal. A fák előírásosan zöldelltek, a virágok jól­­nevelten virítottak, és az egzotikus orszá­gok színes embereinek a füle mögött ott virított a piros hibiszkusz, a frissen mosott selyemturbán árnyékában. Ezek a boldog fénykép­modellek mindig mosolyogtak, harminckét hófehér, villogó foggal nevet­tek bele­ a gép lencséjébe. Ölükben ott he­vert a bőségszaru, a csodálatos gyümöl­csökkel és virágokkal megrakott bambusz­kosár. A legtöbb lapot maga Nádas úr írta és küldte annak idején családjának, bizonyá­ra még tengerészkorában, amikor ingyen utazhatott. Először csak a bélyegek miatt irigykedtem, aztán lassan, észrevétlenül egy egészen más érzés támadt bennem. Az öreg a kezembe nyomott egy rikító nápolyi tájat, és amíg azt bámultam, megéreztem és megértettem, hogy aki ilyesmiben gyö­nyörködni tud, az talán nem is látta „iga­zán” Nápolyt és a tengert. Úristen ■— gondoltam kuszán és zavaro­san —, ez az ember ilyennek látja az egész világot, ilyen kinyaltnak, kivasaltasak, har­sánynak és gondtalannak! Külön dobozkában pihentek a dél-ame­rikai levelek, az egyetlen fiú levelei, aki valahol Valparaisóban nősült, gazdag ül­tetvényes lányát vette feleségül, és így könnyű, gyors karriert csinált. Nádas úr akkor csak úgy mellékesen említette, hogy szeretne egyszer elutazni a fiához, meg­nézni a menyét, megölelni az unokáit. A szülői szeretet laza szövésű fátyolán egy mélyebb, sürgetőbb vágy csillant át — utazni, utazni, világot látni — és még né­hány képpel gyarapítani a levelezőlap­­gyűjteményt. Hosszú órákat töltöttem Nádas úrral, de nehezen tudtunk megbarátkozni: — két homlokegyenest ellenkező jellemű, nézetű, korai és nemű ember. Régi életéről keveset beszélt, csak az utazások keretét adta meg egy-egy odavetett szóval. Mert Nádas úr csak látogatója volt ennek az országnak, örökös vendég Budapesten, éppen átutazó­ban ... . Később megismertem az öregúr szoká­sait, megszoktam mozdulatát, amellyel há­zikabátja zsebéből elővette a régi arany­órát, mert idejét másodpercnyi pontos­sággal osztotta be és olyan aggodalommal leste a mutatókat, mintha attól félne, hogy lekési a legközelebbi csatlakozást. Pedig útjai, kalandozásai abban az időben már csak a közeli boltokba vezettek és he­tenként egyszer a csendes budai kiskocs­mába, ahol régi iskolatársaival találkozott. Ott ő volt az „elnök“, lelke és mozgatója az egyre gyérülő kis társaságnak. „Mióta kikerültünk az iskolapadból, minden hé­ten összejövünk“ — mondogatta elégedet­ten, mintha ezzel teljesítette volna élet­programját. A heti találkozókat a világért el nem mulasztotta volna, hiszen olyan jó volt az emlékek tüzénél melegedni, újra meg újra feleleveníteni a „kalandozások korát“, amikor csak egy-egy üdvözlőkár­tya jelezte a hajdani diákoknak Nádas úr létezését, néha éppen a világ egyik legtá­volabbi csücskéből. Így élt Nádas úr, a tengerész, egysze­rűen, idejét megosztva levelei és öreg ba­rátai között. Van vagy egy esztendeje, hogy először láttam igazán elkeseredettnek. Bosszús volt, mert nem kapta meg a ki­­utazási engedélyt Dél-Amerikába. Haragja kiterjedt mindenre: — szidta a második emeletet, a lépcsőket, amelyek napról napra meredekebbek lesznek, a lépcsőház hámló, ütött-kopott, telefirkált falait, a naptalan, hideg szobáját, a párkányon csiripelő hebehurgya verébhadat, az éj­szakát keresztülugató öblöshangú kutyá­kat, a telet, a drágaságot, a társbérlőket és mindent. És amilyen arányban ábrán­­dult ki itteni életéből, olyan arányban színezte ki ragyogó levelezőlap-színűre a Dél-Amerikában reá váró szép napokat. És Nádas úr harcolni kezdett — nem a fiával való találkozásért, nem az unokával való játék örömeiért —, hanem az uta­zásért. Egyre sűrűbben találkoztam vele az utcán, a lépcsőházban, ahol már előre kifordított tenyérrel jelezte, hogy még mindig nem történt semmi. Olyan volt az öreg, mintha kábítószert szedett volna, egyre nagyobb adagokban. Minden zsebe zsúfolva volt térképekkel, noteszekkel, ezekbe jegyezte a dél-amerikai fauna és flóra csodáit, a népszokásokat és a spanyol káromkodásokat. Ebben az időben min­dent megmozgatott, régi és új protekció­kat vett igénybe. A nagy munkába egé­szen belerokkant, szinte eszelős lett. Volt úgy, hogy váratlanul, orvul támadt rám, azzal, hogy Dél-Amerikában nagyon sze­retik az erős fűszereket, kár, hogy neki­k korára való tekintettel — tartózkodnia kell az ilyesmitől. „De azért még megszok­­hatom, nem?“ — kérdezte félhangon ön­magától és valahová már az Aconcagua orma felé kalandozott a tekintete, így szép lassan dél-amerikai bennszülött lett Nádas úr, egy darab prérit teremtve maga köré a budai kis utcában. Néhány héttel ezelőtt a Nádas Győző feliratú névjegy eltűnt a jól ismert ajtóról. Becsöngettem a lakásba. Nádasné nyitott ajtót. A meglepően egyenestartású, délceg, mindig nyugodt asszony most kapkodva, lihegve hadarta, hogy végre megvan az engedély, mehetnek, indulhatnak a nagy útra. „Bizonyára sok intéznivalójuk van, nem zavarok“ — fordultam vissza. „Áh — legyintett — semmi... Már hónapok óta be vagyunk csomagolva, a bútorokat elad­tuk, üres a lakás, minden kész, mehe­tünk ...“ Utoljára léptem át a nagy szoba küszö­bét. Nádas úr felhajtott kabátgallérral, zsebredugott kézzel gunnyasztott egy le­lakatolt láda tetején, a jéghideg szobában. A poros falakon ott világítottak a lesze­dett képek nyomai, a padlón szerteszórt papír, spárga és egyéb apró kacatok he­vertek. A néhány megmaradt bútor egy­más hegyén-hátán tornyosult. A kifosz­tott, szomorú lakásból még a naftalinszag is elmenekült. Mondtam valamit, de senki nem válaszolt. Nádas úr mélyen elgondol­kodva ült a lábán. Mintha hirtelen nagyon megöregedett volna. Szinte dér lepte be, ahogy ott didergett. Szívfacsaró látvány volt. Egy múmia gubbasztott ott útraké­­szen. Nádas úr szaggatott félszavakat motyo­gott és szemmel láthatóan erősen szenve­dett. „Látni fogom az unokákat“ — kon­gott színtelenül a hangja, de ettől ő maga is megijedt. „Ott soha nincs tél“ — biz­tatta önmagát és erősen behúnyta a sze­mét. Erőszakkal idézte maga elé a képes­levelezőlapok talmi mámorát. Érezni akar­ta a trópusok forró, fűszeres levegőjét, látni akarta a surranó, fémes csillogású madarakat és pillangókat, hallani akarta a tenger habjainak játszi csobbanását a rózsaszínű parti sziklákon, de hiába.. . Mindent elborított a hazai szürke, téli ég­bolt. Az ablakpárkányon verebek csiripel­tek és fogvacogtató hideg áradt a kopasz falakról. De mégis ez volt az „otthon“k­élőbb és fájóbb mindennél. Az öreg Nádas most érezte először, hogy más dolog fü­­työrészve csatangolni idegen ég alatt, ha az embernek valahol van hazája, otthona, szülőföldje, ahová tartozik­­— és megint más fogni a betyárbútort, felütni a sátrat egy képeslapról ismert ország kellős köze­pén, hátat fordítva a kuckónak, ahol het­ven évig melegedett hol márványkandalló, hol csak holmi rezsegallyacskák tüzénél. Nem, ez az ember soha nem szerette ezt az országot, az ország sem szerette őt — de most tudta, hogy mégis mindörökre idetartozik. És a hirtelen megöregedett, fá­radt, gyámoltalan aggastyán halálos biz­tonsággal érezte, hogy valahol Chilében, a mindig zöld fák árnyékában, az örökké kék, de örökké idegen égbolt alatt ő egyre csak azt fogja látni, amit itthagyott, ami itt maradt, örökre, s . Nádas úr búcsú nélkül tűnt el. Talán éj­jel osont ki a kapun, titokban, talán a ke­mény, erős asszony emelte kocsira, nem tudom .. . Senki nem látta őket. Senki nem sajnálta őket... Csak én éreztem — mert egészen közelről láttam — mit je­lent: — hazát cserélni ... És egy csöndes, füst- és sörszagú budai kiskocsmában néhány öregember — haj­dani diákok — hajolnak mélyen az asztal fölé, csendesen búcsúzva világjáró tár­suktól, aki hamarosan olyan útra indul, ahonnan még soha senki nem­ küldött ké­peslapot­­­s !

Next