Magyarország, 1957. március-június (1. évfolyam, 1-17. szám)
1957-05-08 / 10. szám
GONDA ERZSÉBET A VILÁGJÁRÓ Az öreg Nádast mindenki ismerte a környéken, persze, inkább csak a figuráját, a szikár, nyurga alakját, kissé előrehajló, görnyedt vállait, száraz, acélszürke üstökét és jellegzetes, tétova járását. Úgy beszélték, valamikor nagy kutya volt a hajózásnál, a MEFTER-nél vagy hol... Élete javát alkalmasint valamilyen íróasztal mellett töltötte, párnázott ajtók mögött, kényelmes karosszékben, de a budai emberek fantáziája aranysujtásos, hófehér tengerész-egyenruhába bujtatta a kopott felöltős öregurat, akit leginkább hálószatyorral a kezében lehetett látni a sarki közértben, vagy az utcán. Bizonytalan, öreges lépteit tengerészjárásnak nevezték. Szigorú szürke szeme is a távoli láthatárt idézte, és senki nem csodálkozott volna, ha egy napon az öreg megtorpan a csendes budai utcácska közepén, tenyeréből ellenzőt formálva beárnyékolja arcát és elkiáltja magát: — Föld! Föld!... Mi — budai emberek — tekintélytisztelők vagyunk. Az öreg Nádas pedig határozottan tiszteletre méltó egyéniség volt. Még így, elesetten, hervadtan, megkopva is amolyan régivágású úriember maradt, furcsa, szokatlan jelenség és idegen, egyre idegenebb ... A lakógyűléseken, ahol az emberek egymást csak lakótársnak, szaktársnak vagy kartársnak nevezték — ő makacsul Nádas úr maradt. Hegyes orrú cipőjében lecsoszogott az alagsori, előadóteremnek kinevezett mosókonyhába, és finomszövetű, de avitt nadrágba bújtatott vékony, hosszú lábszárait keresztbevetette, amikor óvatosan helyet foglalt a házmester rozoga konyhaszékén. Nádas úr nem hallgatta, hanem figyelte az előadót, csendes és gúnyoros mosollyal, ami talán nem is mosoly volt, hanem neh, az ördög ismeri ki magát az ilyen régi dolgokban .. . Eseményszámba ment, amikor az öreg egy ízben szót kért és szabatos, kerek mondatokban, értelmesen, de szerény öntudattal felhívta az előadó tanácstag figyelmét a ház előtti útburkolat folytonossági hiányaira, a gödrökre, buckákra, és az ezzel kapcsolatos sürgős és halaszthatatlan tennivalókra. Abban az időben a lakók tele voltak panasszal: hátázott a fal, eldugult a vízvezeték, nem égett a gáz, leszakadt a csatorna, düledezett a kerítés. Nádas úr mindezekben nem vállalt szolidaritást a lakókkal, neki az úttest fájt leginkább. Az autósok nevében kért szót, és a szájtátó hallgatóság előtt száraz, hivatalos nyelven fejtette ki, mennyi kár és baleset származhatabból, ha előbb a háztetőt hozzák rendbe és csak azután az úttestet Nádas úr feleségét alig ismerte a környék, olyan ritkán mutatkozott, akkor is mindig bekötött fejjel, kesztyűs kezében az elmaradhatatlan porrongyot rázogatva. Állandó nagytakarításban élt. Az öregúrnak a feleségén kívül még valami nyugdíjféléje is volt, amiből — a jelek szerint — szerényen, de nyugodtan éldegéltek. Nemigen akadt látogatójuk, csak a postás állt meg csaknem minden nap az ajtajuk előtt, és megszokott mozdulattal csúsztatta be a napi postát a fehér zománcos, lakatra járó postaládikóba. Vaskos levelek, levelezőlapok tarka bélyegcsodái kandikáltak ki a ládából, friss üzenetet hozva a világból, mind az öt világrészből. Ezek az innenonnan röpködő színes bélyeg-fecskék késztettek arra, hogy egy napon legyűrve oktalan és érthetetlen idegenkedésemet, becsöngessek a lakásba. Bélyeggyűjtő vagyok . . . A Nádas-házaspár egy bonyolult alaprajzú lakáscsonkban lakott. Ha jól tudom, egy gróf lakta azelőtt az egész emeletet, azután jöttek Nádasék, és később &■—* a mennykőcsapáshoz hasonlóan ütöttek be a lakásba az újabb és újabb társbérlők. A bejárati ajtón még csak meg tudtak egyezni, mert a névjegyek légióit ma a csöngetések számára való utalásokkal egyetemben — el tudták osztani csinosan, tetszetősen, de a szobákkal ez valahogy nem sikerült. Így juthatott Nádaséknak ez a szörnyű hodály, amolyan fogadó- vagy táncteremféle, komor, mint egy székesegyház és hideg, akár egy kripta ... Az öreg jóindulatúan végighallgatott, majd felesége segítségével feltápászkodott, és az íróasztalához baktatott. Finoman erezett márványkészlet darabjai feküdtek pontosan megállapított helyükön, kéz alá kívánkozva: v itatós, tintatartó, hamutartó. Egy csinos kis réz levélmérleg is állt ott, azután dobozok és megint dobozok: a fából, kartonból és a dobozokban levelek ... Az egyikben felbélyegzett borítékok, üresen, címzetlenül, boldog várakozásban, mint repülni készülő fehér madarak. A másikban kusza írással telefirkált, idegen országokból érkezett levelek, megszámozva, mindegyiken feltüntetne az érkezés kelte, szigorú rendben. A harmadikban levelezőlapok, majd képeslapok, rengeteg képeslap. Nádas úr kihúzta az íróasztal fiókjait és ömlöttek a levelezőlapok, színes habként torlódva a kopott perzsaszőnyegen. Mintha kicserélték volna, a nehezen barátkozó, szűkszavú ember megfiatalodott a lázas igyekezettől, hogy még jobban elkápráztasson. Olyan volt, mint az Andersenmese esernyős bácsikája, aki a tarka képekkel telerajzolt esernyő helyett tarka levelezőlapokat forgat a jó gyerekek előtt. Soha még annyi ultramarin tengert, azar eget, fagylaltrózsaszín naplementét, vakítófehér vitorlást nem láttam, mint akkor. Csak úgy röpködtek a földrajzi nevek és fogalmak. Nádas úr úgy dobálózott velük, mint az ügyes zsonglőr a tarka karikákkal és labdákkal ... Csupa derűs, gyönyörű dolgot láttam akkor a képeken. Az ügyes fényképészek mindig pontosan tudták, mikor kell megörökíteni egy-egy tájat, így hát csupa jólöltözött ember, elegáns autó, csinos, vidám bennszülött, ártalmatlan fenevad került a képekre. Egy álnokul megszelídített világ városai, házai csillogtak felém, élénk, derűs színekkel, mintha a korom soha nem lepné be a citromsárga, téglapiros vagy halványzöld falakat. A tengeren majdnem mindig hajnal vagy alkonyat volt, ritkábban vihar, de az a vihar is amolyan jólnevelt vihar volt, és a halászok mosolyogva harcoltak az emeletnyi hullámokkal. A fák előírásosan zöldelltek, a virágok jólnevelten virítottak, és az egzotikus országok színes embereinek a füle mögött ott virított a piros hibiszkusz, a frissen mosott selyemturbán árnyékában. Ezek a boldog fényképmodellek mindig mosolyogtak, harminckét hófehér, villogó foggal nevettek bele a gép lencséjébe. Ölükben ott hevert a bőségszaru, a csodálatos gyümölcsökkel és virágokkal megrakott bambuszkosár. A legtöbb lapot maga Nádas úr írta és küldte annak idején családjának, bizonyára még tengerészkorában, amikor ingyen utazhatott. Először csak a bélyegek miatt irigykedtem, aztán lassan, észrevétlenül egy egészen más érzés támadt bennem. Az öreg a kezembe nyomott egy rikító nápolyi tájat, és amíg azt bámultam, megéreztem és megértettem, hogy aki ilyesmiben gyönyörködni tud, az talán nem is látta „igazán” Nápolyt és a tengert. Úristen ■— gondoltam kuszán és zavarosan —, ez az ember ilyennek látja az egész világot, ilyen kinyaltnak, kivasaltasak, harsánynak és gondtalannak! Külön dobozkában pihentek a dél-amerikai levelek, az egyetlen fiú levelei, aki valahol Valparaisóban nősült, gazdag ültetvényes lányát vette feleségül, és így könnyű, gyors karriert csinált. Nádas úr akkor csak úgy mellékesen említette, hogy szeretne egyszer elutazni a fiához, megnézni a menyét, megölelni az unokáit. A szülői szeretet laza szövésű fátyolán egy mélyebb, sürgetőbb vágy csillant át — utazni, utazni, világot látni — és még néhány képpel gyarapítani a levelezőlapgyűjteményt. Hosszú órákat töltöttem Nádas úrral, de nehezen tudtunk megbarátkozni: — két homlokegyenest ellenkező jellemű, nézetű, korai és nemű ember. Régi életéről keveset beszélt, csak az utazások keretét adta meg egy-egy odavetett szóval. Mert Nádas úr csak látogatója volt ennek az országnak, örökös vendég Budapesten, éppen átutazóban ... . Később megismertem az öregúr szokásait, megszoktam mozdulatát, amellyel házikabátja zsebéből elővette a régi aranyórát, mert idejét másodpercnyi pontossággal osztotta be és olyan aggodalommal leste a mutatókat, mintha attól félne, hogy lekési a legközelebbi csatlakozást. Pedig útjai, kalandozásai abban az időben már csak a közeli boltokba vezettek és hetenként egyszer a csendes budai kiskocsmába, ahol régi iskolatársaival találkozott. Ott ő volt az „elnök“, lelke és mozgatója az egyre gyérülő kis társaságnak. „Mióta kikerültünk az iskolapadból, minden héten összejövünk“ — mondogatta elégedetten, mintha ezzel teljesítette volna életprogramját. A heti találkozókat a világért el nem mulasztotta volna, hiszen olyan jó volt az emlékek tüzénél melegedni, újra meg újra feleleveníteni a „kalandozások korát“, amikor csak egy-egy üdvözlőkártya jelezte a hajdani diákoknak Nádas úr létezését, néha éppen a világ egyik legtávolabbi csücskéből. Így élt Nádas úr, a tengerész, egyszerűen, idejét megosztva levelei és öreg barátai között. Van vagy egy esztendeje, hogy először láttam igazán elkeseredettnek. Bosszús volt, mert nem kapta meg a kiutazási engedélyt Dél-Amerikába. Haragja kiterjedt mindenre: — szidta a második emeletet, a lépcsőket, amelyek napról napra meredekebbek lesznek, a lépcsőház hámló, ütött-kopott, telefirkált falait, a naptalan, hideg szobáját, a párkányon csiripelő hebehurgya verébhadat, az éjszakát keresztülugató öblöshangú kutyákat, a telet, a drágaságot, a társbérlőket és mindent. És amilyen arányban ábrándult ki itteni életéből, olyan arányban színezte ki ragyogó levelezőlap-színűre a Dél-Amerikában reá váró szép napokat. És Nádas úr harcolni kezdett — nem a fiával való találkozásért, nem az unokával való játék örömeiért —, hanem az utazásért. Egyre sűrűbben találkoztam vele az utcán, a lépcsőházban, ahol már előre kifordított tenyérrel jelezte, hogy még mindig nem történt semmi. Olyan volt az öreg, mintha kábítószert szedett volna, egyre nagyobb adagokban. Minden zsebe zsúfolva volt térképekkel, noteszekkel, ezekbe jegyezte a dél-amerikai fauna és flóra csodáit, a népszokásokat és a spanyol káromkodásokat. Ebben az időben mindent megmozgatott, régi és új protekciókat vett igénybe. A nagy munkába egészen belerokkant, szinte eszelős lett. Volt úgy, hogy váratlanul, orvul támadt rám, azzal, hogy Dél-Amerikában nagyon szeretik az erős fűszereket, kár, hogy nekik korára való tekintettel — tartózkodnia kell az ilyesmitől. „De azért még megszokhatom, nem?“ — kérdezte félhangon önmagától és valahová már az Aconcagua orma felé kalandozott a tekintete, így szép lassan dél-amerikai bennszülött lett Nádas úr, egy darab prérit teremtve maga köré a budai kis utcában. Néhány héttel ezelőtt a Nádas Győző feliratú névjegy eltűnt a jól ismert ajtóról. Becsöngettem a lakásba. Nádasné nyitott ajtót. A meglepően egyenestartású, délceg, mindig nyugodt asszony most kapkodva, lihegve hadarta, hogy végre megvan az engedély, mehetnek, indulhatnak a nagy útra. „Bizonyára sok intéznivalójuk van, nem zavarok“ — fordultam vissza. „Áh — legyintett — semmi... Már hónapok óta be vagyunk csomagolva, a bútorokat eladtuk, üres a lakás, minden kész, mehetünk ...“ Utoljára léptem át a nagy szoba küszöbét. Nádas úr felhajtott kabátgallérral, zsebredugott kézzel gunnyasztott egy lelakatolt láda tetején, a jéghideg szobában. A poros falakon ott világítottak a leszedett képek nyomai, a padlón szerteszórt papír, spárga és egyéb apró kacatok hevertek. A néhány megmaradt bútor egymás hegyén-hátán tornyosult. A kifosztott, szomorú lakásból még a naftalinszag is elmenekült. Mondtam valamit, de senki nem válaszolt. Nádas úr mélyen elgondolkodva ült a lábán. Mintha hirtelen nagyon megöregedett volna. Szinte dér lepte be, ahogy ott didergett. Szívfacsaró látvány volt. Egy múmia gubbasztott ott útrakészen. Nádas úr szaggatott félszavakat motyogott és szemmel láthatóan erősen szenvedett. „Látni fogom az unokákat“ — kongott színtelenül a hangja, de ettől ő maga is megijedt. „Ott soha nincs tél“ — biztatta önmagát és erősen behúnyta a szemét. Erőszakkal idézte maga elé a képeslevelezőlapok talmi mámorát. Érezni akarta a trópusok forró, fűszeres levegőjét, látni akarta a surranó, fémes csillogású madarakat és pillangókat, hallani akarta a tenger habjainak játszi csobbanását a rózsaszínű parti sziklákon, de hiába.. . Mindent elborított a hazai szürke, téli égbolt. Az ablakpárkányon verebek csiripeltek és fogvacogtató hideg áradt a kopasz falakról. De mégis ez volt az „otthon“kélőbb és fájóbb mindennél. Az öreg Nádas most érezte először, hogy más dolog fütyörészve csatangolni idegen ég alatt, ha az embernek valahol van hazája, otthona, szülőföldje, ahová tartozik— és megint más fogni a betyárbútort, felütni a sátrat egy képeslapról ismert ország kellős közepén, hátat fordítva a kuckónak, ahol hetven évig melegedett hol márványkandalló, hol csak holmi rezsegallyacskák tüzénél. Nem, ez az ember soha nem szerette ezt az országot, az ország sem szerette őt — de most tudta, hogy mégis mindörökre idetartozik. És a hirtelen megöregedett, fáradt, gyámoltalan aggastyán halálos biztonsággal érezte, hogy valahol Chilében, a mindig zöld fák árnyékában, az örökké kék, de örökké idegen égbolt alatt ő egyre csak azt fogja látni, amit itthagyott, ami itt maradt, örökre, s . Nádas úr búcsú nélkül tűnt el. Talán éjjel osont ki a kapun, titokban, talán a kemény, erős asszony emelte kocsira, nem tudom .. . Senki nem látta őket. Senki nem sajnálta őket... Csak én éreztem — mert egészen közelről láttam — mit jelent: — hazát cserélni ... És egy csöndes, füst- és sörszagú budai kiskocsmában néhány öregember — hajdani diákok — hajolnak mélyen az asztal fölé, csendesen búcsúzva világjáró társuktól, aki hamarosan olyan útra indul, ahonnan még soha senki nem küldött képeslapots !