Magyarország, 1957. március-június (1. évfolyam, 1-17. szám)

1957-06-05 / 14. szám

VÉSZI ENDRE: A FEKETE BÁRÁNY - ÚJ MAGYAR SZÍNMŰ A JÓKAI SZÍNHÁZBAN­­ Régi ismerői és becsülői vagyunk Vészi Endre sokoldalú tehetségének, amelyből nemrégiben sikeres szín­műre is futotta: „A titkárnő'’-re. Ennek a darabnak a jellemei éltek és az egészet valami finom költőiség lengte át. Vészi új színműve sincs költőiség és élő alakok híján. Há­­romfelvonásos művének első, de kü­lönösen második felvonásában van­nak olyan jelenetek, amelyek túl­szárnyalják ,.A titkárnő'’-t, s amikor egyik-másik szereplő kimegy a szín­padról, igazi élményt hagy maga után. A jól felvetett, s a második felvonásban ügyesen kibontott téma azonban a harmadik felvonásban vakvágányra fut, nincs igazi meg­oldása, ami szükségképpen hiány­érzetet kelt a nézőben. És ez a har­madik felvonásban jelentkező hiány­érzet árnyékot vet a színmű egészé­re, torzóvá teszi azokat az alakokat és jeleneteket is, amelyek pedig megragadták­­érdeklődésünket, kö­zel kerültek szívünkhöz. Nézzük meg közelebbről „A fekete bárány” témáját. A cselekmény 1955-ben játszódik — egy 40 eszten­dős munkásember, Süveg Pál, fele­ségével, a szép honoival együtt le­kerül vidékre, egy kis üzembe. Sü­veg egyenes, tiszta ember, gyűlöli az önösséget és a hamisságot, bár­mily köntösben is jelentkezik. Pesti munkahelyén egy gyárban ezért ösz­­szeveszett több vezetővel. Vidéken kívánja meglelni lelke nyugalmát. Problémákat lát­ott is — az író az első felvonás első jelenetében jól jel­zi, hogy az üzemben vannak elége­detlen emberek, hogy a munka rosz­­szul szervezett, hogy a légkör nyo­mott. Süveg el van keseredve, de ön­tudatos munkás, akinek elkeseredé­sén előbb-utóbb úrrá lesz munka­szeretete és küzdeni kezd a jó mun­kafeltételekért. Süveg nehézségeit fokozza, hogy felesége kényelmes kispolgárnak bizonyul, aki küzdel­mei között otthagyja és csak akkor közeledik újra felé, amikor úgy tű­nik, hogy a férfi túljutott már a leg­nehezebbjén. Társadalmi és családi problémák — nagyon helyesen, reá­lisan , szétválaszthatatlanul egybe­­kapcsolódnak és amikor a függöny a második felvonás után legördül, az írónak módja volna a kiélezett Lonci-problém­a feloldásában meg­mutatni, milyen erőktől várja igaz­ságszerető emberek számára a ki­bontakozást, illetve a kibontakozás távlatát, mi az, ami egy házassági tragédiával küzdő embert túl tud emelni egyéni baján? Bonyolult probléma ez 1955-ben, dehát felveté­sére az író maga vállalkozott. S a megoldást — azzal, hogy a figyelmet eltereli egy önmagában kiválóan megrajzolt alaknak, a kis, Süvegbe szerelmes Malinak halálával és egy vizenyős válási jelenettel Süveg és Ixmci között ■— az író nyitva hagyja. Ha úgy akarjuk, a darab kicsengése az, hogy a szocializmus rendszere erősebb a hibáknál, és Süveg, ami­kor a helybeli igazgatót kizökkenti életuntságából és az egyik helybeli ifjúmunkást, Pócs Lalit öntudatra ébreszti, a szocializmus útját vá­lasztja, így a darab kicsengése az is lehet, hogy Süveg Pál ott lenn vidé­ken függetleníti magát a bürokra­tákkal és vagányokkal telített, ment­hetetlenül elfajzott termelési appa­rátustól, és önerejére, bánatban és magányban tisztult vitalitására tá­maszkodva egy szorgos kis szigetet alkot. Az a tény, hogy az író a har­madik felvonásban nem is utal arra, mi történt a pesti igazgató által ígért gépekkel, mi lett az első jele­netben jól exponált, elkeseredését alkoholba fullasztó munkásból, ho­gyan reagál a fejleményekre Csong­rádi szaki,­­ vagány — a néző tet­szésére (és olcsó megoldásokra) utal­ja a darab kicsengését. Azt akarjuk ezzel mondani, hogy az elmúlt esztendők hibáit, nehéz, bonyolult problémáit ne vigyük szín­re? Éppenséggel nem! Szerintünk e hibák és problémák színpadi konkre­tizálása egy nem lehangoló légkörű műben, amely nem önti ki a fürdő­vízzel együtt a gyereket, amelynek nem az a célja, hogy kiábrándítsa a nézőket a kor nagy, minden hibán diadalmaskodó eszméjéből, a szocia­lizmusból — nagyon szükséges, na­gyon hasznos lehet. ,,A fekete bá­rány” azonban egyfelől csak érzé­kelteti, de nem konkretizálja a ható­sugarába eső hibákat, másfelől pedig nem adja meg azt a — történelmi valóságnak megfelelő — biztató távlatot, amely nélkül egy, az elmúlt évek témakörével fog­lalkozó, szocialista igényű magyar színmű éppen a hibák kijavítását nem szolgálhatja. Vészi Endre szín­művének nem egy jelenete megrá­zott bennünket, s eszünkbe juttatta, milyen sokat kell még tennünk, hogy a szocializmus minden jószándékú híve átlépje hibáit és megtalálja egymás kezét, hogy a kételynek, a jogos és jogtalan keserűségnek min­den sötét zugát át meg átjárja a fény. Úgy gondoljuk azonban, ha el­mondjuk csalódásunkat, hiányérze­tünket is „A fekete bárány”-nyal kapcsolatban, többet használunk az író fejlődésének, a hőn óhajtott, a mostaninál lényegesen, szélesebb, de elvi alapon létrejött irodalmi plat­formnak, mint elvtelen hízelgéssel. Ami az előadást illeti, ez távol­ról sem hibátlan. Békés András ren­dező nem ,,tervezte be” a feszültség felfutását, arra törekszik, hogy a mű költőisége mindenütt jelenvaló le­gyen. A szereplők közül elsőnek két fia­talt emelünk ki, Szabó Gyulát és Hacser Józsát, akik Pócs Lajos és Málika szerepében megváltották je­gyüket a közönség szívéhez. Pócs— Szabó esetlen mozgása, faragatlan tisztaszívűsége emlékezetünkben ma­rad és Hacser—Málika árnyként át­suhanó alakja oly kedves, oly meg­ható, mintha csak Vészi egy ifjúkori verse öltött volna leányka-testet. Görbe János — Süveg szerepében­­— kissé egyenetlen, de vannak nagy jelenetei. Bár a Margit — a szép Lonci! — valóban nagyon kecses, de filmen úgy látszik, többet tud nyúj­tani tehetségéből, mint színpadon. Beszélnünk kell Csákányi Lászlóról, aki egy elfáradt , de jó sodrást kapva, dolgozni akaró és tudó mér­nököt formált meg nagyszerűen, Orsolya Erzsi remek postásnéjáról, Agárdi Gábor jég hátán is megélő Csongrádi szakijáról, Petur Ilka jól megfigyelt kofaasszonyáról, S­zalai Károly nagyszerű, de találó eszkö­zökkel jellemzett postás bácsijáról és Hajnal Károlyról, aki egy öreg mun­kás villanásnyi szerepében is meg­­sejtteti velünk, milyen jó jellemszí­nész. Neogrády Miklós díszletei méltók a jó előadáshoz, s ahhoz a művészi igényhez, amellyel Vészi „A fekete bárány”-t megindította. Egyébként a darabnak vannak olyan erényei, melyek érdemessé teszik, hogy a szerző átdolgozza, hibáit kijavítsa. Reméljük, következő színművében a végkicsengés nem marad el az ex­pozíció mögött. S reméljük azt is, hogy színházaink, dramaturgjaink az eddiginél több, igazi szocialista se­gítséget nyújtanak majd a­ magyar színműíróknak. Antal Gábor Kacagtató angol film BEMUTATÓ: JÚNIUS 6. A SIKER ÚTJÁN Közepes A film a muzsika varázsára és bájos gyermekművészek játékára épült. A kettős fundamentum jól bírja a fölé épített érdektelen mesét. Bár ha jól meggondoljuk, vannak érté­kei ennek a szokványtörténetnek. Előjátékkal kezdődik, nagyszerűen vágott drámai képsor intonálja a fil­met. A tulajdonképpeni cselekmény — egy árvaházi kisfiú kivételes zenei tehetségének felfedezése — már sokkal kevesebb lendülettel elevenedik meg a filmvásznon. Tem­pója elnyújtott, hosszadalmas rész­letek fékezik és unosuntalan levon­ja következtetéseit. Játék, ábrázo­lás helyett inkább bölcselkedik. Né­hány kedves epizód, és egy-két szép, igaz mondat valódi értékeket vegyít a történetbe.­­ A film ereje azonban zenei részleteiben rejlik. A szinkronizálás sokat levon a film értékéből: a gyerekek bájos játékához dilettáns hangokat toldot­ták. ÁRNYÉK Elégséges A jó detektívtör­­ténetnek csak ár­nyéka ez a film. Kawalerowicz, a neves lengyel rendező a film szer­zőivel együtt érdekes elgondolás alapján fogott munkához: három, látszólag külön történet, bonyolult, izgalmas egymáshoz tartozását igye­keznek megkomponálni. A meseszö­vés erőszakolt kuszasága, s a ren­dezői ötletek sivársága miatt azon­ban a három eset a film végén is három marad és sehogy sem fut be­le abba az egyetlen vonalba, ame­lyet — feltételezhetően — szántak neki. Így aztán a legnagyobb zavar­ba kerülne az ember, ha megkér­dezné valaki: miről szól a film? Úgy tűnik, hogy az Árnyék­ban a len­gyel művészek odáig vitték a sema­tizmus elleni harcot, hogy nemcsak szájbarágásról nincs szó, de még ar­ra sem ügyelnek, hogy a néző egyál­talán megértse a filmet. Feltűnnek emberek a filmben, tesznek valamit, mondanak valamit, azután örökre el­hagyják a történetet, s cselekedeteik okára, hovatartozásukra, kapcsola­taikra egyáltalán nem derül fény. És mikor a film arra a fokra jut, hogy tovább már nem titkolózhat, a képbe beugrik a „Konyec“ felirat. (halasi) 1 YCVl Hobc WA Inallott ixlL RÁDIÓMÚZEUM Gazdag kincs rejtőzik a rádió hanglemeztárában; operarészletek és csárdások mellett híres nagyságok egykor lemezre rögzített hangja is. Az irodalmi osztály Tertinszki Edit ízléses, gondos szerkesztésében egy csokorravalót gyűjtött egybe és adott át a héten a hallgatóknak. A sok érdekesség közt Tömörkény Ist­ván két gyermekének megmeléke­­zését hallhattuk apjukról, alkotói módszeréről és emberi mivoltáról, el­hangzott egy interjú — kicsit talán hosszúra nyújtva — Tesséky László­val, a néma­filmeknek valaha nép­szerű sztárjával, s több részletet is megismerhettünk a Tragédia 1941-es előadásából. Ez utóbbinál egyebek közt megcsodálhattuk Abonyi Géza intellektuális Ádám-felfogását. Szí­vesen halljuk többször is ezeket az értékes mozaikokat nemzeti kultú­ránk múltjából, a mostaninál na­gyobb terjedelemben és jobb, késő esti időpontban. _______ (gábor) LEIPZIGBEN, a Leipziger Volks­zeitung szerkesztőségi épületében most leplezték le a Lenin Múzeumot, amelynek a Szovjetunió moszkvai és Leningrad­ történelmi múzeumai az Októberi Nagy Szocialista Forrada­lom idejéből való dokumentumokat, plakátokat, filmeket és Leninnek ha­­lotti maszkját ajándékozták. A prá­gai Váci Múzeum történelmi értékű fegyvereket, a Lengyel Népköztársa­ság pedig értékes fotókat­ küldött; a leipzigi Munkásmozgalmi Múzeum, pedig annak a lakásnak berendezését küldte, amelyben Lenin 1914-ben két héten át illegalitásban lakott. Szerep közben Károly bácsi: PETI SÁNDOR A Mese a tizennkét találatról című magyar film egyik jellegzetes figu­ráját, Károly bácsit, a pincért, Peti Sándor játszotta. Amikor néhány esztendő múlva a film cselekménye már megfakul emlékezetünkben, ak­kor is szívesen gondolunk majd vissza Peti művészi vunkával ötvö­zött, hiteles, emberi alakítására. Peti, Károly bácsiban egy pesti kisembert állított elérik, aki szinte csak titokban, még önmaga előtt is leplezve reméli, hogy a szerencse egyszer őt is utoléri és akkor lerom­bolhatja azokat a korlátokat, ame­lyeket a mindenható vendégek és egy rideg, az emberi sorsok iránt teljesen érzéketlen vezető emelt­­köréje. Ezúttal nem a színházi öltöző fe­szültséggel telített légkörében, nem a művészi munka hosszabb-rövidebb lélegzetvételi szünetében, hanem budai otthonának barátságos és vég­telenül csendes környezetében be­szélgettem Peti Sándorral. Nem is egészen véletlenül. — Hogy kezdődött? — Nehezen, mint ez a pálya álta­lában mindenkinek. Az Apolló-i kaba­­réban Márkus László főrendező fe­dezett fel. Két esztendő múlva a Vígszínházban játszottam. Apró, je­lentéktelen, sokszor csak villanásnyi szerepeket. A fordulatot a felszaba­dulás hozta meg. Szerződtetett a Nemzeti Színház és nyitányként há­lás, megtisztelő feladatot kaptam: Rachmanov Viharos alkonyatában a matróz szerepét! Ezt még sok más követte. Peti szerényen csa­k ennyit mond. De, akik egy évtized óta figyelem­mel­­követjük sikerekben gazdag mű­vészi pályafutását, emlékeinkkel fris­síthetjük fel, ha csak vázlatosan is, ezt a portrét. Peti Sándor szerepeit nem a kitö­rő, heves indulatok, nem a látványos és hatásos drámai összeütközések, nem is a nyíltszíni szócsatározások jellemzik. Ő a kis szerepek, az elha­nyagolt szerepek nagy művésze! A drámai hősök árnyékában, egy-egy fájdalmas hanglejtéssel, egy-egy fé­lénk mozdulattal az élet számkive­tettjeit, a szűkszavú kisembereket mutatja be. A jelentéktelen embere­ket. Nem könnyű feladat ez. Villa­násnyi időtartam alatt kell egy-egy vázlatosan megrajzolt f­igurát életre kelteni. Igen sokszor hasonló jelle­meket formál. De Peti valahogy min­dig új színt, új hangot hoz a szín­padra. — Ezeknek az elhanyagolt szere­peknek az a sajátosságuk, hogy bi­zonyos korlátok közé szorítják a szí­nészt. Ha ezt át akarja lépni, akkor megterheli a darabot, feleslegeset ad hozzá­. Petinek azonban sikerül kikerül­­nie ezeket a buktatókat. Mindig a szerepkörén belül, mégis valami ma­radandót ad alakításaihoz. A Ham­let sírásója, a Jövedelmező állás zül­lött ügyvédje, a Fösvény Jakab mes­tere, az Uri-muri pincérje, hogy csak néhányat említsünk alakításai­­közül. De valamennyi között a legemléke­zetesebb a három nagy Shaw-szerepe: a Szerelmi házasságban, a Tanner Johnban és a Pygmalionban. A Sierra Nevada festői, lankás tá­jain a „bonyolult nemzetközi kérdé­sekről’’ vitatkozó fűzfa-poéta, Men­doza, aki egyben egy rögtönzött rab­lótársaság tiszteletbeli elnöke is, szonettet költ szerelméről, Lujzáról, s közben fennen hirdeti „szociális igazságait". Az a feladatunk, „hogy feltartóztassuk az automobilokat és ilyen úton biztosítsuk a vagyon egyenletesebb megosztását“. Peti Mendozában egy terhelt­­kispolgári figurát leplezett le és semmisített meg a nyílt színen. Felejthetetlenül! Nem véletlen, hogy ez a beszélge­tés Peti Sándorral nem a színházi öltözőben, nem szerep közben, ha­nem inkább két szerep között, egy sikerekben gazdag évtized után, egy bizonytalan, feladatok nélküli szín­házi évad vége felé és egy remény­teljes új szezon előtt történt. ... Károly bácsit a filmben sze­rencse köszönti: főnyeremény! Este megérkezik az étterembe, de életé­ben először mint vendég. A nagy kétszárnyas ajtó felcsapódik és a küszöbön ünnepi pompában, kezé­ben esernyőjével megjelenik a bol­dog kisember, akinek végre nem­csak kötelességei, de igényei és kí­vánságai is lehetnek. Felejthetetlen bevonulás ez! Ha statiszták ünnepi menete követte volna, ha harsonák hangja kísérte volna lépteit, akkor sem lett volna annyira maradandó, emlékezetes, mint ahogy Peti egye­dül, de gazdag művészi Skálájának teljes és hiánytalan játékával bevo­nult oda, ahol soha nem becsülték eléggé munkáját. Valahogy így van ez az életben is! Peti Sándort nem becsülik meg. Ki­tüntetést még egyszer sem kapott. S most olyan körülmények közé kény­szerítettük (érdemtelenül és érthetet­lenül egyik zenés színházban vergő­dik egy operett néhány mondatos szerepében!), amely enyhén szólva méltatlan hozzá. Bizakodással tekintünk az új sze­zon elé. Lassan kirajzolódnak az el­képzelések s köztük, mint jelentős, ott az Irodalmi Színpad terve is: A SVEJK! Ha a Svejkről beszélünk, Petire gondolunk. Reméljük az Irodalmi Színpad is!.* BANOS TIBOR NAGY ENDRE-EST -AZ irodalmi színpad új műsora A Nagy Endre-est Ascher Oszkár, a kortárs szem- és fültanú szeretet­teljes hangú konferálásával kezdő­dött. Ascher személyes élmények­ben, érdekes epizódokban gazdag bevezetőjében művészien rajzolta meg Nagy Endrének,­­ a magyar kabaré e kiemelkedő egyéniségének, a polgári társadalom kritikusának, kicsúfolójának­­ emberi s írói arc­képét. Az est során jó művészek s elő­adók szerepeltek főként Nagy Endre írásainak tolmácsolásával. Keleti László, Peti Sándor, Gáti Vilma, Balázs István Nagy Endre mulat­ságos kabarétréfáiból adtak elő. Ke­res Emil, az író „A szerelmesek kalauza"­ című könyvének egy rész­letét mondta el. Mezei Mária, Be­nedek Tibor, Neményi Lili Nagy Endre, Gábor Andor sanzonjaiból énekeltek. De ez alkalommal a fel­lépő színészek közül a legnagyobb sikert Nagy Endre aratta, akinek levetítették egy régi filmre vett konferálását. A terem elsötétült s egy pár pillanatig megjelent a vász­non előttünk ő, a magyar ka­baré e könnyed stílusú, varázslatos bájú költője, humoristája, filozó­fusa. Megjelent előttünk ő, akiről annyit hallottunk, olvastunk, de so­hase reméltük, hogy még találkozha­tunk is vele.. Az elmúlást, a halál bontását, ha csak egy pár pillanat­nyi illúzióra is, de legyőzte a tech­nika csodája, a film és megjelent előttünk Nagy Endre, szikár terme­tével, szürkülő kétfelé fésült hajá­val, keskeny arcával, erős pillan­­tású sötét szemével .­ Láttuk fi­nom, hosszú ujjait, tömött bajuszát, fehér mandzsettáját, ferde nyakken­dőjét. Hallottuk hangját, híres dado­gását, kissé kesernyés, groteszk, fa­nyar, bölcs, az emberi lélekről so­kat tudó humorát és szellemes, csú­­fondáros módon hosszú nyújtózású mondatait... Bocsásson meg a többi szereplő — be kell vallani —, ez alkalommal előlük a pálmát Nagy Endre vitte el. Ők csak többé-kevésbé tehetsé­gesen szerepeltek, de ennek az eset­nek sztárja, varázsa, eseménye, ün­nepe, emlékezetes csodája: Nagy Endre volt. (Kemény) (

Next