Magyarország, 1957. március-június (1. évfolyam, 1-17. szám)

1957-05-08 / 10. szám

Néhány javaslat a belterjes gazdálkodás megvalósítására Dr. Dénes István beküldött cikke lényegében a kormány programjaként megvalósítandó belterjes gazdálkodás és a ter­melőszövetkezeti gazdálkodás szerves összefüggésének helyes gondolatán alapszik. Legfigye­lemreméltóbb javaslata a szö­vetkezeti üzemházakról is ezzel kapcsolatos, írásának, mint vi­tára érdemes elképzelésnek, szívesen adtunk helyet. Leromlott mezőgazdaságunk talp­­raállítása céljából a forradalmi munkás-paraszt kormány mezőgaz­dasági bizottságot hívott életre. Fel­adatává tette a mezőgazdaság kül­terjes termelésről belterjes termelés­­való átállításának feltételeit és mó­dozatait kidolgozni. Ésszerű és helyes intézkedés, amelynek már ezelőtt ötven-hatvan évvel meg kellett vol­na történnie. A kidolgozandó probléma ez: ho­gyan lehet és kell az egymillió kát, hold földön gazdálkodó 2349 közös gazdálkodást és a mintegy kétmillió egyénien gazdálkodó parasztot a kül­terjes gazdálkodásról a belterjes gaz­dálkodásra átállítani? Az átállítás formájának és megszervezésének olyannak kell lennie, mely egyúttal alkalmas arra, hogy az egyénien gaz­dálkodó parasztok a társulásban rej­lő hatalmas erőt felismerjék s e fel­ismerés alapján a különféle termelő­­szövetkezetekbe való tömörülést ön­ként, örömmel és saját jól felfogott érdekükből valósítsák meg. Ne le­gyen a társulás rákényszerített — a társulásnak saját szempontjából is anyagi értelmét lássa. Nem vitás, hogy Európa közepén, nagy ipari államok közelében, nagy­szerű éghajlatú földünkön külterjes gazdálkodást folytatni, könnyelmű pazarlásnál nem egyéb. Olyan kivá­lóan kedvező éghajlata és földje, mint Magyarországnak, egyetlen tő­lünk nyugatra és északra fekvő ál­lamnak sincs. Napfényben gazdag ország vagyunk. Ez a tény predesz­tinálja hazánkat arra, hogy a külter­jes gabonafélék termelésének erőlte­tése helyett a 8-10-szer nagyobb jö­vedelmet és devizát biztosító belter­jes termelésre térjünk át. A 250 000 kát. hósra csökkentett zöldség és mi­nőségi vetőmag területet ki kell egé­szíteni ennek a többszörösére. Az 1949 óta leállított gyümölcsös telepítést gyors ütemben kell újból elindítani. Hogy a nagyértékű gyümölcs tel­epí­tés sikerrel járjon, új és hatalmas állami faiskolákat kell létesíteni. Ezek képesek lesznek az egyénien gazdálkodókat is szaporító anyaggal ellátni — ellentétben az eddigi gya­korlattal. Homok, víz, műtrágya A belterjes kisállat-tenyésztés minden ágának erőteljes kifejleszté­se — a belföldi lakosság életszínvo­nalának emelésén felül — komoly devizát jelent mezőgazdaságunknak, a deviza pedig nyersanyagot fejlett iparunknak. A belterjes gazdálkodás egyik leg­komolyabb feladata lesz: a Duna— Tisza-közének évszázadok óta elha­nyagolt problémáit megoldani, a még ma is 1 500 000 kát. hold futó­homok területét termővé tenni, ma­gyar Kánaánná változtatni. Ahol a Kreybig-féle tál­aj térképezés alapján készült tálajtérképek szerint a Duna —Tisza-közén gyümölcsöst, zöldsé­get, aprómagvakat nem lehet termel­ni, ott legelőket és réteket kell lé­tesíteni és a futóhomokot ezzel meg­kötni. Megkötni, mégpedig a lucer­nával egyenértékű takarmánynö­vénnyel, melynek földi mandulapal­­ka a neve. Ez az évelő, afrikai ere­detű és fehérjedús takarmánynö­vény, a futóhomok növénye. A Szov­jetunió és a demokratikus Német­ország az értékes takarmánynövényt nagyban termesztik. Bizonyára ellát­ják hazánkat szaporító anyaggal. A belterjes gazdálkodás feladata megoldani a belterjes növényi ter­melés egyre fenyegetőbb veszedel­mét, a szervestrágya hiányát. A vi­lághírű Kecskemét, Nagykőrös, Ceg­léd, Kiskunhalas és Jánoshalma gyümölcsösei és zöldségtermelő gaz­daságai részére sem tudják már a szükséges szervestrágya mennyisé­get beszerezni. Hála a tudománynak és képzett szakértőink fáradozásai­nak, felfedezték, hogy a tőzeg és a lignitpor kiváló szervestrágya pót­anyag. S nagy szerencse, hogy mind­két pótanyagból hazánkban bőven van. A belterjes gazdálkodás másik ége­tő feladata: a vízkérdés megoldása. Köztudomású, hogy a talaj élete a víz. A talaj termelékenységének leg­főbb biztosítékai: a baktériumok, gombák és egyéb talajlakó szerveze­tek víz nélkül nem tudnak megélni. Országunk szegény egész területét behálózó öntözőműveket létesíteni nem képes. Ezért a vízkérdést szél­motorok létesítésével kell és lehet nagyrészt megoldani. A víznyerés­­n­ek ez a legolcsóbb és leggazdaságo­sabb módja. A széljárás tíz méter magasságban erős , ingyen energia. Dinamó be­iktatásával a szélmotorok darálókat is meghajtanak és a parasztházat villanyvilágítással is ellátják. Néhány fontosabb problémára mu­tattam rá a sok közül. A szövetkezeti üzemházak rendszere Nézetem szerint időszerű és szük­séges a szövetkezeti üzemházak rendszerének megszervezése. min­den faluban és városban Az álta­lam javasolt szövetkezeti üzemház három osztályból áll: termelő, feldol­gozó és értékesítési osztályból. A termelőosztály élén állanak a bel­terjes növényi termelés és állatte­nyésztés mesterei. Ezek hivatottak irányítani falvaik és városaik bel­terjes termelését. A feldolgozó osz­tály a termelőszövetkezetekből és egyénien gazdálkodó parasztoktól átvett termelvényeket és termékeket iparilag feldolgozza és tárolja. Az értékesítési osztály a szövetke­zeti üzemház által iparilag feldolgo­zott javakat értékesíti. E feldolgozás által a szövetkezeti üzemház évszá­zados igazságtalan és áldatlan álla­potot szüntet meg — azt, hogy a pa­rasztság a jövőben is kénytelen le­gyen termelvényeit és állati termé­keit nyers állapotban, tehát olcsón el­adni. Meggyőződésem, hogy a szövetke­z üljön le erre a ládára, ne ve­gye rossz néven, de más ülőhely nincsen, gyújtson rá egy cigarettára és ezalatt megmunkálom ezt a fo­gaskereket. Azután beszélgetünk. Leültem és körülnéztem. A soron még két esztergapad állott. Tőlünk jobbra marós dolgozott, távolabb he­gesztő durrogtatta pisztolyát, a fel­­függesztőn szerelék lógott, azon is dolgozott egy munkás. Valahol esz­tergaként köszörültek, bele-belecsör­­dült a zajba a felfüggesztő lánca is. A Szerelőgyár kettes műhelycsarno­kában szinkopás muzsikává olvadt a sokféle zörej. — No megvagyunk — kiáltotta az öreg szaki, H. Gyula és mellém ült a ládára. Cigarettát sodort s rám né­zett kérdően. — Az október előtti munka érdek­li? — kérdezte Gyula bácsi. — Hát nézze, én világosan megmondtam, ha azt akarják, hogy az idomat kellően megmunkáljam, akkor hagyjanak időt. Egy alkalommal a késemet kö­szörültem. Tudja, a widia-képre vi­gyázni kell, mert ha méretet aka­runk tartani, nagyon kell ügyelni a késekre, pláne a widiára. Szóval, amint köszörültem, a művezető rám­ szólt. — Meddig köszörül azt a kést? — kérdezte. — Ameddig kell — mondtam hig­gadtan. Dühös lett és egész vezér­­cikkre valót lamentált nekem. Ez a művezető párttag volt, de nem volt kommunista, farkas volt az emberek között. Az ellenforradalom napjaiban ő vágta ki innen a becsületes kom­munistákat. Egyebet is csinált, most ül és gondolkodhatik az élet múlan­dóságán. . Elkalandoztam egy kicsit, de ma­radjunk a tárgynál. Én kitartottam az álláspontom mellett, mert az esztergályos milliméterekre dolgo­zik. Ha a méret nincs meg, akkor a szerelő nem tudja használni, akkor ez a munka, mondom a rossz munka feltartóztatja a többieket. Az igazi esztergályos nem siet, mégis gyor­san dolgozik. Nem kell külön biztat­ni. A munkaverseny, az más. — Hogy-hogy más? — A munkaverseny nagyon okos dolog volt és sajnálatos, hogy csak a bányászok élnek vele. Igaz, a fölös adminisztrációt le kellene nyesni ró­la és ismét meg lehetne indítani a gyárakban is ... — Mondhatna még valamit az el­lenforradalomról Mi volt itt a gyár­ban? — Hát,­ sok újat erről mondani nem tudok, mert úgy látom, minde­nütt egyformán ment. Én már har­minc éve itt állok az esztergapad mellett, sokat láttam és tapasztal­tam a gyárban. — Igaz-e, hogy a szerelékgyári m­unkások fegyveresen vettek részt az ellenforradalomban? — Nem, az nem igaz. Már akit én munkásnak nevezek, annak nem volt teti üzemház rendszerének megho­nosítása esetén nem lesz az ország­ban olyan egyénien gazdálkodó pa­raszt, aki ne örömmel lépne be a szövetkezeti üzemház kötelékébe. A belterjes gazdálkodás sok munkát igénylő természeténél fogva, szük­ségszerűen maga után vonja az egyé­nien gazdálkodó parasztoknak külön­­féle társulásokba való tömörülését. A belterjes gazdálkodás mellett ugyanis a különféle korszerű gépek és ter­melőeszközök alkalmazása nélkülöz­hetetlen. Viszont korszerű gépeket és termelőeszközöket az egyénien ter­melő parasztok csak társulás útján képesek maguk számára biztosítani. A szövetkezeti üzemházak rend­szere úgyszólván leveszi a belterjes gazdálkodás megvalósításának gond­ját a kormány és a közigazgatási szervek vállairól. Ezt a nagy felada­tot az üzemházak kiváló szakembe­reinek irányítása mellett maguk a paraszti tömegek örömmel fogják megoldani, mert kifizetődik. A belterjes gazdálkodás — szem­ben a külterjes gazdálkodással — sok munkáskezet foglalkoztat. Bel­terjes gazdálkodás mellett a kor­mánynak nem kell törnie a fejét, hogy a fiatalokat hol helyezze el. Még az érettségizett, sőt egyetemet végzett fiatalok is érdemesnek fog­ják tartani, hogy visszatérjenek a földhöz, ehhez a természetes és gyö­nyörű munkapadhoz, ahonnan az utóbbi években tízezrével menekül­tek el. DR. DÉNES ISTVÁN, volt országgyűlési képviselő fegyver a kezében. Harcoltak az át­­képzésök, az irodai emberek, akik eljöttek a gyárakba dolgozni. Ezek azért verekedtek, mert a régi hiva­talt akarták visszateremteni. Mi, akik hosszú évek óta itt dolgozunk a munkapad mellett, mi nem vettünk fegyvert a kezünkbe. De azért köz­tünk is voltak kótyagos emberek. Semmi egyébre nem akarok rámu­tatni, mint a forradalmi tanácsokra. Lássa, ezek azt akarták, hogy addig ne dolgozzunk, amíg a szovjet csa­patok ki nem vonulnak az országból. Megmondtam az embereknek, hogy ha addig várunk, éhen fogunk hal­ni, mert munka nélkül nincsen pénz. De a forradalmi tanács ezt is „meg­oldotta­’. Fizetést kaptunk és min­denféle élelmiszert m minden ellenszol­gáltatás nélkül. Mondtam is eleget, nem vezet ez jóra. Szájtépésből még senki sem élt meg! Persze, az embe­rek bejöttek a gyárba, csakhogy itt állottak csoportokba verődve és tár­gyalták az eseményeket a csendes műhelyekben. Folyt az uszítás, mód­felett. — És mi lett a vége? — A vége az volt, hogy nem hi­szem, hogy van még egy gyár, ahol annyit járt a rendőség, mint ebben. Napról napra szedték össze az uszí­­tókat, de én büszke vagyok arra­­hogy ebből a teremből senkit nem vittek el. — És hogy látja a mai helyzetet? — Ma minden úgy megy, ahogy kell. Dolgozunk, és ismét csak dol­gozunk, mert csak a munkából és csakis a jó munkából fakad a jólét. Ez minden, amit mondani tudok. Gábor András GYULA BÁCSI Egy „öreg szaki“ a hajszáról meg a munkaversenyről SZOBOR HELYETT JÓ FELSZERELÉS KELLENE! Emberek, tetőtől-talpig fehérben, halálos küzdelmet vívnak, tömeg­gyilkosok légiói ellen. 3000 éves, lé­legzetfojtó, idegtépő küzdelem ez. Steril­ laboratóriumok asztalánál, kü­lönböző színű, látszatra ártalmatlan folyadékokkal töltött üvegcsöveket vizsgálva, mikroszkópok fölött, sok­szor éjjel-nappal görnyedve harcol­nak az emberiség egyik legádázabb ellensége a járványos gyermekbénu­lás, tudományos nevén poliomyelitis ellen. Háromezer éves lelet fényképét látom az Országos Köz­egészségügyi Intézet víruskutató osz­tályán. A fáraók idejében készült sírkő féldomborművén tipikus ló­­lábállású férfi látható. A tudósok feltételezése szerint ez az első „po- fio”-lelet. És mégis, megkülönböz­tetve egyéb bénulásos megbetegedé­sektől,­­a kórképet először Heine írta le tudományosan 1840-ben. Majd utána 1891-ben Medin számolt be a járványszerűen halmozott polióról. A két neves kutató után kapta a bor­zalmas betegség a Heine—Medin-kór nevet, melynek első nagyobb arányú járványa 1905-ben Svédországban tört ki. Az új betegség felismerése után — mert a járványok kiterjedtsége és súlyossága évről évre nőtt — széles­körű kutatómunka indult a kóroko­zók kiderítésére és tulajdonságainak megismerésére. A legkülönbözőbb állatfajokra próbálták átvinni a po­liomyelitis kórokozóját és 1909-ben a küzdelmet siker koronázta. Land­­steinernek és Poppernek sikerült majmokat fertőzni úgy, hogy közvet­lenül agyvelejükben beoltott maj­mok az emberi betegséghez klinikai­­lag és kórbonctanilag hasonló mó­don betegedtek meg. Negyven évi küzdelmes kutatás után 1949-ben Enders, Weller, és Robbins, Nobel-díjas kutatók bebizo­nyították, hogy a vírust a szervezet­től elválasztott nem idegen eredetű emberi és majomsejtekben nagy­mértékben lehet szaporítani. Ez,a felfedezés az egész polio-kutatást fellendítette, mert a szövetkultúra az egész majomhoz képest igen olcsó, abban a vírus gyorsan tenyészik, je­lenléte a szövettenyészetben köny­­nyen felismerhető azáltal, hogy el­szaporodásakor a sejtek jellegzetes elváltozását, végül azok elpusztulá­sát okozta. A vírus tenyésztésének megoldása lehetővé tette a kórokozó alaposabb megismerését. Igen fontos megállapítás, hogy a poliomyelitisnek három klinikai típu­sa van: 1. A tünetszegényen, vagy teljesen tünetmentesen lezajló, úgynevezett abortív megbetegedés. 2. Az agyhártyagyulladáshoz ha­sonló bénulás nélküli folyamat. 3. A jellegzetes petyhüdt bénulá­sokkal járó forma. A vérben megjelenő ellenanyagok kimutatása alapján megállapították, hogy az újszülöttek javarésze védett a megbetegedés ellen. Ez az anyai eredetű védettség, mintegy féléves korig tart. Kétéves korig a csecse­mők tíz-húsz százaléka védett, majd ez a védettség a felnőtt korig 80—90 százalékra emelkedik. Az eddigi adatok szerint ezer poliós fertőzésre egy bénulás jut, tehát az esetek többségében a bénulás szövődmény­nek számít. A legtöbb adat amellett szól, hogy a fertőzés leggyakrabban szájon át történik. Ezt a nézetet majomkísér­letek is igazolják. Emellett szól az is,­­ hogy az emésztőcsatornában szapo­rodik el legnagyobb mértékben a ví­rus, innen jut a véráramba, majd ezen keresztül a központi idegrend­szerbe. Vannak azonban olyan ese­tek is, amikor a központi idegrend­szer fertőzése idegek közvetítésével történik. A poliodiagnózissal bejelenett be­tegeknek mintegy 75 százaléka meg­felelő utókezeléssel egy­ éven belül meggyógyul, tíz-tizenöt százaléka bé­na marad, s öt-tíz százaléka hal meg. A poliomyelitis elleni védekezés leghatásosabb fegyvere az immunizá­lás, mert a betegségnek specifikus gyógyszere nincsen. A közimert che­­moscharápia és antibiotikus gyógy­szerek ez esetben hatástalanok. A vérsavóból készül legaktívabb frakció az úgynevezett „gamma­globulin”, állatkísérletek alapján biztató szernek bizonyult immunizá­lás céljára. Gyakorlatban azonban ez nem vált be, mert a drága és kor­látozott mértékben előállítható szer­rel legalábbis havonta egyszer kelle­ne oltani a gyermekeket ahhoz, hogy részleges immunitást érjünk el Tartós és magasfokú mesterséges védettséget egyedül az aktív immu­nizálás, tehát vakcinálás nyújt. Ma­gát a vírust élő, vagy elölt állapot­ban bevisszük a szervezetbe és ez­zel aktív védekezésre kényszerítjük. Jelenleg az a vakcina a legeredmé­nyesebb, amely a­ vírust kontrolál­­tan elölt állapotban tartalmazza. Ezen elv szerint készült az Egyesült Államokban és újabban már más or­szágokban is a Salk-vakcina, a kö­vetkező módon: Majomveséből, több mint hatvanféle vegyszerből összeállított tápfolyadék segítségével hámsejt-tenyészetet készítenek. Ezt egy héten át 37 Celsius hőfokon fej­lődni hagyják. Ezután a tápfolyadé­kot kevés vírust tartalmazó tápfo­lyadékkal cserélik fel. A vírus né­hány nap alatt a szövettenyészetben olyan mértékben szaporodik el, hogy a tápfolyadéknak még az egymillió­­szoros hígítása is fertőzőképes. A vírus a sejteket teljes mértékben tönkreteszi. Ha ez megtörtént, a táp­folyadékot leszívják és abból készí­tik az oltóanyagot. A leszívott táp­­folyadékot több alkalommal szűrik és 1:4000 hígításban formatint ad­nak hozzá, amellyel az anyagot 37 hőfokos hőmérséklet mellett 12 napig hagyják állni. Közben ismételten megvizsgálják, hogy a vírus mikor veszti el fertőzőképességét. A forma­­linkezelés idejének lejárta után a vakcinához nátriumhydrosulfitot ad­nak, evvel megkötik a formalint, an­nak további hatását tehát felfüg­gesztik. Újabb szűrés után szövet­kultúrában és majomkísérletben ár­talmatlansági próbát végeznek, majd az addig külön kezelt három típusú oltóanyagot — a vírusnak ugyanis három típusa van — összekeverik és újból ártalmatlansági, hatékonysági, és sterilitási próbának vetik alá. A védettség különösen akkor ma­gasfokú, ha három oltást végeznek, esetenként egy-egy köbcenti oltó­anyag felhasználásával és a máso­dik-harmadik oltás között legalább hét h­ónap telik el. Magyarországon az elmúlt három évben jóval több poliomyetilis megbe­tegedés fordult elő, mint az előző években. Ez a körülmény feltétlenül szükségessé teszi a sürgős hazai oltó­anyagtermelést. Az egészségügyi szervek két éve küzdenek, hogy a Salk-féle oltóanyag termelésének alapfeltételeit megteremthessék — eddig lényegében kevés eredmény­nyel. Az Országos Közegészségügyi In­tézetben szűk keretek között bár, de megindultak olyan kísérletek, me­lyeknek alapján a magyar vírusku­tatók gyakorlatra tehetnek szert a vírus tenyésztésében. Koppenhágát járt, orvosküldöttségünk révén kül­földi tapasztalatokkal is rendelkez­nek tudósaink, de... Nincsen megfelelő magas igénye­ket kielégítő laboratórium. Nincsen a kísérlethez oly rendkívül fontos, elegendő számú majom. Hiány mu­tatkozik a műszerekben és nem áll rendelkezésükre megfelelő minőségű üveg a laboratóriumi munka céljára. Emberek tetőtől-talpig fehérben halálos küzdelmet vívnak gyerme­keink életéért, testi épségéért. Ví­ruskutatók, a tudomány neves és névtelen hősei, akik külön-külön­ és együttvéve is szobrot érdemelnének — de szobor helyett jól felszerelt laboratóriumokkal, több megértéssel, több segítséggel is megelégednének. Sz. Gy. SZÜKSÉG VOLT-E A DUNAI VASMŰRE? (Folytatás az első oldalról) réséhez másfélmilliárd forint to­vábbi beruházásra lenne szükség.­­ Figyelembe véve mai nehéz gazda­­­­sági helyzetünket, ezt a feladatot úgy kellene megoldani, hogy ne jelentsen további megterhelést a lakosságnak. Kilátás van rá, hogy kor­mányzatunk ezt a problémát a Szovjetunió segítségével a legmesszebbmenőkig népünk javára oldja meg. A Dunai Vasmű első lépcsőjé­nek munkálatait — ha rövidesen nekifoghatunk a további építés­nek — 1961-re befejezhetjük. Mit jelentene népgazdaságunknak az első lépcső elkészítése? Elsősor­ban megszűnne a nagyarányú lemezimport. A különleges leme­zeket (a dinamó- és a pácolt-­­ lemezt, transzformátor-lemezt, hi­degen hengerelt lemezeket) ma­gunk állíthatnánk elő. Már az első lépcső kapacitása is olyan nagy­fokú lenne, hogy a gyártott leme­zekből számottevő exportra is gondolhatnánk. Az első lépcső ki­építése után — a legszerényebb számítás szerint is, figyelembe­véve a jelenleg felhasznált devi­zát — évente több mint 5 millió 928 ezer dollárt takaríthatnánk meg. • Nagy tétről van szó. Herceg mi­niszterhelyettes szavaihoz, a té­nyekhez aligha kell kommentárt fűzni. Bizonyosnak látszik, hogy midőn új hároméves tervünket­ nyilvános vitára bocsátják, a hozzászólók többsége, a magyar nép a Dunai Vasmű továbbépítése mellett dönt. ■ TOKÁR PÉTER MAGYARORSZÁG 1957. MÁJUS 8.

Next