Magyarország, 1957. július-december (1. évfolyam, 18-44. szám)
1957-07-03 / 18. szám
A KOMMUNISTÁK ORSZÁGOS TANÁCSKOZÁSA A Magyar Szocialista Munkáspárt országos konferenciáján, az ellenforradalom óta először, találkoztak a párt immár háromszázötvenezres tagságának választott küldöttei. Eljöttek, hogy elmondják, hogyan védték a néphatalmat a megpróbáltatások napjaiban, hogyan építették újjá a pártot és hogyan látják a jövőt. Tanácskozásuk tartalmas és eredményekben gazdag volt. Munkaértekezlet volt ez, a szó valódi értelmében. Minden küldött, minden pártember és államférfi a lényegről beszélt, azokról a kérdésekről, amelyek mindannyiunkat foglalkoztatnak, a múltról, a hibákról, az árulásról és az ellenforradalomról, meg a jelenről, a pártról, a párt és a nép viszonyáról, a politika és a gazdaság problémáiról. Előre elkészített szöveg nélkül beszéltek a szónokok, higgadt, okos szóval mondták el véleményüket és ha néha felemelték hangjukat, nem a szónoki hatás kedvéért tették, hanem mert átizzította őket a szénvedély. Egy rövid cikkben nem térhetünk ki mindazokra a fontos kérdésekre, amelyekről a konferencia tárgyalt és határozott. Rá kell azonban mutatnunk arra, hogy a tanácskozások középpontjában három fő kérdés állott: az ellenforradalmárok elleni harc, a pártegység és a párt tömegkapcsolata. Teljes volt a konferencia egysége abban, hogy a fő veszély a revizionista, a jobboldali, az ellenforradalmi veszély. A Központi Bizottság referátuma, a vita és a határozat egyaránt megállapítja, hogy az ellenforradalom elleni harc még nem ért véget. Tovább folyik mind az adminisztratív, mind pedig az ideológiai harc. A harc célja kettős: a törvény előtti felelősségrevonás és az ideológiai harc eszközeivel fel kell számolni az ellenforradalmat — ez az egyik cél, és adminisztratív, politikai, meg ideológiai eszközökkel elejét kell venni annak, hogy az ellenforradalom még egyszer szervezeti lehetőségekhez jusson, vagy ideológiai befolyásra tegyen szert — ez a másik cél. Kemény és következetes harcra van szükség igazságszolgáltatási úton éppúgy, mint ideológiailag. A marxizmus— leninizmus tudományos módszereivel kell eszmeileg megsemmisíteni azoknak a nézeteit, akik tagadni próbálják a munkásosztály történelmi elhivatottságát, és vezető szerepét, a párt vezető szerepét, a proletárinternacionalizmust, akik nacionalizmust hirdetve, „magyarkodva”, faji gyűlöletet szítva, a Szovjetunió ellen acsarkodva akarják új katasztrófába sodorni az országot. Az ellenforradalom elleni harc a népért folyik. Ebből az következik, hogy a bűnösöknek bűnhődniök kell, de a megtévedteket, a megzavartakat emberséges, meggyőző szóval vissza kell vezetni a helyes útra. A párt nagy tetteket hajtott végre az ellenforradalom óta. Erről tanúskodnak az ellenforradalom elleni győzelmes harc, a politikai és gazdasági konszolidáció számottevő eredménye. Ámde, nem kisebb tettekre van szükség ahhoz, hogy sikerrel birkózzunk meg az előttünk álló feladatokkal. Ehhez az kell, hogy a párt erős és egységes legyen. A konferencia helyesen állapította meg, hogy a párt egységét mindkét fajta elhajlás elleni következetes harcban kell védelmezni. Küzdeni kell a revizionizmussal szembeni békülékenységben jelentkező veszély ellen. De éberen kell figyelni a baloldali szektásság továbbélésének jeleire is, mert vannak, akik hajlamosak arra, hogy újból megpróbálkozzanak annak csődöt mondott módszereivel. Az osztályellenségnek mindegy, mely oldalról tudja megbontani a párt egységét, mely oldalról tud csapást mérni a munkásosztály legélesebb fegyverére, a pártra. A lényeg számára maga a csapás. A párt egysége szempontjából óriási fontossága van annak, hogy az országos pártértekezlet teljesen egységes véleményt alakított ki a múlt hibáiról. Ez a vélemény a párt múlt év decemberi, az ellenforradalom okait négy, egymástól elválaszthatatlan pontban elemző határozatán nyugszik. Az értekezlet szónokainak minduntalan visszatérő témája volt a párt és a dolgozó nép viszonya, a tömegkapcsolatok gyarapításának, javításának mikéntje. Kádár elvtárs maga is behatóan foglalkozott ezzel a Központi Bizottság nevében előadott beszámolóban, megállapítva, hogy ebből a szempontból ma az elbizakodottság, az önelégültség a legnagyobb veszély, mivel a konszolidáció eredményeinek láttán egyesekben csalóka illúziók eltek. A konferencia hazánk történetének egy rövid, de igen súlyos periódusát zárta le, hogy a múlt hibáinak gyökeres kijavítása alapján kijelölje újbóli felemelkedésünk és a szocializmus felé való biztos haladásunk útját. Az egész konferenciát áthatolta e feladat jelentősége és a nép előtti mélységes felelősség tudata. Ez a felelősségérzet, a kitűzött célok és az elhatározások egysége — Kádár elvtárs szavaival élve — olyan emberi közelségbe hozta a konferencia részvevőit, amelyhez hasonlót csak pártunk legnagyszerűbb harci periódusában tapasztalhattunk. Semmi köze nem volt a múlt átkos személyi kultuszához annak az őszinte, igazán szívből jövő és valóban megérdemelt szeretet és elismerés kifejezésének sem, amellyel az egyes szónokok és maga az egész konferencia is Kádárelvtársnak és a vele együtt fellépő kis csoportnak bátor, történelmi jelentőségű tettét méltatta, amellyel a Nagy Imre-kormány árulásával szemben hadat üzent a már-már felülkerekedő ellenforradalomnak. A háromszázötvenezres párt nagy erő. Tömegbázisa is nagy, ezt maguk az eredmények bizonyítják, hiszen ezek az eredmények nem születhettek volna meg a nép támogatása nélkül. De többre van szükség. A szocializmus Magyarország egész dolgozó népe számára épül, a szocializmus építésének ügye nemzeti ügy, minden magyar hazafi ügye. A pártnak tehát arra kell törekednie, hogy mögéje sorakozzék az egész magyar dolgozó nép és újra megajándékozza a kommunistákat azzal a fenntartásoktól ment bizalommal, amellyel őket a népi demokrácia első éveiben övezte. A konferencia gazdag útravalót adott a küldötteknek, megmondva, mit kell tenniök, hogy ezt elérjük. Mire van tehát szükség? A kommunisták szívós, szakadatlan felvilágosító szavára. És nemcsak erre: a kommunisták áldozatos munkájára az élet minden területén, arra, hogy meleg szívvel törődjenek a nép ügyeivel-gondjaival, jó gazdasági szervezőmunkára van szükség, jó kultúrpolitikára. Arra van szükség, hogy mind teljesebben érvényesüljön a proletárdiktatúra demokratizmusa a nép dolgozó tömegei számára. Együtt kell élni a néppel, egynek kell lenni a néppel, tanítani kell a népet és hallgatni kell szavára, így éri el a párt, hogy minden dolgozó osztály és réteg hamarosan újból legsajátabb érdekeinek hű képviselőjét látja majd benne. Az egész magyar nép, az egész nemzetközi munkásmozgalom feszült érdeklődéssel várta és figyelte a Magyar Szocialista Munkáspárt országos értekezletét. Talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy ez a konferencia örömére szolgál mindazoknak, akik szívükön viselik a magyar proletárdiktatúra ügyét. A konferencia annak bizonysága, hogy nem hiába hallott értünk másodszor szovjet elvtársaink vére: jó kezekben van a szocializmus ügye Magyarországon, olyan párt kezében, amely okulva a múlt tanulságain, biztos léptekkel halad a marxizmus—leninizmus mutatta úton. -1^1 3 fi 44^ V ' 4957. JÍLIUS 3. I. ÉVFOLYAM, 18. SZÁM. ARA: 1,30 FT MAGYARORSZÁG POLITIKA GAZDASÁG TUDOMÁNYIRODALOM MŰVÉSZET II. A DIAVERTOR HILL-I ESET SZINETÁR GYÖRGY: HERR MÜLLER A MEGKERÜLT MŰFAJ MINDEN ELLENFORRAD ELNYERI „MÉLTÓ" BÜNTETÉSÉT AZ EGYIK MAGASABB FIZETÉST KRI Az október 23-át követő ellenforradalmi események nagy pusztulást okoztak a budapesti múzeumokban. Igen súlyos károsodás érte a Nemzeti Múzeum épületét, benne a Természettudományi Múzeum világhírű gyűjteményeit; elpusztult a Baross utca 13. szám alatt a Természettudományi Múzeum másik épülete, nagy kárt szenvedett az Iparművészeti Múzeum épülete és gyűjteménye is. A Corvin-közben működő ellenforradalmi csapatok fegyveresen megszállták az Iparművészeti Múzeumot is, a gyűjtemények kellős közepén kézitusák folytak, amelyek következtében a múzeum pótolhatatlan kerámia- és üveganyaga a pusztulás martalékává vált. A múzeumok becsületes, a múzeumi anyagot szerető és féltő dolgozói megfeszített munkával küzdöttek már a harcok alatt is, hogy megmentsék a tűzből, a pusztulásból múzeumaink értékeit. Ez a munka azonban nem folyhatott zavartalanul, megzavarta a munkát és a dolgozók fejét az ellenforradalmi elemek aknamunkája, támadása népi demokratikus rendünk, a párt és az állam ellen, amely a felszabadulás óta sok százmillió forintot fordított múzeumainkra, KI AZ OKA A NEMZETI MÚZEUM ÉGÉSÉNEK Az ellenforradalom sajtója és rádiója eszeveszett propagandát csapott a Nemzeti Múzeum egy részének pusztulása körül. Úgy állította be, hogy a teljesen védtelen épületet a szovjet csapatok dúlták fel, holott onnan egyetlen puskalövés sem hangzott. Mi az igazság? Az igazság az, hogy még október 33-án éjjel, körülbelül éjfél tájban, a Rádiót ostromló ellenforradalmárok fegyveresen betörték a múzeum hátsó kapuját, behatoltak az épületbe és onnan lőtték a Rádiót. Október 24-én két ízben is újabb fegyveres ellenforradalmi csoportok vették birtokukba az épületet, és tűz alatt tartották a Kálvin-teret és a környező utcákat. Ezen a napon délután fél 2-kor ütött ki a tűz az épületben. Az épület körül dúló harcok miatt a tűzoltók csak 25-én, hajnalban közelíthették meg az épületet és kezdték meg a tűz oltását. A szovjet csapatok október 25-én reggel foglalták el az épületet. A szomszédos házakon elhelyezkedett orvlövészek még október 25-én reggel is akadályozták a tűz oltását. Amikor az épületet átvizsgálták, a leégett Ásványtár egyik szobájában a múzeum személyzetéhez nem tartozó, fegyveres ellenforraradalmár holttestét találták meg. A szobákban, kiállítási termekben rengeteg különféle töltényhüvely borította a padlót. Az egyik teremben két benzines palack is előkerült. A tűzszerészek, később sok elhagyott kézigránátot is összegyűjtöttek. Az ellenforradalmárok tehát bűnös módon harctérré változtatták a legféltettebb nemzeti kincseinket, őrző múzeumunkat és pusztulását okozták. Amint a forradalmi bizottság irataiból megállapítható, november 2-án újabb ellenforradalmi katonai egységeket helyeztek el a Nemzeti Múzeumban. NACIONALISTÁK, DEMAGÓGOK, USZÍTÓK A múzeum dolgozói között az ellenforradalmárok bősz szovjetellenes hangulatot szítottak és amint egyikük nyíltan kifejezte, arra készültek, hogy ha bejön az ENSZ vizsgálóbizottság, „objektíven“ feltárják az épület pusztulásának okait. (értsd: az ügyet a szovjet csapatok nyakába varrják!) A szovjetellenesség mellett jellemezte a helyzetet a túlfűtött nacionalizmus is. László Gyula osztályvezető, (azóta a budapesti egyetem professzora), az Igazság című ellenforradalmi napilap október hó 30-i számában így nyilatkozott: „Igaz, március 15-ét ismét nemzeti ünneppé kell avassuk, de azzá október 23-át is .. " A fővárosi tanácshoz tartozó Budapesti Történeti Múzeumban is aktív tevékenységet fejtett ki a „forradalmi bizottság". Utasításokat bizonyára az „Értelmiségi Forradalmi Bizottság’‘-tól kaptak. A „forradalmi bizottság“ lelke itt Nagy Tibor osztályvezető volt. Magasabb fizetés ígéretével, demagógiával megnyerte magának a dolgozók egy részét és ezekre támaszkodva „gyakorolta a hatalmat”. Egy-egy ülés, értekezlet előtt híveivel titkos tanácskozásokat tartott, amelyeken kiosztották a szerepeket és amikor az ügy a bizottságban tárgyalásra került, a „szavazógép“ működésbe lépett és hívei „demokratikusan” a javaslat mellett, vagy ellen emelték fel kezüket. Egyik fő törekvésük volt természetesen a kommunisták kiszorítása: Nagy Tibor még decemberben is szolidaritást vállalt a sztrájkkal: sajátságos „ülősztrájkot“ rendezett, ugyanis megszervezte, hogy a múzeum tudományos dolgozói ne írjanak cikket a múzeum kiadványai részére, AKI SZÉGYELLI MAGÁT, HOGY NEM ÜLDÖZTÉK Az Iparművészeti Múzeumban már október 23-a előtt nagy erjedés indult meg. A Petőfi Kör egyik ülésén a múzeum dolgozója, Somogyi Árpád éles támadást intézett a kommunista iparművészek ellen. Még az ellenforradalom kitörése előtt kísérletet tettek a textilosztály kommunista vezetőjének eltávolítására. Természetesen október 23-a után a múzeum forradalmi bizottságának ez volt az egyik első ténykedése. A forradalmi bizottság volt elnöke, Tőkei Ferenc, miután érezte, hogy talpa alatt forró a föld, önként kilépett a múzeumból és elment az Európa Könyvkiadóhoz, természetesen lényegesen magasabb fizetéssel. Az egyébként csendes Szépművészeti Múzeumra sem lehetett ráismerni az ellenforradalom napjaiban. Az egyik, azóta disszidált tudományos dolgozó, Meller Péter, és harcias felesége, Kálmán Mária, megfenyegette a volt személyzeti előadót, egy tartalékos tisztet, hogy fegyveresekkel viteti el. Mindenképpen rá akarták sütni, hogy ÁVH-s volt. Előbújtak a nyilasok is. Erdélyi restaurátor egyik ülésén, bizonyára 1944-re emlékezve, „testvérek“ megszólítással fordult az egybegyűltekhez. Megjelent a múzeumból korrupciós üzelmei miatt korábban eltávolított Bíró Béla tudományos dolgozó és „a múzeum szent csarnokának a kommunisták által történt meggyalázásáról” szónokolt. Elmondta, hogy az igazság harcosait (bizonyára őt, aki aktatáskában lopta ki az épületből az aprófát!) eltávolították a múzeumból. Azóta már nyugaton heveri ki az izgalmakat. Devich Sándor restaurátor szerint, minden becsületes magyar embert üldöztek az elmúlt rendszer alatt, ő igazán szégyelli magát, hogy őt nem üldözték. Majd hozzáfűzte, aommunisták vegyék tudomásul, hogy itt nincs többé párt és azt a szót, hogy „párt“, többé meg ne hallja a múzeumban. Mindezek után csak azt nem értjük, hogy a Szépművészeti Múzeum vezetősége miért részesítette fizetésemelésben január folyamán Devich Sándort és az azóta disszidált Meller Péter társait, vagy például miért kaptak még május 1-én is magas pénzjutalmat az ellenforradalomban közreműködött elemek, például Erdélyi restaurátor is? EGY MEGDICSÉRT KÖNYV „ILLUSZTRIS“ SZERZŐJE Igen tanulságos Szegedi Sándorné esete is. Az újságolvasók még bizonyára emlékezni fognak rá, hogy a múlt év során Szegedinét, a Szépművészeti Múzeum tudományos dolgozóját, több társával együtt elítélték, mert híranyagot szolgáltattak a Szabad Európa Rádiónak. Mi sem természetesebb, minthogy október végén, a börtönből kiszabadulva ő is megjelent a múzeumban. Az ellenforradalmi elemek nemzeti „hősként” ünnepelték, mint olyat, „aki már akkor is tudta, melyik oldalra kell állnia". A tény, hogy Szegedinét, mint a Szabad Európa ügynökét elítélték, nem zavarta a Képzőművészeti Alap Kiadóját, hogy a közelmúltban Lajta Edit néven sürgősen meg ne jelentesse Brocky Károlyról írott könyvét. (Szegedi Sándorné néven a könyv kiadása bizonyára nagyon feltűnő lett volna!) De nem zavarta Artner Tivadart sem, hogy a Népszó(Folytatás a 12. oldalon) A HARMADIKNAK KÖNYVE JELENIK MEG A MÁSIK PRÉMIUMOT