Magyarország, 1957. július-december (1. évfolyam, 18-44. szám)

1957-07-03 / 18. szám

50 SZÁZALÉKOS RÁFIZETÉS A MŰSZAKI LEMARADÁS MIATT A Táncsics Mihály Kör népgazda­sági és közgazdaságtudományi szak­osztálya június 27-én vitát rendezett a magyar közlekedés helyzetéről. Rostály István, a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium főosztályve­zetője előadása során elmondta, hogy a közlekedés fejlesztésére for­dított beruházások az első három­éves tervben igen jelentősek voltak, a népgazdaság beruházásainak mint­egy húsz százalékát érték el. Az els­ső ötéves terv során a beruházások fokozatosan csökkentek. 1950—1954- ben átlagosan mintegy 12,7 százalékot tettek ki. A későbbiek folyamán a beruházások aránya tovább csök­kent. Ezzel aránytalanság skelettsze­­zett a népgazdaság, különösen az ipar fejlődése és a közlekedés fejlő­dése között. Az aránytalanság súlyos hibák okozójává vált. A magyar közlekedés műszaki színvonala egyre inkább elmaradt a követelményektől. A vasút nem­­tudta végrehajtani a tervbevett villamosítási progra­mot. Pedig ez minden egyéb elő­­nye mellett az üzemköltségekben csaknem 50 százalékos, a szén­fo­gyasztásban pedig mintegy 58 szá­zalékos megtakarítást eredmé­nyezne. Elmaradt a vasúti vonta­tás dieselesítése is és a személy­­szállítás műszaki kultúráját sem tudtuk megfelelően emelni. Köz­­utaink 78,5 százaléka vizes maka­­dám, ami nem felel meg a gép­kocsi-forgalom követelményeinek. Jelentősen elmaradt a rakodás gépe­sítése, aminek következtében igen sok esetben a várakozás ideje na­gyobb a menetidőnél. A gépesítéssel hozzájárulnánk a szállítási kapacitás jelentős megjavításához. Még na­gyobb bajok keletkeznek az állóala­pok felújításának elmaradása miatt. A vasúti gőzmozdonyok, a vasúti sí­nek életkora rendkívül magas, ennek következtében a forgalomban akadá­lyok, veszteségek keletkeznek. Ked­vezőtlen a hajózás, különösen a Du­­na-tengerhajózás helyzete is. Az előadó ismertette a helyzet megjavítását szolgáló javaslatait is. A vitában figyelemre méltó Vár­szegi elvtárs hozzászólása. Megálla­pította, hogy a villamospark kiörege­dett és az a típus, amelyet jelenleg gyártanak, már nem korszerű. Véle­ménye szerint a fővárosi közlekedés korszerűsítésének legfontosabb esz­köze a trolibusz, ezt kell fejleszteni. Az ismert előnyein kívül (gyorsaság, zajtalanság) az energia megtakarítás­ban jelentkező előnyökre mutatott rá, amelyek számunkra, minthogy energiában szegény ország vagyunk, különösen fontosako­galom költségcsökkenésével együtt végeredményben hét-nyolc év múlva megtérülnek. Hegedűs Tibor, a Ruggyantaáru­­gyár mérnöke szerint a kizárólag Budapest területén futó kocsik, első­sorban az autóbuszok köpenyeinek él­ettartama az utóbbi időben majd­nem kétszeresére nőtt. Ezzel szem­ben az országutakon futó köpenyek átlagos futási ideje rosszabb, mint három évvel ezelőtt. A kár becslés szerint 60—70 millió devizaforint évenként. Mivel az ellenforradalom okozta károk miatt nem számítha­tunk arra, hogy nagy beruházási összegek jutnak útépítésre, legalább azokat a hibákat kell kiküszöbölni, amelyek szervezési és kooperációs eredetűek. Túlságosan sokféle méretű pneumatikát gyártunk, és ez nem gazdaságos. A hibák egy részét gyor­san ki lehetne javítani. ISMÉT A TÖRPEAUTÓ... A felesleges szállítások okozta ká­rok és energiaveszteség nagy vitára adott alkalmat. Egyesek szerint óriá­si megtakarítások jelentkeznének, ha a vasúti tengelyen való szállítás he­lyett nagyobb mértékben alkalmaz­nánk a csővezetékeket. (Például olaj­­szállítások vagy a kohászati művek­hez, a nagy mennyiségű szénszállí­tás helyett generátorgázt kellene csővezetéken szállítani.) Mások hang­súlyozták, hogy a jelenlegi helyzet­ben ezek a tervek nem reálisak. A törpeautó probléma­­ természe­tesen nem maradhatott ki a vitából. Temesi Artur hangsúlyozta, hogy a külföldi tapasztalatok szerint a törpeautó helyett egyre inkább a kisautó terjed. Véleménye szerint a mi sajátos útviszonyaink között nem az a fontos, hogy gyorsan adjunk, mert előfordulhat, hogy rosszat adunk. A­­hazai viszonyoknak megfelelő tí­pust alaposan ki kell kísérletezni. Fábri Sándor emlékeztetett arra, hogy több mint tíz évvel ezelőtt a közlekedés problémáinak megoldásá­ra a párt és a kormány szakembe­rekből álló bizottságot hozott létre. Javasolta, hogy a Táncsics Kör ve­zetői szorgalmazzák most ennek a régi bevált módszernek a felújítását. Több felszólaló értékes felszólalá­sára helyszűke miatt itt nem térhe­tünk ki. Rostásy István elvtárs zárszavában ígéretet tett, hogy a minisztérium hatáskörében megvalósítható javas­latokkal foglalkozni fognak. Kifejez­te meggyőződését, hogy a Táncsics Kör további munkája nyomán a köz­lekedés fontos részletproblémáit ala­posan megvitatják és így hozzájárul­nak a hibák megszüntetéséhez. Fák­ i VITA A KÖZLEKEDÉS HELYZETÉRŐL 0 A FÖLDALATTI ÉPÍTÉSÉNEK HELYZETE Rostásy elvtárs hangsúlyozta, hogy a földalatti vasút építése a rendel­kezésre álló hivatalos adatok szerint eddig 900 millió forintnál valamivel többe került. Ebből mintegy száz milliót fordítottak az építő vállalatok gépesítésére, tehát körülbelül nyolc­száz millió forintot építettek be. A teljes vonal beépítéséhez további 1,5 milliárd forintra van szükség. Nép­gazdaságunk jelenleg nem tudja ezt befektetni, bizonyos idő múltán azonban lassúbb tempóban lehetővé válik a földalatti építkezésének be­fejezése. A talajvízről és a beépített érté­kek elpusztulásáról szóló hírek alaptalanok, a reakció meséi kö­zé tartozna­k. A dolgozók millióit nem tékozolták el, az építkezést bármikor folytatni lehet. BITUMENEZZÉK A MAKADÁMUTAKAT A „rázós utak"-kal sok felszólaló foglalkozott. Fekete András elvtárs kimutatta, hogy évről évre nő az utak fenntartására és új utakkal kapcsolatos beruházásokra engedé­lyezett hitelek mennyisége, és ugyan­akkor azt tapasztalhatjuk, hogy az utak állapota nem javul, inkább­­ romlik. Ennek az az oka, hogy a te­herautó-közlekedés olyan hatalmas fejlődésen ment keresztül az utóbbi években, hogy az utak igénybevétele megsokszorozódott és ezért arányta­lanul gyorsabban romlanak, mint régen. Másrészt útjaink zöme szekér­forgalomra épült „vizes makadám­út“, amely az autóforgalom számára alkalmatlan. A kivezető út: a betonutak építésén kívül a je­lenlegi makadámutakat maximá­lis mértékben korszerűsítsük bi­tumenes felületi kezeléssel. Az első időben természetesen ez többletköltségeket okoz, amelyek a­zonban csökkennek és az autósor­ KÉT GYÁR - SOK GOND Derülátó riport derülátó panaszokról Két gyárban jártam. Mindkettő Budapest peremén áll, az egyik Há­­roson, a másik Újpesten. Az egyik­ben falemezt, a másikban pamut­árut gyártanak. A két gyár vezetőivel beszélget­tem. Előre megfontolt szándék nél­kül kopogtattam be hozzájuk, s a be­szélgetésből egy dolog csendült ki: mindkét gyár vezetőinek állandóan az a gondja, hogyan lehetne többet, jobbat adni az embereknek. Nehéz gondok súlya nehezedik az ilyenfaj­ta igazgató, főmérnök vállára. Többet, de hogyan ? Ameddig ellát a szem, mindenütt farönkök hevernek a iharosi Fale­mezművekben. Mintha nem is gyár lenne, hanem egy hatalmas fatelep, amelyet sohasem hoznak rendbe, vagy mintha hatalmas erejű vihar szórta volna szanaszét, a Duna part­jára, a vasúti töltésekre a szálfákat. De mégis, a rendszertelenségnek megvan a rendszere, daruk karmai csípnek a szanaszét heverő fába, szakértelem irányítja azokat a gat­­térokhoz, fűrészekhez, remeg a le­vegő a gép erőlködésétől, sivítva ha­sít a fűrész a fa testébe. Az igazgatói irodában az igazgató­val és a főmérnökkel beszélgetek. — Többet, jobbat, ez a gond őröl bennünket. Több lemez kell, mert kell a bútor, kell a vagon, itthonra is, exportra is — mondja a főmérnök. Újabb és újabb szervezési megol­dásokon töprengenek. — Többet, jobbat — így az igaz­gató — de munkaerő-, munkabér­megtakarítással, jobb szervezéssel. Amikor az üzemet járják, szemük az újabb lehetőségeket keresi, nézi.­­ Többször megállapították, hogy a munkaintenzitás alacsonyabb, mint amilyen lehetne. Hogyan lehetne nö­velni? Egyféleképpen. Ha például az egyik üzemrészt közelebb vinnék a forgalmi és az anyagbázishoz. Három hónapja kezdődött. Egy napon elmozdult a helyéből a kisze­melt gyárrészleg. Rohamtempóban alapoztak, rövid idő múlva néhány száz méterrel tovább települt egy gatter és egy sorozatvágó. A gépek szerelése csak néhány napig tartott, s máris működtek, hasították a rön­­köt. S felettük vígan dolgoztak to­vább az építők. Megnövekedett inten­zitással haladt a termelés és közben épültek a gépek körül a falak.­­ Alig tartott másfél hónapig az egész és számításunk szerint az ered­mény feltűnő. A munka intenzitása száz százalékkal emelkedett, a rész­leg termelése majdnem kétszeresére nőtt. Az egész csupán szervezés kér­dése, az ésszerűbb anyagbekészítés, anyagkihordás megoldása — magya­rázza az igazgató. Dehát nem megy minden ilyen egyszerűen. A gyár vezetőinek egyik legfőbb gondja egy bizonyos gépnek a hiánya. — Két préssel dolgozunk három műszakban — veszi át a szót a fő­mérnök —, a présekkel lemezeket ál­lítunk elő, s lemezből, tudvalévő, ide­haza is, külföldön is kevés van. A két prés állandóan üzemben van. Alig­ jutnak hozzá, hogy kar­bantartsák. Ahogy mondani szokták, úgy kellene egy harmadik prés, mint egy falat kenyér. Arról van szó ugyanis, hogy egy új préssel körülbelül 3000 köbméter­rel több, jobb lemezt gyárthat­nának egy év alatt. De mivel a gép nincs meg, ezt a lemezmennyiséget az államnak devizáért kell megsze­reznie. Tehát, vagy lemezt, nagygé­pet kell importálni. A gép ára körül­belül annyi, mint ezer köbméter im­portált lemezé. Egy év alatt bőven behoznák tehát a gép árát, s a kö­vetkező években meg lehetne szün­tetni a lemezbehozatal jelentős ré­szét. — Úgy harcolunk a gépért, mint az oroszlánok — mondják az üzem vezetői. — Mert azokkal az intézke­désekkel, amelyeket most teszünk, csak eddigi termelési szintünket tud­juk tartani... Gondok, állandó gondok. — Magasabb termelési értéket a­karunk kihozni a gyárból, mint az elmúlt években. Ha valaha, akkor most szükség van erre..? Egy gyár „megfiatalodik" Újpest messze van Hárostól. Leg­alább egy órányira, ha autóbuszon megy oda az ember. A Magyar Pamutiparban is az igazgatónőt és a főmérnökött kere­sem. — Egész üzemrészek fiatalodnak meg nálunk — mondják. — Hogyan? Olyan gondokkal ismerkedem meg ebben a gyárban is, amelyek úgy hi­szem, nem csupán a Magyar Pamut­ipar vezetőire nehezednek. Nyersen kimondva: súlyos mun­kaerőhiánnyal küzdenek. Hiányoz­nak női szakmunkások és férfi se­gédmunkások. Pedig a gyárban jól szervezetten, gyors ütemben képezik ki a fiatalokat. Mi a munkaerőhiány oka? Egyszerűen a munkafegyelem la­zasága. Ha például megnézzük­­ szövődében a helyzetet, furcsa kés tárul elénk. 30—35 százalékos a hi­ányzás. Részben kimaradtak a mun­kások, részben magas a hiányzás: százalék. Különösen a befűzőhez veszélyes a helyzet, ott kisebb beteg­ségek miatt sok a hiányzás. Ezek­e a „betegségeket’’ nemegyszer fur­csa kórtünet előzi meg: egy-egy dol­gozó gyakran előre „tudja“, hogy „beteg“ lesz, s mert tudja, előre be is jelenti. A gyárba általában sokan járnal­ be vidékről, a szomszédos falvakból. Ez a helyzet pedig önmagában hord­ja a betegség csíráit, amelyek külö­nösen nyárra szaporodnak el. Nem kicsiny a száma az olyan dolgozók­nak, akik nyárra aratáshoz szerződ­nek. Meg aztán a kertecske, a kis földecske is igényli a munkaerőt. Gyakran ez a „betegség“ oka. Az üzemi bizottság a tanúja — mert időnként falu­járó körútra indul, — hogy a „betegeknek“ csak a gép mel­lett „nehéz" a munka, a kapálás úgy látszik sokkal könnyebb nekik. — Megnyugtató gyorsasággal ja­vultak meg nálunk a termelési felté­telek —, magyarázza a főmérnök —, a nyersanyagban nem szűkölködünk energia is bőven jutott. De ahhoz, hogy a minőségi színvonalat tartani tudjuk, legfőbb gondunk a munkaerő­­vándorlás, a munkáshiány megoldá­sa. Sok fiatal került a gyárba. Meg­fiatalodott az üzem. Sokan közülük 3 heti tanulás után már géphez áll­tak. Ennek megvan az előnye: lel­kesen, jól dolgoznak a fiatalok. De megvan a hátránya is: hamar meg­­únják a munkát, elmennek. Elmennek alkalmi munkára. Mert akkor többet keresnek és nem állnak az üzem fegyelme alatt. Szabadabb az a fajta munka.­­ Meg kellene vizsgálni, helyes-e, hogy az alkalmi munka bérezése elő­nyösebb a szakmunkásénál. Szerin­tünk káros,­­ polemizál saját ma­gával a főmérnök. Nyáron a gyár fiatalodik tovább, a szabadságok, az aratási szerződé­sek, a „nyári betegségek“ miatt ké­ső munkaerőt szünidős diákokkal pó­tolják. Üdvös dolog ez, a fiatalok elfoglaltságot találnak, keresnek, megismerkednek a gyári élettel —, de a szünidő végén természetesen otthagyják a gyárat. — Súlyos gond a munkaerőhiány —, mondják a gyár vezetői —. Sze­rencse, hogy kitűnő törzsgárdánk van. De egyszer talán letelepednek a vándormadarak is, és a fiatalok­ból sikerül olyan törzsgárdát nevel­ni, amellyel nem lesz már ilyen gondunk. Két gyár a város szélén, két kü­lönböző gyár. Messze búgnak egy­mástól gépeik és mégis milyen közel vannak a gondjaik. Ezek azonban — örömmel írom le — már az újra megkezdődött, s felfelé ívelő fejlő­dés gondjai. Vince István Or­go­niásA hagyomány szerint két szál orgonát ültetett el itt a tö­rök időkben Hangácsy Gergely ba­rátjának a rabló martalócoknak ál­dozatul esett Boldvay Györgynek és szerelmes mátkájának, Iratosy Iloná­nak emlékére: „Ilona és György sírja legyen tele illatos virággal, mint szívük telve volt igaz szerelemmel.” S a régi várnak már a fala sincs meg a város feletti hegyen, de Ira­tosy Ilona és Boldvay György két szál orgonáját erdővé sokasította az idő. Ha beköszönt a szerelmesek hó­napja, a május, ma is illatozik a környék a sok orgonavirágtól. Az ágak között pedig fel-felhangzik a fülemüle párját hívó éneke. Vajon megmozdul-e odalent az orgonák alatt a két párrá lett szerelmes szív? Ivánkai dűlő... Ma is aggódó, gyermekét féltő anya hívó szavára emlékeztet: „Ivánka!... Ivánka!...” — a kétségbeesett anya jajgató sza­vától visszhangzott ez a dűlő egy kóbor török csapat portyázása után... Csehi rét... itt csábították Ábrást a Martoniba igyekvő küldöncöt a tündérek: maradjon velük. Büdöskút... A duhajkodó edelé­­nyiekkel együtt elsüllyedt az edelé­­nyi templom és a nagy harangja ide a feneketlen mélységű kútba vándo­rolt, ahol addig minden évben meg­szólalt, míg egyszer egy béres el nem káromkodta magát. Plébánia épülete: 1668. augusztus 18-án a nádor elhunyta után itt jöt­tek össze a Wesselényi-féle össze­esküvés részvevői. Szendrőnek szinte minden rége megelevenedik: legenda és történe­lem, gazdag képzeletvilág és hősi múlt kel életre benne, s eltéphetet­­len szálakkal láncolja magához az ott lakókat. S vajon kik szövik ezeket a szála­kat? Egy kézirat fekszik előttem: „Szendrő város és vára története.” Szerzői: Lukács János tanácselnök, Korizsánszky Dezső tanácstitkár és Rozsnyai Géza iskolaigazgató. Ez a nyughatatlan alkotásvággyal teli három ember, akinek minden lehelete a községé, megvallatta a múltról az idős dolgozó parasztokat, végigböngészte a katolikus plébánia évkönyveit, a református parókia irattárát, bújta a könyvtárakat és levéltárakat, gyűjtötte a községben és a környékén fellelhető emléktár­gyakat, sürgeti a vár feltárását. S mindezt, az immár több mint egy­éves munka eredményét papírra is veti... S vajon csak a múltnak élnek? Ezt nem állíthatja róluk senki sem. Mióta mindhárman tagjai a községi tanács végrehajtó bizottságának, Szendrő szinte szárnyakat kapott, három év alatt annyit fejlődött, mint azelőtt három évtized alatt sem: rendbehozták a községi fürdőt és nagy parkot varázsoltak mellé, szabadtéri színpadot és táncteret építettek, új a piactér is, alakítják a főteret, betonlapokból évről évre hosszabb járda készül, az óvoda mel­lett az idén iskolai napközi otthont létesítettek, tízezrével ültetik a fe­nyőcsemetéket, zenekart szerveznek, településrendezés, művelődési otthon, szülőotthon terveit készítik s a po­ros, saras községből a környék kul­turális központja lesz, az idegenfor­galom kedvelt állomása. Ők a má­nak és még inkább a jövőnek élnek, s éppen ezért jut annyi idejük és erejük a múlt emlékeivel törődni. Mert hogyan is kezdtek Szendrő múltjával foglalkozni? Egy Szabad Föld Téli Estén Rozsnyai Géza iskolaigazgató Szendrő történetéről beszélt, hagyományokról és legen­dákról. A zsúfolásig telt teremben az emberek szinte itták minden sza­vát, mint akik éppen erre szomjú­­hoznak. Az asszonyok megkönnyezték Boldvay György és Iratosy Ilona megható történetét s kérték, beszél­jen erről máskor is. Előszedték a ládafiából a régi pénzeket és emlé­keket .... Az ő unszolásukra fogtak hozzá az íráshoz, s most már türel­metlenül várják, mik­or jelenik meg végre a könyv.­.­. S a község vezetői megértették, mert azt mondják, süketnek és vak­nak kellett volna lenniök, ha nem értenék, hogy milyen nagy nevelő­erő, milyen hathatós eszköz a le­gendákkal és igaz hagyományokkal teli hősi múlt a jelen és a jövő for­málásában. A porba és sárba ragadt község, ahol három éve még a társadalmi munka, a közös erőfeszítés úgyszól­ván ismeretlen fogalom volt, most évente legalább százezer forinttal toldja meg azt az összeget, melyet hivatalosan kap. A magának való emberekből a közösségnek élőkké formálja őket a közös munka és a közös gond. S mindebben részesek azok a vezetők, akik nemcsak hiva­talukat látják el, hanem megtalál­ták a falusi értelmiség igaz hivatá­sát is. GALLÉ TIBOR SZENDRŐ TÖRTÉNETE A KÜLFÖLD gazdasága Az adeni hatóságok és a sajtó nagyszabású hadjáratot indítottak egy „Quat” nevű narkotikus növény ellen, amely az arab lakosságot tel­jesen hatalmába kerítette s az adeni kávéházak fő fogyasztási cikkévé lett s már-már társadalmi méretek­ben fenyegető veszéllyé vált. Az államilag szubvencionált angol tojás tömegesen elözönlötte az euró­pai kontinenst, a dánok legnagyobb bosszúságára. Dánia különösen rossz­néven veszi, hogy ez a zajos és tel­jesen ésszerűtlen export-manőver nem a tengerentúlra, hanem főleg Nyugat-Németországba, Franciaor­szágba, Svájcba, Hollandiába irá­nyul. A nagy angol verseny követ­keztében Nyugat-Németországból is lendülettel szorítja ki őket az an­gol tojásdömping. A kávépiacon súlyos zavar ural­kodik. Az európai importőrök, akik hatalmas tételeket vásároltak fel a szuezi válság napjaiban, a múlt hó­napokban csekély érdeklődést mu­tattak és az amerikai kereslet is erő­sen megcsappant. 2

Next