Magyarország, 1957. július-december (1. évfolyam, 18-44. szám)

1957-10-16 / 33. szám

A SZOVJET FILM ÜNNEPI HETE „A mi számunkra valamennyi mű­­vészet között legfontosabb a film!” — mondta Lenin, és ezzel nemcsak helyét állapította meg a filmnek a művészetek nagy családjában, ha­nem jelentőségét is. Ugyanakkor egyben irányt is mutatott azoknak a művészeknek ezzel, akik alkotá­saikkal a szocializmus építésének és a nép ügyének szolgálatát vállalták. Ez a vállalás gyökeres elszakadást jelentett az addig úgyszólván egyed­uralkodó polgári művészettől, amely­nek leghaladóbb hajtása a szovjet­hatalom megjelenéséig a humaniz­mus talajában gyökerező kritikai realizmus volt, és amelytől elsza­kadva forradalmi fordulattal kellett lefektetni a leghaladóbb művészet­nek, a szocialista realizmusnak alap­jait a filmművészetben is. Ez a tö­rekvés különösen nehéz feladatnak látszott, mert a világpiacot akkori­ban uraló amerikai, német, dán és svéd filmgyártás még nem jutott el a kritikai realizmusig, és így úgy­szólván hagyományok és tapasztala­tok nélkül kellett a szovjet filmmű­vészetben az öncélú, kizárólag a tö­megek alantas szórakoztatását szol­gáló fércművek helyett a mélyebb és szélesebb társadalmi mondani­valót tartalmazó, magas művészi színvonalú tematikának, rendezői fel­fogásnak és színészi játéknak teret nyitni. A szovjet mesterek vállalták a küzdelmet, lebírták a nehézsége­ket és szinte a semmiből teremtet­ték meg azt a ma már technikailag is olyan jelentős filmművészetet, amely egymás után aratja diadalait a különböző nemzetközi filmfesztivá­lokon. Lenin szava, a felemelkedő szovjet­­nép igénye és támogatása megerősítette a szovjet művészeket, szárnyakat adott lelkesedésüknek és fantáziájuknak, és olyan világhírű mesterek jelentek meg, mint Eisen­stein, Pudovkin, Romm, Geraszimov, Csiaureli, Alexandrov, Stein, Cser­­kaszov, Bondarcsuk, Mareckaja, Or­­lova és a többiek, csupa olyan név, amelyet koszorús hely illet a világ filmművészetének történetében. A magyar közönség már nem egy alkalommal bebizonyította, hogy el­fogadta, sőt megszerette a szovjet filmművészetet, amelynek témája mindig az élet és hőse a tiszta esz­mékért, nemes célokért és becsületes létért küzdő ember. Az igaz, hogy a szovjet filmművészet sem csupa kiváló művet alkotott. De mint ahogyan egy nagy művész életművét nem a leggyengébb, hanem leg­kiválóbb alkotásai alapján értékel­jük, ugyanúgy a szovjet filmet is világraszóló sikerei révén helyezzük A nemzetközi filmgyártás élére. November 3-tól 13-ig, a Nagy Ok­tóberi Szocialista Forradalom 40-ik évfordulójának tiszteletére rende­zendő „szovjet film ünnepi hete” a szovjet filmművészet fejlődésének újabb érdekes és tanulságos sereg­szemléje lesz. Ez alkalommal hat új szovjet filmet ismerhet meg a ma­gyar mozilátogató közönség több­milliós tábora. Köztük az 1905-ös forradalom történetét felidéző „PROLOG” című színes szélesvásznú és a cannes-i filmfesztiválon nagy­díjjal kitüntetett „A 41-ik” című filmet. A „szovjet film ünnepi hete“ sorozatnak már van tradíciója ha­zánkban, hiszen a felszabadulás óta évről évre az ilyen ünnepi hetek előadásain ismertük meg az év leg­kiemelkedőbb alkotásait. Éppen ezért most, amikor az egész szocia­lista világ minden eddigit felülmúló ünnepélyességgel készül a győzelem 40-ik évfordulójának emlékezetére, helyes volna, ha az ünnepi hét mű­vészeti programja is szélesebb, gaz­dagabb, átfogóbb lenne a szokottnál és nem elégedne meg csak a hat új — kétségtelenül jelentős — alkotás bemutatásával. Minden bizonnyal emelné az ün­nepi hét és a történelmi megemléke­zés jelentőségét és érdekességét, ha ez alkalommal keresztmetszetet kap­hatnánk — a hat új film bemuta­tása mellett — a szovjet filmművé­szet fejlődésének, például a PA­­TYOMKIN CIRKÁLÓ-tól a PRO­­LOG-ig. Elképzelhető, hogy két filmszínház tíz napon át, minden este más-más régi szovjet filmet mutasson be a fejlődés kronológiá­jával. A választék izgalmas és óriási. Csak hogy néhányat említsünk: Patyomkin cirkáló, Dzsingisz Khán, Az anya, Nagy Péter, Rettenetes Iván, Tovaris­z„ A vasöklű Bogdán, A puskás ember, Lenin 1918, A si­vatagi 13., A Gorkij trilógia, Othello, A sztálingrádi csata, A nagy hazafi, Az acélt megedzik, A karneváli éj­szaka, két színésznő egy szerep stb. stb. Ez a felsorolás természetesen ötletszerű, s a kiválasztást nagy mű­vészi és történelmi gonddal kell megejteni. Úgy gondoljuk, ez a mintegy húsz filmből álló kereszt­­metszet a szocialista realizmusnak, mint művészeti irányzatnak, fejlő­dési mutatója is volna. Egy ilyen fejlődéstörténeti felvá­zolás jelentősége különösen fel­fokozott ma, amikor új harcban ál­lunk az alkotók és a közönség egy részével egyaránt, a szocialista realizmus igazságának győzelméért Szinetár György AZ OPTIMIST­A TRAGÉDIA A Petőfi Színház próbáján — Fiúk, fiúk... megjött a komi­szár! — kiáltja elfúló nevetéssel egy kis matróz a színpadon. S amikor a komiszár megjelenik a fedélzeten, a kis matróz nevetése, mint szélesen hömpölygő folyam, úgy fodroz száj­ról szájra tovább. Pokoli, megsemmi­sítő nevetés fogadja az érkező komi­szárt, az asszonyt. Asszony, aki bele­csöppen egy vegyes érzelmekkel, szenvedélyes indulatokkal telített hadihajó legénysége közé, az októ­beri forradalom tűzkeresztségében. De ez az asszony nem fél, nem gyáva. Bemutatkozásként egyetlen, de jól irányított golyóval leteríti a reá tá­madó kazánfűtőt. Vasárnap délelőtt — szokatlan idő­pontban — a Petőfi Színház színpa­dán felcsendülnek Visnyevszkij drá­májának sorai, megelevenednek a hősök, akiket a forradalom költésze­te egy-egy határozott vonással rajzolt meg s most a magyar színpadon is lehetőséget nyújt színész és rendező számára a nagy, magávalragadó ala­kításhoz. Ennek a vasárnapi próbának azon­ban a darab értékein is túl, külön súlyt, nyomatékot ad, hogy szovjet rendezőt, a leningrádii Gorkij Szín­­ház főrendezőjét, G. A. Tovsztogono­­vot látja vendégül a Petőfi Színház, aki ezekben a napokban a prágai Nemzeti Színház együttesével készül ugyancsak az Optimista tragédia be­mutatójára és most néhány napra Budapestre érkezett, hogy tanácsai­val segítse a Petőfi Színház együtte­sének, Kazimir Károly rendezőnek munkáját. G. A. Tovsztogonov középtermetű, szemüveges férfi, aki fáradhatatlan szorgalommal magyaráz, ötleteket ad, felgyújta a színészek képzeletét, fantáziáját és olyan hangulatot te­remt a színházi próba alatt, amely­ben a színész valóban feledni tudja a fáradtságot, amelyet a jelenetek újbóli meg újbóli ismétlése okoz. Tovsztogonov két nappal ezelőtt érkezett Budapestre és másodszor vesz részt a színház próbáján. Pon­tosságot és lelkiismeretes munkát kö­vetel a legkisebb szereplőtől, az elő­adás minden részvevőjétől. A próba szünetében a kiváló szovjet rendezőt megkértük, hogy beszéljen az opti­mista tragédia szovjet és külföldi előadásainak visszhangjáról. — Visnyevszkij művét 1932-ben mutatták be Moszkvában, aztán né­hány év múlva lekerült a szovjet színházak műsoráról. Két esztendő­vel ezelőtt a leningrádi Puskin Szín­ház mutatta be is­mét a­­művet, amelynek rendezésére engem kértek fel Közben külföldön is játszották igen nagy sikerrel az optimista tra­gédiát. A harmincas évek vége fele bemutatták Spany­olországban, Fran­ciaországban. A második világháború után Berlinben, ahol a darabot Goethe-díjjal tüntették ki, és Varsó­ban. A prágai és budapesti előadás reflektorfényében bizonyára ismét felfigyelnek majd erre a nagyhatású és sok tekintetben a klasszikus görög drámákra emlékeztető, de ízig-vérig modern színpadi alkotásra! G. A. Tovsztogonov csak néhány napot töltött hazánkban, de az út­mutatás, segítség, amelyet e rövid idő alatt is nyújtott, jelentős mér­tékben segítette a Petőfi Színház együttesének és Kazimir Károly ren­dezőnek munkáját, akik felelősség­­teljes feladatra vállalkoztak Vis­nyevszkij nagy tömegdrárrájának bem­u­tatásával. B. T. MAGYARORSZÁG 1957. OKTÓBER IS. A SZÍV ÚJRA DOBOG SZOVJET FILM Mély és őszinte emberszeretet hatja át ezt a művet, „A szív újra dobog” című legújabb szovjet film­alkotást. Balasov közkatona egy ba­leset következtében kórházba kerül, ahol megállapítják, hogy szívoperá­ciót kell rajta végrehajtani. Ebből a szükségességből nő ki a történet konfliktusa. Két orvos: Preszkov professzor és Golubjov orvosszáza­dos tudományos felfogása ütközik össze, a tapasztalt, de konzervatív, óvatos professzor és a fugékonyabb tudományos fantáziával dolgozó, ha­tározottabb, modernebb fiatal orvos véleménye arról, végrehajthajtják-e a könnyen végzetessé válható műté­tet, vagy sem. Nagyon nehéz műfajilag pontosan meghatározni ezt a filmet, amely történetének egyszerűségével tökéle­­letesen beleillik abba a tematikai koszorúba, amit egyetlen mondattal így jellemezhetünk: mindent az em­berért! Tagadhatatlan, szép és vonzó a történet: harc egy ember életéért, de ugyanakkor nehézkes és vonta­tott a feldolgozás, éppen a cselek­mény túlságos egyszerűsége miatt. Nehéz az ilyen egy szálú cselekményt úgy gombolyítani, hogy az minden részletében érdekessé váljék. Nyu­godtan fel lehetett volna áldozni va­lamit a tudományos hitelesség anya­gából, a cselekményesség és fordula­tosság javára. HOFFMANN MESÉI ANGOL FILM Pazar kiállítás, pompás díszletek, kápráztató látványosság, gyönyörű táncok, nemes zengésű hangok és Offenbach elragadó muzsikája: eb­ből tevődik­­ össze a legújabb angol opera­film, a „Hoffmann meséi”. Ahol ilyen gazdag ajándékot nyúj­tanak a szemnek, a fülnek és a szív­nek, ott általában kevés élmény ma­rad az értelem számára, bár ennek a régi történetnek kielemezhetjük morálját, erkölcsi tanítását is. Csak csalódás lehet sorsa annak, akit szenvedélyei vezetnek végig életút­­ján. A rendező nagyszerűen kihasz­nálta a misztikus téma nagy film­lehetőségeit és izgalmas trükkök, csodálatos színtechnika és hibátlan, szép előadás biztosítják a film meg­érdemelt sikerét Sz. Gy. A SZOVJEt FILM ÜNNEPE MŰSORÁBÓL• ♦ UHAI HARC A SZERELEM ÉS KÖTE­LESSÉG KÖZÖTT. — SZÍNES, MAGYARUL BESZÉLŐ SZOVJET FILM. Halhatatlan gumizón A BRESZTI ERŐD VÉDELME A HONVÉDŐ HÁBORÚ NAPJAIBAN MAGYARUL BESZÉLŐ SZOVJET FILM. ♦ Az anya GORKA VILÁGHÍRŰ REGÉNYÉ­NEK SZÍNES, MAGYARUL BESZÉLŐ SZOVJET FILMVÁLTOZATA. ♦ PROLOG MONUMENTÁLIS SZÍNES SZOVJET FILMEPOSZ AZ 1905-ÖS FORRADALOMRÓL. ♦ Elveszett vőlegény SZÍNES, ZENÉS SZOVJET FILMVIGJÁTÉK. ♦ mese a m°z¥n színes, magyarul beszélő SZOVJET RAJZFILMSOROZAT. Turistaszerelem EGY SZERELMESPÁR ÉS EGY ZORD APA VIDÁM KALANDJAI. MAGYARUL BESZÉLŐ SZOVJET FILM. BEMUTATÓ: OKTÓBER 31. MILLIOMOS NÁPOLY Bemutató a Madách Kamaraszínházban A Madách Kamaraszínház évad­nyitóul az olasz neorealista irodalom egyik legjellemzőbb képviselőjének, Eduardo de Filippónak Milliomos Nápoly című darabját választotta. Filippo színdarabjai általában nagy figyelmet érdemelnek. Munkáin ér­ződik, hogy szerzőjük nemcsak drá­maíró, hanem kiváló színész és ren­dező is, s mint ilyen, elsőrangú szak­embere a színpadnak, a dramatur­giának. Eduardo de Filippo a hábo­rú előtt kerülte a társadalmi problé­mákat, a magánéletből merítette té­máit. A háború befejezése után szét­rombolt szülővárosának a háborútól és az amerikai megszállók garázdál­kodásától megviselt lakossága láttán nem tudott és nem akart kitérni töb­bé az égető társadalmi problémák elől. Filippo e darabjában is a színpad biztoskezű technikusának bizonyul, mesterien fokozza a feszültséget, és teremti meg a gazdag színpadi hely­zeteket. S nemcsak a drámai helyze­tek, a konfliktus és a főszereplők jellemének rajzában alkot kiválót, de az epizódalakok megrajzolásában is. A nemzetközi kritika méltán tart­ja a darabot a mai olasz drámairoda­lom jelentős alkotásának. De Eduardo de Filippo műve még­sem lehet maradéktalan alkotás, mert a neorealizmus szabta korlátok lehetetlenné teszik, hogy egészet, tel­jeset adjon. A neorealista alkotói módszer bármennyire is haladó, bár­mennyire is demokratikus szándékú, mégiscsak a polgárság világszemléle­tén keresztül ábrázol. Vajon e szem­lélettel korunkban még lehetséges-e felvetni a kapitalista társadalom alapvető ellentmondásait, visszássá­gait? Vajon meg lehet-e az egész nép számára a kivezető utat mutatni? Aligha! Főalakja Gennaro, a munkanélküli villamoskalauz, ez a kispolgári gon­dolkodású proletár. Bemutatása egyenes vonalú — a családjának ki­szolgáltatott, feleségénél jóval idő­sebb, az első világháborúban szer­zett sérülés okozta zavarok következ­tében a kezdetben tragikomikus fi­gura. A fasizmus szülte második vi­lágháborúban átélt borzalmak hatá­sára drámai hőssé emelkedik Az ő alakjában, történetében külön is alá­húzza Filippo a darab eszmei mon­danivalóját: a háború nyomort, pusztulást zúdít az emberiségre, szétzülleszti a családot. Gennaro maga az eleven tiltakozás az új há­ború ellen. „Ama... úgy nézz rám, hogy én már nem az vagyok, aki elmentem — mondja Gennaro Amáliának — Te jól emlékszel, hogy jöttem én ha­za a második háborúból. Ideges vol­tam, mindenért veszkedtem.. . De most? Most­­a ez egészen más.­. Ama, tudod, ez nem háború, ez va­lami más, ez olyan, mint .. mintha... ebben nem lehet eligazodni... de annyi szent, hogy ötvenkét éves fe­jemmel most kezdem magam igazán embernek érezni. Bizony, aki ebből a háborúból hazatér, az jó ... az nem akar rosszat többé senkinek.” Gennaro mindenek ellenére re­ménykedik a jövőben, érzi és hiszi, hogy közeleg egy szebb holnap, ami­kor szülőföldje megszabadul az an­gol-amerikai megszállóktól és csatló­saitól ugyanúgy, miként megszaba­dult Mussolini fasizmusától is. Fia­talabbik leányának Ritácskának betegségével példálódzik: elmúlik az éjszakai láz és a betegséget az egész­ség váltja fel. „Ki kell bírni az éjsza­kát.” Arra azonban nem tud választ adni, hogyan, mert passzív, aki bár tudja, hogy így nincs jól, de harcolni ellene nem képes és nem is akar.­­ Kőműves Sándor rendkívüli meg­személyesítő erővel keltette életre Gennaro alakját és ezzel ismét be­bizonyította kiváló művészi képes­ségét. Domna Amália, Gennaro felesége, hamisítatlan nápolyi, kispolgári szemléletű, írástudatlan proletár­asszony. Mindenkin keresztülgázol, gyermekeit elhanyagolja. Az egyéni érvényesülésen, a meggazdagodáson át keresi a kiutat a fasizmus és a háború e nyomorúságából. Donna Amália szerepében Mezey Máriának nincs könnyű dolga, de érett művé­szete szerepének túlnyomó részében legyűrte a nehézségeket és ezzel be­bizonyította, milyen vétek volt éve­ken át száműzni őt a prózai színpad­ról. Mezey Máriának sikerült úgy ábrázolni a feketéző, a nyomorúság­ból sápot húzó Donna Amáliát, hogy a néző meggyűlöli. A darab harmadik fontos alakja — amely egyben parádés szerep —, Er­­rico, a „Csudaszép”, a feketéző „csá­szárrá“ kinőtt munkanélküli sofőr. A nápolyi külváros egyik jellegzetes figurája, a leányszíveket, de még az öregedő Amália szívét is megdobog­tató, szélesvállú, céljai elérésére kí­méletlenül törő fickó, Bárdy György gazdag jellemábrázoló művészettel alakítja a szerepet és néhány olyan felejthetetlen jelenetet kerekít belő­le, mint például a Gennaro köszön­tése hazatértekor. Ez az alakítás legjobb karakterszínészeink sorába emeli Gennaro két gyermekének, Ama­déénak és Maria Rosalionak alakja jól tükrözi a nagyravágyó, primitív anyát és a becsületes életért sóvárgó apát. Zenthe Ferenc és Várady Hédi sajnos, kissé szürkék. Sorban felvonulnak előttünk a ná­polyi külváros alakjai: Péppé, az „emelő”, Vándor József emlékezetes alakítása, Federico, a „félpap” Szé­­nási Ernő megformálásában hiteles nápolyi figura, Spasiano, a vagyon­gyűjtögető, de becsületes, félszeg hi­vatalnok szerepét Horváth Ferenc igaz átéléssel rajzolta és hűségesen mutatta be az író elgondolta de­­klasszálódó kispolgárt. Adelaide, a terebélyes szomszédasszony szerepét Pádua Ildikó, egy-egy mozzanat ki­vételével túljátszotta. Assunta, az eszelős asszony-leány szerepében Zsolnay Hédi a drámai formálás helyett inkább az olcsó hatáskeltésre törekedett. Téry Árpádot, sajnos, csak a da­rab színrehozataláért, mint igazgatót tudjuk dicsérni, de a rendezés erő­sen vitatható. A darabban látszatra van bizonyos műfaji keveredés, de ha ezt mélyebben elemezzük, láthatjuk, hogy csupán hangulati eltérések je­lentkeznek. Azt azonban el kell is­mernünk, hogy ezek rendkívül na­gyok, ami eleve megnehezíti a ren­dező munkáját. A különféle elemek összehangolása, a sokstílűség helyes egységbeszervezése a rendező felada­ta. Téry rendezésében itt mutatkozik az elsőszámú és alapvető hiba. Nem sikerült a különféle elemeket egybe­hangolni. Ugyancsak a rendező mu­lasztása, hogy Gennaro hosszú mo­nológját nem bontotta fel. Egészében megállapítható, hogy a darab hang­­szerelésénél nem annyira az összhang megteremtésén fáradozott, mint in­kább a csábításnak engedve, az egyes hangulatképekből adódó hatáskeltés­re épített. Mindezek azonban olyan hibák, amelyeken némi erőfeszítéssel még lehet segíteni. A darab feltétle­nül megérdemli a további csiszolást. A fordításért Sólyom Lászlót illeti dicséret. A darabban kifejezésre jutó anti­fasiszta és háborúellenes eszmei mondanivaló előkelő helyet biztosít az idei színházi évad bemutatóinak ranglétráján de Filippo darabjának: Hollósi Tibor A vádról? ■j' 1 11 csw hajlottv­! Jót nevettünk! Azt nem mondanék ilyen egyér­telműen, hogy jót nevettünk, de ne­vettünk a rádió szombat esti műso­rán. Ebben az egy és negyedórás adásban csak a műsor fele volt új. Nóti, Károly bohózata pesti nyelven szólva „ezer éves,” melyet csak Sa­lamon Béla nagyon kedves humora, sajátos komédiázása tesz újból és újból élvezhetővé. Kazai száma szin­tén ismeretes a Vidám Színpadról, és az immár tízezredik fellépésénél tartó népszerű Hacsek—Sajó pár is erőteljesen tarkította duettjét ősrégi viccekkel és fordulatokkal A már sokszor ismételt dolgok mellett azért mégis jó mulatságot okozott egy „új” műsorközlő, Rátonyi Róbert, aki az átlagosnál nem jobb összekötő szö­veget kedvesen, közvetlenül mond­ta el. Nagyon tehetséges hangimitá­­tornak tűnt Biró Béla, aki a kaba­réknak ezt a mostanában kihalófél­ben lévő műsorszámát igyekszik új színekkel felfrissíteni, úgy látszik, sikerrel. Tehetséges a Tüske-együt­tes is, sokkal több teret lehetne szá­maiknak adni. Lehoczki Év­a szom­bat esti jazz-éneklésének a komoly­zene rajongói, akik Mozart-operá­­ban hallották, bizonyára nem örül­nek, a könnyű múzsa hódolói annál inkább. Az egész összeállítás legszínvona­lasabb és — éppen ezért! — legszó­­rakoztatóbb része Tolnay Klári és Bárdy György Karinthy-jelenete volt. Művészi szórakozást nyújtott ez a néhány perc, mindketten alapo­san kidolgozták a telefonáló férfi és nő szellemesen megírt figuráját. Valamivel több eredetiség, ötlet és újszerűség hallatán mi is egyetér­tettünk volna a szombat esti rádió­műsor címével: Jót nevettünk. En­nek híján kevésbé. Gábor István

Next