Magyarország, 1957. július-december (1. évfolyam, 18-44. szám)
1957-10-16 / 33. szám
A SZOVJET FILM ÜNNEPI HETE „A mi számunkra valamennyi művészet között legfontosabb a film!” — mondta Lenin, és ezzel nemcsak helyét állapította meg a filmnek a művészetek nagy családjában, hanem jelentőségét is. Ugyanakkor egyben irányt is mutatott azoknak a művészeknek ezzel, akik alkotásaikkal a szocializmus építésének és a nép ügyének szolgálatát vállalták. Ez a vállalás gyökeres elszakadást jelentett az addig úgyszólván egyeduralkodó polgári művészettől, amelynek leghaladóbb hajtása a szovjethatalom megjelenéséig a humanizmus talajában gyökerező kritikai realizmus volt, és amelytől elszakadva forradalmi fordulattal kellett lefektetni a leghaladóbb művészetnek, a szocialista realizmusnak alapjait a filmművészetben is. Ez a törekvés különösen nehéz feladatnak látszott, mert a világpiacot akkoriban uraló amerikai, német, dán és svéd filmgyártás még nem jutott el a kritikai realizmusig, és így úgyszólván hagyományok és tapasztalatok nélkül kellett a szovjet filmművészetben az öncélú, kizárólag a tömegek alantas szórakoztatását szolgáló fércművek helyett a mélyebb és szélesebb társadalmi mondanivalót tartalmazó, magas művészi színvonalú tematikának, rendezői felfogásnak és színészi játéknak teret nyitni. A szovjet mesterek vállalták a küzdelmet, lebírták a nehézségeket és szinte a semmiből teremtették meg azt a ma már technikailag is olyan jelentős filmművészetet, amely egymás után aratja diadalait a különböző nemzetközi filmfesztiválokon. Lenin szava, a felemelkedő szovjetnép igénye és támogatása megerősítette a szovjet művészeket, szárnyakat adott lelkesedésüknek és fantáziájuknak, és olyan világhírű mesterek jelentek meg, mint Eisenstein, Pudovkin, Romm, Geraszimov, Csiaureli, Alexandrov, Stein, Cserkaszov, Bondarcsuk, Mareckaja, Orlova és a többiek, csupa olyan név, amelyet koszorús hely illet a világ filmművészetének történetében. A magyar közönség már nem egy alkalommal bebizonyította, hogy elfogadta, sőt megszerette a szovjet filmművészetet, amelynek témája mindig az élet és hőse a tiszta eszmékért, nemes célokért és becsületes létért küzdő ember. Az igaz, hogy a szovjet filmművészet sem csupa kiváló művet alkotott. De mint ahogyan egy nagy művész életművét nem a leggyengébb, hanem legkiválóbb alkotásai alapján értékeljük, ugyanúgy a szovjet filmet is világraszóló sikerei révén helyezzük A nemzetközi filmgyártás élére. November 3-tól 13-ig, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40-ik évfordulójának tiszteletére rendezendő „szovjet film ünnepi hete” a szovjet filmművészet fejlődésének újabb érdekes és tanulságos seregszemléje lesz. Ez alkalommal hat új szovjet filmet ismerhet meg a magyar mozilátogató közönség többmilliós tábora. Köztük az 1905-ös forradalom történetét felidéző „PROLOG” című színes szélesvásznú és a cannes-i filmfesztiválon nagydíjjal kitüntetett „A 41-ik” című filmet. A „szovjet film ünnepi hete“ sorozatnak már van tradíciója hazánkban, hiszen a felszabadulás óta évről évre az ilyen ünnepi hetek előadásain ismertük meg az év legkiemelkedőbb alkotásait. Éppen ezért most, amikor az egész szocialista világ minden eddigit felülmúló ünnepélyességgel készül a győzelem 40-ik évfordulójának emlékezetére, helyes volna, ha az ünnepi hét művészeti programja is szélesebb, gazdagabb, átfogóbb lenne a szokottnál és nem elégedne meg csak a hat új — kétségtelenül jelentős — alkotás bemutatásával. Minden bizonnyal emelné az ünnepi hét és a történelmi megemlékezés jelentőségét és érdekességét, ha ez alkalommal keresztmetszetet kaphatnánk — a hat új film bemutatása mellett — a szovjet filmművészet fejlődésének, például a PATYOMKIN CIRKÁLÓ-tól a PROLOG-ig. Elképzelhető, hogy két filmszínház tíz napon át, minden este más-más régi szovjet filmet mutasson be a fejlődés kronológiájával. A választék izgalmas és óriási. Csak hogy néhányat említsünk: Patyomkin cirkáló, Dzsingisz Khán, Az anya, Nagy Péter, Rettenetes Iván, Tovarisz„ A vasöklű Bogdán, A puskás ember, Lenin 1918, A sivatagi 13., A Gorkij trilógia, Othello, A sztálingrádi csata, A nagy hazafi, Az acélt megedzik, A karneváli éjszaka, két színésznő egy szerep stb. stb. Ez a felsorolás természetesen ötletszerű, s a kiválasztást nagy művészi és történelmi gonddal kell megejteni. Úgy gondoljuk, ez a mintegy húsz filmből álló keresztmetszet a szocialista realizmusnak, mint művészeti irányzatnak, fejlődési mutatója is volna. Egy ilyen fejlődéstörténeti felvázolás jelentősége különösen felfokozott ma, amikor új harcban állunk az alkotók és a közönség egy részével egyaránt, a szocialista realizmus igazságának győzelméért Szinetár György AZ OPTIMISTA TRAGÉDIA A Petőfi Színház próbáján — Fiúk, fiúk... megjött a komiszár! — kiáltja elfúló nevetéssel egy kis matróz a színpadon. S amikor a komiszár megjelenik a fedélzeten, a kis matróz nevetése, mint szélesen hömpölygő folyam, úgy fodroz szájról szájra tovább. Pokoli, megsemmisítő nevetés fogadja az érkező komiszárt, az asszonyt. Asszony, aki belecsöppen egy vegyes érzelmekkel, szenvedélyes indulatokkal telített hadihajó legénysége közé, az októberi forradalom tűzkeresztségében. De ez az asszony nem fél, nem gyáva. Bemutatkozásként egyetlen, de jól irányított golyóval leteríti a reá támadó kazánfűtőt. Vasárnap délelőtt — szokatlan időpontban — a Petőfi Színház színpadán felcsendülnek Visnyevszkij drámájának sorai, megelevenednek a hősök, akiket a forradalom költészete egy-egy határozott vonással rajzolt meg s most a magyar színpadon is lehetőséget nyújt színész és rendező számára a nagy, magávalragadó alakításhoz. Ennek a vasárnapi próbának azonban a darab értékein is túl, külön súlyt, nyomatékot ad, hogy szovjet rendezőt, a leningrádii Gorkij Színház főrendezőjét, G. A. Tovsztogonovot látja vendégül a Petőfi Színház, aki ezekben a napokban a prágai Nemzeti Színház együttesével készül ugyancsak az Optimista tragédia bemutatójára és most néhány napra Budapestre érkezett, hogy tanácsaival segítse a Petőfi Színház együttesének, Kazimir Károly rendezőnek munkáját. G. A. Tovsztogonov középtermetű, szemüveges férfi, aki fáradhatatlan szorgalommal magyaráz, ötleteket ad, felgyújta a színészek képzeletét, fantáziáját és olyan hangulatot teremt a színházi próba alatt, amelyben a színész valóban feledni tudja a fáradtságot, amelyet a jelenetek újbóli meg újbóli ismétlése okoz. Tovsztogonov két nappal ezelőtt érkezett Budapestre és másodszor vesz részt a színház próbáján. Pontosságot és lelkiismeretes munkát követel a legkisebb szereplőtől, az előadás minden részvevőjétől. A próba szünetében a kiváló szovjet rendezőt megkértük, hogy beszéljen az optimista tragédia szovjet és külföldi előadásainak visszhangjáról. — Visnyevszkij művét 1932-ben mutatták be Moszkvában, aztán néhány év múlva lekerült a szovjet színházak műsoráról. Két esztendővel ezelőtt a leningrádi Puskin Színház mutatta be ismét aművet, amelynek rendezésére engem kértek fel Közben külföldön is játszották igen nagy sikerrel az optimista tragédiát. A harmincas évek vége fele bemutatták Spanyolországban, Franciaországban. A második világháború után Berlinben, ahol a darabot Goethe-díjjal tüntették ki, és Varsóban. A prágai és budapesti előadás reflektorfényében bizonyára ismét felfigyelnek majd erre a nagyhatású és sok tekintetben a klasszikus görög drámákra emlékeztető, de ízig-vérig modern színpadi alkotásra! G. A. Tovsztogonov csak néhány napot töltött hazánkban, de az útmutatás, segítség, amelyet e rövid idő alatt is nyújtott, jelentős mértékben segítette a Petőfi Színház együttesének és Kazimir Károly rendezőnek munkáját, akik felelősségteljes feladatra vállalkoztak Visnyevszkij nagy tömegdrárrájának bemutatásával. B. T. MAGYARORSZÁG 1957. OKTÓBER IS. A SZÍV ÚJRA DOBOG SZOVJET FILM Mély és őszinte emberszeretet hatja át ezt a művet, „A szív újra dobog” című legújabb szovjet filmalkotást. Balasov közkatona egy baleset következtében kórházba kerül, ahol megállapítják, hogy szívoperációt kell rajta végrehajtani. Ebből a szükségességből nő ki a történet konfliktusa. Két orvos: Preszkov professzor és Golubjov orvosszázados tudományos felfogása ütközik össze, a tapasztalt, de konzervatív, óvatos professzor és a fugékonyabb tudományos fantáziával dolgozó, határozottabb, modernebb fiatal orvos véleménye arról, végrehajthajtják-e a könnyen végzetessé válható műtétet, vagy sem. Nagyon nehéz műfajilag pontosan meghatározni ezt a filmet, amely történetének egyszerűségével tökéleletesen beleillik abba a tematikai koszorúba, amit egyetlen mondattal így jellemezhetünk: mindent az emberért! Tagadhatatlan, szép és vonzó a történet: harc egy ember életéért, de ugyanakkor nehézkes és vontatott a feldolgozás, éppen a cselekmény túlságos egyszerűsége miatt. Nehéz az ilyen egy szálú cselekményt úgy gombolyítani, hogy az minden részletében érdekessé váljék. Nyugodtan fel lehetett volna áldozni valamit a tudományos hitelesség anyagából, a cselekményesség és fordulatosság javára. HOFFMANN MESÉI ANGOL FILM Pazar kiállítás, pompás díszletek, kápráztató látványosság, gyönyörű táncok, nemes zengésű hangok és Offenbach elragadó muzsikája: ebből tevődik össze a legújabb angol operafilm, a „Hoffmann meséi”. Ahol ilyen gazdag ajándékot nyújtanak a szemnek, a fülnek és a szívnek, ott általában kevés élmény marad az értelem számára, bár ennek a régi történetnek kielemezhetjük morálját, erkölcsi tanítását is. Csak csalódás lehet sorsa annak, akit szenvedélyei vezetnek végig életútján. A rendező nagyszerűen kihasználta a misztikus téma nagy filmlehetőségeit és izgalmas trükkök, csodálatos színtechnika és hibátlan, szép előadás biztosítják a film megérdemelt sikerét Sz. Gy. A SZOVJEt FILM ÜNNEPE MŰSORÁBÓL• ♦ UHAI HARC A SZERELEM ÉS KÖTELESSÉG KÖZÖTT. — SZÍNES, MAGYARUL BESZÉLŐ SZOVJET FILM. Halhatatlan gumizón A BRESZTI ERŐD VÉDELME A HONVÉDŐ HÁBORÚ NAPJAIBAN MAGYARUL BESZÉLŐ SZOVJET FILM. ♦ Az anya GORKA VILÁGHÍRŰ REGÉNYÉNEK SZÍNES, MAGYARUL BESZÉLŐ SZOVJET FILMVÁLTOZATA. ♦ PROLOG MONUMENTÁLIS SZÍNES SZOVJET FILMEPOSZ AZ 1905-ÖS FORRADALOMRÓL. ♦ Elveszett vőlegény SZÍNES, ZENÉS SZOVJET FILMVIGJÁTÉK. ♦ mese a m°z¥n színes, magyarul beszélő SZOVJET RAJZFILMSOROZAT. Turistaszerelem EGY SZERELMESPÁR ÉS EGY ZORD APA VIDÁM KALANDJAI. MAGYARUL BESZÉLŐ SZOVJET FILM. BEMUTATÓ: OKTÓBER 31. MILLIOMOS NÁPOLY Bemutató a Madách Kamaraszínházban A Madách Kamaraszínház évadnyitóul az olasz neorealista irodalom egyik legjellemzőbb képviselőjének, Eduardo de Filippónak Milliomos Nápoly című darabját választotta. Filippo színdarabjai általában nagy figyelmet érdemelnek. Munkáin érződik, hogy szerzőjük nemcsak drámaíró, hanem kiváló színész és rendező is, s mint ilyen, elsőrangú szakembere a színpadnak, a dramaturgiának. Eduardo de Filippo a háború előtt kerülte a társadalmi problémákat, a magánéletből merítette témáit. A háború befejezése után szétrombolt szülővárosának a háborútól és az amerikai megszállók garázdálkodásától megviselt lakossága láttán nem tudott és nem akart kitérni többé az égető társadalmi problémák elől. Filippo e darabjában is a színpad biztoskezű technikusának bizonyul, mesterien fokozza a feszültséget, és teremti meg a gazdag színpadi helyzeteket. S nemcsak a drámai helyzetek, a konfliktus és a főszereplők jellemének rajzában alkot kiválót, de az epizódalakok megrajzolásában is. A nemzetközi kritika méltán tartja a darabot a mai olasz drámairodalom jelentős alkotásának. De Eduardo de Filippo műve mégsem lehet maradéktalan alkotás, mert a neorealizmus szabta korlátok lehetetlenné teszik, hogy egészet, teljeset adjon. A neorealista alkotói módszer bármennyire is haladó, bármennyire is demokratikus szándékú, mégiscsak a polgárság világszemléletén keresztül ábrázol. Vajon e szemlélettel korunkban még lehetséges-e felvetni a kapitalista társadalom alapvető ellentmondásait, visszásságait? Vajon meg lehet-e az egész nép számára a kivezető utat mutatni? Aligha! Főalakja Gennaro, a munkanélküli villamoskalauz, ez a kispolgári gondolkodású proletár. Bemutatása egyenes vonalú — a családjának kiszolgáltatott, feleségénél jóval idősebb, az első világháborúban szerzett sérülés okozta zavarok következtében a kezdetben tragikomikus figura. A fasizmus szülte második világháborúban átélt borzalmak hatására drámai hőssé emelkedik Az ő alakjában, történetében külön is aláhúzza Filippo a darab eszmei mondanivalóját: a háború nyomort, pusztulást zúdít az emberiségre, szétzülleszti a családot. Gennaro maga az eleven tiltakozás az új háború ellen. „Ama... úgy nézz rám, hogy én már nem az vagyok, aki elmentem — mondja Gennaro Amáliának — Te jól emlékszel, hogy jöttem én haza a második háborúból. Ideges voltam, mindenért veszkedtem.. . De most? Mosta ez egészen más.. Ama, tudod, ez nem háború, ez valami más, ez olyan, mint .. mintha... ebben nem lehet eligazodni... de annyi szent, hogy ötvenkét éves fejemmel most kezdem magam igazán embernek érezni. Bizony, aki ebből a háborúból hazatér, az jó ... az nem akar rosszat többé senkinek.” Gennaro mindenek ellenére reménykedik a jövőben, érzi és hiszi, hogy közeleg egy szebb holnap, amikor szülőföldje megszabadul az angol-amerikai megszállóktól és csatlósaitól ugyanúgy, miként megszabadult Mussolini fasizmusától is. Fiatalabbik leányának Ritácskának betegségével példálódzik: elmúlik az éjszakai láz és a betegséget az egészség váltja fel. „Ki kell bírni az éjszakát.” Arra azonban nem tud választ adni, hogyan, mert passzív, aki bár tudja, hogy így nincs jól, de harcolni ellene nem képes és nem is akar. Kőműves Sándor rendkívüli megszemélyesítő erővel keltette életre Gennaro alakját és ezzel ismét bebizonyította kiváló művészi képességét. Domna Amália, Gennaro felesége, hamisítatlan nápolyi, kispolgári szemléletű, írástudatlan proletárasszony. Mindenkin keresztülgázol, gyermekeit elhanyagolja. Az egyéni érvényesülésen, a meggazdagodáson át keresi a kiutat a fasizmus és a háború e nyomorúságából. Donna Amália szerepében Mezey Máriának nincs könnyű dolga, de érett művészete szerepének túlnyomó részében legyűrte a nehézségeket és ezzel bebizonyította, milyen vétek volt éveken át száműzni őt a prózai színpadról. Mezey Máriának sikerült úgy ábrázolni a feketéző, a nyomorúságból sápot húzó Donna Amáliát, hogy a néző meggyűlöli. A darab harmadik fontos alakja — amely egyben parádés szerep —, Errico, a „Csudaszép”, a feketéző „császárrá“ kinőtt munkanélküli sofőr. A nápolyi külváros egyik jellegzetes figurája, a leányszíveket, de még az öregedő Amália szívét is megdobogtató, szélesvállú, céljai elérésére kíméletlenül törő fickó, Bárdy György gazdag jellemábrázoló művészettel alakítja a szerepet és néhány olyan felejthetetlen jelenetet kerekít belőle, mint például a Gennaro köszöntése hazatértekor. Ez az alakítás legjobb karakterszínészeink sorába emeli Gennaro két gyermekének, Amadéénak és Maria Rosalionak alakja jól tükrözi a nagyravágyó, primitív anyát és a becsületes életért sóvárgó apát. Zenthe Ferenc és Várady Hédi sajnos, kissé szürkék. Sorban felvonulnak előttünk a nápolyi külváros alakjai: Péppé, az „emelő”, Vándor József emlékezetes alakítása, Federico, a „félpap” Szénási Ernő megformálásában hiteles nápolyi figura, Spasiano, a vagyongyűjtögető, de becsületes, félszeg hivatalnok szerepét Horváth Ferenc igaz átéléssel rajzolta és hűségesen mutatta be az író elgondolta deklasszálódó kispolgárt. Adelaide, a terebélyes szomszédasszony szerepét Pádua Ildikó, egy-egy mozzanat kivételével túljátszotta. Assunta, az eszelős asszony-leány szerepében Zsolnay Hédi a drámai formálás helyett inkább az olcsó hatáskeltésre törekedett. Téry Árpádot, sajnos, csak a darab színrehozataláért, mint igazgatót tudjuk dicsérni, de a rendezés erősen vitatható. A darabban látszatra van bizonyos műfaji keveredés, de ha ezt mélyebben elemezzük, láthatjuk, hogy csupán hangulati eltérések jelentkeznek. Azt azonban el kell ismernünk, hogy ezek rendkívül nagyok, ami eleve megnehezíti a rendező munkáját. A különféle elemek összehangolása, a sokstílűség helyes egységbeszervezése a rendező feladata. Téry rendezésében itt mutatkozik az elsőszámú és alapvető hiba. Nem sikerült a különféle elemeket egybehangolni. Ugyancsak a rendező mulasztása, hogy Gennaro hosszú monológját nem bontotta fel. Egészében megállapítható, hogy a darab hangszerelésénél nem annyira az összhang megteremtésén fáradozott, mint inkább a csábításnak engedve, az egyes hangulatképekből adódó hatáskeltésre épített. Mindezek azonban olyan hibák, amelyeken némi erőfeszítéssel még lehet segíteni. A darab feltétlenül megérdemli a további csiszolást. A fordításért Sólyom Lászlót illeti dicséret. A darabban kifejezésre jutó antifasiszta és háborúellenes eszmei mondanivaló előkelő helyet biztosít az idei színházi évad bemutatóinak ranglétráján de Filippo darabjának: Hollósi Tibor A vádról? ■j' 1 11 csw hajlottv! Jót nevettünk! Azt nem mondanék ilyen egyértelműen, hogy jót nevettünk, de nevettünk a rádió szombat esti műsorán. Ebben az egy és negyedórás adásban csak a műsor fele volt új. Nóti, Károly bohózata pesti nyelven szólva „ezer éves,” melyet csak Salamon Béla nagyon kedves humora, sajátos komédiázása tesz újból és újból élvezhetővé. Kazai száma szintén ismeretes a Vidám Színpadról, és az immár tízezredik fellépésénél tartó népszerű Hacsek—Sajó pár is erőteljesen tarkította duettjét ősrégi viccekkel és fordulatokkal A már sokszor ismételt dolgok mellett azért mégis jó mulatságot okozott egy „új” műsorközlő, Rátonyi Róbert, aki az átlagosnál nem jobb összekötő szöveget kedvesen, közvetlenül mondta el. Nagyon tehetséges hangimitátornak tűnt Biró Béla, aki a kabaréknak ezt a mostanában kihalófélben lévő műsorszámát igyekszik új színekkel felfrissíteni, úgy látszik, sikerrel. Tehetséges a Tüske-együttes is, sokkal több teret lehetne számaiknak adni. Lehoczki Éva szombat esti jazz-éneklésének a komolyzene rajongói, akik Mozart-operában hallották, bizonyára nem örülnek, a könnyű múzsa hódolói annál inkább. Az egész összeállítás legszínvonalasabb és — éppen ezért! — legszórakoztatóbb része Tolnay Klári és Bárdy György Karinthy-jelenete volt. Művészi szórakozást nyújtott ez a néhány perc, mindketten alaposan kidolgozták a telefonáló férfi és nő szellemesen megírt figuráját. Valamivel több eredetiség, ötlet és újszerűség hallatán mi is egyetértettünk volna a szombat esti rádióműsor címével: Jót nevettünk. Ennek híján kevésbé. Gábor István