Magyarország, 1957. július-december (1. évfolyam, 18-44. szám)

1957-07-03 / 18. szám

TÖBBRŐL VAN SZÓ... «•••Ne bántsd fiát, ne bántsd lányát, Inkább csípd meg rossz pásztorát,...” (Gyermekdal.) Befejeződött a tanév az általános iskolákban is. A Művelődésügyi Mi­nisztérium illetékes főosztályán úgy tájékoztattak, hogy a számszerű országos átlag az eddig beérkezett jelentések szerint nem, vagy csak alig lesz gyengébb az 1955/56-os évi­­nél A sok-sok nehézség ellenére jó munkát végeztek a pedagógusok, a szülők, s persze maguk az érdekel­teik, a gyerekek, akik — mint az egyik tanárnő, kissé bürokratikusan kifejezve magát — mondta: „az utóbbi két hónapban nagyon erőtel­jesen fordultak a jegyek javítása felé”­. És mégis: úgy érzem jogom, főleg azonban kötelességem ürömöt csep­penteni, nem is keveset, a tanév­záró rendezvények ünnepélyes, örömteli aktusai közé. A tanulmá­nyi átlaggal — figyelembe véve a csaknem háromhónapos kiesést, az iskolai fegyelem január—áprilisi helyzetét — tulajdonképpen elége­dettek lehetnénk. De most többről van szó. Az ellentmondásokról, azok­ról, amelyek megingatták és meg­ingatják a gyermek bizalmát a fel­nőttben, a szülőben, a pedagógusi­ban és a szocialista perspektívában. „MINEK AZ A KOLHOZPARASZT, KÉREM?“ A 13 éves Pityu egyike volt az is­kola legszélsőségesebb provokátorai­nak. Gyalázta a vörös zászlót, a vö­rös csillagot, énekeskönyvéből ki­tépte a Csapajev-dalt, izgatott a vörös nyakkendő ellen, szóval telje­sen ellenforradalmi befolyás alá ke­rült. A különben értelmes gyerek félév­ben öt tantárgyból bukott, az év vé­gén kettőből. Pótvizsgára megy. Magaviselete: kifogásolható. Először azt hittem, lumpenprole­­tár-család gyermeke, akit az utca nevelt. Csalódtam. Szigorúbban fog­ják otthon, mint egy papnövendéket. Minden lépését ellenőrzik, a legki­sebb vétségért megverik, térdepel­tetek. Este mentem hozzájuk. A konyhá­ban ültettek le. Oly tiszta, hófehér, ragyogó minden náluk, mint egy kórházi laboratóriumban. Apja sza­bósegéd egy ktsz-ben, esténként oda­haza is dolgozik. Saját bevallása szerint az ellenforradalom előtt 2600-at keresett havonta, most „va­lamivel jobban megy”. Anyja nem dolgozik. (Eszembe jutott egy IX. kerületi tanárnő, aki szerint a gyer­meknevelés körüli hibák egyik ere­dője, hogy az anyák is dolgoznak.) A férfi alacsony, vékony, fekete hajú és szemű, gyorsbeszédű. Hamar színt vall: — Én azt mondom kérem, hogy a nép sohasem volt még olyan egysé­ges, mint akkor. (Mármint október 23 és november 4 között). Nem akarta itt kérem senki a grófokat meg a tőkéseket (jöttek azok hivat­­lanul is), a szabadságot akartuk. (A kapitalizmusban gyakran volt mun­kanélküli, szeptemberben 2600-at ke­resett. ő csak tudja, mit akart.) A gyerekre terelem a szót. — Az a baj kérem, hogy keveset foglalkoznak velük. Megértem én. Nem egyedül van a fiam az iskolá­ban. De minek kell az a folytonos politizálás az ilyen gyerekekkel. Né­zem egyik nap a számtanlepkéjét: ha egy kolhozparaszt ennyit szánt egy nap alatt, akkor.­ Minek ké­rem az a kolhozparaszt? A mi időnkben:. 5 Vitatkozunk, vitatkozunk, este 9-re jár az idő, mire búcsút vehetek. — Nézze — mondja az ajtóban állva — én azon vagyok, hogy akár szocialista állam lesz itt, akár kapi­talista, jó állampolgár legyen a fiamból. Elképedek ekkora vakságon. Az iskolának szocialista világnézetre, szocialista perspektívára kell nevel­ni, a szülő pedig ellenagitációt foly­tat. Mert nyilvánvaló, hogy nem rejti véka alá véleményét Pityu előtt sem. Hiszen, ha sehová sem engedi a gyereket, akkor Pityu év elejei tevékenységének „propagan­daanyagát” csak az otthon hallottak­ból meríthette. S mi történik a gye­rekkel? Előbb-utóbb törésre vagy alakoskodásra kényszerül. És vagy az apjában, vagy az iskolában vagy mindkettőben megrendül a hite. UGYANAZ A PEDAGÓGUSBAN Gesztenyebarna, copfos, szelíd­tekintetű, takaros, szép kislány a 10 éves Jutka. Apja kommunista, álla­mi, funkcionárius. Május első napjaiban jártam ná­luk. A gyerek ott ült velem szem­ben az alacsony karosszékben, s za­varában hol egyik, hol másik lábán gyűrögette karikába, le-fel fehér térdzokniját. — Szóval, te voltál az első, aki az osztályban felvetted a vörös nyak­kendőt. — Igen. — És? Folytasd bátran. — És akkor a lányok elkezdtek szurkálni, hogy ez az oroszok színe, de én mondtam, hogy az nemcsak az oroszoké, hanem a munkásoké az egész világon és aztán másnap még három kislány vette fel a vörös nyakkendőt. — A tanárok mit szóltak? — Semmit. Csak az igazgató bácsi mosolygott és megsimogatta a feje­met. De a Márta néni nem szólt semmit, csak másnap, amikor.­ — Ki a Márta néni? — Az osztályfőnöknőnk. És ami­kor mi a tíz percben nem rohantunk úgy ki az osztályból, mint a vadak, hanem négyen sorba álltunk és ren­desen mentünk ki a folyosóra, úgy, mint azelőtt, akkor összecsapta a ke­zét és szépe­n kért, hogy ne csinál­junk tüntetést, meg külön csopor­tot, mert neki még soha nem volt csoportja, pedig most is van neki a Kati, az Éva, a Klára, akikkel foly­ton titkolódzik, és ha közülünk va­laki odamegy, akkor mindjárt el­hallgatnak és a Kati vagy az Éva megkérdezi, hogy minek jöttél ide és a Márta néni nem szól semmit, hanem fogja magát és elmegy. Beszélgettem a gyermek apjával is. — Talán ismersz annyira — mon­dotta —, hogy nem vagyok elfogult a gyerekkel szemben, de Jutka mos­tanában éppen a neki legjobban fekvő tárgyakból gyengébb jegyeket hoz haza a megszokottnál. Panasz­kodni nem mer, csak célozgat, hogy ő tudott a legjobban az osztályban, mégis csak négyest, vagy hármast kapott... Nem akarok bizalmatlan­ságot kelteni benne tanárai iránt, félek, megbolygatnám a gyerek lel­két, inkább azt mondom: te vagy az oka, bizonyára csak felületesen tud­tál. Mindig mondtam neked, hogy nem vagy elég alapos!: : Persze ez sem mehet a végtelenségig, azt hi­szem, egyik nap csak be kell menjek az igazgatóhoz.: . Úgy vélem, ehhez nem kell külön tanulságokat fűzni. EGY KIS TANKÖNYV. KORRIGÁLÁS Cs. tanár úr, az úttörőcsapat ve­zetője rendkívül népszerű a gyere­kek körében. A fizikaszertárban találtam rá, volt- és ampermérők, villamosdörzs­­kerekek, rádióalkatrészek, hang- és hőtani eszközök között. Az asztalon egyetemi tankönyv feküdt kinyitva, elektromérnöknek készül. Éppen ta­nulásiban zavarta meg az a négy kedves, tisztaarcú, tisztaszemű „srác”, aki az úttörő­verseny egyik pontjához, a sátorveréshez kér ta­nácsokat tőle. Magas, vékony, 27 éves fiatalem­ber. Hosszasan beszélgettünk. Életé­ről, munkájáról, de főleg arról, hogy ő, a volt MDP-tag miért nem kérte felvételét az MSZMP-be. Bi­zalommal fordultam hozzá, s bár nem sikerült meggyőznöm, állítom: továbbra is megérdemli a bizalmat, mert becsületes ember, a gondjaira bízott gyermekeket jól neveli. De mintha — néhány kartársával együtt — nem lenne ment némi nacionaliz­mustól. — Nemcsak egyes szülők és egyes pedagógusok között vannak ellen­tétek — mondja. — A gyerekeket néha megzavarja a tankönyv is. Két példát említ meg. Az egyik kétségtelenül politikai baklövés. A másik? A m­agyar könyvben van egy bekezdés,­ amelynek első mondata így hangzik: „Petőfi második hazája a Szovjetunió volt.” Hát ez valóban szerencsétlen fogalmazás. — Nem is mi vettük észre — mondja —, hanem a gyerekek. Olvasom ezt a bekezdést, amelyet „a gyerekek vettek észre”. Arról szól, hogy Petőfi költemé­nyei Magyarország után a Szovjet­unióban érték el a legtöbb kiadást. Hogy a szovjet katonákat Petőfi németellenes költeményei is lelkesí­tették a hitleri német hadsereg el­leni harcban; hogy a szovjet embe­rek Petőfi verseiből tanulták sze­retni a magyar népet. És ez a bekezdés ceruzáival át van húzva!... Hát először is: ha az az első mon­dat már olyan szerencsétlenül sike­rült, miért nem lehet a gyerekeknek megmagyarázni, hogy miről is van szó tulajdonképpen. Hiszen a tanár azért tanár, hogy magyarázzon. Má­sodszor: egy rossz mondat miatt miért kellett kidobni az egész bekez­dést. Harmadszor: Cs. tanár úr apja gulyás, ma is az, őt a proletár­­diktatúra emelte tanárrá. A prole­tárdiktatúra tette lehetővé, hogy egy második diplomát is szerezzen ma­gának. Nemcsak neki, sokezred ma­gának. Ezzel Cs. tanár úr is egyetért. Hátha ezt a proletárdikta­túrát a Szovjetuniónak köszönhet­jük, akkor miért törődik bele Cs. tanár úr abba, hogy egy kis tan­könyv-korrigálással szovjetellenes­­séggel fertőzzék a gyermekeket? Néhány száz méternyire a Corvin­­köztől és a Kilián-laktanyától!­S SZILÁRD VEZETŐ _ INGADOZÓ BEOSZTOTTAK Az iskola igazgatója és kívüle még 10 tanár kommunista, mintegy 15-en úgynevezett szimpatizánsok, a többiek ellátják munkájukat. Aztán vannak..­­. — Például a volt forradalmi bi­zottság tagjai — mondja az igazgató. — Tulajdonképpen nem csináltak semmit, november 2-án vagy 3-án megválasztották őket, 4-én már itt voltak a szovjetem. Egy szóval sem mondom, hogy ellenségesek. De nézze csak: a minap valamit szóvá kellett tennem az egyik kartársnak. Nem volt különösebb dolog, de lát­tam: a volt bizottsági tagok össze­dugták a fejüket, valamiről nagyban tárgyaltak. És ez már máskor is elő­fordult .­­ Az egyik kommunista pedagógus jön be, hallja a beszélgetést. — Nemcsak a volt forradalmi bi­zottsággal van itt probléma. Van itt nálunk egy tanárnő, február-már­ciusban akkora nemzetiszínű kokár­dával járt, mint egy szegfűcsokor. Mi elvárjuk tőle, hogy a proletár­nemzetköziség szellemében nevelje a gyerekeket. De most lesz-e itt, ebben az iskolában hitele a szavá­nak? — Aztán mondja csak, elvtárs, nem találja-e furcsának, hogy ugyanazok a tanárok, akik hétköz­nap materialista tárgyakra és szem­léletre oktatják a gyerekeket, va­sárnap templomba járnak? A tanu­lók újságolták nekünk! Másik eset. Egy nyolcadikost, régi illegális párttag szülők gyermekét osztálytársai áprilisban megverték, mert felvette a vörös nyakkendőt. Az osztályfőnök így intette rendre tanítványait: — Ne verekedjetek, mert ez nem illik. Tudjátok, hogy nem szívlelem a durvaságot! Ő különben pofozta növendékeit. Elég gyakran, mondhatnám: rend­szeresen. 1957-ben (!) „EZ A NYÁR NEM VAKÁCIÓ“ Nem akartam vészharangot kon­gatni, mert erre még az elmondot­tak után sincs okom. Körutam során nemcsak anomáliákat tapasztaltam, hanem igen sok becsületes törekvést is. Sőt több jót, mint rosszat. Mert hiszen a mi számunkra mégiscsak az a jellemző, hogy pedagógusaink túlnyomó többsége kemény és sike­res erőfeszítéseket tett az évközbeni mulasztások pótlására (nem kevésbé saját ingadozásai megszüntetésére); hogy az iskolákban ma már szilárd a politikai vezetés és még szilárdabb lenne, ha — ahol ezt a párttagok száma engedi — önálló pártszerve­zetek is alakulhatnának; hogy az év végére megerősödtek az úttörőszer­vezetek, kerékpáros, rádiós, expedí­­ciós, meg ki győzné felsorolni, mi mindenféle őrsök alakultak. És mégis az anomáliákról írtam? Igen, mert csak ezek megszünteté­sével lehet teljes egészében vissza­állítani az ifjúság hitét, lelki egyen­súlyát. „Ez a nyár nem vakáció” — írta múlt heti számunkban Dezséry László. Igaza van. Állampolgári hű­ségből, a szocializmus iránti bizalom­ból tegyenek pótvizsgát mindazok, akik erre rászorultak, hogy a jövő tanév ne csak az országos tanulmá­nyi átlag mutatószámaiban legyen sikeres. JÓZSEF GÁBOR MAGYARORSZAG «st. julius s. RÉGI SZEKTÁS HIBÁK MARADVÁNYA Az ellenforradalmi szervezkedés miatt őrizetben levő Háy Gyula író­nak — még a második házasságából — van egy leánya. Az író több mint tíz éve szakított második feleségével s azóta a leány is külön él apjától. Sőt, nemcsak külön él, hanem szem­ben is áll vele, mert az október-no­vemberi napokban élesen szembe­szállt apjával és szemébe vágta, hogy az ellenforradalmat támogatja. Nos, hogy a tárgyra térjünk, úgy látszik akadnak még a pártban, ne­vezetesen a XIII. kerületi MSZMP intéző bizottságában is óvatos embe­rek, akiknek kissé biblikus a gondol­kodásuk: másod- vagy akár heted­­íziglen óhajtják büntetni az atyák vétkét, vagy félnek a felelősségtől. Az író leánya egyetemi levelező hallgató, ennélfogva egyetemi párt­­szervezet tagja nem lehet. A körze­tében jelentkezett tehát a pártba. A körzet taggyűlésen úgy döntött, hogy az elvtársnőt felveszik a párttagok sorába. A kerületi intéző bizottság azonban megváltoztatta a határoza­tot: döntése szerint a körzet úgy látszik „nem illetékes”, tehát Háy elvtársnő forduljon ahhoz az egyete­mi pártszervezethez, amelynek nem tagja. A kerület határozata egysze­rűen igazságtalan kizárást jelent va­lakivel szemben, aki azt nem ér­demli meg. Úgy véljük, hogy ez az enyhén szólva bátortalan magatartás még a szektás, dogmatikus korszak marad­ványa, amely ellen küzdenünk kell, amelyet ki kell gyomlálni pártéle­tünkből. Az ilyen intézkedések azt a látszatot keltik, hogy a KISZ, vagy az MSZMP „hetedíziglen" büntet s hogy nem elég eltökélten száll szembe a régi hibákkal. L. M. A SZEGEDI BOSZORKÁNYOK HAZÁJÁBAN Csendesen folyik a Tisza, habjai parkolják a veszteglő hajókat és a lerögzített, fából é­pült csónak­­házaikat, uszodákat. A partmenti park padjain fiatalok ülnek párosan, ez azt mutatja — amiben egy pilla­natig sem kételkedhettünk —, hogy Szegeden sem ment ki a divatból a szerelem. A „szegedi boszorkányok“ utódai — a rossz nyelvek szerint a leendő boszorkák — bűvös-bájos mesterkedésekkel igyekeznek elkáp­ráztatni és magukhoz fűzni a legé­nyeket, s ez általában sikerül is ne­kik.­­ Késő délutánra jár az idő,­­ az Ügyvédi Kamara mostani székháza előtt fiatalok álldogálnak. Egy idő­sebb férfi is velük van: Waldmann József tanár, az egykor híres­­— és sajnos széthullott — tápéi népi együttes vezetője, aki most a szegedi KISZ énekkarával foglalkozik. Eb­ben az épületben lenne a próbater­mük, de úgy látszik, az ügyvédek nem nagyon szívelik ezeket a fiata­lokat, s a próba idejére valami gyű­lést hívtak össze, s ennek céljára le­foglalták a termet. A kiszisták jó ne­gyedóráig topognak a tűző napon, közben Waldmann elvtárs telefonál­gat s ígéretet kap arra, hogy az MSZBT nagytermében próbálhatnak. A fiúk valahogy eltűntek, a lányok pedig megindulnak az „ígéret terme“ felé, de ott is baj van: csak a szín­házterem van nyitó, a színpadon viszont nyelvtanfolyamot tartanak. Újabb negyedóra telik el, amíg ugyanebben az épületben, a KISOSZ irodájában fölfedeznek egy énekkari próbára előkészített helyiséget. Ki­derül, hogy hét óra után kezdődik a KISOSZ énekkarának próbája, s addig is kölcsön adják a termet —■ székestül, zongorástul — a KISZ énekkarának. Ifjabb és újabb fiatalok jönnek, s­ az Ügyvédi Kamaránál „el­tűnt" fiúk is előkerülnek, s megkez­dődik a próba. Igyekezniük kell, mert háromnegyed óra múlva a KI­SOSZ-kórus birtokba veszi a termet. A kiszisták a szegedi dalos napokra készültek — ott mutatkoztak be a közönség előtt. Végig mennek a mű­sorukon, első számuk és egyúttal je­ligéjük Novikov: „Jöjj hát ifjúság” című tömegdala. Szép a dal, lelkesen énekelnek, ha még nem is hibátla­nul. Kevés a fiú, alig negyede a har­minckét tagú kis társaságnak, s bi­zony csak a lányok hangja érvénye­sül. Amellett a fiúk nem is nagyon igyekeznek, olyiknak még a szája sem mozog. Úgy látszik, Szegeden — s főként itt az énekkarban — az „ideális“ házasságra készülnek a fia­talok: csa­k a lányok szája jár. Mégis azt hiszem, az ilyen egyolda­lúságot el kellene halasztaniuk legalábbis az ásó­kapa elhangzásáig, addig viszont a fiúk is szólaljanak meg vagy legalábbis énekeljenek. Szépek ezek az éneklő kislányok, ezt több évtizedes tapasztalataim alapján nem volt nehéz megállapíta­ 7i4 é s lelkesek is, holott nem köny­­nyű a helyzetük. Állandó próbate­rem hiányában ide-oda vándorolnak, s ha egyikük-másikuk kedve elmegy, Waldmann elvtárs szép szóval arról győzi meg őket: a bajok, nehézségek arra valók, hogy legyűrjük, így hát az elméletileg 42 tagból álló ének­karnak alig negyedrésze hiányzik a próbáról, s bizonyára még jobban áll­nak majd ezután, hogy a Dankó Pis­ta ifjúsági zenekar is a KISZ együt­tesévé vált. Teste van, a Széchenyi téri felhajt­­ható székeken alig találni üres helyet, itt sem kisebb az esti „hon­­foglalás", mint a tiszaparti padokon. A hely­esfoglalók többsége férfi, ál­talában 25 éven aluliak, s kiélvezik az év leghosszabb napjainak esti ajándékát: gyönyörködnek az előttük sétálgató lányokban. Ez alól kivételt képeznek a még szerencsésebbek, akik már csak egy leánykában gyö­nyörködnek, abban, aki mellettük ül és kegyeskedve figyeli a fiú szépte­vését. Ezek a fiatalok bizonyára nem tudják, hogy tőlük nem messze, a térnek a színház felőli sarkánál egy nagy épületben, a Hazafias Népfront székházában azok a szegedi írók és írójelöltek beszélik meg ügyes-bajos dolgaikat, akik arra hivatottak, hogy írásaikban kifejezzék azt is, ami a tiszaparton és a Széchenyi téren a szívekben végbemegy. Ma elég kevesen jöttek Szeged tollforgatói közül, mégis érdekes a beszélgetésük. Irodalmi folyóirat ki­adását tervezik, már megvan a szer­kesztő bizottság, s abban is megegyez­­tek, hogy az első számot augusztus 20-ra kellene megjelentetni. Arra büszkék a szegedi írók, hogy az or­szágban náluk hatott legkevésbé az ellenforradalom szelleme az irodalmi életben. Egyúttal panaszkodnak is, hogy az írószövetség „nagyjai“ an­nak idején dogmatikusoknak, szektá­­soknak nevezték őket, mert mindvé­gig a párt és a szocializmus mellett állottak és állnak, addig a fővárosi hivatalok velük szemben is bizalmat­lanok voltak, mert hisz ők is írók. Pedig a szegedi írók voltak azok, akik — talán az országban elsőkként — az ellenforradalomról írtak verse­ket, novellákat, s ezek egy része megjelent a Délmagyarország „Sze­gedi Szép Szó" című irodalmi mel­lékleteiben, a munkaközösség vezetője Dér­y Endre, akit „Az első próba” című regényéért József Attila-díjjal tüntettek ki. S egyúttal ő a legter­mékenyebb is. Sűrűn jönnek elbeszé­lései, irodalmi riportjai a Délma­­gyarországban, s amellett az Egyete­mi Könyvtár dolgozója, s esti egye­temre jár — éppen látogatásom ide­jén készült a vizsgákra. Amikor ter­veiről beszélgettünk, csak ennyi­t mond: jót szeretnék írni. örül, hogy első regényét érdemesnek találták a József Attila-díjra. A folytatását is megírta „Ifjú szíveikben" címmel. A regény kéziratát felhozta Budapestre a Magvető Kiadóhoz. Itt azonban szőrén-szálán eltűnt. — Tudom, hogy még sokat kell fejlődnöm, s hogy regényeimnek akadnak hibái is — mondja —, de a Magvető felelőtlenségét mégsem ér­demlem meg. Az év elején megvolt a kézirat, azóta vesztették el. Még szerencsém, hogy regényem másod­példánya­­egyik barátomnál volt. Egy másik József Attila-díjasuk is van, Lódy Ferenc költő, aki a Dél­magyarország munkatársa. És sok fiatal és idősebb író, költő, műfordí­tó és kritikus tagja a munkaközös­ségnek. Többségükben kezdők, még nem lehet tudni róluk, mivé fejlőd­nek. Közülük Gurszky István neve nem ismeretlen, fővárosi lapokban is megjelentek versei és műfordítá­sai. Andrássy Lajos érdekes verseket ír, nagyra tartják őt íróbarátai. Bár­dos Pál és Fenekes Judit egyetemi hallgatók, s novellákat írnak — de nincs helyünk felsorolni mind a 25 nevet. Az a fontos, hogy írnak és terveznek, alig várják már, hogy megjelenhessen újságformájú iro­dalmi folyóiratuk; a szépirodalmi anyag már együtt is van. LUKÁCS IMRE

Next