Magyarország, 1957. július-december (1. évfolyam, 18-44. szám)
1957-07-03 / 18. szám
TÖBBRŐL VAN SZÓ... «•••Ne bántsd fiát, ne bántsd lányát, Inkább csípd meg rossz pásztorát,...” (Gyermekdal.) Befejeződött a tanév az általános iskolákban is. A Művelődésügyi Minisztérium illetékes főosztályán úgy tájékoztattak, hogy a számszerű országos átlag az eddig beérkezett jelentések szerint nem, vagy csak alig lesz gyengébb az 1955/56-os évinél A sok-sok nehézség ellenére jó munkát végeztek a pedagógusok, a szülők, s persze maguk az érdekelteik, a gyerekek, akik — mint az egyik tanárnő, kissé bürokratikusan kifejezve magát — mondta: „az utóbbi két hónapban nagyon erőteljesen fordultak a jegyek javítása felé”. És mégis: úgy érzem jogom, főleg azonban kötelességem ürömöt cseppenteni, nem is keveset, a tanévzáró rendezvények ünnepélyes, örömteli aktusai közé. A tanulmányi átlaggal — figyelembe véve a csaknem háromhónapos kiesést, az iskolai fegyelem január—áprilisi helyzetét — tulajdonképpen elégedettek lehetnénk. De most többről van szó. Az ellentmondásokról, azokról, amelyek megingatták és megingatják a gyermek bizalmát a felnőttben, a szülőben, a pedagógusiban és a szocialista perspektívában. „MINEK AZ A KOLHOZPARASZT, KÉREM?“ A 13 éves Pityu egyike volt az iskola legszélsőségesebb provokátorainak. Gyalázta a vörös zászlót, a vörös csillagot, énekeskönyvéből kitépte a Csapajev-dalt, izgatott a vörös nyakkendő ellen, szóval teljesen ellenforradalmi befolyás alá került. A különben értelmes gyerek félévben öt tantárgyból bukott, az év végén kettőből. Pótvizsgára megy. Magaviselete: kifogásolható. Először azt hittem, lumpenproletár-család gyermeke, akit az utca nevelt. Csalódtam. Szigorúbban fogják otthon, mint egy papnövendéket. Minden lépését ellenőrzik, a legkisebb vétségért megverik, térdepeltetek. Este mentem hozzájuk. A konyhában ültettek le. Oly tiszta, hófehér, ragyogó minden náluk, mint egy kórházi laboratóriumban. Apja szabósegéd egy ktsz-ben, esténként odahaza is dolgozik. Saját bevallása szerint az ellenforradalom előtt 2600-at keresett havonta, most „valamivel jobban megy”. Anyja nem dolgozik. (Eszembe jutott egy IX. kerületi tanárnő, aki szerint a gyermeknevelés körüli hibák egyik eredője, hogy az anyák is dolgoznak.) A férfi alacsony, vékony, fekete hajú és szemű, gyorsbeszédű. Hamar színt vall: — Én azt mondom kérem, hogy a nép sohasem volt még olyan egységes, mint akkor. (Mármint október 23 és november 4 között). Nem akarta itt kérem senki a grófokat meg a tőkéseket (jöttek azok hivatlanul is), a szabadságot akartuk. (A kapitalizmusban gyakran volt munkanélküli, szeptemberben 2600-at keresett. ő csak tudja, mit akart.) A gyerekre terelem a szót. — Az a baj kérem, hogy keveset foglalkoznak velük. Megértem én. Nem egyedül van a fiam az iskolában. De minek kell az a folytonos politizálás az ilyen gyerekekkel. Nézem egyik nap a számtanlepkéjét: ha egy kolhozparaszt ennyit szánt egy nap alatt, akkor. Minek kérem az a kolhozparaszt? A mi időnkben:. 5 Vitatkozunk, vitatkozunk, este 9-re jár az idő, mire búcsút vehetek. — Nézze — mondja az ajtóban állva — én azon vagyok, hogy akár szocialista állam lesz itt, akár kapitalista, jó állampolgár legyen a fiamból. Elképedek ekkora vakságon. Az iskolának szocialista világnézetre, szocialista perspektívára kell nevelni, a szülő pedig ellenagitációt folytat. Mert nyilvánvaló, hogy nem rejti véka alá véleményét Pityu előtt sem. Hiszen, ha sehová sem engedi a gyereket, akkor Pityu év elejei tevékenységének „propagandaanyagát” csak az otthon hallottakból meríthette. S mi történik a gyerekkel? Előbb-utóbb törésre vagy alakoskodásra kényszerül. És vagy az apjában, vagy az iskolában vagy mindkettőben megrendül a hite. UGYANAZ A PEDAGÓGUSBAN Gesztenyebarna, copfos, szelídtekintetű, takaros, szép kislány a 10 éves Jutka. Apja kommunista, állami, funkcionárius. Május első napjaiban jártam náluk. A gyerek ott ült velem szemben az alacsony karosszékben, s zavarában hol egyik, hol másik lábán gyűrögette karikába, le-fel fehér térdzokniját. — Szóval, te voltál az első, aki az osztályban felvetted a vörös nyakkendőt. — Igen. — És? Folytasd bátran. — És akkor a lányok elkezdtek szurkálni, hogy ez az oroszok színe, de én mondtam, hogy az nemcsak az oroszoké, hanem a munkásoké az egész világon és aztán másnap még három kislány vette fel a vörös nyakkendőt. — A tanárok mit szóltak? — Semmit. Csak az igazgató bácsi mosolygott és megsimogatta a fejemet. De a Márta néni nem szólt semmit, csak másnap, amikor. — Ki a Márta néni? — Az osztályfőnöknőnk. És amikor mi a tíz percben nem rohantunk úgy ki az osztályból, mint a vadak, hanem négyen sorba álltunk és rendesen mentünk ki a folyosóra, úgy, mint azelőtt, akkor összecsapta a kezét és szépen kért, hogy ne csináljunk tüntetést, meg külön csoportot, mert neki még soha nem volt csoportja, pedig most is van neki a Kati, az Éva, a Klára, akikkel folyton titkolódzik, és ha közülünk valaki odamegy, akkor mindjárt elhallgatnak és a Kati vagy az Éva megkérdezi, hogy minek jöttél ide és a Márta néni nem szól semmit, hanem fogja magát és elmegy. Beszélgettem a gyermek apjával is. — Talán ismersz annyira — mondotta —, hogy nem vagyok elfogult a gyerekkel szemben, de Jutka mostanában éppen a neki legjobban fekvő tárgyakból gyengébb jegyeket hoz haza a megszokottnál. Panaszkodni nem mer, csak célozgat, hogy ő tudott a legjobban az osztályban, mégis csak négyest, vagy hármast kapott... Nem akarok bizalmatlanságot kelteni benne tanárai iránt, félek, megbolygatnám a gyerek lelkét, inkább azt mondom: te vagy az oka, bizonyára csak felületesen tudtál. Mindig mondtam neked, hogy nem vagy elég alapos!: : Persze ez sem mehet a végtelenségig, azt hiszem, egyik nap csak be kell menjek az igazgatóhoz.: . Úgy vélem, ehhez nem kell külön tanulságokat fűzni. EGY KIS TANKÖNYV. KORRIGÁLÁS Cs. tanár úr, az úttörőcsapat vezetője rendkívül népszerű a gyerekek körében. A fizikaszertárban találtam rá, volt- és ampermérők, villamosdörzskerekek, rádióalkatrészek, hang- és hőtani eszközök között. Az asztalon egyetemi tankönyv feküdt kinyitva, elektromérnöknek készül. Éppen tanulásiban zavarta meg az a négy kedves, tisztaarcú, tisztaszemű „srác”, aki az úttörőverseny egyik pontjához, a sátorveréshez kér tanácsokat tőle. Magas, vékony, 27 éves fiatalember. Hosszasan beszélgettünk. Életéről, munkájáról, de főleg arról, hogy ő, a volt MDP-tag miért nem kérte felvételét az MSZMP-be. Bizalommal fordultam hozzá, s bár nem sikerült meggyőznöm, állítom: továbbra is megérdemli a bizalmat, mert becsületes ember, a gondjaira bízott gyermekeket jól neveli. De mintha — néhány kartársával együtt — nem lenne ment némi nacionalizmustól. — Nemcsak egyes szülők és egyes pedagógusok között vannak ellentétek — mondja. — A gyerekeket néha megzavarja a tankönyv is. Két példát említ meg. Az egyik kétségtelenül politikai baklövés. A másik? A magyar könyvben van egy bekezdés, amelynek első mondata így hangzik: „Petőfi második hazája a Szovjetunió volt.” Hát ez valóban szerencsétlen fogalmazás. — Nem is mi vettük észre — mondja —, hanem a gyerekek. Olvasom ezt a bekezdést, amelyet „a gyerekek vettek észre”. Arról szól, hogy Petőfi költeményei Magyarország után a Szovjetunióban érték el a legtöbb kiadást. Hogy a szovjet katonákat Petőfi németellenes költeményei is lelkesítették a hitleri német hadsereg elleni harcban; hogy a szovjet emberek Petőfi verseiből tanulták szeretni a magyar népet. És ez a bekezdés ceruzáival át van húzva!... Hát először is: ha az az első mondat már olyan szerencsétlenül sikerült, miért nem lehet a gyerekeknek megmagyarázni, hogy miről is van szó tulajdonképpen. Hiszen a tanár azért tanár, hogy magyarázzon. Másodszor: egy rossz mondat miatt miért kellett kidobni az egész bekezdést. Harmadszor: Cs. tanár úr apja gulyás, ma is az, őt a proletárdiktatúra emelte tanárrá. A proletárdiktatúra tette lehetővé, hogy egy második diplomát is szerezzen magának. Nemcsak neki, sokezred magának. Ezzel Cs. tanár úr is egyetért. Hátha ezt a proletárdiktatúrát a Szovjetuniónak köszönhetjük, akkor miért törődik bele Cs. tanár úr abba, hogy egy kis tankönyv-korrigálással szovjetellenességgel fertőzzék a gyermekeket? Néhány száz méternyire a Corvinköztől és a Kilián-laktanyától!S SZILÁRD VEZETŐ _ INGADOZÓ BEOSZTOTTAK Az iskola igazgatója és kívüle még 10 tanár kommunista, mintegy 15-en úgynevezett szimpatizánsok, a többiek ellátják munkájukat. Aztán vannak... — Például a volt forradalmi bizottság tagjai — mondja az igazgató. — Tulajdonképpen nem csináltak semmit, november 2-án vagy 3-án megválasztották őket, 4-én már itt voltak a szovjetem. Egy szóval sem mondom, hogy ellenségesek. De nézze csak: a minap valamit szóvá kellett tennem az egyik kartársnak. Nem volt különösebb dolog, de láttam: a volt bizottsági tagok összedugták a fejüket, valamiről nagyban tárgyaltak. És ez már máskor is előfordult . Az egyik kommunista pedagógus jön be, hallja a beszélgetést. — Nemcsak a volt forradalmi bizottsággal van itt probléma. Van itt nálunk egy tanárnő, február-márciusban akkora nemzetiszínű kokárdával járt, mint egy szegfűcsokor. Mi elvárjuk tőle, hogy a proletárnemzetköziség szellemében nevelje a gyerekeket. De most lesz-e itt, ebben az iskolában hitele a szavának? — Aztán mondja csak, elvtárs, nem találja-e furcsának, hogy ugyanazok a tanárok, akik hétköznap materialista tárgyakra és szemléletre oktatják a gyerekeket, vasárnap templomba járnak? A tanulók újságolták nekünk! Másik eset. Egy nyolcadikost, régi illegális párttag szülők gyermekét osztálytársai áprilisban megverték, mert felvette a vörös nyakkendőt. Az osztályfőnök így intette rendre tanítványait: — Ne verekedjetek, mert ez nem illik. Tudjátok, hogy nem szívlelem a durvaságot! Ő különben pofozta növendékeit. Elég gyakran, mondhatnám: rendszeresen. 1957-ben (!) „EZ A NYÁR NEM VAKÁCIÓ“ Nem akartam vészharangot kongatni, mert erre még az elmondottak után sincs okom. Körutam során nemcsak anomáliákat tapasztaltam, hanem igen sok becsületes törekvést is. Sőt több jót, mint rosszat. Mert hiszen a mi számunkra mégiscsak az a jellemző, hogy pedagógusaink túlnyomó többsége kemény és sikeres erőfeszítéseket tett az évközbeni mulasztások pótlására (nem kevésbé saját ingadozásai megszüntetésére); hogy az iskolákban ma már szilárd a politikai vezetés és még szilárdabb lenne, ha — ahol ezt a párttagok száma engedi — önálló pártszervezetek is alakulhatnának; hogy az év végére megerősödtek az úttörőszervezetek, kerékpáros, rádiós, expedíciós, meg ki győzné felsorolni, mi mindenféle őrsök alakultak. És mégis az anomáliákról írtam? Igen, mert csak ezek megszüntetésével lehet teljes egészében visszaállítani az ifjúság hitét, lelki egyensúlyát. „Ez a nyár nem vakáció” — írta múlt heti számunkban Dezséry László. Igaza van. Állampolgári hűségből, a szocializmus iránti bizalomból tegyenek pótvizsgát mindazok, akik erre rászorultak, hogy a jövő tanév ne csak az országos tanulmányi átlag mutatószámaiban legyen sikeres. JÓZSEF GÁBOR MAGYARORSZAG «st. julius s. RÉGI SZEKTÁS HIBÁK MARADVÁNYA Az ellenforradalmi szervezkedés miatt őrizetben levő Háy Gyula írónak — még a második házasságából — van egy leánya. Az író több mint tíz éve szakított második feleségével s azóta a leány is külön él apjától. Sőt, nemcsak külön él, hanem szemben is áll vele, mert az október-novemberi napokban élesen szembeszállt apjával és szemébe vágta, hogy az ellenforradalmat támogatja. Nos, hogy a tárgyra térjünk, úgy látszik akadnak még a pártban, nevezetesen a XIII. kerületi MSZMP intéző bizottságában is óvatos emberek, akiknek kissé biblikus a gondolkodásuk: másod- vagy akár hetedíziglen óhajtják büntetni az atyák vétkét, vagy félnek a felelősségtől. Az író leánya egyetemi levelező hallgató, ennélfogva egyetemi pártszervezet tagja nem lehet. A körzetében jelentkezett tehát a pártba. A körzet taggyűlésen úgy döntött, hogy az elvtársnőt felveszik a párttagok sorába. A kerületi intéző bizottság azonban megváltoztatta a határozatot: döntése szerint a körzet úgy látszik „nem illetékes”, tehát Háy elvtársnő forduljon ahhoz az egyetemi pártszervezethez, amelynek nem tagja. A kerület határozata egyszerűen igazságtalan kizárást jelent valakivel szemben, aki azt nem érdemli meg. Úgy véljük, hogy ez az enyhén szólva bátortalan magatartás még a szektás, dogmatikus korszak maradványa, amely ellen küzdenünk kell, amelyet ki kell gyomlálni pártéletünkből. Az ilyen intézkedések azt a látszatot keltik, hogy a KISZ, vagy az MSZMP „hetedíziglen" büntet s hogy nem elég eltökélten száll szembe a régi hibákkal. L. M. A SZEGEDI BOSZORKÁNYOK HAZÁJÁBAN Csendesen folyik a Tisza, habjai parkolják a veszteglő hajókat és a lerögzített, fából épült csónakházaikat, uszodákat. A partmenti park padjain fiatalok ülnek párosan, ez azt mutatja — amiben egy pillanatig sem kételkedhettünk —, hogy Szegeden sem ment ki a divatból a szerelem. A „szegedi boszorkányok“ utódai — a rossz nyelvek szerint a leendő boszorkák — bűvös-bájos mesterkedésekkel igyekeznek elkápráztatni és magukhoz fűzni a legényeket, s ez általában sikerül is nekik. Késő délutánra jár az idő, az Ügyvédi Kamara mostani székháza előtt fiatalok álldogálnak. Egy idősebb férfi is velük van: Waldmann József tanár, az egykor híres— és sajnos széthullott — tápéi népi együttes vezetője, aki most a szegedi KISZ énekkarával foglalkozik. Ebben az épületben lenne a próbatermük, de úgy látszik, az ügyvédek nem nagyon szívelik ezeket a fiatalokat, s a próba idejére valami gyűlést hívtak össze, s ennek céljára lefoglalták a termet. A kiszisták jó negyedóráig topognak a tűző napon, közben Waldmann elvtárs telefonálgat s ígéretet kap arra, hogy az MSZBT nagytermében próbálhatnak. A fiúk valahogy eltűntek, a lányok pedig megindulnak az „ígéret terme“ felé, de ott is baj van: csak a színházterem van nyitó, a színpadon viszont nyelvtanfolyamot tartanak. Újabb negyedóra telik el, amíg ugyanebben az épületben, a KISOSZ irodájában fölfedeznek egy énekkari próbára előkészített helyiséget. Kiderül, hogy hét óra után kezdődik a KISOSZ énekkarának próbája, s addig is kölcsön adják a termet —■ székestül, zongorástul — a KISZ énekkarának. Ifjabb és újabb fiatalok jönnek, s az Ügyvédi Kamaránál „eltűnt" fiúk is előkerülnek, s megkezdődik a próba. Igyekezniük kell, mert háromnegyed óra múlva a KISOSZ-kórus birtokba veszi a termet. A kiszisták a szegedi dalos napokra készültek — ott mutatkoztak be a közönség előtt. Végig mennek a műsorukon, első számuk és egyúttal jeligéjük Novikov: „Jöjj hát ifjúság” című tömegdala. Szép a dal, lelkesen énekelnek, ha még nem is hibátlanul. Kevés a fiú, alig negyede a harminckét tagú kis társaságnak, s bizony csak a lányok hangja érvényesül. Amellett a fiúk nem is nagyon igyekeznek, olyiknak még a szája sem mozog. Úgy látszik, Szegeden — s főként itt az énekkarban — az „ideális“ házasságra készülnek a fiatalok: csak a lányok szája jár. Mégis azt hiszem, az ilyen egyoldalúságot el kellene halasztaniuk legalábbis az ásókapa elhangzásáig, addig viszont a fiúk is szólaljanak meg vagy legalábbis énekeljenek. Szépek ezek az éneklő kislányok, ezt több évtizedes tapasztalataim alapján nem volt nehéz megállapíta 7i4 é s lelkesek is, holott nem könynyű a helyzetük. Állandó próbaterem hiányában ide-oda vándorolnak, s ha egyikük-másikuk kedve elmegy, Waldmann elvtárs szép szóval arról győzi meg őket: a bajok, nehézségek arra valók, hogy legyűrjük, így hát az elméletileg 42 tagból álló énekkarnak alig negyedrésze hiányzik a próbáról, s bizonyára még jobban állnak majd ezután, hogy a Dankó Pista ifjúsági zenekar is a KISZ együttesévé vált. Teste van, a Széchenyi téri felhajtható székeken alig találni üres helyet, itt sem kisebb az esti „honfoglalás", mint a tiszaparti padokon. A helyesfoglalók többsége férfi, általában 25 éven aluliak, s kiélvezik az év leghosszabb napjainak esti ajándékát: gyönyörködnek az előttük sétálgató lányokban. Ez alól kivételt képeznek a még szerencsésebbek, akik már csak egy leánykában gyönyörködnek, abban, aki mellettük ül és kegyeskedve figyeli a fiú széptevését. Ezek a fiatalok bizonyára nem tudják, hogy tőlük nem messze, a térnek a színház felőli sarkánál egy nagy épületben, a Hazafias Népfront székházában azok a szegedi írók és írójelöltek beszélik meg ügyes-bajos dolgaikat, akik arra hivatottak, hogy írásaikban kifejezzék azt is, ami a tiszaparton és a Széchenyi téren a szívekben végbemegy. Ma elég kevesen jöttek Szeged tollforgatói közül, mégis érdekes a beszélgetésük. Irodalmi folyóirat kiadását tervezik, már megvan a szerkesztő bizottság, s abban is megegyeztek, hogy az első számot augusztus 20-ra kellene megjelentetni. Arra büszkék a szegedi írók, hogy az országban náluk hatott legkevésbé az ellenforradalom szelleme az irodalmi életben. Egyúttal panaszkodnak is, hogy az írószövetség „nagyjai“ annak idején dogmatikusoknak, szektásoknak nevezték őket, mert mindvégig a párt és a szocializmus mellett állottak és állnak, addig a fővárosi hivatalok velük szemben is bizalmatlanok voltak, mert hisz ők is írók. Pedig a szegedi írók voltak azok, akik — talán az országban elsőkként — az ellenforradalomról írtak verseket, novellákat, s ezek egy része megjelent a Délmagyarország „Szegedi Szép Szó" című irodalmi mellékleteiben, a munkaközösség vezetője Déry Endre, akit „Az első próba” című regényéért József Attila-díjjal tüntettek ki. S egyúttal ő a legtermékenyebb is. Sűrűn jönnek elbeszélései, irodalmi riportjai a Délmagyarországban, s amellett az Egyetemi Könyvtár dolgozója, s esti egyetemre jár — éppen látogatásom idején készült a vizsgákra. Amikor terveiről beszélgettünk, csak ennyit mond: jót szeretnék írni. örül, hogy első regényét érdemesnek találták a József Attila-díjra. A folytatását is megírta „Ifjú szíveikben" címmel. A regény kéziratát felhozta Budapestre a Magvető Kiadóhoz. Itt azonban szőrén-szálán eltűnt. — Tudom, hogy még sokat kell fejlődnöm, s hogy regényeimnek akadnak hibái is — mondja —, de a Magvető felelőtlenségét mégsem érdemlem meg. Az év elején megvolt a kézirat, azóta vesztették el. Még szerencsém, hogy regényem másodpéldányaegyik barátomnál volt. Egy másik József Attila-díjasuk is van, Lódy Ferenc költő, aki a Délmagyarország munkatársa. És sok fiatal és idősebb író, költő, műfordító és kritikus tagja a munkaközösségnek. Többségükben kezdők, még nem lehet tudni róluk, mivé fejlődnek. Közülük Gurszky István neve nem ismeretlen, fővárosi lapokban is megjelentek versei és műfordításai. Andrássy Lajos érdekes verseket ír, nagyra tartják őt íróbarátai. Bárdos Pál és Fenekes Judit egyetemi hallgatók, s novellákat írnak — de nincs helyünk felsorolni mind a 25 nevet. Az a fontos, hogy írnak és terveznek, alig várják már, hogy megjelenhessen újságformájú irodalmi folyóiratuk; a szépirodalmi anyag már együtt is van. LUKÁCS IMRE