Magyarország és a Nagyvilág, 1865 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1865-12-03 / 10. szám
146 Politikai heti szemle. [Fk] Géza ősapánkról azt találjuk feljegyezve Ditmár merseburgi püspök chroniconjában, hogy amaz, midőn már a keresztény hitet felvette volt, azért minduntalan a pogány isteneknek is áldozott és e miatt udvari papja által megrovotván, azt felelte: „elég gazdag vagyok én arra, hogy ennek is adhassak, amannak is.“ E hagyomány önkénytelenül is eszünkbe jutott e napokban, midőn azt olvastuk, hogy Napóleon császár minden erejéből segítette az új osztrák kölcsön létrejöttét, egyszersmind pedig az olasz követnek is megígérte, hogmindjárt új év után Olaszországnak is fog 3—400 milió franknyi kölcsönt szerezni. — Francziaország is elég gazdag arra, hogy ennek is adjon, amannak is. Tudom, lesznek szenteskedők, akik ebben csak is az ilyen parvenu-től kitelő jellemtelenséget, kétszínűséget, és még nem tudom mit nem fognak látni, mert végre mégis csak egyik félnek lehet őszintén kedveznie, míg a másikat vagy elámítja vagy pedig haszonvágyból feláldozza a maga politikai elveit. Ezen parvenu falók megnyugtatására mindenekelőtt ide írok néhány sort nagy Fridrik „ouvres‘posthumes“-jeinek Ш. kötetéből. Ott a nagy Mária Terézia férjéről, lotharingiai Ferenczről van szó és a porosz király, miután Ő Felsége mindennemű kereskedelmi vállalatait elemezte, így folytatja : „Ő (Ferencz) Bolza gróffal és Schimmelmann kereskedővel együtt kibérelte a szászországi vámokat, sőt 1756. takarmányt és lisztet adott el a porosz hadseregnek, mely akkor neje a császárné ellen hadat viselt.“ Távol legyen tőlünk ez eljárásban valami bűnt látni, a császár mint jó családapa cselekedett és halála uttán gyermekeinek hatalmas lábát hagyott hátra, melyben egy millió készpénzben és 19000. frt papírban találtatott. Ha mármost szabad egy fejedelemnek eként és az említetthez hasonló módon a maga családjáról gondoskodni, miért ne volna szabad hasonló módon gondoskodnia egy parvenünek azon nagy családjáról, melyet népének hívnak ?! Azt hiszem, ilyesmi nem válik szégyenére, valamint a nemzet is szívesen látja a maga jóllétét növekedni, akár osztrák, akár olasz vagy török vállalat az, melyből nyereséget húz. Azonkívül, ami a szóban álló esetet illeti, elvtelenségről sem lehet vádolni a franczia császárt, sőt épen megfordítva, azon magatartásában, melyet ő mind az osztrák, mind az olasz financziák irányában mutat, híven tükrözik az ő mostani politikája, miként azt múlt heti szemlénkben jellemeztük róla. Napóleon távolról sem ejti el az olasz királyságot, melyet ő saját kezével alkotott. Bármik voltak azon okok, melyek Napóleont arra indíták, hogy Olaszország mellett kardot rántson hat évvel ezelőtt, nem ezen okok döntők azon viszonyra nézve, melyben a császár most ezen alkotásához áll. Sokszor történt, hogy egy férfi önző indokokból vett el egy nőt; de midőn a két házastárs együtt esett keresztül valami nagy veszélyen, midőn a nőt a hullámok elnyeléssel fenyegetik és a férj saját élete kockáztatásával menté meg hitvesét, nem lehet, hogy a hideg számításon alapult viszony a szívélyesség, sőt a benső szeretet jellemét ne öltse. Olvasták-e Önök Bazancours könyvét az olasz háborúról ? Magam beszéltem osztrák tisztekkel, kik távcsöveikkel Napóleont Magenta mellett a legsűrűbb golyózáporban látták állni, az osztrákok vitézül verekedtek, a francziák sorai ingadozni kezdtek; az általuk várt segély sehonnan nem akart megérkezni; az hogy minden perezben valamelyik golyó véget vethet III. Napóleon életének, az talán nem bántotta a hidegvérű férfit, de megveretni, fogságba kerülni, talán második Ilona szigetére küldetni, ez lehetett azon gondolat, mely akkor lelke előtt lebegett és nem hisszük, hogy rá nézve ennél gyötrőbb, kétségbeejtőbb gondolat képzelhető. Egy hosszú, végtelenül hosszú óra után feltűntek a láthatáron Mac Mahon dandárainak sasai; a császár meg volt mentve, de az ilyen óráról nem feledkezik meg az ember, még akkor sem, ha császár és ha Napóleonnak hívják és ami ily óra árán kivivatott, az soha el nem enyészhető érzelem szálaival elválaszthatlanul fűződik szívéhez. Akinek tetszik, az nevessen rajta, hogy mi ily érzelmet hatalmas tényezőnek tartunk a franczia császár politikájában, de ugyan ezen okos emberek nem ismételték-e untig, valahányszor Viktor Emanuel valamely új országot keblezett be a maga birodalmába, hogy ezt I. Napóleon nem fogja tűrni és vajon ma is ily véleményen vannak-e ? Az olasz királyságot tehát nézetünk szerint a mostani franczia császár nem fogja elejteni soha, és azért pénzbeli szükségein is segíteni törekszik, ámbár az olaszok nem követték a Páris felől érkezett tanácsot, mely szerint hadsergek leszállíttatása által kellett volna könnyíteniök a közterheken. Az az osztrák diplomata, aki — a lapok állítása szerint — e napokban azt mondta volna: bár csak tudna egyezkedni Ausztria Francziaországgal, akkor annak az olasz királyságnak életmécsét tüstént ki lehetne rrni — ez az osztrák diplomata, mondom, csak annak tanúbizonysága, miszerint korántsem csupán a Bourbonok azok, kik semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. Olaszország ellen Francziaország soha nem fog szövetkezni Ausztriával, hanem igenis szövetkezhetik vele, ha ezáltal Olaszországgali viszonyán csorba nem ejtetik, azaz ha Ausztria Olaszországgal is félig-meddig tűrhető viszonyra lépni kész. Ennek létrehozásában fáradozik most a franczia császár és e törekvésnek csak természetes következése az, hogy ő mind a két hatalmat maga irányában lekötelezni igyekszik. Földalatti munka ez, melyet egyes phasisaiban kisérni avatatlan szemünk nem képes és melynek csak egyes feltűnő mozzanatait, amilyen például az említett kölcsönügy, vesszük észre. Aztán pedig köröskörül ismét mély csend áll be és innen van az, hogy a külpolitika terén legalább látszólag régen nem volt oly nagy a meddőség, mint a jelen pillanatban. Az osztrák kormány ennek csak örülhet, mert a belkérdések annyira foglalkoztatják, hogy hálát kell adnia az égnek, ha e csend minél tovább tart. A magyart kivéve, a birodalom összes országgyűlései teljes tevékenységben vannak. A Lajthántúliak természetesen elsősorban a septemberi ténynyel foglalkoznak, mely által a birodalmi tanács tevékenysége felfüggesztetett. A centralisták úgy tesznek, mintha az alkotmányos elv ama tény által agyonveretett volna és mintha ők volnának hivatva, annak feltámadását lehetségessé tenni. Ha ez csakugyan így volna, akkor az alkotmányosság bízvást lesétálhatna a Kyffhauserbe és oda ülhetne Fridrik császár mellé, örök álmát aludva és a feltámadás soha el nem jövendő órájáról álmodozva. Szerencsére a jó urak — habár nem oly naivok, — de mégis úgy teszik, mint a gyermek, ki a Huguenotákból hazatérve még hosszasan sopánkodik a szerencsétlen Raoul fölött, akit halva látott ledőlni a vár faláról, nem lévén sejtelme arról, hogy báb volt az, amit onnan ledobtak és hogy a valóságos Raoul épen most készül egészséges étvágygyal a vacsorához ülni. Amit a septemberi pátens a magasságról lezuhantatott, az az alkotmányosság mezébe öltöztetett báb volt; az igazi alkotmányosság nem halt meg, hanem csak most készül igazán életre ébredni és Isten segélyével még tartós egészségnek fog örvendeni. Egyébiránt máris majdnem különbséget kell tennünk centralisták és centralisták közt és e név tulajdonképen már csak a bécsiekre illik, mert a prágaiak például csak azon átalános óhaj kifejezésére szorítkoznak, vajha minél előbb lépne életbe az előbb a birodalmi tanácsra bízott közös ügyek közös alkotmányos tárgyalása, — ez pedig oly kívánat, melyet minden alkotmányos érzületű ember aláírhat. A bécsiek persze nem érik be ilyesmivel: nekik a februári közös parlament kell, melyben Tinti báró közjogi felolvasásokat tarthatna Deák Ferencznek és Kuranda Ignácz úr a külpolitika titkaiba avathatná be Kemény Zsigmondot.Legkomikusabb a dologban az, hogy ezen urak, kik minden lehető és lehetetlen alkalommal nekirohantak a concordátumnak, mintha ez Ausztria összes bajainak egyetlen forrása volna, most nagy applombbal kiemelik, hogy az ő részükön áll, hogy velük egy szív egy lélek — ugyan kicsoda ? Senki más, mint Rauscher Othmár lovag, bécsi érsek és bibornok, a concordatum igazi alkotója. És ezen urak közlönyeinek egyike alig négy héttel ezelőtt, azt merte szemrehányásképen felhozni a Deák-párt ellen, hogy ez Magyarország főpapságával kezet fog, ha ez a párt nemzeties törekvéseit támogatni kész. Pedig őket a bécsi érsek-bíbornok nem is nemzeties politika követésében segíti, hanem a magyar egyház ősi önállóságát nem szívelhetvén és azt hívén, miszerint az ország önállóságával együtt a magyar egyházé is meg fog semmisittetni, pro hic et nunc a centralistáknak kezet nyújt, hogy ellenük forduljon, ha a centralismust győzelemre segítették, miként ellenök fordult ő eminentiája Schmerling korában is. A centralista urak azonban már most is és mielőtt a Tintiféle indítvány sorsa tudva volna, nagyszerű fiascót csináltak azon tervvel, mely szerint a bécsi községtanácsot az országgyűléshez intézett bizalmi felirat megszavazására akarták bírni. Ily szavazatnak magyar ország irányában annyiban lett volna némi falánkja, amennyiben körülbelül két év előtt ugyanezen községtanács keblében azon indítvány került szőnyegre, intéztessék folyamodvány a birodalmi tanácshoz, melyben ez felkéretik, hogy Magyarországon az alkotmányos állapotok visszaállítására sürgesse a kormányt. Ez indítvány elvettetett, mert — úgymondok — a községtanács nincs hivatva arra, hogy ilynemű politikai kérdésekbe avatkozzék. Ezen elről részrehajlás nélkül most sem távozhatott el a nevezett testület és a centralisták által megpendített eszme csakugyan oly csekély viszhangra talált, hogy a faiseur urak illető indítványukkal fel sem mertek lépni. Jól tették! Érjék be azon papirkoszorúkkal, miket a centralista lapok fűznek homlokuk köré. Az olvasó talán csodálkozni fog, hogy politikai szemlét lehet irni, Bismark gróf nevének megemlítése nélkül. Igaza van, ez idő szerint ilyesmi csakugyan lehetetlen ! A nevezett államférfi most kissé csendesebben viseli ugyan magát, de hogy végkép elnémuljon, eszeágában sincs. A közönség nagy része talán már el is felejtette, miszerint hetek előtt Ausztria és Poroszország együttesen felszólíta a frankfurti senatust, hogy a maga területén a Nationalverein, Abgeordnetentag és más efféle testületek gyűléseit ne tűrje, mellette pedig a sajtó működését is megszorítsa, amit a derék szenátus kereken megtagadott. Azt hittük a dolog el van temetve, pedig dehogy az Ausztria az igaz nagyon is szeretne megszabadulni ettől a kellemetlen históriától, mely még a Poroszország iránti határtalan engedékenység korából származik, de nem oda Buda, mondja Bismark úr és miután Ausztriát belerántotta e hínárba, nem egykönnyen fogja onnan kiereszteni. Ily körülmények közt a bécsi sajtóhivatal a félhivatalos lapokna úgy látszik azt a jelszót adta ki,hirdessék urbi et orbi,hogy Austria nem akar tudni további reactionárius rendszabályokról, csak Poroszország nem akar ilyenekről lemondani. Az osztrák kormány, mely a német szövetségnek első, úgynevezett praesidiális hatalmát képezi most körülbelül oly helyzetbe jutott, mint az a porosz dzsidás, ki csataközben elkiáltja magát: „kapitány uram huszárt fogtam!“ „Hát hozd ide fiam!“ mond a kapitány. „De mikor az a fene ember nem akar elereszteni,“ válaszolt a dzsidás. És bire nem ereszti el, csak hogy megfordítva ez esetben a porosz az, ki nem ereszti el a mátkát. Ugye úgy ? kérdik gúnyolódva Bismark úr lapjai, tehát te jó jámbor Austria igazán oly ártatlan, oly szabadelvű vagy, hogy annak a frankfurti lépésnek ódiuma egyedül csak én rám — Poroszországra — háromlanék ? no várj csak eddig kíméltelek, mert nem szokásom diplomátiai titkokat kifecsegni, de ha nem szűnsz meg engem provocálni, akkor a discrétiának vége, akkor majd közzé teszem a köztünk váltott sürgönyöket, hogy szemed közé nézhessen a világ ! Piquant kis mulatság lehet ebből, hanem Ausztriának azért mégsem kell félnie ama leleplezésektől, mert bármit akart ő valamikor, a fődolog az, hogy mit akar mostanában és ha most nem akarja azon reactionárius rendszabályokat, miket a porosz külügyér sürget, ezen jelenért majd megbocsátják neki a multat, ha még oly koromfekete volna is, a milyennek a porosz félhivatalosak gyanittatják! — MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. 10. sz. A mai budai királyi palota s a régi királyi paloták. Remellay Gusztávtól. (Képpel.) Mielőtt e jelen számunk első lapján levő kép által ábrázolt mai budai királyi palota építésére vonatkozó adatokat közölnénk, helyén látjuk előre bocsátani a régi budai királyi paloták történetét s amennyiben e lap szűk köre megengedi, leírásait is. Midőn a Sz.István koráról szóló történelemben Budát látjuk megemlítve Ó-Budát, s nem a mai Budát kell értenünk, mert habár később, ott hol a mai Ráczváros dunaparti része s a Halászváros terül, létezett is némi igénytelen telep, ez nem hivatott Budának, hanem mint a szemközt fekvő Pest *) kiegészítő része Új-Pestnek, (novum Pest) s a még az időben sőt mint azonnal látni fogjuk még sokkal később is egészen kopaszan emelkedő hegy, pesti hegynek (mons Pestiensis) neveztetett. Eszerint az Árpád házi királyok palotája a mai Ó-Budában volt s a Margit-szigeten is emelkedett királyi lak, melyben még IV. Béla udvart tartott, de egyszersmint ő volt az, ki a mai budai vár s illetőleg királyi palota alapját megvetette. Ugyanis, a sajói vérnap után a tatárok Pest alá nyomulván, s eredményét is bevévén, kegyetlenül lemészárolták a falak közt volt pestieket s nagyszámú menekülteket, s mivel eként a sík helyen levő pesti eredmény nem szolgálhatott biztos menhelyül Batu-Kán vad csordája ellen, amint Béla visszatért Dalmátiából s országunk újra teremtéséhez látott, azon tapasztalás után, hogy a hegyen fekvő eredmények daczoltak a tatárokkal, elhatározta, hogy a pesti hegyen eredményt építtet, mely ha netalán, mint akkor még félhető volt, újra becsapnak a tatárok, ellenük a pestieknek, s a vidékieknek biztos menhelyet nyújtson. Az eredményben királyi lakot is építtetett, mely szerény, de az akkori időket tekintve, mégis szép *) Pest bolgár telep volt, már Árpád győztes bevonulása előtt Taksony Bila s Bokcsit bevándorolt ismaelitáknak ajándékozta.