Magyarország és a Nagyvilág, 1865 (1. évfolyam, 1-14. szám)

1865-12-03 / 10. szám

146 Politikai heti szemle. [Fk] Géza ősapánkról azt találjuk feljegyezve Dit­­már merseburgi püspök chronicon­jában, hogy amaz, mi­dőn már a keresztény hitet felvette volt, azért mindunta­lan a pogány isteneknek is áldozott és e miatt udvari papja által megrovotván, azt felelte: „elég gazdag vagyok én arra, hogy ennek is adhassak, amannak is.“ E hagyo­mány önkénytelenül is eszünkbe jutott e napokban, midőn azt olvastuk, hogy Napóleon császár minden erejéből segítette az új osztrák kölcsön létrejöttét, egy­szersmind pedig az olasz követnek is megígérte, hog­­mindjárt új év után Olaszországnak is fog 3—400 mil­­­ió franknyi kölcsönt szerezni. — Francziaország is elég gazdag arra, hogy ennek is adjon, amannak is. Tudom, lesznek szenteskedők, akik ebben csak is az ilyen parvenu-től kitelő jellemtelenséget, kétszínűsé­­get, és még nem tudom mit nem fognak látni, mert végre mégis csak egyik félnek lehet őszintén kedvez­nie, míg a másikat vagy elámítja vagy pedig haszon­vágyból feláldozza a maga politikai elveit. Ezen par­­venu­ falók megnyugtatására mindenekelőtt ide írok néhány sort nagy Fridrik „ouvres‘posthumes“-jeinek Ш. kötetéből. Ott a nagy Mária Terézia férjéről, lotha­­ringiai Ferenczről van szó és a porosz király, miután Ő Felsége mindennemű kereskedelmi vállalatait elemezte, így folytatja : „Ő (Ferencz) Bolza gróffal és Schimmel­mann kereskedővel együtt kibérelte a szászországi vá­mokat, sőt 1756. takarmányt és lisztet adott el a porosz hadseregnek, mely akkor neje a császárné ellen hadat viselt.“ Távol legyen tőlünk ez eljárásban valami bűnt látni, a császár mint jó családapa cselekedett és halála uttán gyermekeinek hatalmas lábát hagyott hátra, mely­ben egy millió készpénzben és 19000. frt papírban ta­láltatott. Ha mármost szabad egy fejedelemnek eként és az említetthez hasonló módon a maga családjáról gondoskodni, miért ne volna szabad hasonló módon gondoskodnia egy parvenünek azon nagy családjáról, melyet népének hívnak ?! Azt hiszem, ilyesmi nem vá­lik szégyenére, valamint a nemzet is szívesen látja a maga jóllétét növekedni, akár osztrák, akár olasz vagy török vállalat az, melyből nyereséget húz. Azonkívül, ami a szóban álló esetet illeti, elvtelenségről sem lehet vádolni a franczia császárt, sőt épen megfordítva, azon magatartásában, melyet ő mind az osztrák, mind az olasz financziák irányában mutat, híven tükrözik az ő mostani politikája, miként azt múlt heti szemlénkben jellemeztük róla. Napóleon távolról sem ejti el az olasz királyságot, melyet ő saját kezével alkotott. Bármik voltak azon okok, melyek Napóleont arra indíták, hogy Olaszország mellett kardot rántson hat évvel ezelőtt, nem ezen okok döntők azon viszonyra nézve, melyben a császár most ezen alkotásához áll. Sokszor történt, hogy egy férfi önző indokokból vett el egy nőt; de mi­dőn a két házastárs együtt esett keresztül valami nagy veszélyen, midőn a nőt a hullámok elnyeléssel fenye­getik és a férj saját élete koc­káztatásával menté meg hitvesét, nem lehet, hogy a hideg számításon alapult viszony a szívélyesség, sőt a benső szeretet jellemét ne öltse. Olvasták-e Önök Bazancours könyvét az olasz há­borúról ? Magam beszéltem osztrák tisztekkel, kik táv­csöveikkel Napóleont Magenta mellett a legsűrűbb golyózáporban látták állni, az osztrákok vitézül vere­kedtek, a francziák sorai ingadozni kezdtek; az általuk várt segély sehonnan nem akart megérkezni; az hogy minden perezben valamelyik golyó véget vethet III. Napóleon életének, az talán nem bántotta a hidegvérű férfit, de megveretni, fogságba kerülni, talán második Ilona szigetére küldetni, ez lehetett azon gondolat, mely akkor lelke előtt lebegett és nem hisszük, hogy rá nézve ennél gyötrőbb, kétségbeejtőbb gondolat kép­zelhető. Egy hosszú, végtelenül hosszú óra után feltűn­tek a láthatáron Mac Mahon dandárainak sasai; a csá­szár meg volt mentve, de az ilyen óráról nem feledke­zik meg az ember, még akkor sem, ha császár és ha Napóleonnak hívják és ami ily óra árán kivivatott, az soha el nem enyészhető érzelem szálaival elválaszthat­­lanul fűződik szívéhez. Akinek tetszik, az nevessen rajta, hogy mi ily érzelmet hatalmas tényezőnek tar­tunk a franczia császár politikájában, de ugyan ezen okos emberek nem ismételték-e untig, valahányszor Viktor Emanuel valamely új országot keblezett be a maga birodalmába, hogy ezt I. Napóleon nem fogja tűrni és vajon ma is ily véleményen vannak-e ? Az olasz királyságot tehát nézetünk szerint a mostani franczia császár nem fogja elejteni soha, és azért pénzbeli szükségein is segíteni törekszik, ámbár az olaszok nem követték a Páris felől érkezett tanácsot, mely szerint hadsergek leszállíttatása által kellett volna könnyíteniök a közterheken. Az az osztrák diplomata, aki — a lapok állítása szerint — e napokban azt mondta volna: bár csak tudna egyezkedni Ausztria Francziaországgal, akkor annak az olasz királyságnak életmécsét tüstént ki lehetne rrni — ez az osztrák diplomata, mondom, csak annak tanúbizonysága, mi­szerint korántsem csupán a Bourbonok azok, kik sem­mit sem tanultak és semmit sem felejtettek. Olaszor­szág ellen Francziaország soha nem fog szövetkezni Ausztriával, hanem igenis szövetkezhetik vele, ha ez­által Olaszországgali viszonyán csorba nem ejtetik, azaz ha Ausztria Olaszországgal is félig-meddig tűrhető vi­szonyra lépni kész. Ennek létrehozásában fáradozik most a franczia császár és e törekvésnek csak természe­tes következése az, hogy ő mind a két hatalmat maga irányában lekötelezni igyekszik. Földalatti munka ez, melyet egyes phasisaiban kisérni avatatlan szemünk nem képes és melynek csak egyes feltűnő mozzanatait, amilyen például az említett kölcsönügy, vesszük észre. Aztán pedig köröskörül ismét mély csend áll be és innen van az, hogy a külpolitika terén legalább látszó­lag régen nem volt oly nagy a meddőség, mint a jelen pillanatban. Az osztrák kormány ennek csak örülhet, mert a belkérdések annyira foglalkoztatják, hogy hálát kell adnia az égnek, ha e csend minél tovább tart. A magyart kivéve, a birodalom összes országgyűlései teljes tevé­kenységben vannak. A Lajthántúliak természetesen első­sorban a septemberi ténynyel foglalkoznak, mely által a birodalmi tanács tevékenysége felfüggesztetett. A cen­tralisták úgy tesznek, mintha az alkotmányos elv ama tény által agyonveretett volna és mintha ők volnának hivatva, annak feltámadását lehetségessé tenni. Ha ez csakugyan így volna, akkor az alkotmányosság bízvást lesétálhatna a Kyffhauserbe és oda ülhetne Fridrik császár mellé, örök álmát aludva és a feltámadás soha el nem jövendő órájáról álmodozva. Szerencsére a jó urak — habár nem oly naivok, — de még­is úgy te­szik, mint a gyermek, ki a Huguenotákból hazatérve még hosszasan sopánkodik a szerencsétlen Raoul fölött, akit halva látott ledőlni a vár faláról, nem lévén sej­telme arról, hogy báb volt az, amit onnan ledobtak és hogy a valóságos Raoul épen most készül egészséges ét­­vágygyal a vacsorához ülni. A­mit a septemberi pátens a magasságról lezuhantatott, az az alkotmányosság me­zébe öltöztetett báb volt; az igazi alkotmányosság nem halt meg, hanem csak most készül igazán életre ébredni és Isten segélyével még tartós egészségnek fog örven­deni. Egyébiránt máris majdnem különbséget kell ten­nünk centralisták és centralisták közt és e név tulajdon­képen már csak a bécsiekre illik, mert a prágaiak például csak azon átalános óhaj kifejezésére szorítkoznak, vajha mi­nél előbb lépne életbe az előbb a birodalmi tanácsra bízott közös ügyek közös alkotmányos tárgyalása, — ez pedig oly kívánat, melyet minden alkotmányos érzü­letű ember aláírhat. A bécsiek persze nem érik be ilyesmivel: ne­kik a februári közös parlament kell, melyben Tinti báró közjogi felolvasásokat tarthatna Deák Ferencznek és Kuranda Ignácz úr a külpolitika titkaiba avathatná be Kemény Zsigmondot.Legkomikusabb a dologban az, hogy ezen urak, kik minden lehető és lehetetlen alkalommal neki­rohantak a concordátumnak, mintha ez Ausztria összes bajainak egyetlen forrása volna, most nagy applombbal kiemelik, hogy az ő részükön áll, hogy velük egy szív egy lélek — ugyan kicsoda ? Senki más, mint Rauscher Othmár lovag, bécsi érsek és bibornok, a concordatum igazi alkotója. És ezen urak közlönyei­nek egyike alig négy héttel ezelőtt, azt merte szemre­hányásképen felhozni a Deák-párt ellen, hogy ez Ma­gyarország főpapságával kezet fog, ha ez a párt nemze­­ties törekvéseit támogatni kész. Pedig őket a bécsi érsek-bíbornok nem is nemzeties politika követésében segíti, hanem a magyar egyház ősi önállóságát nem szívelhetvén és azt hívén, miszerint az ország önállósá­gával együtt a magyar egyházé is meg fog semmisittetni, pro hic et nunc a centralistáknak kezet nyújt, hogy ellenük forduljon, ha a centralismust győzelemre segí­tették, miként ellenök fordult ő eminentiája Schmerling korában is. A centralista urak azonban már most is és mielőtt a Tintiféle indítvány sorsa tudva volna, nagyszerű fiascót csi­­náltak azon tervvel, mely szerint a bécsi községtanácsot az országgyűléshez intézett bizalmi felirat megszavazá­sára akarták bírni. Ily szavazatnak magyar ország irá­nyában annyiban lett volna némi falánkja, a­mennyi­ben körülbelül két év előtt ugyanezen községtanács keb­lében azon indítvány került szőnyegre, intéztessék fo­lyamodvány a birodalmi tanácshoz, melyben ez felké­retik, hogy Magyarországon az alkotmányos állapotok visszaállítására sürgesse a kormányt. Ez indítvány el­vettetett, mert — úgymondok — a községtanács nincs hivatva arra, hogy ilynemű politikai kérdésekbe avat­kozzék. Ezen el­ről részrehajlás nélkül most sem tá­vozhatott el a nevezett testület és a centralisták által megpendített eszme csakugyan oly csekély viszhangra talált, hogy a faiseur urak illető indítványukkal fel sem mertek lépni. Jól tették! Érjék be azon papirkoszorúk­­kal, miket a centralista lapok fűznek homlokuk köré. Az olvasó talán csodálkozni fog, hogy politikai szemlét lehet irni, Bismark gróf nevének megemlítése nélkül. Igaza van, ez idő szerint ilyesmi csakugyan le­hetetlen ! A nevezett államférfi most kissé csendesebben viseli ugyan magát, de hogy végkép elnémuljon, esze­­ágában sincs. A közönség nagy része talán már el is fe­lejtette, miszerint hetek előtt Ausztria és Poroszország együttesen felszólíta a frankfurti senatust, hogy a maga területén a Nationalverein, Abgeordnetentag és más efféle testületek gyűléseit ne tűrje, mellette pedig a sajtó működését is megszorítsa, a­mit a derék szená­tus kereken megtagadott. Azt hittük a dolog el van te­metve, pedig dehogy az­ Ausztria az igaz nagyon is szeretne megszabadulni ettől a kellemetlen históriától, mely még a Poroszország iránti határtalan engedékeny­ség korából származik, de nem oda Buda, mondja Bis­­mark úr és miután Ausztriát belerántotta e hínárba, nem egy­könnyen fogja onnan kiereszteni. Ily körülmé­nyek közt a bécsi sajtóhivatal a félhivatalos lapokna úgy látszik azt a jelszót adta ki,hirdessék urbi et orbi,hogy Austria nem akar tudni további reactionárius rendszabá­lyokról, csak Poroszország nem akar ilyenekről lemon­dani. Az osztrák kormány, mely a német szövetségnek első, úgynevezett praesidiális hatalmát képezi most kö­rülbelül oly helyzetbe jutott, mint az a porosz dzsidás, ki csataközben elkiáltja magát: „kapitány uram huszárt fogtam!“ „Hát hozd ide fiam!“ mond a kapitány. „De mikor az a fene ember nem akar elereszteni,“ válaszolt a dzsidás. És bire nem ereszti el, csak hogy megfor­dítva ez esetben a porosz az, ki nem ereszti el a mátkát. Ugy­e úgy ? kérdik gúnyolódva Bismark úr lapjai, te­hát te jó jámbor Austria igazán oly ártatlan, oly sza­badelvű vagy, hogy annak a frankfurti lépésnek ódiuma egyedül csak én rám — Poroszországra — háromlanék ? no várj csak eddig kíméltelek, mert nem szokásom dip­­lomátiai titkokat kifecsegni, de ha nem szűnsz meg en­gem provocálni, akkor a discrétiának vége, akkor majd közzé teszem a köztünk váltott sürgönyöket, hogy sze­med közé nézhessen a világ ! Piquant kis mulatság le­het ebből, hanem Ausztriának azért még­sem kell fél­nie ama leleplezésektől, mert bár­mit akart ő vala­mikor, a fődolog az, hogy mit akar mostanában és ha most nem akarja azon reactionárius rendszabá­lyokat, miket a porosz külügyér sürget, ezen jelenért majd megbocsátják neki a multat, ha még oly korom­fekete volna is, a milyennek a porosz félhivatalosak gyanittatják! — MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. 10. sz. A mai budai királyi palota s a régi királyi paloták. Remellay Gusztávtól. (Képpel.) Mielőtt e jelen számunk első lapján levő kép ál­tal ábrázolt mai budai királyi palota építésére vonat­kozó adatokat közölnénk, helyén látjuk előre bocsátani a­ régi budai királyi paloták történetét s amennyiben e lap szűk köre megengedi, leírásait is. Midőn a Sz.­István koráról szóló történelemben Budát látjuk megemlítve Ó-Budát, s nem a mai Budát kell értenünk, mert habár később, ott hol a mai Rácz­­város dunaparti része s a Halász­város terül, létezett is némi igénytelen telep, ez nem hivatott Budának, hanem mint a szemközt fekvő Pest *) kiegészítő része Új-Pestnek, (novum Pest) s a még az időben sőt mint azonnal látni fogjuk még sokkal később is egészen ko­paszan emelkedő hegy, pesti hegynek (mons Pestiensis) neveztetett. Eszerint az Árpád házi királyok palotája a mai Ó-Budában volt s a Margit-szigeten is emelkedett ki­rályi lak, melyben még IV. Béla udvart tartott, de egyszersmint ő volt az, ki a mai budai vár s illetőleg királyi palota alapját megvetette. Ugyanis, a sajói vérnap után a tatárok Pest alá nyomulván, s eredményét is bevévén, kegyetlenül lemé­szárolták a falak közt volt pestieket s nagyszámú me­nekülteket, s mivel eként a sík helyen levő pesti ered­­mény nem szolgálhatott biztos menhelyül Batu-Kán vad csordája ellen, amint Béla visszatért Dalmátiából s országunk újra teremtéséhez látott, azon tapasztalás után, hogy a hegyen fekvő eredmények daczoltak a tatárokkal, elhatározta, hogy a pesti hegyen eredményt építtet, mely ha netalán, mint akkor még félhető volt, újra becsapnak a tatárok, ellenük a pestieknek, s a vi­dékieknek biztos menhelyet nyújtson. Az eredményben királyi lakot is építtetett, mely szerény, de az akkori időket tekintve, mégis szép *) Pest bolgár telep volt, már Árpád győztes bevonulása előtt Taksony Bila s Bokcsit bevándorolt ismaelitáknak aján­dékozta.

Next