Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1866-01-07 / 1. szám

1. sz. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. 3 had, — Angioletti tengerészet, — és Berti oktatás­ügyi tárczát veszi át. R­óm­a, január 1. A pápa, midőn a franczia tisz­tikar újévi üdvözletét elfogadd, a franczia hadseregnek köszönetet nyilvánító, s mondá, hogy köszöni különö­sen ez évben, mely hihető az utolsó, melyben ily fényben áldhatja, mivel a hadsereg kivonulása után az egyház s a sz.­szék ellenei fogják talán elfoglalni Rómát. — Imádkozni fog a Császári családért, egész Francziaor­­szágért, sőt magáért, az annyi kísértetekkel halmozott szegény Olaszországért. (A pápai hadsereg.) A „Prager Zeitung“-nak fél­hivatalosan jelentik Bécsből: Azon hír, hogy Napóleon császár tiz­ezer embert szándékozik hagyni Rómában, mi a szeptemberi egyezmény megsértése volna, alap­talan, ő Szentségének csupán az engedtetett meg, hogy Francziaországban tíz­ezer embert toboroztathasson, a tisztek számára a franczia hadseregbe való visszalépés tontartatott. Francziaország: IIl. Napóleon trónbeszéde, amely­­lyet megszokott a világ bizonyos kíváncsisággal várni, ez évben igen békés szellemű volt. A császár hosszasan magánál tartotta a diplomatiai kört s mindenikhez né­­hány barátságos szót intézett. Az orosz követhez igy szó­lott : Remélem, hogy ez az év szerencsésebb lesz az önök kormányára nézve, mint a múlt év. Budberg orosz követ így felelt: Valóban, felség, még nagyon sok tenni­való van. A nuntius szerencse kivonatára így felelt a csá­szár: „Ha a multtat tekintjük, nagy örömmel látjuk, mint közelednek egymáshoz a népek és uralkodók a pol­­gárosult haladás közös czéljában.“ — Metternich herczeg átnyújta a cs. herczeg számára a sz. István rend nagy keresztjét, kijelentvén, hogy Ausztria császára igen óhajtja, miszerint a franczia trónörökös már korán is­merni tanulja azon őszinte érdeket, mellyel a császár iránta viseltetik és mellyel soha nem szűnik meg iránta viseltetni. Napóleon császár erre meghatottan viszonza: a császári herczeg mindenkor meg fog emlékezni azon fejedelem jó hajlamának e kitűnő bizonyítékáról, ki iránt atyja őszinte bátorságot táplál. Párisból írják, hogy miután Drouyn de Lhuys majd­nem két óráig értekezett Metternich h­erczeggel, Nigra olasz követet a külügyminiszter magához hivatá, s előtte kijelenté, hogy „Olaszországnak 100,000 embert el kell bocsátani, miután másként nem lehet belátni, hogyan fogja lefizetni adóságait.“ Nigra azonnal átlátta, honnan származik ezen felhívás, s meglehetősen meghökkent, mivel azonban már korábban is volt szó e tárgyról, La­­marmora azon utasítást adta a párizsi követnek, hogy egy emlékiratban fejtse ki azon okokat, melyek folytán Olaszország ép e pillanatban nem tartja tanácsosnak nagy seregleszállításba fogni. Nigra tehát most ez em­lékirattal fegyverzé fel magát Drouyn de Lhuys ajánlata ellen.­­ Más­felől következőleg írnak e tárgyban: Nigra lovag meglehetős viharos jelenetben vett részt a kül­ügyminiszteri hivatalban. Tény, hogy előterjesztése fél­­beszakíttatott. Az itteni olasz követek állása már régóta nem a legkellemesebb, e jelenet folytán pedig meglehe­tősen meg van ingatva. Beszélik, hogy ő mnaga indítvá­nyozta Londonba áthelyeztetését s személyesen Pepoli marquist ajánld a maga helyére, mint oly férfiút, ki leginkább lenne képes Párisban az Olaszország irányá­ban ellenséges törekvéseknek útját állani. Francziaország és Éjszakamerika közt a viszo­nyokat már annyira feszülteknek tartották, hogy azok­nak megszakításától féltek. E tárgyban most a „France“ így nylatkozik: Johnson elnök s az északamerikai állam­férfiak jobban fölfogják a helyzetet, mint némely exal­­tált fők, kik a kongressusban harczias indítványokat tesznek. Mi legkevésbbé sem félünk, hogy ezen kihívá­sok tettlegességbe menjenek át! “ Ez azonban, úgy lát­szik, csak hivatalos hangulat Párisban, mert a franczia közönség nyugtalan, s folyvást sarkalja a kormányt, hogy végre szabadítsa ki magát a mexikói bonyodalomból. A „La Presse“ ezen nyugtalanságot visszhangoztatja, midőn így ír: „Ha azon roppant segédeszközökre tekin­tünk, melyek az utóbbi háborúban Amerikának rendel­kezésére állottak, és azon szerencsétlenségekre gondo­lunk, melyek a háborúból támadhatnának, óhajtanunk kell a legforróbban, hogy a bölcseség lelkesítse és ve­zesse Francziaország és Amerika kormányait. Oroszország, Moskva, decz. 23. (A „Moskauer Zeitung“ A­usztriának Magyarországgali kiegyezkedése felől.) Hogy a „Moskauer Zeitung“ a budai trónbeszéd alkalmából azon aggodalmát nyilvánítja, miszerint Aus­tria szlávjai a kiegyezkedésnek áldozataiul eshetnek s csupán eszközöküt használtatnak, e lap bevallott pans­­lavistikus irányánál fogva legkevésbbé sem lephet meg bennünket. A „ Moskauer Zeitung “ aggodalmai mindazon­által még tovább is mennek, a magyarországgali ki­egyezkedés valószínűsége magára Oroszországra nézve is veszélyesnek tűnik fel előtte. Ez már azután figye­lemre méltó! „Mi Oroszországot illeti, írja a muszka lap, szükséges, hogy ez Ausztria dél-keleti Európa irányábani politikájának kétségkívül bekövetkezendő fordulatát tu­domásul vegye, s minden törekvését odairányozza, m­i­­szerint Ausztria által a belkérdések megoldásában meg ne előztessék. Bármily nehezek és bonyolódottak is az ausztriai kérdések, mégsem lehet felednünk, hogy azok valamenyien politikai természetűek, s gyorsan mű­ködő, általános rendszabályok által oldhatók meg, míg ellenkezőleg Oroszországra nézve a lengyel kérdés elin­tézése czéljából szükségesnek látszik, hogy a magasabb társadalmi körök beosztását nyugati Oroszországban egyik vagy másik módon megváltoztassa. Ezenkívül Ausztriának a dynastia iránt kétségkívül hű magyarok­kal és németekkel van dolga, emellett kevésbbé kell figyelembe venni a mindenfelé szétszórt gyönge szlávo­­kat. Oroszország alatvalói között ellenben egész társa­dalmi körök léteznek, melyek iránta határozottan ellen­séges érzülettel viseltetnek. Ha Oroszország nem fe­szíti meg minden erejét könnyen megérheti, hogy mi­előtt a bennünket összehurkoló félreértések szövedéké­ből kibontakozhatnánk, Ausztria fogja belügyeinket in­tézni. “ Amerika, New­ York, dec. 23. A congressus jan. 5-ig elnapoltatott. Johnson tudtára adta a senátus­­nak, miszerint m­exicói követte Campbell neveztetet ki,­ mely állomást Logan visszautasított. Mint Limából nov. 20-ról írják, Canseco tábor­nok a kormány élére állott, a perui köztársaság második alelnöke czímével, mely czímmel már a legutóbbi ese­mények előtt is bírt. Gallaóban s a fővárosban a nyuga­­­­lom helyreállott. New-Yorkból decz. 16-ról kelt tudósítások szerint,­­ a georgiai törvényhozó­ testület megnyitásakor ezen hs­­­­lám kormányzója kijelente, hogy semmiféle összeütkö­zés sem létezik a szövetségi s a georgi alkotmányok közt. Ugyanő a négerek oltalmazását ajánló, Rio­ Janeiróból dec. 9-től kelt tudósítások szerint,­­ a szövetséges sereg folytató útját, a­nélkül, hogy aka­dályra talált volna. Buenos­ Ayresben békéről s európai közbejárásróli hírek voltak elterjedve. Az országban némi politikai izgatottság uralkodott a confederate fő­városának kérdése iránt. Lopeznek egy parliamentairje sürgönyöket vitt Mitréhez , azonban azok tartalma nem volt tudva. A „Patrie“-nak egy La Platából nov. 16-tól kelt sürgönye szerint, Lopez tábornagy, Paraguay elnöke, kedvezőleg fogadá azon első békeajánlatokat, melyek a buenos-ayresi diplomatiai testületnek két tagja által vittettek hozzá. A paraguayiak igen vitéz harczolás után győzöttek le, s a szövetséges csapatok a győzelem után nagy mérsékletetséget tanúsítottak, s e szerint a békét mindkét félre nézve becsülettel meg lehet kötni. Azt hitték, hogy rövid időn fegyverszünet fog köttetni. „Gróf Széchenyi utolsó évei és halála. (Irta: Kecskeméthy Aurél. 192 lap, Einich Gusztáv sajátja. Ára 1 ft. 20 kr.) Néhány nap előtt e czímmel egy könyv jelent meg, mely a mai napok politikai árjában is­­ „ eseményt “ képez. Eseményt már csak azért is, mert míg egy idő óta nálunk a könyvek szomorú sorsa az, hogy jőnek és eltűnnek egymás után, mint a habok, melyekkel nem törődik senki, akár szemetet, akár aranyport hoztak magukkal, ez kivétel gyanánt mutatható föl. Lapjai még nedvesek a sajtótól, s már is közbeszéd tárgyai. Egyik gáncsolja, másik dicséri, de senki sem marad iránta közönyös. Nem lehet tagadnunk, hogy ez érdekeltséget nem csupán a könyv nagy és szerencsétlen hőse ébresztő föl, hanem annak szerzője is, ki sajátszerű állást foglal el irodalmunkban, s kit az emberek véleménye sokszor fölvitt már a tarpeji szirtre, a nélkül hogy onnan való­sággal aládobta volna. Még akkor is, midőn e gúnyoros iró — a szenvedések éveiben — egész kimélytelenül csapkodá a közszellem természetes túlságait, s bántó életeket szórt népszerű eszmék és emberek ellen, sőt midőn elmés tollát gyanús zászlók alatt csillogtató is —­ inkább csak kárhoztaták, mint elitélték. A szigor e tartózkodása oly sajátszerű, hogy okait inkább csak tapogatni lehet, mint kimutatni. Meglehet, kivették benne a pessimista ama szerencsétlenségét, mely a magasztos!) eszmék diadalában nem tud, nem mer hinni; vagy az eszesség ama különörködését, mely nem szeret a tömeggel ujongani, sőt néha cinikus­­ mosoly­lyal áll szemközt a rózsaszín remények és a jö­­­­vőbe vetett hit „édes álmaival“; meglehet, hogy elvi­­stázhatlan t­ehetsége, élénk tolla és sokszor bátor kzino­­dorában „salvus conductust“ birt, melylyel egész bizton pályázhatott még elleneinek zajlása közt is; meglehet, hogy az idő szálai annyira össze voltak kuszálódva, s annyi nemes akarat szült károkat, hogy végre elvesz­tettük az egy­ igaz mértéket az emberek szándékai és viselete megítélésében; s végre meglehet az is, hogy Il­­dik Napoleon Párisából a divat pipere-czikkei mellett azt az új felfogást is megkaptuk, mely eszmék, elvek, meggyőződés és irodalmi jellem felől másként gondol­kozik elköltöző apáinknál — elég az hozzá, hogy a könyv írója sok sikamlós utat járt meg anélkül, hogy magát egészen összetörte volna. Azon úgynevezett „ildomos“ egyének egyike ő, ki kanyargó útjait mindig ellátta oly röpülő hidakkal, melyeken egy-egy szilárdabb szigetre menekülhetett. Testtel-lésekkel sohsem engede át tollát egészen valamely ügynek, mely ki volt téve nemcsak a népszerűtlenségnek, hanem a változás esélyeinek is. Még a „Bécsi Híradó “-ban is, (melynek szerkesztése mondjuk ki nyíltan — „mauvais pás" volt), közölt néhány czikket, melyre az emberek fejcsóválva jegyzék meg: Schmerling lovag mégis csak jámbor (értsd : bár­gyú) államférfi lehet, hogy maga ellen ily lapot istápol!“­­ Átalában Kecskeméty többször, midőn „szolgának“ hitték, oly bátran kezdett egyről másról beszélni, mint egy „úr,­ ki nem tartozik számadással senkinek: sállá­sát, melyet roszul tette, hogy keresett, koczkáztatni is nem egyszer meré. Így veszté el hivatalát, s egy időben a hivatalos lap szerkesztését; azt, mert Széchenyivel viszonyban állt, ezt, mert az akkor uralmon levő 47-es nagyurakat életlapjában kikarikírozni bátorkodott. Ekkér gyak­ran ép akkor, midőn már elitélni készült a világ, azon vettük észre magunkat, hogy többé nem rabja, ha­nem áldozata lett állásának. E ruganyosság, ez ildom nem kelthet nagy tiszte­letet senkiben, de annyi bizonyos, hogy alkalmas villám­hárítók. Kecskeméthynek—mint a könyve elején piperetlen őszinteséggel elmondja — „szegény legény létére“ egy bécsi hivatal rejtekébe „kellett“ menekülnie, ha csalni, vagy élősködni nem akart, midőn azt h­i­v­é, el van veszve a haza! Valószínűleg így „kellett“ menekülnie bécsi lapja szárnyai alá is. A menekülést az akkori idők hitrontó szelleme eléggé megmagyarázhatja, de e szó ellen: „kellett“ még­is kifogást kell tennünk. Mi azonban ezúttal nem akarjunk a szigorúság,, erkölcs bírói “ — s a jobbra fordult idő által jól kipárnázott — karszé­­kébenitéletet tartani; sokkal inkább örvendünk annak, hogy Kecskeméthy csalódott bal hitében. A haza — hála magas jellemű fiainak! — nem veszett el, s érdekeinek sokkal mélyebb alapja és kecsegtetőbb jövője van, semmint azt Kecskeméthy — a pessimismus sötét és sokat hányatott hajóján — gondoló. (Föl kell tennünk, hogy e részben ő maga is együtt örvend velünk.) Igazolnunk kell, hogy miért volt szükséges elmon­dani ezeket. Először, mert oly könyv áll előttünk, melyben Kecskeméthy Aurél maga is megszellőzteti múltjának kárpitjait, ennélfogva itt az írót bajos elválasztani a magánegyéntől. Ő emlékiratokat ir, s ez egy neme a lyrának a prózában, hol minden lépten nyomon a szerző „én“-jére akadunk. Másodszor meg, mert némileg segítni kell itt a helyes szempont föltalálásában, nehogy egy név miatt igazságtalanok legyenek egy érdekes könyv iránt. Alkalmunk van oly körökben fordulni meg, me­lyeknek ítéletét nem lehet kicsinyelni még abban az esetben sem, ha az ítélet igazságtalan, így hallottuk e könyvet, mielőtt megjelent volna, elitélni — szerzője miatt. Ily esetben a sajtónak arra kell hatni, hogy a közönség a könyvekben ne csupán a „ki“-vel, hanem főleg a „mi“-vel foglalkozzék. Egy „kedves inunk bátyánk,“ ki tán­c Török János módjára kiváltságot adott magának arra, hogy Széchenyit egyedül bámulhassa isten-igazában, mind­járt a czímlapon megbotránkozott. Hogy fér e két név egy lapra! Olybá tetszik neki, mint midőn egy csinta­lan diák valamely magas obelisk márvány lapjára fir­kálja nevét és gondolatait. De persze, mint minden ha­sonlat, ez is sántít. Ha XIV-dik Lajos, a kikiáltott „nagy“ király, rejtett szobái történetét meg akarom tudni, végre is nem hajhászhatom a tőle távol vagy más időben élt „nagy" történetírókat, hanem Mr. Fa­­gonhoz kell fordulnom, aki egyszerű seborvos volt ugyan, de legalább közelében élt, s tapaszokat rakgatott a „ Dieu donné “ sérthetlen tagjaira. — Részünkről örven­dünk, hogy a döblingi nagy élő­halott számos látogatói közt akadt egy, (habár az „Bücher-revisor “ volt is,) ki e szent és rejtelmes magány apró történetként, melyek annyira érdekesek, tudta és szerette leírni a nagy kö­zönség számára. Átalában e könyv nem történelmi munka, se nem élet- és jellemrajz, hogy magas igényekkel lás­sunk hozzá, s azt kelljen kívánnunk, hogy Traján his­­toricusa Tacitus legyen; ez egy könnyűd tollal irt váz­lat füzér a döblingi nagy emberről, kinek emlékezete minden magyar ember előtt — szent, s kinek világtól elrejtett éveiből minden kis körülmény nagyon ér­dekes.

Next