Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1866-01-07 / 1. szám
1. sz. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. 3 had, — Angioletti tengerészet, — és Berti oktatásügyi tárczát veszi át. Róma, január 1. A pápa, midőn a franczia tisztikar újévi üdvözletét elfogadd, a franczia hadseregnek köszönetet nyilvánító, s mondá, hogy köszöni különösen ez évben, mely hihető az utolsó, melyben ily fényben áldhatja, mivel a hadsereg kivonulása után az egyház s a sz.szék ellenei fogják talán elfoglalni Rómát. — Imádkozni fog a Császári családért, egész Francziaországért, sőt magáért, az annyi kísértetekkel halmozott szegény Olaszországért. (A pápai hadsereg.) A „Prager Zeitung“-nak félhivatalosan jelentik Bécsből: Azon hír, hogy Napóleon császár tizezer embert szándékozik hagyni Rómában, mi a szeptemberi egyezmény megsértése volna, alaptalan, ő Szentségének csupán az engedtetett meg, hogy Francziaországban tízezer embert toboroztathasson, a tisztek számára a franczia hadseregbe való visszalépés tontartatott. Francziaország: IIl. Napóleon trónbeszéde, amelylyet megszokott a világ bizonyos kíváncsisággal várni, ez évben igen békés szellemű volt. A császár hosszasan magánál tartotta a diplomatiai kört s mindenikhez néhány barátságos szót intézett. Az orosz követhez igy szólott : Remélem, hogy ez az év szerencsésebb lesz az önök kormányára nézve, mint a múlt év. Budberg orosz követ így felelt: Valóban, felség, még nagyon sok tennivaló van. A nuntius szerencse kivonatára így felelt a császár: „Ha a multtat tekintjük, nagy örömmel látjuk, mint közelednek egymáshoz a népek és uralkodók a polgárosult haladás közös czéljában.“ — Metternich herczeg átnyújta a cs. herczeg számára a sz. István rend nagy keresztjét, kijelentvén, hogy Ausztria császára igen óhajtja, miszerint a franczia trónörökös már korán ismerni tanulja azon őszinte érdeket, mellyel a császár iránta viseltetik és mellyel soha nem szűnik meg iránta viseltetni. Napóleon császár erre meghatottan viszonza: a császári herczeg mindenkor meg fog emlékezni azon fejedelem jó hajlamának e kitűnő bizonyítékáról, ki iránt atyja őszinte bátorságot táplál. Párisból írják, hogy miután Drouyn de Lhuys majdnem két óráig értekezett Metternich herczeggel, Nigra olasz követet a külügyminiszter magához hivatá, s előtte kijelenté, hogy „Olaszországnak 100,000 embert el kell bocsátani, miután másként nem lehet belátni, hogyan fogja lefizetni adóságait.“ Nigra azonnal átlátta, honnan származik ezen felhívás, s meglehetősen meghökkent, mivel azonban már korábban is volt szó e tárgyról, Lamarmora azon utasítást adta a párizsi követnek, hogy egy emlékiratban fejtse ki azon okokat, melyek folytán Olaszország ép e pillanatban nem tartja tanácsosnak nagy seregleszállításba fogni. Nigra tehát most ez emlékirattal fegyverzé fel magát Drouyn de Lhuys ajánlata ellen. Másfelől következőleg írnak e tárgyban: Nigra lovag meglehetős viharos jelenetben vett részt a külügyminiszteri hivatalban. Tény, hogy előterjesztése félbeszakíttatott. Az itteni olasz követek állása már régóta nem a legkellemesebb, e jelenet folytán pedig meglehetősen meg van ingatva. Beszélik, hogy ő mnaga indítványozta Londonba áthelyeztetését s személyesen Pepoli marquist ajánld a maga helyére, mint oly férfiút, ki leginkább lenne képes Párisban az Olaszország irányában ellenséges törekvéseknek útját állani. Francziaország és Éjszakamerika közt a viszonyokat már annyira feszülteknek tartották, hogy azoknak megszakításától féltek. E tárgyban most a „France“ így nylatkozik: Johnson elnök s az északamerikai államférfiak jobban fölfogják a helyzetet, mint némely exaltált fők, kik a kongressusban harczias indítványokat tesznek. Mi legkevésbbé sem félünk, hogy ezen kihívások tettlegességbe menjenek át! “ Ez azonban, úgy látszik, csak hivatalos hangulat Párisban, mert a franczia közönség nyugtalan, s folyvást sarkalja a kormányt, hogy végre szabadítsa ki magát a mexikói bonyodalomból. A „La Presse“ ezen nyugtalanságot visszhangoztatja, midőn így ír: „Ha azon roppant segédeszközökre tekintünk, melyek az utóbbi háborúban Amerikának rendelkezésére állottak, és azon szerencsétlenségekre gondolunk, melyek a háborúból támadhatnának, óhajtanunk kell a legforróbban, hogy a bölcseség lelkesítse és vezesse Francziaország és Amerika kormányait. Oroszország, Moskva, decz. 23. (A „Moskauer Zeitung“ Ausztriának Magyarországgali kiegyezkedése felől.) Hogy a „Moskauer Zeitung“ a budai trónbeszéd alkalmából azon aggodalmát nyilvánítja, miszerint Austria szlávjai a kiegyezkedésnek áldozataiul eshetnek s csupán eszközöküt használtatnak, e lap bevallott panslavistikus irányánál fogva legkevésbbé sem lephet meg bennünket. A „ Moskauer Zeitung “ aggodalmai mindazonáltal még tovább is mennek, a magyarországgali kiegyezkedés valószínűsége magára Oroszországra nézve is veszélyesnek tűnik fel előtte. Ez már azután figyelemre méltó! „Mi Oroszországot illeti, írja a muszka lap, szükséges, hogy ez Ausztria dél-keleti Európa irányábani politikájának kétségkívül bekövetkezendő fordulatát tudomásul vegye, s minden törekvését odairányozza, miszerint Ausztria által a belkérdések megoldásában meg ne előztessék. Bármily nehezek és bonyolódottak is az ausztriai kérdések, mégsem lehet felednünk, hogy azok valamenyien politikai természetűek, s gyorsan működő, általános rendszabályok által oldhatók meg, míg ellenkezőleg Oroszországra nézve a lengyel kérdés elintézése czéljából szükségesnek látszik, hogy a magasabb társadalmi körök beosztását nyugati Oroszországban egyik vagy másik módon megváltoztassa. Ezenkívül Ausztriának a dynastia iránt kétségkívül hű magyarokkal és németekkel van dolga, emellett kevésbbé kell figyelembe venni a mindenfelé szétszórt gyönge szlávokat. Oroszország alatvalói között ellenben egész társadalmi körök léteznek, melyek iránta határozottan ellenséges érzülettel viseltetnek. Ha Oroszország nem feszíti meg minden erejét könnyen megérheti, hogy mielőtt a bennünket összehurkoló félreértések szövedékéből kibontakozhatnánk, Ausztria fogja belügyeinket intézni. “ Amerika, New York, dec. 23. A congressus jan. 5-ig elnapoltatott. Johnson tudtára adta a senátusnak, miszerint mexicói követte Campbell neveztetet ki, mely állomást Logan visszautasított. Mint Limából nov. 20-ról írják, Canseco tábornok a kormány élére állott, a perui köztársaság második alelnöke czímével, mely czímmel már a legutóbbi események előtt is bírt. Gallaóban s a fővárosban a nyugalom helyreállott. New-Yorkból decz. 16-ról kelt tudósítások szerint, a georgiai törvényhozó testület megnyitásakor ezen hslám kormányzója kijelente, hogy semmiféle összeütközés sem létezik a szövetségi s a georgi alkotmányok közt. Ugyanő a négerek oltalmazását ajánló, Rio Janeiróból dec. 9-től kelt tudósítások szerint, a szövetséges sereg folytató útját, anélkül, hogy akadályra talált volna. Buenos Ayresben békéről s európai közbejárásróli hírek voltak elterjedve. Az országban némi politikai izgatottság uralkodott a confederate fővárosának kérdése iránt. Lopeznek egy parliamentairje sürgönyöket vitt Mitréhez , azonban azok tartalma nem volt tudva. A „Patrie“-nak egy La Platából nov. 16-tól kelt sürgönye szerint, Lopez tábornagy, Paraguay elnöke, kedvezőleg fogadá azon első békeajánlatokat, melyek a buenos-ayresi diplomatiai testületnek két tagja által vittettek hozzá. A paraguayiak igen vitéz harczolás után győzöttek le, s a szövetséges csapatok a győzelem után nagy mérsékletetséget tanúsítottak, s e szerint a békét mindkét félre nézve becsülettel meg lehet kötni. Azt hitték, hogy rövid időn fegyverszünet fog köttetni. „Gróf Széchenyi utolsó évei és halála. (Irta: Kecskeméthy Aurél. 192 lap, Einich Gusztáv sajátja. Ára 1 ft. 20 kr.) Néhány nap előtt e czímmel egy könyv jelent meg, mely a mai napok politikai árjában is „ eseményt “ képez. Eseményt már csak azért is, mert míg egy idő óta nálunk a könyvek szomorú sorsa az, hogy jőnek és eltűnnek egymás után, mint a habok, melyekkel nem törődik senki, akár szemetet, akár aranyport hoztak magukkal, ez kivétel gyanánt mutatható föl. Lapjai még nedvesek a sajtótól, s már is közbeszéd tárgyai. Egyik gáncsolja, másik dicséri, de senki sem marad iránta közönyös. Nem lehet tagadnunk, hogy ez érdekeltséget nem csupán a könyv nagy és szerencsétlen hőse ébresztő föl, hanem annak szerzője is, ki sajátszerű állást foglal el irodalmunkban, s kit az emberek véleménye sokszor fölvitt már a tarpeji szirtre, a nélkül hogy onnan valósággal aládobta volna. Még akkor is, midőn e gúnyoros iró — a szenvedések éveiben — egész kimélytelenül csapkodá a közszellem természetes túlságait, s bántó életeket szórt népszerű eszmék és emberek ellen, sőt midőn elmés tollát gyanús zászlók alatt csillogtató is — inkább csak kárhoztaták, mint elitélték. A szigor e tartózkodása oly sajátszerű, hogy okait inkább csak tapogatni lehet, mint kimutatni. Meglehet, kivették benne a pessimista ama szerencsétlenségét, mely a magasztos!) eszmék diadalában nem tud, nem mer hinni; vagy az eszesség ama különörködését, mely nem szeret a tömeggel ujongani, sőt néha cinikus mosolylyal áll szemközt a rózsaszín remények és a jövőbe vetett hit „édes álmaival“; meglehet, hogy elvistázhatlan tehetsége, élénk tolla és sokszor bátor kzinodorában „salvus conductust“ birt, melylyel egész bizton pályázhatott még elleneinek zajlása közt is; meglehet, hogy az idő szálai annyira össze voltak kuszálódva, s annyi nemes akarat szült károkat, hogy végre elvesztettük az egy igaz mértéket az emberek szándékai és viselete megítélésében; s végre meglehet az is, hogy Ildik Napoleon Párisából a divat pipere-czikkei mellett azt az új felfogást is megkaptuk, mely eszmék, elvek, meggyőződés és irodalmi jellem felől másként gondolkozik elköltöző apáinknál — elég az hozzá, hogy a könyv írója sok sikamlós utat járt meg anélkül, hogy magát egészen összetörte volna. Azon úgynevezett „ildomos“ egyének egyike ő, ki kanyargó útjait mindig ellátta oly röpülő hidakkal, melyeken egy-egy szilárdabb szigetre menekülhetett. Testtel-lésekkel sohsem engede át tollát egészen valamely ügynek, mely ki volt téve nemcsak a népszerűtlenségnek, hanem a változás esélyeinek is. Még a „Bécsi Híradó “-ban is, (melynek szerkesztése mondjuk ki nyíltan — „mauvais pás" volt), közölt néhány czikket, melyre az emberek fejcsóválva jegyzék meg: Schmerling lovag mégis csak jámbor (értsd : bárgyú) államférfi lehet, hogy maga ellen ily lapot istápol!“ Átalában Kecskeméty többször, midőn „szolgának“ hitték, oly bátran kezdett egyről másról beszélni, mint egy „úr, ki nem tartozik számadással senkinek: sállását, melyet roszul tette, hogy keresett, koczkáztatni is nem egyszer meré. Így veszté el hivatalát, s egy időben a hivatalos lap szerkesztését; azt, mert Széchenyivel viszonyban állt, ezt, mert az akkor uralmon levő 47-es nagyurakat életlapjában kikarikírozni bátorkodott. Ekkér gyakran ép akkor, midőn már elitélni készült a világ, azon vettük észre magunkat, hogy többé nem rabja, hanem áldozata lett állásának. E ruganyosság, ez ildom nem kelthet nagy tiszteletet senkiben, de annyi bizonyos, hogy alkalmas villámhárítók. Kecskeméthynek—mint a könyve elején piperetlen őszinteséggel elmondja — „szegény legény létére“ egy bécsi hivatal rejtekébe „kellett“ menekülnie, ha csalni, vagy élősködni nem akart, midőn azt hivé, el van veszve a haza! Valószínűleg így „kellett“ menekülnie bécsi lapja szárnyai alá is. A menekülést az akkori idők hitrontó szelleme eléggé megmagyarázhatja, de e szó ellen: „kellett“ mégis kifogást kell tennünk. Mi azonban ezúttal nem akarjunk a szigorúság,, erkölcs bírói “ — s a jobbra fordult idő által jól kipárnázott — karszékébenitéletet tartani; sokkal inkább örvendünk annak, hogy Kecskeméthy csalódott bal hitében. A haza — hála magas jellemű fiainak! — nem veszett el, s érdekeinek sokkal mélyebb alapja és kecsegtetőbb jövője van, semmint azt Kecskeméthy — a pessimismus sötét és sokat hányatott hajóján — gondoló. (Föl kell tennünk, hogy e részben ő maga is együtt örvend velünk.) Igazolnunk kell, hogy miért volt szükséges elmondani ezeket. Először, mert oly könyv áll előttünk, melyben Kecskeméthy Aurél maga is megszellőzteti múltjának kárpitjait, ennélfogva itt az írót bajos elválasztani a magánegyéntől. Ő emlékiratokat ir, s ez egy neme a lyrának a prózában, hol minden lépten nyomon a szerző „én“-jére akadunk. Másodszor meg, mert némileg segítni kell itt a helyes szempont föltalálásában, nehogy egy név miatt igazságtalanok legyenek egy érdekes könyv iránt. Alkalmunk van oly körökben fordulni meg, melyeknek ítéletét nem lehet kicsinyelni még abban az esetben sem, ha az ítélet igazságtalan, így hallottuk e könyvet, mielőtt megjelent volna, elitélni — szerzője miatt. Ily esetben a sajtónak arra kell hatni, hogy a közönség a könyvekben ne csupán a „ki“-vel, hanem főleg a „mi“-vel foglalkozzék. Egy „kedves inunk bátyánk,“ ki tánc Török János módjára kiváltságot adott magának arra, hogy Széchenyit egyedül bámulhassa isten-igazában, mindjárt a czímlapon megbotránkozott. Hogy fér e két név egy lapra! Olybá tetszik neki, mint midőn egy csintalan diák valamely magas obelisk márvány lapjára firkálja nevét és gondolatait. De persze, mint minden hasonlat, ez is sántít. Ha XIV-dik Lajos, a kikiáltott „nagy“ király, rejtett szobái történetét meg akarom tudni, végre is nem hajhászhatom a tőle távol vagy más időben élt „nagy" történetírókat, hanem Mr. Fagonhoz kell fordulnom, aki egyszerű seborvos volt ugyan, de legalább közelében élt, s tapaszokat rakgatott a „ Dieu donné “ sérthetlen tagjaira. — Részünkről örvendünk, hogy a döblingi nagy élőhalott számos látogatói közt akadt egy, (habár az „Bücher-revisor “ volt is,) ki e szent és rejtelmes magány apró történetként, melyek annyira érdekesek, tudta és szerette leírni a nagy közönség számára. Átalában e könyv nem történelmi munka, se nem élet- és jellemrajz, hogy magas igényekkel lássunk hozzá, s azt kelljen kívánnunk, hogy Traján historicusa Tacitus legyen; ez egy könnyűd tollal irt vázlat füzér a döblingi nagy emberről, kinek emlékezete minden magyar ember előtt — szent, s kinek világtól elrejtett éveiből minden kis körülmény nagyon érdekes.