Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1866-06-03 / 22. szám

338 lett. Rendezett visszavonulással csatlakozott ezredével a főhadsereghez és máj. 31-én a Wohlgemuth zászló­­aljával Mantuába vonult. Ápril 5-én átvette egy osz­tály­csapat fővezérségét, s egy nappal később már a piemonti hadsereggel szembe is szállott. Midőn az el­lenség támadása egy pár fegyverének elsütése által ténynyé vált, bevette rohammal Marcariát, többeket foglyul ejtett és a piemontiakat az Oglioig űzte. Május 29-én Benedek osztálya parancsot kapott Curtatone el­foglalására, s Benedek ritka tapintattal az ostromot kitűnően végre is hajtotta. Hadmiveletei által a harcz kimenetelére döntő befolyást gyakorolt. Novara bevételénél akkora hősiességgel harczolt, hogy Radeczky, jelentésében őt különösen kiemelte és kitűnő szolgálatairól nagy elismeréssel megemlékezett. A Mária-Theresia-rend keresztjével földiszittetvén, tá­bornokká lön kinevezve s a dunai hadseregnél uj hiva­talát el is foglalta. Magyarország helyi viszonyait jól ismerve, különböző szolgálatokat tett az akkori kor­mánynak. Mit csinált Győr-, Ó-Szőny-, U­j - S­z­e­­g­e­d-, Szőre­g-nél és Ó-Iványnál még mindnyájunk­nak élénk emlékezetében él. a­nnyit azonban mégis fölemlítünk, hogy e csatározása alkalmával kétszer ka­pott sebet. Felgyógyulván a fő­szállás­mesteri hivatal elnöki helyét töltötte be, Olaszországban. A már említett érdemkereszteken kívül mellén láthatók még, a pápai szt. György lovagrend keresztje, az orosz hadsereg I. oszt. rendjele és a parmai Con­stantin és szt. György-rend senatori keresztje. Benedek­ tábornok kétségkívül egyike a legki­tűnőbb osztrák hadvezéreknek. Radeczky iskolájából kerülvén, rendkívüli bátorsággal nagy tudományosságot egyesit. Lovagias modorokkal bir; tüzes szeme meg­nyerően mosolyog ; tartása délczeg, magaviselete fér­fias ; szolgálatában pontos; katonái szeretik. S mint ő maga irta egykor a Radeczky-albumba: „Többre becsüli a dicsőséget életénél!“ — Sír a dicsőségnél többre becsüljük a honfiúi eré­nyeket. —z—y. sekre, — bővelkedvén ugyanaz hasonlithatlanul na­gyobb mennyiségben verslábakkal, mint rímekkel; mely utóbbiakat, hogy­ jók legyenek azok, sokszor a legna­gyobb mesterséggel lehet csak összekeresni, s igy sem annyit, hogy hosszabb versműben végre a sok ismételés miatt unalmasakká ne váljanak. *) Tekintve a második vádat, mely szerint ál­lítólag közönséges ember a méretes, és igy a hatméretü verseket is folyóbeszédként veszi s olvassa; — erre nézve legyen szabad következőket fölemlítenem. 1) Kérdem:­­ jók-e ama hatméretüek vagy roszak ? Mert ha például oly s hexameterféle verseket, minemüek a fönebb (..) idézet­tek s társai, vesznek s olvasnak próza gyanánt, — nem csodálom, mintán azoknak ütenyezve, mérték szerint, olvasása a legügyesb s gyakorlottabb versütenyezőnek is fejtörésbe s fáradságba kerül; ellenben ha Vörös­­marti, Czuczor, Horváth Endre, Szabó Dávid hatmé­­retüit s más ezekhez hasonló jelességü hexametereket vesz olyba s olvas úgy valaki, mint kötetlen beszédet, akkor bizonyára a legremekebb rímeseket, milyenek p. a Szemere-féle hangzatkák, sem fogja az máskép tekin­teni s olvasni; s csupán azon rímesekre nézve tesz ki­vételt, melyekben — mint ama hajdankori „valá“-s és valóban nyavalyás versekben — a végszótagok össze­­csendülései vagy zördülései lehető legközelebb esnek egymáshoz; de a melyek közöl, hogy például csak egyet említsek, az úgynevezett „alexandrin“ versek, mikép már nevök mutatja, hasonlag nem magyar szár­mazásúak, azokat nálunk franczia minták után legin­kább Bessenyei honosítván meg, 1772 —1787 között.** * I. * IV.) De hát az egész magyar irodalom (már t. i. a versiro­dalom) csupa ilyen alakú versekből álljon-e ? 2) Kérdem: lehet-e akármely magyar embernek, ki folyvást s hangsúlyozással képes olvasni (mely tudo­mányra elemi iskolákban mindenki szert tehet), — le­het-e, mondom, a különbséget észre nem vennie s egyenlő gyönyört éreznie, akár igy olvassa a követke­zőket (Zalán futása) I. 26—30: mely hősköltemény s bármely hosszabb költői mű előadására oly mérvben al­kalmas volna, mint a hexameter. Ugyanis, ez azon műalak, mely a gyakran nyűgül szolgáló for­mákat (strophákat) mellőzvén s nélkülözvén, — csupa egyes, a gondolattal együtt bárhol megszakítható, sem hosszú, sem rövid, azaz: hat költői lábból (legke­vesebb 13, legtöbb 17 szótagból) álló versekből levén alkotva, — lábait, ugyanazon üteny (időtartam) meg­tanítása mellett, hol lassítván, hol pedig gyorsít­ván, — és végre azokat majd emelietvén, majd ismét lebocsátván (azaz: a szótagokat súlyozván vagy gyen­gítvén) ; a gondolatok, érzelmek és vágyak kifejezé­sére s festői előadására minden kötött k­alakok közt legszabadabb, legtöbb tért enged; az olvasó vagy hallgató készelmének legváltozatosb és igy legkelle­mesb táplálékot nyújt; unalmat egyhangúság által épen nem szerez. S ezen tulajdonok azok, melyeknél fogva a szép hatméretű verseket valamely szép táncz-zenéhez hasonlíthatni: mig p. négysoros, hatlábu rímes for­dáinkat (úgynevezett Zrínyi-verseinket), melyeknek ret­tentő mennyiségű, mert rettentő minemüségü példái maradtak fen a régibb századokból, méltán hat-hat em­berből álló négy-négy sor katona üizenyszerü meneté­vel, vagy több s kevesebb kalapácsnak kimért idejüleg ugyanazon vasat verésével vethetni össze. Mind a négy: táncz és zene, katona-menet és kalapácsütés, — tetszik a szemlélőnek s hallónak—az üteny miatt, melyet azok­ban érzékel, ámde a táncz és zene mégis legtöbb élve­zetet nyújtanak. Miért ? Bizonyára nem más okból, mint hogy legtöbb elem van bennök, mi a képzelmet foglal­­koztatja; s minden istenadta ütenyben ugyanazon tü­neménynek (a lábak egyenlő lépésének, kalapácsüté­seknek) látása s illetőleg hallása az ember érzékeit, lel­két nem fárasztja. És ez igy van, jóllehet a katona­menet s kalapács-ütés rímmel végződik, rímmel kezdő­dik, sőt az egész csupa rímekből áll; mig a táncz s ze­nében hirök sincs nekik. Szóval, mint Bitnicz (Ma­gyar nyelvtudomány. II.­­ 24. §.) magát röviden kifejezi: „Egyedül a hexameter a valóeposi vers!“ MÁRKI JÓZSEF: Műfordítás és műforditmány. (Vége). IX. Hátra van itt még, néhány szóval igazolni azon magyar írók eljárását, kik a hatméretüek (hexamete­­rek)-ben szerzett eredeti művek, különösen a hőskölte­­ményeknek fordítását hasonlag hatméretüekben esz­közük. Oly elfogult elme ugyan nem létezhetik, mely nyelvünket nevezett versalakban írásra alkalmatlan­nak menné, ha csak suttonban is, Ítélni, de vannak másfajta ellenei a dolognak. Egyik valami idegen­szerűt, nem magyarost, nemzetietlent vesz észre valamint általán minden mértékes, úgy kü­lönösen a hatméretű versekben; a másik meg az ugyan­azokban írottakat folyó­ beszéddel teszi párhu­zamba s gúnykaczajjal állítja, miszerint közönséges ember a hatméretes versek és folyó­beszéd közt sem­­­mi különbséget nem látván, amazokat is úgy olvassa, mint a kötetlen alakban szerkesztetteket; a harmadik ismét hőskölteményekhez a rímes verse­ket a hatméretüeknél czélszerűebb s alkal­­masbnak véli. Midőn e helyen imént fölhozott vádak ellenében szót emelek, előre megjegyeztetni kérem, hogy ez által a rímes versalak becséből koránsem akarok legkeves­­bet is levonni, annak ép oly tisztelője s kedvelője lévén, mint a méretesnek; s hogy vannak méretes versek, melyek használatával a magyar nyelvben bizony ma­gam sem tudok megbarátkozni; minek a Virág Be­nedek által olykor használt 7 lábas rímetlen lejtiek. Ez utóbbi tünemény oka azonban nem lehet egyéb, mint hogy a nyolczadfél-lábas verseknél már előbb megszoktuk a rímek összepengését hallani; míg a töb­bi : hat-, ötméretes, alkéi, zaffói, anakreoni stb. vers­nemekre nézve ellenkezőleg áll a dolog, ezek közöl né­melyeket rímekkel kapcsolatban használni épen nem is lévén szokásban. Mi idegenszerű, nem magyaros, nem­zetietlen legyen különösen a hatméretü vers­alakban, — megfogni képes nem vagyok. Hogyan le­het versnemet, mely minden változataiban oly szelíde­den s tapadólag simul nyelvünkhöz, mint erős csernek dereka s annak valamennyi ága-bogához a hajlongó repkény, — idegenszerünek, nemzetietlennek, magyar­talannak mondani ? A világon nincs nyelv, nem is volt, mely a latinoktól átvett (de még csupán ezért ide­gennek nem mondható) hatméretesre alkalmas­ volna, vagy volt volna a magyarnál. Ez kétséget nem szenved, valamint azt sem vitathatja el senki, hogy nyelvünk a hatméretű versekre inkább van teremtve, mint ríme­........... Derengő „Lelkem előtt lobogós kópják és kardok aczéli „ Szegdelik a levegőt, villog, dörög a hadi kör­nyék. „Látom elől kaczagányos apák s heves ifjú le­venték „Száguldó lovakon mint törnek halni vagy élni“; akár pedig igy: „A levegőt derengő lelkem előtt kardok aczéli és lobogós kópiák szegdelik; a hadi környék villog, dörög. Elől látom kaczagányos apák s ifjú heves leventák szá­guldó lovakon mint törnek élni vagy halni. “ ? — Bizonyára, mig rímes verseknél a rímek öszszezen­­gése — addig méretes, különösen hatméreteseknél a minden magyar által megkülönböztethető hosszú és rövid szótagoknak egymás után bizonyos szabályok szerint, hasonlag minden közönséges magyar ember ál­tal észlelhető vagy legalább észrevehető haladása — szüli az élvezetet, melyben folyó­ beszéd olvasója, bár­­mint akarják is ezt bizonyos műértők s tudósok maguk­kal s másokkal elhitetni, — nem részesülnek, mert nem részesülhetnek. X. Áttérve a harmadik nehézségre, mely abban állana, hogy a hatméretü versidom nem épen a legal­kalmasabb, még kevesbbé legkellemesb hőskölteményi versalak; s hogy annál a rímesek közöt­t, a már emlí­tett alexandrinek még czélszerűebbek, s minden esetre sokkal bájosabbak volnának. Ha ez állana, akkor el nem tudom képzelni, hal­­hatlan költőink: Vörösmarti, Horváth Endre, Czuczor stb., legnagyobbszerü műveiket, melyeknél ’ jelesbeket, de még olyanokat is, az utóvilág magyar irodalmunk terén nem fog fölmutatni soha, s miért szerzették legyen épen hatméretü versalakban, s miért nem inkább Zrínyi-, Bessenyei- (alexandrin), Csokonai­­(Békaegérharcz) stb. fordák (strophák)-ban ? Mert t. i. eme koszorúsaink is bölcsen belátták azt, miről már Krisztus urunk születése előtt, tehát az ó-testamentom­­ban, senki sem kételkedett, hogy nincs vers-alak. *) Ha annyira idegenszerü, magyartalan és nemzetietlen a hatméretű versidom nyelvünkben , honnan van mégis, hogy az Eneisz két egykorú, csaknem ugyanazon évben nyomatott, for­­dítmányai közöl épen a hatméretüekben írott, t. i. Baróti Szabó Dávidé, tartja főn magát folyvást valamint általában a magyar közönség, úgy különösen az egyetemi könyvtár olvasóinak emléke­zetében s csupán az után kérdezősködik; ellenben Kováts Józse­féről, mely pedig jó­ rímes versekben van írva s amannál hason­lithatlanul hivebben fordítva, — sem a nagy, sem a könyvtári közönség mit sem látszik tudni; legalább a könyvtár látogatói, mióta én ott vagyok (1858 óta), még soha sem kérdezősködtek utána. **) Mely okból azonban még senkinek sem jutott eszébe ezen verseket idegenszerűek, nemzetietlenek, magyartalanoknak tar­tani. Honnan következik, hogy a latinoktól átvett méretes vers­alakok sem tekintendők olyanoknak csupán azért, mivel idegen eredetűek. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. 22. sz. Székely-támad és Székely-bánja. (Vége.) „Ily módon — ha t. i. a terv szerencsésen keresz­tül vitetnék az események fejlődése szerint János Zsig­­mond elnyomtatnék, és a harminczöt éves viszály be­végeztetnék, Erdély végleg a császár birtokába jutna. „A­mi pedig a tervnek kivitelét illeti — azt igen nagy titokban és gyorsan kell végrehajtani, — a körül­ményeket igen ügyesen fölhasználva János Zsy. ellen czélt lehet érni. ““) E tervet elfogadták — valószínűtlenség nem is volt benne, csak János Zsigmond és kormányának egy kis lealacsonitása, — hogy oly könnyen fogják hagyni — velök elbánni. Kiviteléhez kezdtek. Hogy mindazáltal Majláth annyira ragadtatott volna, misze­rint a fejedelem megöletését vette czélba, — történet­írónk azon állításából, hogy június 6-kán 1561 János Zs. egy olasz zenészének hangszerében egy pisztoly ta­láltatott, s Majláth által lett volna felbérelve, hinni nem merjük. Azon esemény, hogy Basilicus Heraklides Jakab, egy görög, trejai hajós kalandor fia Laszky Albert és Zay Ferencz kassai főkapitánytól — oly emberektől, kik csak a zavarosban akartak halászni — támogatva — Székely Antal, mintegy 1700 sornyi seregével beü­tött Moldvába, honnan november hóban kiűzé Sándor Vajdát és ármányai, cselszövései által elismertetését — — bár rövid időre a portánál kivívta 12) — az Erdé­lyieket nem csekély rémülésbe ejtette. És hogy az ezu­­táni Ferdinand párti — feljebb jellemzett —■ törekvé­sek a Zápolya párt előtt titokban nem maradtak, mu­tatja az miszerint Majláth jószágait veszté, és a harcz­­készenállás elhatároztatott. A ferdinandiak most a hatalmas Balassát igye­keztek pártjukra nyerni, mi sikerült is azáltal hogy Szathmár, Nagyvárad, Tasnád és Munkács holtáiglan, a Fuggerektől 32,000-en megváltott Detrekő várát pedig öröködésileg neki adták, s a különben jó katona,­­ miután még mint fővezér János Zs-tól 10,000 frtot csikart ki, eladta jellemét. — Hogy „1562 esztendőben Balassa Menyhárt elá­ruld­a János király fiát és a Ferdinandus pártjára állt“ — János Zs. udvarában nem­ csekély aggodalmakat szült. A királyfinak első tette volt hogy ezt a portának 11) Ez okmányt a pénzügyi minisztérium levéltárából szinre hozta Erdély fáradhatlan, nagyemlékű történetbuvára gr.­Kemény József Diplomatia kutatások. I. Toldy 7 uj magy. múzeumában. II. 194-198. 12) Engel, geschichte d. Nebenländer d. ungr. Reichs. IV. 137 és 2.198 11. -

Next