Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1866-12-02 / 48. szám

754 Ily szomorú előzmények folytán és ily kedvezőtlen viszonyok között nem kis szerencse volt a pesti izraeli hitközségre nézve arról értesülhetni, hogy Boroszlóban egy fiatal tudós létezik, ki Baján (1841-ben) született, honnan, miután a gymnasiumi tanulmányokat kitűnő sikerrel bevégezte, a boroszlói Seminariumba lépett, hol 1858 óta ritka szorgalommal és kitűnő sikerrel dolgozik, anélkül, hogy a magyar nyelvet elfeledte volna. A község elöljárósága ,o h n Samu etv. urat azonnal meghitta, hogy képességéről szemtől szembe meggyőződjék, így történt, hogy június 2-án próbaszónoklatot tartott, mely az egybegyűltek tetszését a szó való értelmében kinyerte. A még ugyanazon hónapban tartott közgyűlésen Λ о h n tr. egyhangúlag jön a pesti izr. község hitszónokának magválasztva. Azóta Λ о h n mindig nagy közönség jelenlétében szónokol. Beszédei szabatosak és világosak, épületesek és tanulságosak. Szinte látszólag kerüli más hitszónok által alkalmazott virágos előadású és üres phrasologiába átcsapó szónoklatokat, mikkel a hallgatók érdekét gerjeszteni szándékozik: ő oda törekszik, hogy mély beható történeti felfogással a világot az ő valóságában feltárja, és így ne csak a kedélyre, hanem az észre is hasson. De nem csak szónoki tehetsége, hanem kiterjedt tudományos képzettsége is, tökéletesen méltóvá teszik őt azon állásra, melyet a pesti izr. hitközségben elfoglal, így 1863-ban megjelent tőle Boroszlóban „Der Prophet in der Legende“ czímű munka, mely a zsidók, keresztyének és mohamedanusok Elias próféta feletti hitregéit állítja össze, és ezeknek egymással való összefüggését mutatja be. 1865-ben bölcsészeti tudorságra iktatása alkalmával „De pentateucho Samaritano eiusque cum versionibus antiquis nexu“ czimű latin nyelven irt dissertatiója, mely a szamaritánusok sz. Írási szövegét a zsidók sz. Írásának szövegével összehasoblítja, és annak feltűnő összhangzását a sz. Írás régi, főleg görög, syriai és chaldeusi fordításaival magyarázza. Jelenleg sajtó alatt vagyon és e napokban fog megjelenni „ Samaritanische Studien “ czímű nagyobb műve, mely a Samaritan nyelv szótárírását, nyelvtanát és a többi semitikai nyelvekkel való összefüggését tárgyalja. — Ezenkívül tollából Frankis Monatschrift féle tudományos lapban 1863 óta több nagyobb tudományos czikk, főleg pedig bírálat jelent meg. Működése, mely képességét a legőszintébb és legkomolyabb igyekvéssel bizonyítja, külföldön is örvendetes méltatással fogadtatott. Mi azonban személyét és állását a pesti községben oly gyorsan és kétségkívül állandóul megkedveltette, az vallásossága, honszeretete, kegyelete a régi és egyszerű erkölcsökhöz, és a lelkésznek annyira illő szerénysége, ritka szorgalma, tiszta, önzéstelen és békülékeny jelleme. A fiatal tudós eddig megjelent munkáit németül írta, de meg vagyunk róla győződve, hogy ő a zsidó magyar irodalom, főleg a zsidó hittudományi irodalomnak, kedvező lendületet adand. T. P. Byron „Manfréd“-jéről. (Folytatás) Ezen időben sokáig mulatott Helvetiában, s ott irta „Manfréd“-ot. Ez adatok több világot vetnek Manfréd sötét költészetére, mint minden okoskodás. E drámában megírta ő szívének minden szenvedését, és mint önmagának szigorú birája a múlt egy részéért vezekleni igyekezett. De most már ideje lesz egy kissé a részleteket is vizsgálnunk. E darab expositióját a szellemekkel való első beszélgetés, a Jungfrau hegyen való öngyilkossági kísérlet, a zergevadásszal és alptündérreli találkozás képezi , s ennek egész alapeszméje azon átokban van letéve, melyet egyik szellem mond el fölötte, midőn a lelkek előtt össze hull: „Álmod lehet egyre mély — Lelki nyugtot ne remélj! Árnyad mind örökre nyom. Eszméd az s nincs semmi nyom. Rejtett erőd benn terem, Ez tart folytvást éberen. S e varázsnak mostoha köre el nem száll soha, Szemfődelkint rád borul, Szürke ködkint komorul. Varázsvers keresztele Meg, és az átok jött vele; Légi szellem ér utol, S egy hurkot nyakadba tol. Majd bús hangon zúg a szél, Néked az is kint beszél. El borítja az eget, Az is csak űz, fenyeget, tí reggel olyan napra kelsz, Hogy hunytéért esdekelsz ! és alább: A játék mely bizonyít Emberi érzésre itt, A kéj, mit majd kinjald, S Kain rokonsága — rád Olvasá varázsszavam , Poklod önmagadba van. Ez eszmekivitele négy részre oszlik, ugyanis: a bűntudat ez n átkától a kevély és makacs szivet sem a föld szellemei, sem a pokol, sem a kegyelem, sem a halál meg nem mentheti. Manfréd először is az elemek szellemeinél keres segítséget: szobájában hét szellemet idéz föl, a föld, jég, tenger, éj, a béretek, viharok és öncsillagzatának szellemét, és később az Alpok tündérét, hanem az előbbiek kijelentik, hogy hatalmat, királyi koronát, erőt és hosszú életet adnak szívesen, quantum I satis ! hanem feledékenységgel nem szolgálhatnak (mert ez a szellem világnak sem tulajdona); az alptündér ellenben segélyt ajánl, de csak egy föltétel alatt, ha neki engedelmeskedik, miről azonban Manfréd mit sem akar tudni: Engedni , nem! És kinek engedjek én? Hatalmamat szolgáló szellemeknek ? Soha ! E jelenetek értelme tehát körülbelől ide vihető vissza: hol a szivén féreg rág, s e szív makacsságában megkeményedett, ott a természet minden hatalma sem segít. — A költő most eszméje második részéhez fordul. Hősét a rosz szellemek csarnokában , magánál Ármánynál mutatja be, ott remélvén a feledést föltalálni. A festés és kivitel itt a legfenségesebb és nagyszerűbb, hanem a legborzasztóbb is egyszersmind. A rombolás szellemével a Jungfrau hegy csúcsáról Ármány barlangjába rohan. Itt meg kellene hajtania térdét Ármány I előtt, azonban ezt megtagadja és semmi fenyegetéstől meg nem ijed. — úgy lép föl itt is, mint parancsoló, és azt követeli hogy a szellemek kedvesének, Astarténak alakját idézzék föl. Ármány beléegyezik és Astarte megjelen. Manfréd most hozzá intézi kérdéseit, hanem ez egyebet nem felel neki, csupán biztosítja, hogy nem sokáig fog már a földön szenvedni, mert holnap meghal, megkérdezi tőle szereti-e még őt, de semmi feleletet nem kap. Csak egy vigasztaló vonás van az egész jelenetben, hogy legalább Astarte nincs alávetve a pokoli hatalmaknak. Nem az ő kérdéseikre felel ő, hanem a Manfréd esdeklésére, s maga Nemezis elismeri: Rendünknek im , fölötte nincs hatalma. Ember ! tehát hiába esdekeltél ! És e szerint a pokol maga sem nyújt egyéb vigaszt neki, csupán a testi halált, és mindezen jelenetek mély értelme ez: hol a szivet benső féreg rágja — ott a pokol sem segít. Mert ő sem ismeri a lélek halálát, ő sem mentheti meg az embert önönmagától, így végződik a második felvonás. — Manfréd ezután készül a halálra, és a vártornyába vonul, hol a szellemekkel szokott találkozni, mert ott akar meghalni. Ez a harmadik és végső felvonás tartalma. Itt még közbe jön egy uj indok, melyből menekvést szerezhetne. Szolgái ugyanis részvétteljes bizalommal közelegnek felé, és a szent Móricz kolostor apátja látogatja meg, megkísértvén bűnbocsánat által eltérülni a rosz útról, és mint egyetlen igazi üdvöt — az isteni kegyelmet mutatja föl neki, mire Manfréd azt feleli: Öreg! A szent atyákba nincsen oly erő, Imában és a böjtben oly varázs Eszmékben és a küzdelembe sincs, Sem abban nincs mi mindennél nagyobb . A benszülött kétségbeesésbe (mely A szivbe ég, de nem fél a pokoltól!) Óh nincs erő, a mely a véghetetlen, S önbünétől gyötört kedély keservét, S az önmagára fordult boszu átkát kiűzni tudja. . . Nincs olyan jövő, A mely megérdemeltebb büntetést Hozand, minőt önnön magára szab. Mire az öreg eltávozik, de halálos óráján ismét a toronyba nyomul, utána a pokoli szellemek, kik Manfréd után jönnek. Az apát még egy kísérletet tesz a megtérítésre. Manfréd szelíden fogadja őt, mint senki mást az egész darabban, hanem megtérni nem akar s az isteni kegyelmet nem tudja felfogni. Ő itt is oly vasszigort mutat,mint a föld és pokol szellemeivel szemközt. A tanulság tehát az, hogy a hajthatatlan bűnöst a bűnbocsánat sem menti meg. Tehát a halál ? Meg kell halgatnunk e monodráma bevégzését. Halálakor is hajthatatlan, rettenthetlen marad és nem veszti el lélekjelenlétét. A rész szellemek s különösen az ő démona megjelenik s követeli őt. De ő bár készen áll a halálra, mint minden ember kikerülhetetlen végzetére, s férfias nyugalommal várja azt — a szellemekkel szemközt makacs marad ; nem követi parancsaikat, nem adja meg magát. Mindenre kész vagyok, de a hatalmat, Ki küld, nem — nem ismerem! — és ismét: Megvetlek és nevetlek titeket. Habár apadni érzem szellemem. Amig lehelni tud tüdom e gúny Maradni és kaczagni készt, s erőm Csatára kél a szellemekkel is. Csak izről-izre tudsz legyőzni engem , és később még egyszer: Nem a halál mi visszatart, Hanem te és e szellemek. E csorda kezéből tűnt hatalmam nem verém. A szellemek valóban el is tűnnek s ő meghal, egyetlen sóhaj nem lebeg el ajkain, sem egy ima, melyre a szerzetes mind sürgetősebben ösztönzi, igen, ő a halál félelmekkel is daczol. Utolsó szava ez: Öreg, meghalni mégsem oly nehéz ! Hanem váljon ezen halálban az olyan forrón, oly kínosan óhajtott nyugalmat megtalálja-e? Erre az apát felel meg, egyházias szellemben: Eltűnt. A lelke földünk elhagya, Hová ? hová ? — Örökre oda van ! Hanem a túlvilágról még világosabban szól maga Manfréd halála előtt kevéssel, saját bölcselmi világnézlete szerint. Azt mondja az ő démonának: Megtéve már a múlt. . . s a kin szivembe A büntetést, mi vár —■ felül haladja. Lelkünk, a mely örök — magában hordja A jó s a rósz eszmék jutalmazását. A rósz, mi benne kél, — ott benne ér Végére is; tér és idő magának. . . . Hahogy halandóságát már ledobta Külső dolog nem pótól benső érzést, De kéjbe vagy keservbe vész a mint Önérdemének öntudatja mondja.. . Te bűnbe nem csalál, — nem volt erőd, Nem szedtél rá — büntetni nincs jogod Magamra törtem én, magamra vár Halálom is! Pokolba vissza hát. Halál, érzem kezed! ez nem tiétek ! Tehát a végső kérdést így oldja meg: A halál sem hozza meg az önfelejtést, s a lélek nyugalmát. Tehát sem a föld, sem a pokol, sem az isteni kegyelem, sem a halál! Címe egy költemény szomorú és sötét tartalma, mely az előadás és kivitel erejére és súlyára nézve csaknem páratlan a világirodalomban. „Az isten és a boldogabb túlvilág semmibe — vétele — mondja Dr. Mönnich, Byronról írt életrajzi vázlatában, — a bölcs világrend és gondviselés tagadása, az isteni kegyelem és könyörületesség határozott megvetése képezi azon fenéktelen sötétségű mélységet, melyből e dráma főgondolata, alapeszméje kiemelkedik ; az emberi akarat nem kénytelen meghajolni semminek , sem a természetnek, sem a világnak, sem a pokol fejedelmeinek. Az isteni hatalom ellenében az ember szellemi akarata negatív, és ennek tagadása által magassabbnak, a kétségbeesés és gúny által pedig önistenítőnek bizonyul be. A bűn átka azért nem ismertetik el egyébnek mint önmaga ellen követettnek, és épen ezért különösen mint olyannak, mely kizárólagosan csak az örökké üldöző öntudatban áll. A végesnek e szilárd s győzelmes csatája a véghetetlen — a mulandónak az örökkévaló ellenében azonban nem csak nem vallásos, nem csak nem bölcsészeti — hanem azon felül még nem is költői. A végesnek a végessel, a mulandónak a mulandóval lehet csatára szállni; az ellenmondás megoldása magas hatalom által még remélhető. Az örökkévalónak azonban szét kell tiporni a mulandót, a végtelennek meg kell semmisítni a végest, az életnek a halál felett diadalt kell aratni; ragyogjon az örökkévalónak trónja a világ romja fölött, mert csak igy lehet tökéletes költői hatást előidézni. “ (Vége következik.) ZILAHI IMRE: MAGYAROrSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. 48. sz.