Magyarország és a Nagyvilág, 1867 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1867-11-02 / 44. szám

52- re, de elutasíthatlan tényekre támaszkodva,­­ hogy a­ szellemi tevékenység, eszme, gondolat nem valami ter­mészetfölötti, az emberi testben ideig-óráig internálva levő erő működésének eredménye , de a sajátságosan­ szervezett, bámulatra méltó mesterséggel összetett a g­é V e­r­ő productuma. Nem tudunk még számot adni, a ,,mikéntiről, de ez meg nem rendítheti magát a­ tényt, hiszen a tudomány, csekélyebb jelentésű dol­­gokról sem tud még számot adni. Avagy melyik füvész, physiologus tudja okát adni annak, hogy ugyanazon talajba ültetve miért bomlik a rózsa piros, a jáczint kék, a jázmin fehér virágokkal ki ? miért gyűjt egyik növényczukrot, másik mérget magában? A gondolatok előállása mikéntjét nem tudjuk , de hogy agy­velő nélkül nincs gondolat, ez tény, melyet elvitatni többé nem lehet. az újabb materializmus ezen ítéletében nem hogy a szellem, az eszme megtagadása rejlenék , de még felsőbbségében, méltóságában sincs legkevésbé is meg­támadva. „Elmúltak azon idők — mond Moleschott — melyekben a szellem megalázottnak tekintetett azért, mert az az anyag által jelentkezik.“ A ki a szellemet lealjasítva képzeli az által, hogy az az anyag produc­­tumának, nem egy felsőbb származású erőnek tekinte­tik, épen oly tévesen ítél, mint az, ki például nagy Hunyadi Jánosunk érdemeit csak azon esetben volna hajlandó elismerni, ha Zsigmond királytól veszi szár­mazását, és semmit sem akarna tartani felőle azon esetben, ha bebizonyulna, hogy egy hunyad-megyei egyszerű családból ered. A szellem nemcsak megalázva nincs, de fel van magasztalva azon fölvétel által, hogy az az anyagból veszi származását. Avagy kinek nemes­ségére lehet többet adni, azért, ki kutyabőrét, óriási nagyságú ősöktől, félistenektől örökölte, vagy azéra, ki maga saját érdemei által a porból fölemelkedve ju­tott annak birtokába ?! S miután a szellem, nemcsak megtagadva, de még lealázva sincs az újabb materializmus által, ne féltse akadémiai levelezőtag a művészetet s mindenek­­felett a költészetet nem a materialismus befolyásától. Az a gondolkodásmód, mely az anyagot csak azért tartja becsülendőnek, mert a szellem szülőanyja, az a törekvés, mely mindenkor az igazat keresi, nem lehet ellensége a költészetnek; hiszen az igaz édes test­vére a költészet alapelvének : a szépnek, sőt a mű­vészet és költészetben egygyé olvadnak, mert a va­lódi szép egyszersmind igaz is. Hasztalan igyekszik vádló elhitetni, hogy az újabb materializmus fogyasztja az eszméket, s hogy irodalmunkban is meglátszanak nyomai. Ezt bizonyitni akaró idézetei Petőfi és Lisznyai költeményeiből — föltéve, hogy más ítészek is oly rész, oly materialista bőrűnek találandják Petőfi ez ismeretes verssorait: „Ha a föld isten kalapja, hazánk a bokréta rajta“, — csak arról tesznek tanúságot, hogy a legépebb fának is vannak férges gyümölcsei. Jelölje ki ön nekünk a leg­­ideálisabb kort, melyet a materialista eszmék leg­vé­konyabb árnya sem homályosított el: minden hosszas kutatás nélkül ezen kor költőinél találandunk oly pas­­susokat, melyekre a következő ítéletet lehetne fektet­ni : ime, ily ürességre, tartalomnélküliségre vezet az az idealizmus. Sőt nem volna bajos bebizonyítani, mi­szerint ép azon kor, melyben a test és anyag megve­tne legnagyobb mértékben divatozott, az eszmék és költői remekek producálásában sokkal szegényebb volt, mint mai, anyagi irányúnak jellemzett korunk. De miért menjünk oly messze a bizonyítékok fölkeresésé­vel, midőn e tekintetben akadémiai levelezőtag maga a legtanulságosabb bizonyíték. Ön megpróbálkozott a drámai költészet mezején s daczára annak, hogy a leg­gondosabban megóvta magát a materializmus befolyá­sától — hiszen még szalmapóznákat is emelt ellene, — tudott-e annyi eszmét központosítni, oly költői al­kotást kifejteni, mely képes lehetett volna csak két hétnyi ephemer életet is biztosítani színművei­nek? És mi nagyon hibáznánk, ha ebből kiindulva, következőleg kiáltanánk fel: ime, mily meddőségre vezet az a fellegekben kalandozó idealismus ! meg va­gyunk győződve, mikép ön színművei még akkor sem ütöttek volna jobban ki, ha a materialismus zászlója alá szegődött volna. Igen, mert valamint a mázsás döbröcz sem teremhet meg minden évben, épen így a költői eszméket megalkotni tudó elmének is meg kell teremnie. Ön elméje igen jól meg van teremve arra, hogy észrevegye, fölismerje egy kész költői mű eré­nyeit, fogyatkozásait, de hogy eredeti, megállható köl­tői művet producáljon — ha még annyira elvértezné is keblét a materialismus befolyása ellen, s arra való képességét még be kell bizonyitnia. Vesse le ön szemeiről azon fekete szemüvegű­, melylyel korunk költészetét oly sötét színek köntösé­ben látja, csak azért, hogy fölkiálthasson : ime, a ma­terialismus kormozta azt be. Mi egészséges, pápaszem-­­ nélküli szemeinkkel merőben másképen látjuk a dolog állását. Mi nem panaszkodunk a kor ellen, mely néhány évtized alatt a költészetben egy Vörösmarty, Kazinczy, Berzsenyi, Kölesei, Csokonai, Bajza, Kisfaludiak, Petőfi, Arany, Tompa, Szász, Lévai, Tóth Kálmánnal stb. a regény és prózairodalom mezején egy gróf Széchenyi, Kossuth, Jósika Miklós, Fáy, báró Eötvös, Kemény Zsigmond, Jókai, Gyulai Pál, Csengeri, Sala­mon Ferenczczel stb.; a drámában egy Katona, Czakó, Szigligeti, gr. Teleki László, Obernyik, Szigetivel stb. ajándékozott meg. Mi azt látjuk, hogy a szellemi ér­dekeltség napjainkban nagyobb, mint valaha. Virgil és Horácznak Maecenásra volt szükségük, hogy minden­napi kenyereket megszeghessék. Méltán baráti segély­zés nélkül nyomorban halt volna el, míg napjainkban az ezeket csak megközelítő költői szellemek is maguk válhatnak Maecenásokká. Hány kitűnő szobrász és fes­tőről olvassuk, hogy alig tudták a mindennapit meg­keresni, míg napjainkban minden képző­művész, ki csak egy ujjal emelkedik fölebb a középszerűségnél, független és kényelmes életet tud magának biztosítani. És tekintsünk saját magunk körül szélylyel: csak 20—30 év előtt nem volt senki irodalmunkban, ki el­mondhatta volna, hogy irodalmi munkálkodása után él meg, míg ma százan is vannak Pesten, az ország szi­vében, és szerveszélylyel a hazában, kik tollakkal szántva keresik fehérnek is beillő kenyereket. Mindezt nem a szellem iránti nagyobb érdekeltség idézte-e elő ? Nem ennek eredménye-e az ön által annyira gúnyolt virtuo­­zitásra törekvés énekben, zenében ? Korunkat „ anyagi irányúnak “ jellemzik, és eb­ben nem látunk semmi meggyalázót. Korunknak ju­tott osztályrészül, megdönteni azon előítéletet, hogy a „materia“ megvetésre méltó hitványság ; korunk he­lyezte az üldözött páriát méltán megérde­mlett méltó­ságába, becsületben tartandónak vallván azt , nem annyira önmagáért, de főleg azért, mert egyfelől az anyag az eszmék és gondolatok szülőanyja, másfelől nélkülözhetetlen eszköz a szellemi javadalmak meg­­szerezhetésére. A kertész ápolja, kényezteti oltoványát fájaért is, mert hiszen, ha megnő, árnyat ad lombjai alatt, de főleg a rajta megtermendő zamatos gyümöl­csökért. A szőlős gazda gondosan elfedi a tél fagya elől szőlőtőkéjét, nem annyira magáért az egyszerű venyigéért, de a lelkesítő italért, melyet róla szüre­telni fog. Az a kor, mely az anyagot megvetette, hit­vány földiségnek hirdette, csak szóval buzgott a szel­lemi mellett; tettel nem igen folyt be annak emelésére, sőt inkább ellene cselekedett, mert ki a testet oktala­nul bántalmazza, az a szellemet is megsértette. MENTOVICH FERENCZ. (Folytatása következik.) MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. Margit. — Wilkie­ Collins elbeszélése.­­ (Vége.) Amint Braunton ezentúl nemsokára megjelent az előhegységben, Margitot nagy rémület fogá el. Azonban a lelkész nem oly czélból jött, hogy neki szemrehányásokat tegyen, hanem hogy közölje vele, miszerint a gyermek türelmét vesztve, elhagyá tartóz­kodáshelyét titokban. Margit ezer font sterlinget adott a lelkésznek, azzal az utasítással, hogy se költséget, se fáradságot ne kíméljen a szökevény föltalálása érdekében. Braun­ton még ugyan­ez éjjel elhagyá az előhegységet, telje­sítendő a vett megbízatást. Azonban minden kutatás eredménytelen maradt — és Margit egésségi állapota ez időtől mind jobban hanyatlott. Aggály, megbánás és rémület rágódtak életerején. A harcz kitört és Margit viszont látta fiát. A kö­vetkező tavaszon egyszerre megjelent előtte, tengerész öltözetben, támogatását vette igénybe, s kérte őt, hogy adjon felvilágosítást rágalmazása felől. Szerencsétlen anyja ez utóbbi kérdésre nem ad­hatott egyenes választ és kérte őt, hogy térjen vissza Braunton úrhoz. Egyszersmind minden kéznél levő pénzét összeszedé, s átadá neki azzal az ígérettel, hogy nem sokára írni fog neki. Ez ígéret folytán elvált tőle. Azonban fiának vé­letlen megjelenése halálos csapás volt, melyet Margit nem kerülhete ki. Meghalt — és halálos ágyán leá­nyával közlé a titkot. Az elbeszélés e részénél Cameron heves fájdalom­kiáltásokban tört ki. — Ó, Emma, gyermekem, — szólt — ha Margit legalább bizalommal leendett irántam, ha elhatároz­hatta volna, végzetteljes titkát hű szivemmel közölni! Méltónak bizonyitandottam magam, ily szent biza­lomra, megsebzett szivét meggyógyítottam és őt szep­lőtlenül föltartottam volna a világ előtt. Igen, fiát atyai védelmem alá vettem, minden kérdést és kétsé­get elhallgattattam volna származása törvényessége iránt, s atyjának büszke családját, igényei elismeré­sére kényszerítettem volna. — Neki igaza volt, atyám, hogy a titkot nem közlé, — viszonzó Emma szelíd, de szilárd hangon. — Igaza volt, Emma ? — Igen, mert ön nem adott volna hitelt elbe­szélésének. — Nem adtam volna hitelt ? Nem mondom-e, épen, hogy az ő és fia ügyét magamévá teendettem ? — Ezt most gondolja ön, kedves atyám, midőn a dolgot saját elfogadott szempontjából tekinti. Akkor azonban egészen máskép cselekedett volna, mint most hiszi. — Mondom neked, Emma, hogy anyád egész biztonsággal rám bízhatta volna magát, mert minden körülmény között is éreztem volna, hogy első és egyet­len szerelme tárgya én vagyok. Emma, saját büszke­sége és sajnálatraméltó, igaztalan bizalmatlansága irántam, idézte elő korai halálát. — Ne ámítsa magát, atyám! Ő ismeré önt leg­jobban. Az esetben, ha nagy titkát önnel közli, ön elsői egybekelésének valóságát nem hiszi és gyermekét, va­lamint őt magát is eltaszította volna. Atyám, ön őrü­lésbe döntötte volna anyámat, mely sokkal iszonyúbb végzet leendett, mint a lassan emésztő fájdalom, mely végül sírba dönté. Bocsásson meg, atyám, hogy ily nyíltan beszélek. Azonban nem ismerek szentebb kö­telességet, most az ő emlékét igazolni! — szólt Emma szelíd, félelmet nem ismerő , méltóságteljes szilárd­sággal, mint oly egyén, kinek szellemét a nagy szen­vedések erősíték meg. — Emma, — szólt Cameron hanyatló hangon — azt hiszed, hogy atyád képes lett volna ily kegyet­len cselekményre ? — Azt hiszem, atyám, hogy nem cselekedhetett volna másképen. Emlékezzék csak, hogy, midőn a sö­tét felhő az én fejemet beárnyaló, az én tisztaságom az én ártatlanságomban, szemei előtt felnövekedett le­ánya ártatlanságában sem hitt. Hogyan hihetett volna e szerint őbenne, kit még csak egy éve ismert, kivel csak néhány hete, hogy egybekelt ? — Isten adta volna, hogy mégis próbára te­gyen ! — kiáltá az önmagát ámító, fájdalmasan. Isten adta volna, hogy ezt tegye! Akkor nem hervadt volna el élete világában. Ah, mi szükség volt e drága élet elpazarlására, önmegsemmisítésére a ritka lénynek, minő az én Margitom volt! És Cameron Austin kezére csüggesztő fejét és megbánással teli kebléből mély sóhajok törtek elő. E beszélgetés az atya és gyermeke között, mind­kettőjükre nézve igen jelentékteljes volt. Sajátszerű látvány volt az egykor oly zsarnokias férfiút a szelíd­ségig ellágyulva látni és magát védeni hallani, a hal­vány, törékeny leányka előtt, ki csupán erkölcsi ereje által nyert fölényt atyján ! Miután Emma, anyja becsületét helyreállító, sa­ját kitartása, önmegtagadása és a testvére érdekében vívott nehéz küzdelmek történetét örömest elhallgatta volna. Azonban atyja és Ralph nem hagyák magukat elutasíttatni és lassan kint, apránkint kicsalták belőle hősies odaengedésének elbeszélését, melyet most mi is közölni fogunk az olvasóval. A dús jövedelmet, melyet Emma Hollókő birto­kában nyert, szabályszerűleg átküldé Braunton úrnak, hogy azt Dawson William javára biztosan elhelyezze. Ké­sőbb rendes levelezés nyílt meg közt és féltestvére között. Midőn a kirándulás napján véletlenül találkoz­tak, és személyesen megismerkedtek egymással, a fia­tal­ember Emmát az erdőbe vezető, igyekezvén belőle kicsalni származása titkát, Emma azonban minden fel­­világosítást megtagadott tőle e pontot illetőleg és anyjáról, csak mint az ifjú pártfogójáról beszélt. Midőn azonban sürgetőleg kérte, hogy mutatná meg neki anyja sírját, Emma beleegyezett, hogy őt el­­kísérendi oda. Ott néhány órát töltve, Margit sírjánál a fiatal tengerész sírva szólt: — Bármily tartózkodó és hallgatag legyen is én, Emma, mégis tudom, hogy az, ki a szikla alatt alusz­­sza örök álmát, nekem is anyám volt. Ó, Emma, ne féljen, ne jőjön zavarba. Egyéni meggyőződésemet fe­jezem ki; nem szükség, hogy ön azt elismerje szintén. Attól se kell félnie, hogy őt anyámna­k és önt testvé­remnek fogom nevezni a világ előtt, ha csak föl nem hatalmaz reá. Emma, Angolország legdúsabb koroná­jáért se lennék képes árnyat vetni e szent sírra! Emma összerázkódott. E czélzás a grófi koronára tisztán véletlen volt, vagy a fiatal ember, valamely módon nyomára jött volna elhalt atyja társadalmi ál­lása és rangjának ? 44. szám, 1867.

Next