Magyarország és a Nagyvilág, 1868 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1868-01-04 / 1. szám

. Ha semmi más, nagyszerű temetése nagy tanú­bizonysága lett volna azon veszteségnek, mely az ő ha­lála által a magyar ipart és a város érdekeit érte. A gyászmenet élén a híres vasöntöde munkás-személyzete haladt, melynek az elhunyt valódi atyai főnöke volt. A hatfogatú gyászszekeret városi diszőrség előzte meg, azután a város képviselői mentek. A koporsó mellett számtalan fáklya lobogott, s gyászlobogók, nagy tömeg és végtelen kocsisor képezték a kíséretet. A test, mely annyit küzdött, fáradott, oda künn pihen most a sir hideg ölében, s a lélek, mely annyit működött, visszaszállt oda, honnan kikerült. A szomorodott család nagy sirkövet állitat az elköltözött sirja fölé, de bármily szép lesz is az, leg­méltóbb sírköve azon vasöntöde lesz az elhunytnak, melyet maga teremtett. Emlékezés 1849-re. Emlékeztek-e még . . . A nagy viharra, mely végig söpört S annyi jelest, annyi dicsőt letört? Milyen dicsőn mosolyga fel napunk ; — S mily véresen szállott a mélybe le, — Miként mosolygott a nemzet-géniusz S miként repedt meg vérző kebele ? Emlékeztek-e még . . . A lánczra, melyből kardot alkotunk, Melyet babérral s vérrel h­ordozánk? Fényére mint sáppadt el a pulya, Miként oszott a bűnnek szelleme; S nyomában a szabadság zászlajával Ha fölvillant, ki állt meg ellene ? . . S emlékeztek-e még . . . Hogy lett e kardból csörgő láncz megint Példázva a szolgaságot, földi kint ? Tépett babérra hogy hajlott a zászló, Dicsők felett hogy zúgott a „halál“ szó. . . És aztán néma minden ajk, kebel, Még Istenéhez fordulni se mer . . . Egymásra hull, mit ősink épitenek, Mint földingásra a szilárd falak. S a rom felett, hol annyi szív szakadt meg. Ellenségink kaczajjal állanak! Ő rémitő, oly rémitő ez emlék ! . . . Egy éjszak-sarki elhagyott vidék. . . . Dúlt arczú nők széjjelzilált hajakkal, Kik férjet, vagy tán magzatot keresnek. Hajdan vidám barátok, néma ajkkal, — A mint egymás karába sirva esnek... . Amott a honfi ősi lakhelyét Éjfél időn felverve hagyja el.... Még egyszer csüng a kedves ajk az ajkon. Még egyszer dobban keblen a kebel. — „Hajrá !“ kívül vadászat hangja kél. Zúgó vihar oly rémitőt beszél... S fut, fut fölvert vadként az üldözött Farkas tanyák, lakatlan láp között Titánná kél a szétszáguldó hajtás... S kedves ajkról egy elhaló sikoltás... A nő szive­ fájdalmán — megreped •"S árván marad hon, nemzet, gyermekek. Egy villanat, utánna tompa dörgés Egy nemzet-oszlop roskadtát jelentve, Zsoldos csapat a néma éjszakában Felvont szuronynyal, vérre lesve, Egy nagy sóhaj, Kárpáttól Adriáig, Egy elnyomott sóhajtás, néma köny.. . ■S aztán kihalt és néma újra minden Vér­bűn után egy szörnyű vér­özön Emlékeztek-e még ? Nem jó ezt elfeledni! Emlékeztek-e még ? A lángelmű szónokra, a­kinek „Szava méz és hangja kenydörgés“ Az bebalzsamozza a harcz sebeit Ez fölriaszt, mint alvó utast a szélvész. Ki midőn „nagy“nak látta nemzetét, Meghajtá előtte hírkoszorus fejét.... E főt, melyet — ki bírná a honvágy kinait ? — Most koraősz fürtök árnya borit! ... MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. Kinek hibái , hogy hitt, remélt S nagylelkű volt, mint büszke nemzete, De kit reménye szabadságo s honáért A száműzetés sivár zátonyára vete.... S ott roskadoz terjesztve karjait A szent, imádott ősi hon felé ; Zokogva a sok volt bajtárs felett, Ki sírját nem a hon földén lelé !... Emlékeztek-e még ? . .. Nem szép ezt elfeledni! Emlékeztek-e még ? A kis vezérre, a ki a világot Befutkosá, s hol elnyomást talált, Lángpallosával a bűnre ott vágott, Keresve s osztva a bajnokhalált ? Osztrolenka „véres csillagára“ Kinek kardja csatán legélesebb ; S bár teste száz golyótól átszakitva, Legmélyebb szivén a honszerelmi seb ? ... A „semmiből teremtő“ hadve­zére, Ki százszor halt meg, százszor támadott. Egy másod Kosciuskó, kinek fején Soha a borostyán el nem hervadott.... Piski, Szeben , róla regélnek, Mig Erdély földén érző népek élnek.... Emlékeztek-e még? Nem szép ezt elfeledni! Emlékeztek-e még A költőre, ki alvó nemzetét, Midőn a vész jött, — „talpra“ hívta fel S midőn a vész még jobban fel­tolult, Csatára kelt a hősek ezrivel ? Kobozzal és karddal mint jár elől; Mindkettő hogy csattog és mindkettő h­ogy öl!.. S im, pattan a lmr, az életér szakad, Az elhaló szem zászlaján tapad, Mégegyszer zeng : a szabadság, haza ! S lehull a kard, lant, a hon zászlaja.... Emlékeztek-e még, Nem szép ezt elfeledni! Nem leng a zászló néha képzeletben Előttetek, a­mint tovább vonul ? Nem zeng az ének hangja lelketekben, A mely lezengett hősink ajki­ul ? Nem kérditek : hová lett a sereg, Mely ellenétől perezre sem remeg ; Hová levének a dicső fiúk, Kik mint sasok oly bátran víttanak? ... Nincsen babér s kereszt a hü fejeknél, Sirjok felett katangot hajt a szél, Ők jeltelen kis sírban nyugszanak — Ó nemzetem sirasd meg önmagad — Mert bár nincs is felírva itt alant, Kiket fedez a puszta, néma hant, Ők boldogok, nevők nagy és dicső, Eljő a hit, az őket hirdető. Ők boldogok, de hány koldus bolyong, Nem is mutatva csonka tagjait, Ott áll az utcza sarkon, rongyosan S kérelmekre nem nyitja ajkait, Dicsőségért hogyan piruljon el S hogy kérjen ott, hol múltja követel! Emlékeztek-e még ? Láttátok őt, még mint daliát „Előre !“ zengett ifjú ajkain. Nagy-Sarlónál ő vivé a zászlót S annyi dicsőt és szépet álmodott : „Nagy lesz a hon !* — kiáltá, a midőn Golyó találta. — s ő leroskadott. . .. S most ottan áll mankób­a borulva. Agg és tehetlen, egy élő halott. Sebét feledte, hisz mélyebb, a melyet Hazája estén hű szive kapott. A kegyele­m­ f­i­llérrel ne pirítsd meg ! Kérd bűnbánólag, — hogyha elfeledted, — Hogy a kenyért, a melynek magvait Saját vérével ő nevelte fel, Veled kegyelmesen most oszsza meg ! Ő volt a kard, mely házad védte egykor A testvér harcz emésztő lángitól. S midőn a gyilkoló én feléd röpült, Tiéd helyett az ő szivvére folyt. . . . S ezt nem szabad feledni! P. SZATHMÁRY KÁROLY. 1. szám, 1868. Silvester éj és új év reggele. (Képpel a 8. lapon.) Csikorog nyikorog a hideg, szintúgy csavarja az ember orrát. Adósai vagyunk az évnek, ki jégmarkával megragadva tart, s ki akarja belőlünk szorítani az adó­­fityinget. Mi könyeket, hideg facsarta könyeket hulla­tunk koporsójára, és nagyon szépen kérjük, hogy ne izéljen már azért az egy pár óráért, a­mi hátra van, fe­küdjék le békességben, nincs annyi patika és doktor, mely őt megmentené az örök haláltól. De azért nem enged, fogait vicsorgatja és jeges körmével összehaji­­gatja arczunkat. Fönt az égen egy két csillag gubbaszkodik, az is úgy összehúzza magát, mintha búbos mellett ülne, su­gár nyakát nem merné kinyújtani a világért. A köd hidegebb a jégnél, mintha a haldokló esztendő magas sírjából jönne lehellete az ott egy rakáson heverő ha­lott éveknek. Szintén félünk zuzmarás bajuszunkhoz nyúlni, hogy megharap. Pedig érdemes most kimenni az utczára, s szemünk tekintetével beszemtelenkedni némely ablakon, kilesni a családok titkát, és elrefe­rálni a világnak. Silvester éje van, ki vetné ilyenkor szemére az írónak, ha olvasója számára lopni акаг va­lamit, úgy se lehet sokáig már belenyúlni az 1867. tarisznyájába, nagy hirtelen annyit markoljunk még ki belőle, amennyit lehet. Borsó bácsi! Borsó bácsi! ne igyék már kend annyit abból a borsóból, mert bizony bizony még Borsó létére is elázik. Azért tette kendet biztossá a nemes tanács, hogy éjnek idején a drabant népséggel egész a Dorottya-utcza végéig kirukkoljon, hogy végig csörtes­sen a váczi­ utczán, bebizonyítván a világnak , hogy éji 12 óráig szörnyen nagy a közbiztosság Pesten, a váczi és úri utczákban, — noha a kakas, és dob­gat, külvá­rosi utczákban már alkonyatkor kifosztják az embert. Talpra kell tehát kapaszkodni, és megkezdeni ily gyö­nyörűségesen illuminált fővel a hadjáratot. Borsó bácsi csakugyan leteszi a korsót, mert már üres, és megparancsolja drabantjainak, kik Silvester tanácsos úr egészségére, ki őket ez évből ki fogja segí­teni, szintén meglehetős nagyokat nyeltek, hogy­­ mi­nekutána, és ennekutána a nemes publikum őket 1867- ben még egyszer meg akarja látni, tehát annak rendje és módja szerint álljanak glédába, és ballábukat előre tolva tegyék ki magukat az őrszobából. „Mind hősök ők mind férfiak , mind hit és hazafi.“ Megindult a rettenthetlen drabant csapat. A Borsé szíve lángolt és szerelmes volt Silvesterbe. Sze­rinte minden a legtökéletesebben folyt még eddig. Ta­valy ilyenkor zsandár volt, s ma már drabant káplár. 1867-ben rettenetesen felvitte sorsát. Tipp, tapp, tipp tapp: hangzott a drabantok lépte, se egyik, se másik nem tekintett volna félre, azt hitte az ember, hogy nyakuk csizmává fagyott, s ha megmozdítanák, elpattanna. Szerencsésen keresztül értek a váczi­ utczán. Nem adta magát elő semmi. A járó­kelők közt ugyan egy pár ordítgatott valami nótát, de ez Silvester élén nem jött beszámításba. Végre a hősies kis csapat kiért a redout-térre. — Szedjétek össze magatokat, — parancsold Borsó — vigyázzatok jobbra balra, míg e pusztaságon keresztül érünk, baj is történhetik. Mentek, mentek, mendegéltek. — Megállj! — kiáltá egyszerre Borsó, — és vitéz drabantjaihoz for­dult : — Láttatok-e már sphinxet? No­ha nem látta­tok, ime nézzetek oda; — és előre mutatott. — Kép­zeljétek, mintha a Sahara közepén volnátok; — ha nem hallottátok hírét, — akkor csitt! — Látjátok-e ott azt a mozdulatlan óriás alakot ? — Azt a hódömbiczet? — kérdé egy drabant. — Ostoba! A Saharán hódömbiczet. Folytonos kánikula van ott. Látott-e már az Isten ilyen ütött fejű népet. — Tudjátok meg, hogy a sphinx belseje üres, s hogy ott csavargók is létezhetnek. — Szuronyt szegezz és indulj. Borsó bácsinak eszébe jutott, hogy, mikor ő zsan­dár volt, és recognoscirozni küldték, nem ijedt volna meg az ördögtől sem. Fazekas János nem volt ördög, s így attól megijedni nem is volt szégyen. A tér közepén csakugyan ott fehér lett valami. Nagynak nem volt nagy, de szélesnek széles volt. Há­rom részre osztva: alsóra, középre és felsőre. Hölgy volt, az Isten adta, és pedig hóból. Tekintete nem va­lami gracies. Idomtalan feje képezte a felső részt, félre csapott csárdáskalappal, a csárdás kalapon me­szelő bokrétával. Szemei kancsaiul s olyan mérgesen néztek, hogy egy csöppet nem volt feltűnő azon düh, melylyel elég illetlenül a szájába dugott seprű darabot

Next