Magyarország és a Nagyvilág, 1868 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1868-01-04 / 1. szám

1. szám, 1868. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. 8 rágta. Hogy a Sahara napja szeme közé ne süssön, egy ormótlan nagy seprüt adtak a kezébe napernyő helyett, s igy a tér közepén hagyták e furcsául fölszerelt álla­potban. A mint Borsó bácsi a kisasszony szeme közé né­zett, dobogni érzé nemes szivét és meggyuladt benne annak hótekintetétől a szerelem. Ah Jutka, Jutka! — sóhajtott fel, kezét szivére téve — mintha сзак tége­det látnálak ! — se felkiáltásra szemeiből megeredtek a hideg facsarta könyek. — Hűtlen lettél hozzám és elolvadtál előlem. — Látod, látod! — Megbüntetett a természet és ide ragadtál. Nem hiába volt a szived jég,­­ te hová levél, s akkor fogsz elolvadni, midőn legkedvesebb leend az élet, midőn ki fog sütni hazánk egén az 1868-ik év napja. A bűn nem kerülheti ki büntetését. Fázol, ugye ? Eleget izzadtam én miattad, s elfogyott tüzed, melyet indulatosan reám pazaroltál. Különben mindegy, én úrrá lettem, mig te itt gubbasz­­kodol a hideg ég alatt. Szánlak, — igazán szánlak, s hogy megmentselek a kínos élettől; — e szavakkal Borsó bácsi kivette egy drabant kezéből a fegyvert: — ime megadom a kegyelem döfést; — és a sphynxet, kiben most Jutkáját ismeré fel, szíven szúrta. — Visz­­szaadta a fegyvert, „jobbra át“-at parancsolt, s tipp tapp, tipp tapp, — a vitéz drabant népség hősies útjá­ról visszafelé végig léptetett a váczi­ utczán s az őrszo­bába érve, megteltek ismét a korsók. Nagyokat nyelve, és még nagyobbakat mondva, az imént véghez vitt hőstettekről beszélgettek és belevirradtak : az 1868-ba. Valahány ház, annyi szokás! Aztán minden az ízlés dolga. Némely embernek egy átalában nem kell a családi koz. Ha férfi ? — nem akar — feleséget! Ha nő ? — nem akar férjet. Mulatni akar, világát akarja élni. A házi boldogság neki nem élvezet. A gyengéden szerető nő ölelő karja szívének nem okoz kést, moso­lyában nem talál varázst. Nem óhajt csókot ártatlan gyermek rózsapiros, imádságos ajkáról, nem akar ke­délyes perczeket szeretettje mellett tölteni, mert hiszen ő nem szeret senkit, csak saját magát. Ha az egész évet végig bírta dőzsölni, mulatni, és helytelenkedni, várjon miért csinálna kü­lönbséget az év utolsó napj­ából, nagy dolgot egy haldokló esz­tendő végpillantásából. Egyik jön, másik megy, nem köti egyiket a másikhoz semmi, mint őt nem köti semmi, senkihez a világon. Kineveti a boldog családot, mely tagjait össze­szedve együtt tölti ez év utolsó napját, s együtt megy az oltár elébe hálákat adni, midőn a templom nagy­harangja tedeumra megszólal. Sajátságos, megmagya­rázhatatlan, félig hálás, félig reménylő, félig félő érze­lemmel vannak ilyenkor megtelve a szivek. Hála a múltért, remény a jövőért, — és félelem: várjon a család szeretett tagjai igy együtt lesznek-e jövőre is, — majdha 1868 felett szólal meg a templom tedeumot hirdető harang szava! Nem fogja-e egyiket keletre, másikat nyugatra dobni a sors, — vagy a csillagok fényétől csillámló hideg hó nem fog-e valamelyik, most még szeretettel, hűséggel, s reményei teli, — de akkor már hideggé vált szív felett fehérleni. Isten tudja! A csengetyű megszólal az oltárnál. Az apa, anya, gyermekek, testvérek, és unokák mélyen meghajolnak, végig ömlik rajtuk az áhitat, ajkuk imát rebeg , há­lákat és könyörgést. Az isteni tisztelet után karon fog­ják egymást, és haza mennek a családi körbe. Családi kör ! kedves családi kör ! Együtt ül a család apraja nagyja! Fel van te­rítve a családi asztal, lágy meleget terjeszt a sütött kályha, s hévvel dobognak a szerető szivek. Egy-két ismerős is megjelenik, kiket már a családhoz számít a baráti szív. Az udvarias és örökösen fiatal Barna Pista, salom­ai modorával, egymást érő bókjaival, s folyto­nosan készen álló kézcsókjával a háziasszony számára. Ilka és Teri, a Barna Pista, és a háziúr neje igen jó barátnék, nem is mutatnák, hogy szerelemféltők, a világért sem. Pedig mikor Pista Terinek, vagy Jóska Ilkának mond egy bókot, f­el-elpirul egyik is, má­sik is, jobban szeretné azt amúgy felváltva hallani. A férjek észreveszik, és megelégedett mosolylyal tekin­tenek kedves nejeik szeretetet jelző kipirult arczára, — és boldogítja őket epir, — hűségüknek az arczra tűzött piros zászlója. A gyermekek a mellék kis asztalnál csevegnek. Em­ike és Miklós már majdnem egy fejjel nagyobb mint tavaly volt, eszemadta szép barna gyerekek, nagy fe­kete szemeikben az ártatlanság, s az ifjúi élet lángja lobog, ezen láng helyettesíti szivecskéjökben a szerel­met. Egymásnak szánták a szülők. Minden Silvester éjjel megújulnak óhajtásaik. Tavaly még 13, most már csak 12 év. Istenem f élünk-e esztendő ilyenkorig, ak­kor már csak 11 év lesz kitűzve a várakozásra. Csevegnek, mulatnak, beszélgetnek a család tag­jai és a jó barátok. A nők összesúgnak . A te családod szaporodott egygyel. A háziúr meghallja és mosolyogva mondja: Isten áldása, — kívánom, hogy az önök csa­ládja is dúsabb legyen esztendőre. — A nők elpirul­nak ismét. Van-e ennél a pírnál gyönyörűbb szín, ez a lélek lángjának fellobbanása, a romlatlanság fátyola, melyet a szellő is meglebbent, a szeretet, az érzés, az ártatlanság meg-meg­jelenő lobogója. Múlik az idő. Közelget az uj év, s mintha köze­ledtét megérezné a vér, mintha a légben uj élet pará­nyái volnának elhintve, — élénkebb lesz a kedély, s mire az óra mutató eléri a 12, — midőn éjfélt üt, — bizonyos lázas érzés fogja el a sziveket. Most feláll a házi úr, felemeli serlegét, s egy kerekded kis megható toastban felköszönti a vendége­ket, és boldog új évet kíván. — H, hó, — szólal most meg a nagytáti. Mindenki oda néz, s az öreg urat két ifjú, egy hajadon és egy fiatal ember közt látja. A hajadon, Juliska, szemeit lesütve áll, az ifjú Zslovszky Árpád bátran tekint minden szembe. — Pista öcsém! — mondja a nagytáti Barna Pista felé fordulva. Iluska testvéred, és Árpád unokám csókolództak. Adta gyermekei, azt hinném hogy ha már szeretik egymást, legyenek az egymáséi. Pista feláll és egy toastot mond az új pár egész­ségére. Üdvös tettel kezdődött meg a 1868. Ez a családok mulatsága. Donna Frivolita is az élő emberek közé sorozza magát, bár a társadalomra nézve meghalt, s mételyt lehelt a légbe. Vannak azonban hyénák, mik felkeresik a sírokat, s bele­harapnak a Donna Frivolita arczába, miután nem feltételezhető, hogy puszta húst meg le­hessen csókolni, akkor igényt tarthatna rá vala­mennyi állat. Valahány ház annyi szokás ! Aztán mind az ízlés dolga. Kakas Matyinak és Monte Muculinak nem kell a családi élet. Egyik a szemétdomb, másik az orczátlan­­ság királyának czimezi magát. Királynékkal ezen biro­dalmakból szólva van a világ. Donna Frivolita szintén ily királyné, s palota­ hölgyei a gyönyörű sylphidekké festett denevérek és baglyok, kiknek dala czinczogás és huhogás, s tekintetük emésztő, mint a csábítani akaró óriás kígyóé. Szemükben kihívás, arczukon fes­tett pír, ajkukon méreg. Ezek képezik a Matyi és Muculi családját. Ők gyűlölnek minden feszt és tartóz­kodást, szétrúgják az illedelem korlátait, nem keresik a tiszta utat, hanem nyakig járnak a pocsétákban. Frivolita is rendez estélyt, ígérkeztek hozzá dan­­dyk elegendő számmal, kizsebeltek egy pár szenvedé­lyes szerencsétlen családapát a kártya asztalnál, s most azok véres verejtékét fogják meginni. Ők nem szégyentik magukat, szemük nem ég ki, mert nincs, arczuk nem pirul el, mert a vér megfehére­­dett vagy feketedett arczukban. Fognak valami kétségbe esett zongora­művészt, kinek a társadalom nem akarta kiadni a dicsőség részét, dühében tehát a társadalom ellen szegődik, s elmegy szolgálni a romlottságot. Matyi és Muculi összeszed néhány magához ha­sonló frányát és az ígért perezre megérkezik és be­toppan a Frivolita odújába. Ha ha­ bezzeg más élet van ám itt. Szerető minden leány és közös ügy valamennyi szerelme. Szemük ra­gyog a felzaklatott emésztő tűztől, ajkuk mosolyog és nevet folytonosan, mintha gépezete fel lenne húzva, s kötelességét teljesítené, mig le nem jár. Az elpirulás­nak nincsenek kitéve, mert arczük nyakra főre piros, mig a homloknak és álnak is jutott egy kis pirosság, — több is a szükségesnél. Gyönyörű csinált virágok! Koszorúba fűzve mily jól illennétek a bűn menyasszonyának homlokára, mi­dőn az a kárhozattal egybekel. Ti emberi állatok, árú czikkek, vásári portékák, mikből irtózva repül ki a lélek, hogy helyet adjon az ördögnek. Ti, kik az emberiség zsámolya alá bújtok, hogy rajtatok taposson a világ, kik megtagadjátok az emberi méltóságot és nem akar­tok csak undort! Szerelmesei Matyinak és Muculi­nak, tánczoljatok! Ne figyeljetek a halotti szekér döbörgésére, mely a meghalt évet szállítja tova, mit bánhatjátok ti azt. Van is a te szivetekben szánalom, kaczagva nézi­tek az egyik halálát, míg megjelenőnek szeme közé mosolyogtok, használjátok az időt, mint az idő titeket, s ha az elbágyadtan sírjába hull, ti kaczagtok felette, amint ő fog kaczagni felettetek. Matyi és Muculi csak rajta! Tánczoljatok, tom­boljatok, ugráljatok, rugdaljátok a levegőt azért, hogy kegyét érdemetlenekre pazarolja, hogy elősegíti lélek­­zeteteket, — ez bűn tőle, megérdemli a büntetést. Tánczoljatok vadul, sziláján, ne féljetek a szeméremtől befogott szemmel irtózva fut az tőletek, — magatokra vagytok hagyva, nem gondol veletek még az is­ten sem! Tánczoljatok! Ha megnyílik az uj év kapuja fék­telen kedvet rohanjatok bele, az se lesz egyéb számo­tokra pokolnál, és ti lesztek benne az ördögök. A művész dühösen veri a zongorát, lábait szét­terjeszti s a széken úgy ül mint a kárhozat tüzén, egé­szen magánkívül van, még öklével is veri a billentyű­ket­­, homlokáról hull a verejték, és melle feszül, a zongora zuhog és bömböl, a tánczolók tombolása és vadkaczaja bömbölésébe vegyül. Senki se hallja, hogy a torony­óra kong, hogy éjfél, hogy már az éjfél is el­múlt, hogy 1868. A családi képtől jobbra verekesznek, balra pedig a Bodnár Fritzi fejét tartja Memmeg Palya. Fritzi túlságosan sokat ivott az Angyalosy borából és a­he­lyett, hogy mulatna s jó kedvvel érné el az új évet, belehempereg, mintha saját maga felett tartotta volna meg a tort. A másik oldalon pedig Kábulek és Makra­­tor is dögönyözi Szitakötő Miskát, ki nem viseltetett Silvester apó iránt annyi tisztelettel, hogy legalább névnapjának utolsó óráiban óvta volna meg magát a csalástól. Vérében van szegénynek és nem tehet róla. Országszerte ismert hamis kártyás, mégis leülnek vele egy asztalhoz, tudják, hogy csalni fog és megharagsza­nak érte, ha valóban csal. Minek teszik elébe a para­dicsomi almát, ha okvetlen tudják, hogy bele fog ha­rapni , csak azért, hogy megverhessék ? Avagy annak is megvan a maga haszna ? Legboldogabb ember Trifunátz! „Egész életében szépnek tartá magát, bár olyan volt, mint a tarokban a pagát.“ — Most se törődik ő senkivel. Csináltatott egy nagyságos bouquetot, s eltütyögött azzal imádott­­jához Pletyka Zsuzsánnához, letérdepelt előtte, jobb kezét szivére tette, s mint egykoron „fölemelő Kádár szemeit az égre,“ — úgy emelieté ő fel bájdus pillan­tását Zsuzsánnára és annak orra alá tolta a bouquetet. Zsuzsánna bár majd szétesett a nevetéstől, de ő azt nem tekintve komolyan érző s komolyan dobogó szi­vének tolmácsolásához fogott . Igaz Zsuzsánna, hogy éjfél van, s igaz, hogy néhány percz múlva már újság lesz az esztendő, ■— de épen azért ne vesd te meg hű szerelmesedet, mert látod, hogy az esztendő múlik, de az én szerelmem örökös, íme átnyújtom neked bő szivem zálogát. — Szavaira az óra rákongatta az éjfélt. Hátra volna még egy pár zsivány, ki a magát zavarni nem hagyó bakter háta mögött csúnya gazdál­kodást visz véghez a más holmijában. Két részeg hor­dár azonban, ki minden boldogságát abban tartja, ha leihatja magát, annyira ordít itt előttünk, s akar ben­nünket kapacitálni — hogy még a nagyapjok is igy botorkázott bele az uj esztendőbe, azért vitte olyan sokra, — miként, nehogy a hangzavart még kellemet­lenebbé tegyük , felhagyunk az éjszakával, s a­mint illik, magunk is belelépünk az újévbe. 1868. Homályos, ködös reggel. Ebből ugyan senki se nézné ki hogy uj, még csak nem is ragyog. A napot ugyancsak hamar belepte a ködrozsda. Ebből ítélve, 1868 napjaiban kevés lesz az arany részlet, de ha a hó papirost jelent, — az már lesz elég, — a mire t. i. az adót írják. — Nem is bankó, — ha hó ! Tanácsos úr sokáig felmulatott. Ébren találta az uj év, azért találják alva az uj évi köszöntők, Külön­ben már régen megszökött volna hazulról. Bajos lett volna még a szökés is, a házmester gratulátió nélkül semmiesetre se nyitotta volna ki a kaput, felnyitva pedig úgy ömlik azon be az üdvözlők raja, mint a lavina. Tanácsos úr felébred, megdörzsöli szemeit, és széttekint: — mi volt az ? — Egy kis kopogtatás az ajtón. Megállj csak tanácsos úr. Tavaly ilyenkor falusi jószágodon csak úgy hömpölyögtél a kényelemben, gon­dos nőd behúzta még az ablak függönyeit is, nehogy felébredj. Te nem elégedtél meg a családi nyugalom­mal, Pestre, uraságra vágytál, hát kellett ez neked ? Megállj csak tanácsos úr ! Ugye kopognak már az ajtón? Csak kelj fel, itt nincs mit segíteni a dolgon; híjába valamennyi hókus pókus, ezektől a gratuláló nemzetiségektől nem ment

Next