Magyarország és a Nagyvilág, 1868 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1868-07-05 / 27. szám

318 Magyarország és a nagуvi 1 ág. 27. szám. 1868. kérdőre fogtak kihágásaiért s el akartak zárni. „Mi­kor idejöttem — mondá, — azt gondoltam, azt kérde­zik tőlem, hány sebet kaptam, hány derék bajtársamat vesztettem el, s hány ló esett el alattam; a • helyett azt kérdezik, hány lányt csókoltam meg; gyerünk innen to­vább.“ Most fegyveresekkel tért vissza Belgrádba. Ob- renovics Milán azalatt Bukarestbe ment az oroszokhoz. De nem jött többé vissza. Azt mondják, méreg által halt meg; bebizonyítva nincs. A koczka fordult. Az egyetlen, kinek neve nép­szerűségre a Kara Györgyével vetélkedhetett, — Nena- donics Jakab megbánta, a mit kezdett, kibékült Kara György gyei s azontúl teljes szivből hive lett. Molenko és Péter elcsüggedtek. Hiába biztatta a leggazdagabb belgrádi ember, Siskovics, hogy próbáljanak szerencsét, azt felelték rá, hogy nincs elég emberük. „Hát nem va­gyunk hárman, s nincsenek fegyveres legényeink ? szólt Siskovics. Az első lövésre fölkel a nép a városban, mert Mladent gyűlöli s az egész vidéki nép segítségünkre ösz- sze fog gyűlni, hogy valami zsákmányt szerezzen.“ Ak­kor azt felelték, hogy puskaporuk sincsen. Siskovics ho­zatott egypár zsákkal. De egyiköknek sem volt már bá­torsága semmire. Mindketten csak ülve maradtak a kan- dalló előtt s szótlanul piszkálták a tüzet. Nemsokára az ország határán álltak. Kara Györgyj kikisértette s azt mondatta nekik: „Itt az osztrák föld, j amott Törökország, amodább meg Oláh- és Moszkvaor- szág, válasszatok hová tetszik menni.“ Oroszországot vá­lasztották s egy csapat kozák át kisérte a határon. Mikor már künn voltak, akkor érkezett meg Belgrádba Obre- novics Milos levele, melyben a két hospodárnak segítsé­gét Ígéri. Kara György kíméletesen bánt vele. Úgy tet­te, mintha nem akarná hinni, hogy a levél Milostól jött, bizonyosan csak iródiákja élt vissza bizalmával. Mi­los nem habozott s kijelentette, hogy a levél tőle magá­tól eredt. Kara György még sem bántotta s békében haza eresztette őt; még nem volt oly hatalmas, hogy félni lehetett volna tőle. Megelégedtek azzal, hogy hű­séget fogadott ezentulra Kara Györgynek és a sena- tusnak. YÉETESI ARNOLD. Szótlaii bű. (1867.) Mig azt hittem, enyim lészesz, Tudtam tűrni csöndesen, Nem kérdeztem : mikor süt rám Vidoran a szerelem ? A bús órák még busábban Szálltak el, mint jöttének , Látták, hogy a várás kínja Szivemet nem törte meg. Most a midőn e hű szivet Játékszerként eldobád : Keserűen tör ki végre Ajkamon a kín, a vád. Ifjúságom drágaságit Elpazarlám könnyeden, S csak egy gyöngyét kipótolni Kevés a föld és a menny. Búsan kérdem : mit adhat még Kárpótlásul a való ? — Szótlan búmtól szabadulva Nincs számomra semmi jó. DALMADY GYŐZŐ. Munkácsy Mihály. (Képpel az első lapon.) Fajunk ellenségei azon számtalan kedves dolgok közt, miket dicséretünkre emlegetnek, azt is mondo-’ gatják, hogy az eredetiség, melynél fogva mai nap is j kiválunk a művelt világ sok nivellirozott népe közül, [ nem sajátságos kifolyása nemzeti géniuszunknak, ha-1 nem a minden műveletlen nemzettel közös érdes­ség, mely nem bir simulni semmi magasabb eszme su­gallta alkotáshoz, s melytől saját szellemi haladásunk érdekében, legjobb volna megválnunk. Ezen epés és igaztalan ítélet megczáfolására hi­ába hivatkozunk ama jóakaróink ellenében, kiváló lyri- kusaink sorára, kiknek müvei az erre illetékes körök ál- j tál egy színvonalra helyeztetnek a művelt külföld hason- nemű kitűnő termékeivel, s kik közül Petőfi plane vi­lágirodalmi alakká vált. Hja, mondják, ez irányban köny- nyen remekelhettek ; amit lyrikusaitok müveiben csodál a világ, az mind a népköltészet gyöngye, és népköltésze­tük, még pedig kitűnő, van a nálatok még barbárabb népeknek, teszem, — az oláhoknak, szerbeknek is ; ámde birtok-e a szépmüvészetek terén, melyen csak a finomabb civilisatio bir fényes műveket alkotni, birtok-e ezen té­ren felmutatni valakit, kinek alkotásai, amellett, hogy a művészet általános szabályainak megfelelnek, még nem­zeti eredetiségteknok is magukon h irdják félreismerhet- len jellegét ? — Művelődési időszámlálásunk utolsó tizede óta hála az égnek, oly két ifjúval dicsekedhetünk, kiknek — jóllehet mindaketten még csak pályájok kezdetén vau­nak. ., elég eddigi müveire utalni, hogy ama gúnyos kérdésnek fulánkját vegyük. Ez ifjak egyikével, Izsóval, már foglalkozott la­pmik ez évi folyama, a másiknak — Munkácsy Mihály­nak — most szemlélhetik olvasóink tősgyökeres magyar vonásait idevonatkozó arczképrajzuukon. Ami pedig szellemi egyéniségét illeti, bátran el­mondhatjuk róla, hogy a magyar festészet Izsója, a meny­nyiben ő is, mint emez, legelőbb mesterségre adta ma­gát és csak azután lépett művészi pályára, ecsetét szin­tén mindig az eredeti magyar nemzeti géniusz vezérli, mint az elsőnek vésőjét és müveivel a kitűnő szobrászé­val egyenlő kora hírnévre tett szert, mind itthon, mind külföldön. Csak egyben nem hasonlítható még Izsóhoz; még igen fiatal ember lévén, az élet küzdterére jóformán még ki sem lépett, csak mestere műtermén belől se­rénykedett s ekkép még nem volt alkalma közönségünk­nek a művészek iránti közmondássá vált indolentiáját ta­pasztalni, úgy mint azt szellemi rokona maga irányában elég keserűen észlelte. És ez egyben, óhajtjuk is mind a hazai művészet, mind ifjú ihlettje érdekében, ne hason­líthassa magát soha szegény Izsóhoz, hanem részesüljön folyton azon részvét s támogatásban, melyet kitűnő te­hetsége, derék jelleme és személyes szeretetreinéltósá- gánál fogva csakúgy megérdemel, mint azon ifjúban ritka erélyes s nemes törekvés fejében, melyet gyermekkora óta annyi viszontagságok közt folyton tanúsított, s mely élete itt következő rövid vázlatának minden mozzanatá­ból kiviláglik. Munkácsy Mihály született 1844-ben Munká­cson, hol atyja kir. kincstári t isztviselő volt. Szülei 1850- ben meghalálozváu, anyai nagybátyja, Reök István vévé őt gondviselő keze alá, de e derék ügyvéd az 1848-dik ese­ményekben való részvéte miatt oklevelétől elesvén, sőt bujdosni lévén kénytelen, — kis gyámfiára többé nem költhetett s Aradon asztalos munkára fogatá. A kis asz­talosinast itt kérésé fel először a Múzsa „édes csábjai- val“ és gyakran a csapózsinór vaskos plajbásza he­lyett, a finomabb rajzónt forgattatá vele, melylyel a butorczéh zsenge csemetéje a haragos öreglegény vagy pláne a „májszterné asszonyom“ ékes ábrázatját igyeke- zék a simára gyalult deszkán megörökíteni, minek fejé­ben a „majsztramtól“ rendesen aprópénzben, vagy ma­gyarán mondva, ütlegben kapta aztán a művészi hono­ráriumot. „Miska inast" — igy titulálták a műhelyben — azonban legkevésbbé sem hüté le princzipálisának durva­sága abbeli kedvében, hogy a Ráfáelek foglalkozásával ne töltötte volna idejét. 1861-ben, miután hat évig asztaloskodott volna, végre követhető is hő előszeretetét a festészet iránt. Az e tájt épen Gyulán tartózkodó Szamosi Elek oktatta őt a festészet első elemeiben és a rendkívül gyors előmenetel, melyet alatta tanúsított, csakhamar felszabadná őt e ta­nítójának keze alól. További kiképeztetése végett tehát 1863-ban fel­jött Pestre és itt Than Mór meg Ligeti vezetése alatt ta­nulmányozott, majd 1865-ben a bécsi akadémiára tért, hol mint a hires Rahl tanitváiiya csakhamar ipagára vonta a müértők figyelmét. Bécsben azonban csak egy évig maradt és már 1866-ban Münchenbe ment, hol előbb Vagner akadémiai tanár és utóbb Adam műtermében folytatta tanulmányait, miknek sikeréről még Kaulbach is elismerőleg nyilat­kozott. Ugyané tanulmányok gyümölcse a ritka művészi erő­ről tanúskodó azon jelen számunkba foglalt kitűnő genre- kép is, mely a „Vihart“ ábrázolja és melynek eredetijét a nemzeti muzeum számára vették meg. Nem kisebb kitüntetés érte őt s vele a hazai mű­vészetet egy másik genreképeért — „Vőfélyköszöntő“, — melyet egy brünni műkereskedő 800 forinton vásárolt meg tőle többszörösités végett. Ez az első eset, hogy ma­gyar genrekép külföldön jelenik meg és sikere bizonyára ott is meg fogja vetni a magyar genrefestészet jövőjét. A siker, mit az ifjú festő e müveivel aratott, őt legkevésbbé sem tántorította el; valamint eddig, úgy most is ernyedetlenül dolgozik s tanulmányoz, folyton bővítve ismereteit, szélesbitve látkörét, nevelve ízlését s ügyességét. Az ily -komoly törekvés mellett aztán a ma­gyar genrefestészet egyik úttörőjéből — némikép biz ennek mondható — bizonyára annak Ráfáele lehet, ha a közönség valahára azon részvéttel viseltetik a művészet ihlettjei iránt, melvet saját s a hazai művészet érdeke meg­kíván. KOMAROMI IVÁN. Egy vén Bach-huszár. Beszély. (Folytatás.) Tomacsek főnök urnák szeme szája tátva maradt j s nem szaporítva a szót, haza kotródott, de azért bízott a hős hadseregben. E napokban még néhányszor lehete ! látni Pest utc/áin, kiboretválva, nagy aranylánczczal, a mint rideg magatartásával e száraz, gunyoros tekintetű vén ember szótlanul s komor léptekkel végig haladott az ifjú élettől pezsgő utczákon. A szadovai csata után nem jött többé a fővárosba s egész őszön és télen betegeskedett, leánya híven ápolta. A dolgok folyamáról semmit sem akart tudni, lelke mé­lyében azonban növekedett az alkalmazkodás gondolata. Öt és házát mindenki kerülte, emberekkel úgy szólva nem is érintkezett, s hivatalnokai mind dühös ellensé­geivé lettek, mert ők már mind szövetkeztek az uj pár­tokkal. Márczius végén, kissé szebb idők álltak be, már egy pár sétát is tett ő nagyméltósága a parkban, midőn a posta többféle leveleket s egy hivatalos okmányt is ho­zott, melyben Magyarország királyi belügyminisztere tudatja, hogy ő nagyméltóságát a megye kormányzásától felmenti s ideiglenes rendelkezési állapotba teszi. A vén,ember erőtlen hanyatlott egy karosszékbe s mint dühöngő gyerekek szoktak tenni, fuldokló zoko­gásban tört ki. Leánya vigasztalni akarta, de úgy vette észre, hogy hasztalan, még ingerültebb lett. — Van-e a világon több ily megaláztatás ? Engem kihagyni! így tisztelik a hosszas évek érdemeit! Hát nem híven szolgáltam-e ügyemet ? Ezek a patvaristák, ezek a gubások, igy írjanak egy belső titkos tanácsos­nak ? Lehetséges-e ez ? Oh leányom, leányom , m i n- dennek vége! VIA {A kétségbeesés reményei. Leontin kisasszony maga is szomorú napokat élt I öreg bús apja mellett. A papákat csak ritkán látogatta, midőn atyja nem volt otthonn; róluk azonban soha sem beszélhetett. Hozzájuk az előbbi időkben is kevés em­ber járt, az elbocsáttatás után pedig még a parasztem­berek is kerülték házukat. Ő nagyméltóságát azonban szótalan mély bánat fogta el, egy neme a csendes őrültségnek. A vén ember külsőleg is megváltozott, magas termete összeesett, egye­nes tartása meggörbült, szakállát meghagyta s az, mint bús szürke zászló-darab, ziláltan borult végig begombolt mellényére. Nem sokat adott az előtt annyira kedvelt fehér galléraira , gyémántos gyűrűit, nagy aranylán- czát elrakta, pamut közé tette, hogy ne kopjanak. — Csak egy szegény disponibilis vagyok, — mon­dogatta magában, —- nem illik hozzám e fényűzés ! — Leontin — leányom, ugy-e te magyar leány vagy ? — Igen atyám, az vagyok testestől lelkestől! — És mégis azok a gazemberek azt mondták, hogy én jött-ment sehonuai vagyok. Hát nem vagyok-e én magyar ? hát nem tudok magyarul beszélni, nincs-e bir­tokom az országban három-négy ezer hold? hát nem fizetem-e adómat ? hisz ez mind magyarság! Mit akar­nak még ? Hitvány népe, haszontalan proletár csőcselék, utálom őket, papostól, Hastól, vezérestől együtt. Nem, nem, nem tartozom hozzájok soha, soha! Te sem Leon- tin. Nem, nem, te igaz jó gyermekem vagy, férjhez ad­lak báró Axnerhez, ezt a birtokot eladjuk, kivándorlunk e czudar nép közül. — Atyám az égre kérlek, légy nyugodt, úgy, úgy. — Ülj ide melléin, itt van, igyál egy kis czitromos vizet, édes jó atyám ! Lecsendesedve leveleket irt ide s tova, még más apró gazdasági dolgait is igazította s junius első napjai­ban leányától búcsút vett, hogy Bécsbe utazzék. De nem ( oda ment, hanem Nyitra vármegyébe, hol születéshelyét, i s keresztlevelét kereste. Meg akarta győzni a világot, s i különösen önmagát, hogy ő magyar, hogy Magyarorszá­gon született. Emlékezett, hogy gyermekkorában gróf P .......... j költségén tanult, s abba a faluba ment, a hol gondolta, 1 hogy született; csak azt tudta bizonyosan,hogy a század- I dal egy idős. De a falu könyvében a Tomacsek István nevet öt hat évtized előtt sem lehetett abban megtalál­ni. Ment más faluba, harmadik, negyedik faluba, de se­hol sem talált rá. Az ősz embert mindenütt tisztelettel fogadták; senki sem ismerte, de kérdezősködései oly

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék