Magyarország és a Nagyvilág, 1868 (4. évfolyam, 27-52. szám)
1868-11-08 / 45. szám
56- nek vörösvári kastélyában az ajtók fölé fél ívben több művet , melyek vadászatot s egyéb férfias és nőies foglalkozási mulatságot ábrázolnak. Elfogadván Pest város hatósága a városi vigadó lépcsőházának falfestményekkel való díszítésének eszméjét, ide a Tündér Ilona regéhez a párkányszalagokat (Fries) festő, valamint az alább alkalmazott körképet , melyekben ámorkák a művészetek jelvényeivel játszadoznak. Képünk, melyet alább vesznek olvasóink a Tündér Ilona regéből, a párkányszalag rajzai közül a főképeket, Argirus és Tündér Ilona lakodalmát ábrázolja. E nagy művet Than Mórral együtt megosztva festék, a többi részt ugyanis Than hajtván végre. Ugyancsak Thannal együtt látták el képekkel az „ Arany-album“-ot, melyet Ráth Mór, e derék vállalkozó könyvárusunk aztán anyagi áldozattal is oly nagy fénynyel állított ki. E művek közt az „Egri leány“, „Szt. László“, „Walesi bárdok“ és „Szilágyi Erzsébet“ képeket festé, míg Thannak a többi jutott: „Családi kör“, „Rozgonyi Cziczele,“ „Hunyor és Magor és“ „Rachel.“ Legközelebbről a múzeum lépcsőházának falfestményekkel való díszítésére vállalkoztak Thannal, s megkészíték hozzá a szellemdúsan összeszerkesztett, helyszerűen alkalmazott s nagy gonddal kiválogatott jellemeket és alakokat, melyeket annak idejében kellőleg méltatni fogunk. E művekhez Lotz a telepet és a párkányszalag történelmi képeinek első sorozatát, a kiindulástól a kereszténység terjesztéséig festé. Lotz művészetét mint látjuk, két tér közt osztá meg: a történelmi és az életképek közt. Életképei igen kevés tartalmúak, egy pár alak, egy targonczán két alak, ügető ló vagy szamár, egy pár fa s kész a kép. De tartalmassá teszi azokat a kedélyesség, a való, a jellemzetesség, mi e műveken átvonul. E művek egyébiránt az életkép és tájkép közt állnak. Jóformán egyik sincs alárendelve a másiknak. Sem a táj nem oly részletesen bevégzett, jobban mondva, oly túlsúllyal bíró, hogy az alakok csak mint élet adó, elevenítő staffage szerepeljenek benne, sem pedig az alakok nem állnak oly arányban a többihez, hogy mögöttük a háttér csak a hatás kedvéért, sem ezeknek így vagy úgy alárendelve legyen. Alá van rendelve, de csak együtt, hogy a főhatásban együtt osztoznak, azaz egymást kiegészítik. Történelmi műveiben szintén a jellemzőt, az igazat keresi, valamint a jóballadaköltő, sikerülten válogatja ki a sarkmozzanatokat. Erről tanúskodnak Tündér Hangjaés magyar történelmi képei, melyek a nemzeti múzeumba szánták. Színezése elég erőteljes, ha nem is virító, azonban az öszhangzatot érti, s életképein valamint általában tájain a hangulatra gondot fordít. Rajzában nem zárja ki a kívánni valót, ezt azonban a mozgó, majdnem beszélő kedélyes élet mellett könnyen feledi a szem. Lotz általában egyike jelesebb művészeinknek, kinek, hogy nagyobb és több maradandó becsű művet teremtsen, nem több tehetségre, hanem több erélyre, vállalkozásra van szüksége, ha szabad e következtetést vonnunk le azon előzményekből, hogy nagyobb műveit, melyek nemcsak neki, hanem hazai művészetünknek is becsületére válnak, eddigelé nem magára, hanem társsal vállalkozva készité. MASZÁK HUGÓ. S ha elveszítené is a vak éjben Szavam az istentől nyert ihletet, — Az óriási karnak zengzetében Egy hang hiányát ki sejditi meg ? S a fényes, szózatos tavasz se vész el Azért, mint oszló foszló röpke kép, Ha kérgesült szív és otromba kézzel Lesújtotok egy zengő fülmisét. CSUKÁSSI JÓZSEF: Véknyan vagyunk. (Népdal.) Hórihorgas jegenyefa ! Csekély árnyék van alatta, Véknyan vagyunk édes rózsám ! Rég biztatgatsz, — nem jösz hozzám. Terebélyes nagy diófa, Özönnel a dió rajta: Sok a kérőd ugye babám ? Azért nem is hederitsz rám! SZAKÁL LAJOS: Az üldözött dala. — Sallet Frigyes. — S hahogy kioltnák két szemem világát, Sötétebb lesz e hát azért a nap ? S a börtönajtót mind sirig rám zárnák, A szent szabadság diadalt arat ! S ha jobb kezem nehéz vaslánczba vernék, A mért a tollat kardként forgatom. Fog lenni toll, fog lenni kétezer még, Mig lesz, ki érted halni tud hazám ! Magyarország A NAGYVILÁG. Az utolsó partié. (B e s z é ly.) (Folytatás.) Így mulattak, mig az asztal meg lett terítve. — Ezt a hetet csak velem, nálam töltöd, mielőtt elutaznám, szólt Oszkár, amint asztalhoz ültek. — Hát igazán Angliába megysz ? — Tervemhez én hű maradtam. Gépész leszek, s tanulmányaimat a gépek hazájában akarom befejezni. Jer velem! „Nincsen olyan tudomány, mint a jó bor, szép leány,“ de azért a politika is szép ám! Itt a bor, ménesi vagy tokaj kell? Igyál, s tudod ki a borról s szép leányról ezt mondja, — ezt választó jelszavául: „Szerelmemért feláldozom az életet. Szabadságért feláldozom szerelmemet !“ — Könnyen beszélsz. De kívánhatnák-e, hogy a madár bármi áron elhagyja kis fészkét, mig ott áll lesben a pajkos fiú, kiszedni kicsinyeit ? — Kívánhatnám, ha a fészek oly magasan áll, hogy a pajkos fiú el nem érheti , s a kicsinyeknek táplálék kell. Ne félj, biztosítalak, mig oda leszünk, Bikácsy báró úr nem csípheti el előled az imádott kicsikét. Bizonyos, mint kétszer kettő négy, hogy a partié meg nem adja magát, szerencséjével játszva, bevárja az utolsót! S e hiú leány, ki még most meg nem ért, büszke lesz, ha majd hozzá ily lángoló szívvel, de szép tapasztalatokkal s biztos kilátással egy fényesb jövőre, gazdagon visszatérsz. Laczi meg volt lepetve, s mintha kérdené: honnét tudod ezt ? Oszkár elértette e kérdést, s válaszolt. — Forgó Kristóf mindent elmondott nekem. S tudod, a mathematika nem csal, Eufrosin még két három évig éli világát. Udvarában még most te igen kis pont vagy, de hidd meg nekem, minél távolabb, annál fényesebb. Elég, hogy már benn vagy a számításban. A hű szerelem olyan, mint az arany, minek annál nagyobb az értéke, minél ritkább, s több a bankó, líikacsy báró, — ha úgy tetszik, egy hamis ezres,a beváltáskor meg fogod látni, nem lesz értéke. Az udvarlóktól soha se félj — csak közéjük ne keveredjél. A leánynak egyszerre minél több az udvarlója, annál bizonyosabban otthon marad, ezt csak Hagymay Rákhely nagysága nem tudja, pedig saját tapasztalásából tudhatná. Kiszámítsam pontosan, hogy Eufrosinnak hány udvarlója van most egyszerre, az eddigieket ide se számítva ? Minden ujjára egy! Boldog vagy, ha közéjük nem keveredek Majd eljön az idő , higgy nekem , a sor reád is kerül. Addig éld te is világodat — ami végtelenül különbözik attól, hol Eufrosina kergeti a tarka pillangókat. — Ezt teszem kedves barátom! S ha nem egyszer vágytam, hogy bár önképzésemre én is, miként te, rendelkezhetném a kellő eszközökkel, s veled egy czél felé törekedve, ha eddig barátságodban boldog valék , most vágyaim föltárult világánál állok. S oly gyönyörű szép ez barátom, hogy erről egész könyvtáraddal, mérnöki eszközeiddel fogalmad se lehet! Menj csak barátom Angliába, e gazdag szigetre — én boldog szigetemen maradok. Tanuld meg mindazt, ami hasznos, — én megtanulom , átérezem mindazt, mi szép. S engedd, hogy barátságunk így hadd legyen a hasznos és szép egyesítője. Sajnálok , hogy a tudás fáján oly magasra haladtál, hogy már ifjan, száraz ágairól tekintesz szét a világba, hol csak gyárak füstölögnek, csak a gépek zaja, s a zaklatott napszámosok békételensége hallatszik a nélkül, hogy virágos árnyában megpihenve láthatnád, mily szép, mily boldogító az ifjúság s szerelem! — Hát egyikének képzelsz te engem azon fiatal óriásoknak, a kik mint a capitolium tömött libái idő előtt gágognak, hogy ők lesznek a haza megmentői s anyagi felvirágoztatói, mert szivük üres, tehát könnyen emelkednek, fejük higgadt, tehát eszményképekért nem fognak lelkesülni. S igy a tudomány édességét s fenségét, — a mi nem csupán értelmet, kapaczitást, de az egészben lángot, s mi e láng lelke, benső szeretetet föltételez, — nem ismerve, az élet küzdterén is éretlen gőggel az iskola padjáról csevegnek ? — Nem barátom! A verébnél mely előtt legmagasabb az asztag, hol hegyét megtöltheti, s legkedvesebb az utczai por, miben fürödhetik : többre becsülöm a lombok csalogányát. A hiú hollónál, ki a szájában levő sajtot is elereszti, csakhogy krákogását hallathassa: többre becsülöm a bérezi sast, midőn hallgat s büszkén az égre néz. — — Nem barátom! Én jókor felfogtam korunk anyagi helyes irányát, s a félszegségért, miben az értelem, a hideg számításnak, az eszmény az érdeknek, az ifjúság a vénségnek feláldoztatik , legkevésbbé se magasztalom. Én szeretem a munkában a szabadságot, függetlenséget, az ügyességben a haladást, becsülöm az észben a tudományt, a tudományban a jellemet, imádom a szívben a szerelmet! S épen azért vagyok az, ami vagyok, épen azért akarok a szó legnemesebb értelmében ember lenni, mielőtt gépész lennék. Oszkár szemei lángba borultak e szavaknál. Laczi még így nem hallotta a számító mérnököt, a szenvedélyes gépészt beszélni. Hogy Oszkár görög ifjú volt római gondolkozással, azt rég tudta, de hogy imádja a szerelmet, ez önvallomás új világot vetett lelkületére. — Miért nem éled hát te is világodat ? Miért temeted el ez érzéketlen eszközök közé ifjúságodat? Miért nem szeretsz ? Mielőtt hazád határait elhagynád, egy bucsucsókot miért nem viszesz magaddal ? — Miért? ha arczomra termetemre tekintesz, születésemre gondolsz, ezt nem kérdezed! Mert azt csak nem teszed fel, hogy gazdagságomat vetem mérlegbe ott, hol csupán a szívnek lehet szava, s viszhangot csak ettől várok, szólt keserű mosolylyal Oszkár. Hol a leány, kit ily külsővel szerelemre gyújthatnék ? S ha ez épen egy régi, tekintélyes család sarjadéka lenne , gondolod, hogy az előítélet legyőzhetlen akadályként nem állana utamba ? Hogy Oszkár ez érzékeny elkeseredését megérthessük : tudnunk kell, hogy atyja egyike volt azoknak, kiket nem a vak szerencse, de a szemtelen ügyesség jó kedvében, a porból felkapott. Mint a szónyelvek beszélik, egy fogadóban a házi szolgaságon kezdte. Itt megszedve magát, pinczér lett Oszkár nagyatyjánál, ki egyetlen leányát, gazdag előkelő vőlegény számára, mindazon gonddal s költséggel nevelte, mit a divat megkívánt. Jelentkeztek is kérők, de az öreg úr szerint egy sem ütötte meg a mértéket. Leánya szépségéről elég annyit mondani, hogy Oszkár, a főbb vonásokban szakasztott másképe, így pénzéért csak is azok kopogtattak, kik nem kellettek sem neki, sem atyjának. Ritka nemes szép tulajdonait, csak egy férfiú fogta fel. — Máray Benő ki igen tudós mérnök, de csak mérnök volt egy kis uradalomban, öt hatszáz forint évi fizetéssel. Az öreg ur határozottan kigunyolta a házból, — de nem leánya szivéből, hol eszményképül maradt, mig Limpert, a gazdag pinczér, a ki a pénzt meg is tudja szerezni, — sok kényszerítés után férje lett, s kinek az öreg ur a jövedelmes fogadót átadó. Limperl, mint oly sok más, csak a dölyfös gőgben emelkedett, az ízlés s műveltség dolgában semmi sem változott, lelkében az maradt, mi házi szolga korában volt, így e házasság csak annyiban volt szerencsés, hogy Limperl úr nem sokára leszáll oda, honnét fölemelkedett, — a porba, s megérték a férgek, utána az öreg ur is elköltözött, hagyván maguk után gazdag örökséget, mit Oszkár édes anyja egyetlen gyermeke nevelésére szánt, hogy oly derék mérnökké váljék, mint Máray Benő. így lett Oszkárból oly nevelt, s derék, gazdag ifjú, — igy lett a házi szolga fiából egyike az uj nemzedék s demokrátia azon fiainak, kik az idők árja által elsodort grófocskák helyébe lépnek, s ezt mind vagyon, mind műveltség s munkásság tekintetében becsülettel betöltik! Oszkár édes anyja halála után, a mint nagykorúságát elérte, —összes örökségét átvevé, s most százezerekről rendelkezik. Megérthető tehát, hogy szivet csak oly leánynyal cserélhet, ki őt teljesen megérti. S a természettől mostohán hagyott külsőjét, gazdagságát, s születését említve — nem ok nélkül vonult el ajkain a keserű gúnyos mosoly. A legfőbben azonban — mi e hiányokat felejteti, s még gazdagságát is homályba borítja — ritka tulajdonait, s képességét elhallgat! Laczi azonban megértette, s készen volt a válaszszák — Köszönd, hogy leány nem vagyok , mert majd megfelelnék. Szeretsz tehát, csakhogy még nem találtad meg az imádott képet! — Megtaláltam. S te vezettél hozzá ! Laczi gondolkozott, hol lehetett Oszkárral. De sehogy se emlékezett, hogy együtt csak egy leányos háznál is lehettek volna. S meglepetve szólt. — Ki ? Úgy barátom, valami albumban van elrejtve a kedves, ott láthattuk együtt. — Itt ez albumban is megvan, szólt Oszkár, ió 45. szám, 1868.