Magyarország és a Nagyvilág, 1868 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1868-07-05 / 27. szám

27. szám. 1868. Magyarország és a nagyvilág­ készült; de mert a gyaloghadak szelleme — mint mon­dók — lelohadt, megromlott , segélyt, legalább egy rendes gyalogezred küldését sürgető Rákóczitól. Ez meg is inditá azonnal a császári tisztből kuruczezredessé lett Bremner Antal regimentjét, sőt maga is megindult Eger alól Bottyán vára felé. Glöckelsberg mindjárt jun. 19-kén megtámadó Bottyán erődítményeit, még pedig szárazon s vizen egy­szerre ; azonban Bottyán által mind­két részen szeren­csésen, sőt vizi ereje nagy zavarral és veszteséggel visz­­szavezetett. De Glöckelsberg régi katona volt, s nem az az ember, kit az első kudarcz mindjárt kétségbe ejt. Kivált jeles tüzérségében, hatalmas ostromlövegeiben bízott, felvonata tehát ezeket az átelleni hegyre, s forma szerint kezdé lövetni a várat. 20-kán már bomba- és réstörő-ütegeit is megdörditvén az alig hogy elkészült sánczok és mellvédek ellen. És mig némely kuruczvité­­zek bátran álltak ellent s a németeket többször elpus­kázták , a bombák Szinay Mihály ujonczhajduit zavarba ejtették; csak vezéreik erélye tartatható meg velök he­lyüket. — Egyébiránt ez ostromot, valamint a gyalog­ságnak Eszterházy ballépéséből származott csüggetegsé­­gét érdekesen adja elő Bottyán egyik vitéz gyalogezre­desének, a balparti, imsósi erődben parancsnokló Csajághy Jánosnak eredeti levele, melyet Rákóczihoz 1705. jun. 21-kén, Glöckelsberg ostromlövegeinek dörgése kö­zött irt : „Méltóságos Fejedelem, jó kegyelmes uram ! Nagyságodat akartam alázatosan tudósítani az itt való állapotokról. — Általjövén az mi hadunk az Du­nán, sokunknak intentiója és akaratja ellen : az ellenség utánnok jött, az felső sánczot pénteken mindjárt forma­liter obsideálta, tegnap pedig az battériáit felcsinálván azon ellenben felül lévő hegyre, mindjárt keményen lőni és bombázni kezdette az felsőt , kiben is többire mind carcassát hány, de ugyan ott tegnap kárt nem tett az mieinkben, hanem ma, talán két vagy három hajdút (gyalogot) az bomba megért, ki miatt is az hajdúság igen megrémült. Az Szinai hajdúi tegnap, az éjszaka, s s ma is leszaladtak a sáncz előtt való hegyrűl: én — megvallom — fegyverrel űztem vissza, az mint nekik meg is mondottam, hogy ellenség módjára mind tisztit s magokat megöletem, — de most utoljára megizenek, hogy ők — Isten őket úgy segélje! — mind lejönnek; ha én őket öletem, vágatom, ők is azt cselekszik; ha pedig nem resistálhatnak nekem, készebbek lobonczokká (császáriakká) lenni. Arra példát adott nekik Farkas Sándor uram főstrázsamestere (őrnagya) Durcsányi, ki is ma lobonczczá lőtt, benn lévén Generális uraimék con­­ferentiáján, mihelyt onnan kijött, mindjárt loboncz­czá lőtt. Ide által is az mi sánczunkat lövLonnand az hegy­ről az német, sőt ma pumát (bombát) is vetett messzi­ről, de be nem jött, az Duna innentső­ partján belől es­vén, közel. — Valamit tehetségemmel felértem, min­deneket eddig elkövettem, az túlsó sánczban is egyaránt feljártam s járok is, mig erőm lészen. Tudja Isten, teg­nap mind túl s mind innemi pattantyúsokat, tiszteket s közvitézlő rendet is mind praemiáltam, valakik magokat jól viselték, magam pénzt adtam nekik, animáltam, — bizony letettem is egynéhány rendben az batériákban németeket s egynéhányszor kiledeztettem az sánczáso­­kat. (A németekért, a kik az ágyutelepek sánczait s a vísánczokat ásták.) Három éjszaka már, az fejemet le nem tettem, gyalog futok magam mindenfelé, mert egy ember sincs mellettem most, az ki segittene, noha ele­gen járnak vala ezelőtt. Az hídnak még eddig nem árthatott az ellenség; ma 16. sajka, hét öreg (nagy) hajó is lejött épen ide az hajtásra; az mint másérolt fel az táborhelyre (a német, a hajókból), lehetett hét vagy nyolczszáz az infanteriája. Én nem tudom, mit gyalázatoskodnak; kesereg az lélek bennem, ki ezeket az consequentiákat igy meg­mondottam az általköltözéskor. Sok emberekben csalat­koztam meg, kiknek is mondottam szemében: miért változott el a te prczád ? — Én az mig magamat bírom, nemcsak hazámért, de nagyságodért bizony életemet le­tenni is kész vagyok; mondják meg mások is, mit cse­lekszem. De ha nagyságod kegyelmessen most hamar nem privideál de mediis succursus , az mi operatiónk, félő, hazánknak nem várt veszedelmét causálja. Sokat nem irok, szólni tudok nagyságod méltósága előtt, de szólni fognak mások. Én penig valamig élek, állhatatossan leszek Nagyságodnak, kegyelmes uramnak lm­ius 21. junius, 1705. alázatos, engedelmes szolgája Csaj­ági János ín.­k.“ E levél híven mutatja, hogy a súlyos sebei miatt egyénileg most az ostrom alatt keveset tehető Bottyánon kívül is akadtak bátor tisztek, kik a védőket bátonták, buzdították, a németeket telepeik sánczaiból többször kilődöztetvén, bennök tetemes károkat tettek, — de lát­ható belőle viszont az is, hogy részint a had csüggedt­sége, részint Glöckelsberg tüzéri ereje miatt a vár meg­­tarthatását ekkor már csak a gyors segélyről feltételez­ték. A rég útban volt Bremer ezrede azonban még más­nap, harmadnap sem érkezett meg. Ennek folytán Bot­tyán június 23-án virradóra, — miután Glöckelsberg a vár mellvédeit már úgy­szólván rostává lövette, először ágyúit, azután hadait majdnem minden csorbulás nélkül kivoná a várból, — ezt maga után­­gyujtatta, s azzal szerencsésen átvonult a Dunán, hidját is fölszedetvén. Ennek tombácsait Glöckelsberg csakhamar felégetteté csajkás ráczaival, sőt a pusztán hagyott várat megszállva annak magasából a balparti, imsódi sánczot is oly sű­rűen lövette, bombáztatta, hogy a kurucz gyalogság ab­ban sem soká tartható magát, így onnét is kivonulván a császáriak hajók segélyével ezen erődöt is megrakták őrséggel. De most a kuruczok visszafordultak rájok, s ez utóbbi sáncz birtokát nem tűrve, daczára a kemény ágyú- és puskalövéseknek, megrohanták, visszafoglalták azt, s az ostrom hevében egész őrségét kardra hánják. Ekkép ez imsódi sánczot újra elfoglalva, véres boszút álltak a túlsó elvesztőért. Brémer ezredes pedig - elké­séséért haditörvényszék elé idéztetvén, miután az el­lenséggel való titkos egyetértése kiderült, a Széchényi táboron főbe lövetett. Glöckelsberg fölépítteté az összelőtt s felgyújtott Bottyánvárát (a németek Buchanwarnak nevez­ték,) s őrséget hagyott benne. De Bottyánnak gondja volt rá, hogy az ő építette erősségben német ne tat n­l­á­z­z é­t. Alig gyógyult fel azért sebeiből: még azon 1705-dik év őszén 8000. emberrel átkelt a Dunán, és ekkor, Eszterházy Dániel szerencsére most nem volt vele — először Földvárt aztán Bottyánvárát rohammal csak­hamar visszavette, s azzal a megrémült császáriaktól a dunántúli várakat egymásután elfoglalva, őket Styriába s Bécs alá kergeté. Ekkér került vissza magyar hata­lom alá a dunántúli föld Bottyán várával együtt ennek építője Bottyán generális által. Ezzel azonban még nem ért véget e vár rövid, de viszontagságokban gazdag története. A következő 1706- dik évi február elején Bottyán ismét átkelt a Dráván, s a ráczokat — kik újra mozgolódtak, — keményen meg­­zabolázá. Visszatértében, zsákmánynyal megrakott utó­­csapatát Somogyban Igánnál a Péterváradról s Eszékről utána eredett gr. Herberstein és b. Nehm­ cs. tábornokok egyesitett erejükkel utolérvén, gyalogságán, tüzes harcz után, csorbát ejtettek. Bottyán ekkor már Simontornya táján járt, s a Sióvonalt hadával megrakva Siófoktól, Hid­végen át Simontornyáig s innét Duna-Föld­várig , el­­zárá a Fehérvár és Buda fölmentésére törekvő Herber­stein és Nehm útját. Ezek tehát Bottyán erős hadvonalát megtámadni nem merve, áttörni nem bírva,­­ hogy még is valami eredményt vívjanak ki, — a lejebb fekvő Bottyán vára ostromára igyekeztek. Ez erődbe Bottyán Hellepront János ezredest tette parancsnokul, 300 haj­dúval. Sok asszony, gyermek, agg, — mindenféle mene­kült nép is volt a várban. Hogy ezt az ostromra elké­szítse , maga Bottyán is odarándult, csak kedvencz lovas­­testőrszázadától kisértetve. E vakmerőségének azonban alig hogy meg nem adta az árát. Ugyan­is még bent volt a várban , midőn Herbersteinék tetemes erejükkel s a péterváradi és eszéki várakból hozott öreg­ágyukkal az erőditvény alá érkeztek. Bottyán tábornok nem szokott megijedni ; neki biztatta Helleprontot : védje magát, mig ő segélyt ho­­zand s az ostrom alól fölmenti ; ha pedig már épen nem állhatná,­­ kövesse az ő példáját! Ezzel riadót fuvatott, s lóra vetvén magát, huszárosan neki vágott testőrszáza­dával az épen csapatai felállításával foglalkozó ellenség­nek,­­— s egy pillanat alatt keresztülvágta magát. El­ment Földvárra. Herberstein erős ágyúzást kezdett a vár ellen, mely — tökéletesen úgy látszik, soha el nem készülve — sokáig nem állhatván ellent . Hellepront egy éjjel sze­rencsésen kivonult belőle csekély veszteséget szenvedett hajdúságával, s egyesült Bottyánnal. Herberstein s Nehm hadai ekkor felrohanván a védtelen sánczra, a benne ta­lált tiz ágyút, négy mozsarat és málhát elnyerték, és a mi a történetíró kemény megrovását el nem kerülheti, — az odamenekült népet irgalmatlanul legyilkolták, még a nőknek s gyermekeknek sem kegyelmezvén barbár dü­hökben. Ezt aligha­nem a velök lévő vad ráczok cse­lekedtek ; a német sorkatonaságról nem annyira te­hető fel. Herbersteinék ezután Bottyán lovascsapataitól ül­­döztetve, visszasiettek Szlavóniába. Bottyán várát azon­ban előbb — mert visszafoglaltatásától tartottak, —­ le­­rontatták, sánczait levonatták. És ezóta nem is épité föl senki. Bottyánnak, mióta Duna-Földvárt bírta, nem vola többé szüksége reá. Az állandó dunai átjárás Földvárnak kurucz kézre kerültével biztosítva volt, s ezzel Bottyán­vára stratégiai fontossága megszűnt. Íme, ennyiből áll Bottyánvára története ; az 1705. tavaszán épült erőditvény 1706. tavaszán már romokban hevert. De alig egy éves élete alatt több és fontosb ese­ményeknek, ostromoknak volt színhelye, mint számos régi lovagvár félezred év alatt. Nevét rövid de változatos múltja által történelem és hagyomány előtt emlékeze­tessé tette. Ma is gyakran találnak a szőlőkapások, szét­­dúlt sánczai közt s környékén Rákóczi féle libertás­­pénzeket. Romjairól gyönyörű kilátás nyílik Tolna he­gyeire, a Duna messzi folyására s az alföldi végtelen zónákra. Képünk a paksi szőlőhegyekről levéve mutatja, a­honnét egykor ostromolták. THALY KÁLMÁN! Egy halálra ítélt császár utolsó napjai. A most egy éve agyonlőtt Miksa császár házior­vosa, Basch tudor, érdekes és értékes adatokat bocsát közre: „Emlékezések Mexikóra“ czím alatt közelebb megjelent könyvében a mexikói császárság utolsó tíz hónapjáról. Jóllehet személyesen részt vett a lerit események­ben, és sok keserű tapasztalás daczára, meg tudta őrizni előadásában a kellő elfogulatlanságot és ítéletében a szükséges tárgyilagosságot, s egész terjedelmükben ke­zességet vállal közleményei valóságáról; nem ír semmit, a­mit mint szemtanú személyesen át nem élt volna, vagy oly fonákokból nem merített volna, melyek hitelességé­ről módja volt meggyőződhetni. Elhallgatni sincs oka semmit is, s emlékezései­k szerint valóban világos vissza­pillantást engednek ama történetté vált szomorú ese­ménybe, mely még késő nemzedékekre nézve is teljes tragikai érdekkel biránd. Miksa, mikor már ő maga s hívei fogva voltak, többször fölszólította őt, bocsátaná közre részrehajlatlan megvilágításban a történteket. — Mindnyájunk közt, —• mondá neki egy ily al­kalommal a császár, —­ egyedül ön számíthat bizton rá, hogy Európába visszatérhet. Önnek föl kell lépnie ügyünk mellett, s gondoskodnia, hogy igazság szolgáltassák an­nak a világ ítéletiben. Hogyan czimezendi ön könyvét ? Czimezze egyszerűen igy: „Emlékezések Mexikóra.“ Így keletkezett e könyv, mely 1866. September 18-kával kezdődik, mely napon tudniillik Basch mexikói császári udvari orvossá lett. Legtöbb részvétet kétségkívül a szerencsétlen Habs­­bun­g utolsó napjainak leírása ébresztend. A császárság, a francziáktól szerződésszegéssel elhagyva, a pénzforrá­sokból kifogyva, saját pártfeleitől kompromittálva, nap­ról napra szükségképen gyöngült alapjában; mindamel­lett a fogadtatás, melyben a császárt Queretaroba való be­vonulásakor a lakosság részesítő, szívélyes volt. Pedig hát végéhez közeledett immár a tragoedia, hanem a csodálatraméltó magasztos nyugalom, mely a császárt mindig környező, nem hagyta őt el egész a bor­zasztó pillanatig, melyben örökre lelépett a színpadról. Annyiszor és oly elragadólag tanúsított léleknagysága megnövekszik még, mikor minden remény eltűnt a sza­badulásra. De hadd beszéljen maga Basch tudor Miksa utolsó napjairól. „A bányán csak a császár környezetében voltunk, azon pillanattól kezdve, midőn a vértörvényszék a quere­­taroi színházban összeült, nem áltattuk magunkat csal­­képekkel a helyzet iránt. A császár halálítélete ki volt már mondva az által, hogy ügyét haditörvényszék elé utasíták. Megkegyelmezést nem igen lehetett várni, egyedüli menekvés csak szökés által történhetett, s azt— bár­mily kevés kilátás volt is szerencsés sikerültére, — minden erőfeszítéssel s minden áron meg is kellett kí­sérleni. Salm herczegné egy mexikói ezredest már meg­nyert ügyünknek, ki 100000 dollár díjért késznek nyilat­kozott azon vakmerő merényletre, hogy a szökést lehe­tővé teendi. Azt állítá azonban, hogy ő egymaga semmit sem tehet, s meg kell még nyerni még egy más ezredest is, kit meg is nevezett a herczegné előtt. A herczegné nem kétkedett, hogy sikerülene is neki. Délután meglátogatja a császárt, s értesíti őt a történtekről. Tervünk iránti tekintetből s minden előfor­dulható esetet számbavéve, kieszközöltem magam szá­mára az engedőimet, hogy lakásunkból, tudniillik a bör­tönből, éjjelenkint is kimehessek. Kilencz óráig teljesen készen vagyunk. Ha én, összebeszélésünk szerint, tiz órakor a herczegné utolsó végleges feleletit megkapom, a császárnak csak az ágyból kell fölkelnie, s öt percz alatt megtörténhetik a dolog. Csak néhány perez hiányzik még tiz órából, midőn 321

Next