Magyarország és a Nagyvilág, 1868 (4. évfolyam, 27-52. szám)
1868-08-02 / 31. szám
366 Magyarország és a nagyvilág. 31. szám. 1868. inost , ki a negyedik üvegbort hozta be, egy pohár borral megkínálta. — Igyál Ferencz, neked is vannak polgári jogaid, a természet törvénye szerint minden ember egyenlő. E délután egyenlőségi elveit valóban gyakorlatilag is alkalmazta a méltóságos gróf. Erőnek erejével elhurczolt fürdőszobájába a zuhany alá, mert, mint mondá, a természet minden embert egyenlőnek alkotott, s nekem épen annyi jogom van a hidegvízhez, mint neki, és aztán el kezdte rám húzni a jéghideg zuhanyt. Azt hittem, hogy mindjárt meghalok; fogaim vaczogtak, s egész testem reszketett. Szólni akartam, esedezni a méltóságának, hogy ne tortúrázzon halálra, de értelmesen beszélni nem lehetett, a víz egyre ömlött fejemre,mint a felhőszakadás. Különben ennek a tortúrának meg volt az a haszna, hogy egészen fölfrisültem, s a kábultság fejemben megszűnt. Most már megjelenhetek a grófné előtt. Nagy félelemmel közelítettem a kitűzött helyhez. Képzeltem, hogy kegyetlen szentencziát fognak fejemre olvasni. A bűnös alázatos félénkségével közelítettem, ámbár valósággal ártatlanabb voltam a bibliai Józsefnél is. Egy negyedórával hét előtt már ott voltam a rózsalúgosban, s elbújtam a sűrű bokrok közé, nehogy Leontin, ki bizonyosan keresni fog engem, a kertben valamikép rám találjon. Az volna még egyszer a rettenetes katasztrófa, ha a méltóságos grófné itt találna majd bennünket. Szerencse, hogy nyárban hét órakor még nincs sötét. Azaz hogy mindegy, mert én elhatároztam, hogy nem fogok megjelenni a találkozásra. Azonban a dolog mégis nyugtalanított, főleg midőn ebéd ideje alatt láttam, hogy a méltóságos grófnő s gouvernante valamit suttognak, mialatt rám nézegetnek. No most rólam suttognak bizonyosan, a gouvernante elmondja a méltóságos grófnénak, hogy reggel Leontinnal együtt talált stb. Azt hittem, hogy mindjárt elsülyedek szégyenletemben. Lopva Leontin grófnő felé pillantottam. Képzeltem, hogy hát még az milyen zavarban lehet! Biz azon legkevésbbé sem látszott, hogy zavarban volna, egész kényelmesen és gondtalan tömte szájába egymásután a sok vajas fánkot. A méltóságos grófné s a gouvernante még mindig engem méregettek tekintetükkel, egyszer a grófné fejét is rázta, aztán megint suttogtak. Nagyon bizalmas lábon álltak. Ebéd után a grófné halkan igy szólt hozzám: — Beszélni akarok önnel. Este hét órakor a rózsalúgosban. Aztán elfordította fejét s tovább ment, engem a legnagyobb remegésben hagyva. Már bizonyos, hogy mindent tud, talán a mindennél is többet. Rettenetes pirongatást fogok kapni, előre remegtem. Mit gondolhat a méltóságos grófné felőlem ? Isten bocsássa meg, azt hiheti, hogy el akarom csábítani a grófkisasszonyt. Hogyan bizonyítsam be neki, hogy a grófkisasszony akar elcsábítani engem ? Hiába mondom, semmiféle élő ember el nem hiszi. Lesz majd szép mulatság. Mint gonosz erkölcsű csábítót a méltóságos grófné majd kiutasít a grófi kastélyból, a magas pártfogást elvesztem, sem az ígértet, sem más eklézsiát soha nem kapok. Kinek kellene olyan pap, aki egy méltóságos úri háznál a kisasszonyokat elcsábítja. Az esperes ur bezárja előttem az ajtót s Erzsike mint hűtlen csapodárt száműz szivéből. Mindez megfordult fejemben s annyira kétségbeejtett a jövő aggodalma, hogy egészen zsibbadtan ültem a széken a méltóságos gróf szobájában, tizedrészét sem hallva annak, a mit ő méltósága az egyenlőségről, testvériségről és szabadságról beszélt. Szükségem volt befelejtésre s engedelmet kértem ő méltóságától, hogy egy pohár bort tölthessek magamnak. Nem sokáig kellett aggódnom. A méltóságos grófnét láttam közelíteni. Feltünőleg bájosan volt öltözve. Valami spanyol nevű kurta dolmányka volt rajta, fején kaczér kis kalap, annak is valami spanyol neve volt; aztán nyaka körül igazi fodros spanyol gallér, hanem annak már angol neve volt. 34—35 éves lehetett a grófné s még annyinak sem látszott. Ha mellé állították volna most Leontine és Klotild kisasszonyokat, bizony alig lehetett volna megmondani, hármok közül melyik a legszebb. V. — Édes Nagy, — szólt a grófné nyájasan, — foglaljon helyet. No hiszen kezdetnek ez nem valami rettenetes. Nem olyan szörnyű, mint képzeltem. Hanem azért mégközé nézve. — Bátorság! mindig diadalt sem bátorkodtam leülni: meghallgathatom én állva is a szentencziát. A grófné talán leolvashatta ezt a gondolatot arczomról; csak mosolygott és kényszeritett leülni. Ő maga oly közel ült hozzám, hogy a gróf úr ha látja, örülhetett volna rajta, hogyan valósítja a gyakorlati életben az ő társadalmi egyenlőségről szóló eszméit méltóságos neje. — Édes Nagy, —• szólt a grófné, — egy kissé csevegni akarok önnel. Ön oly szerény és visszahúzódó, hogy határozottan kérnem kellett, hogy szenteljen már nekem is egy rövid órácskát, melyben cseveghetünk. Megkönnyebbült kebellel sóhajtottam föl. Tehát csak ezért rendelt ide. A grófné bizonyosan másra magyarázta sóhajtásomat. Ön sóhajt ? — szólt hamis szemeivel szemeim A bátor férfi arathat. Teljességgel nem értettem, hogy miért van nekem szükségem bátorságra s miféle diadalt arathatok. E részben nem magyarázta ki magát bővebben a méltóságos grófné. Aztán csevegtünk, azaz hogy csak ő csevegett, én csupán csak akkor feleltem, mikor kérdezett tőlem valamit. Megkérdezte, hogyan tetszik a lakás a kastélyban, meg vagyok-e elégedve ? nem érzem-e valaminek hiá- nyát ? Az utóbbi kérdésnél olyan furcsán mosolygott. Nem érzem-e valaminek hiányát ? De igenis érzem Erzsike jelenlétének hiányát. Hanem hát arról nem lehetett idegenek előtt beszélni. A grófné kérdésére azt feleltem, hogy nem érzem. — Itt sem ? S ő méltósága szive tájékára mutatott. Nagyon elpirultam s zavarba jöttem. A méltóságos grófné kegyes volt hozzám, nagyon részvevőleg, érzékenyen és hosszasan beszélt, a miből sokat nem értettem, hanem azt megértettem, hogy ott (tudniillik szíve tájékán) ő is valaminek hiányát érzi. Aztán oly különös pillantással nézett szemembe, hogy ha bátorkodtam volna feltenni a méltóságos grófnéról, arra a gondolatra is jöhettem volna, hogy talán csekély személyem mélyebben is érdekli e méltóságát. Végre csaknem egy órai beszélgetés után előhoztam a méltóságos grófné, hogy ha én oly szíves akarnék lenni, és ha nem lesz terhemre, ő valamire bátorkodnék engem kérni. Miután hosszas beszéddel bebizonyítottam neki, hogy semmi esetre sem lesz terhemre, mert én élvezetet találok abban, ha ő méltóságának valami szolgálatot tehetek: előállt vele, hogy tehát arra kérne, ha szíves volnék naponkint csak legalább egy óráig fölolvasni neki, mert szemeit nagyon rontja az olvasás. Még Klotild kisasszonynál is szebben tudott kérni. Rögtön megígértem, amit kért, örömmel megteszem. Hiszen az némikép hasznomra is válik, ha a fennhangon való olvasásban gyakorlom magamat, mint lelkésznek, szükségem lesz rá. Boldogságos istenem, ha én tudtam volna, hogy mit kell majd olvasnom! No ez ugyan nem vált hasznomra, s egy lelkésznek épenséggel nincs szüksége arra, a mit én naponkint olvastam. A grófné a legszerelmesebb könyveket olvastatta velem, melyekben mindenütt grófnékat csábítottak fiatal emberek, s aztán pro superabundant! párbajban agyonlövik a férjeket. Miután az e könyvekben található morálra nézve szerény megjegyzéseim voltak, a méltóságos grófné egy másik könyvet adott a kezembe ; ez már szigorúan erkölcsös. E szigorúan erkölcsös könyvben az illető fiatal ember, ki itt a grófi gyermekek nevelője és theologiae candidatus, elcsábítja ugyan a méltóságos grófnét, hanem a méltóságos grófot nem lövi meg, sőt egész tisztességes módon megtörténik az elválás a grófi pár közt s aztán a grófné nőül megy a nevelőhöz, a kinek maga a gróf szerez jövedelmes lelkészi állomást. — Kedves barátom — szólt a grófné, — mit gondol ön, hogy mit tenne hasonló esetben gróf Romváry ? — De méltóságos asszonyom, hasonló esetek csak a regényekben fordulnak elő. — Előfordulnának azok, uram, az életben is, ha némely embernek bátorsága és szive volna hozzá. Nem tudtam mit felelni rá, скак lesütöttem memet. A grófné nevetett. Meg ne ijedjen, minket... önt és engem fenyeget ez a veszély. Azzal fölkelt s engem ott hagyott a legnagyobb zavarban. Egészen kétségbe voltam esve. Hiszen már most maga a méltóságos grófné is szerelmes belém! Isten irgalmazzon szegény fejemnek Istenem et. Az volt csak a rettenetes szemrehányás, amit a kis grófnőtől kaptam, miután az általa kitűzött találkozásra meg nem jelentem. — Hol volt ön ? mit csinált ? vallja meg, hogy hol volt ? — szólt ép oly rettenetes képpel, mint a spanyolországi nagy inquisitor. S aztán egy sereg kérdéssel rohant meg, alig bírtam neki felelni rá, hogy a méltóságos grófné által hét órára rendeltetvén bizonyos hivatalos ügyben értekezni, beláthatja Leontin grófnő, hogy ugyanazon időben egy másik helyen nem lehettem jelen, miután ez a természet törvényei szerint lehetetlen. — Mit bánom én a természet törvényeit! — szólt durczásan a kis grófné. Az nem igaz. — Micsoda nem igaz ? Az, hogy a természet törvényei szerint egy embernek ugyanazon időben két helyen jelen lenni nem lehet? — Az sem igaz. Semmi sem igaz, amit ön mond. Önt nem rendelte az én mamám magához hivatalos ügyben értekezni. Az én mamám soha sem értekezik hivatalos ügyben. Ön ámító, ön csalárd, hitetlen férfi. Ön nem mond igazat. Ön hűtlen lett hozzám, nem jött el, mert nem akart. Én hűtlen vagyok hozzá! De hát mióta tartozom én Leontine grófnőnek hűséggel! Ezt már nem állhatom ki tovább. Ha grófkisaszszony is, én bizony megmondom most neki mindjárt magyarosan az igazat. Csak engedett volna szóhoz jutni, de egy perczig sem hagyott rá időt. — Hát, ezt érdemeltem én öntől, Lőrincz? Lőrincz! Szinte megesett rajta a szívem, olyan keservesen ejtette ki e szavakat. Már több ízben tapasztaltam, hogy e grófi kastélyban nem elegendő az ember lelki nyugodalmának elérésére a tiszta lelkiismeret, s megint csak olyan nyomorultnak éreztem magamat, mintha igazán valami bűnt követtem volna el. A kis grófné mindjárt föl is világosított bűnöm mineműségéről. — Ön a mamának udvarol. Ne tagadja. Én tudom. Hiába tagadja, úgy sem hiszem önnek egy szavát sem. Ön álnok, csalfa teremtménye az istennek, — ha ugyan igazán az isten teremtménye. Ön megcsalt engem. De én nem fogom megengedni, hogy ön másnak udvaroljon , nem soha! Nekem elsőbbségi jogom van önre, prioritäts-obligation, ahogy a nagybácsi, az a bécsi zsidó vagy báró zsidó mondja. Még ez nem volt elég. Még ezután jött a java. — Ön az enyém lesz, vagy a halálé. Azért is a szamának ellenére én meg fogok szökni önnel. No hiszen gondoltam magamban, abból ugyan semmi sem lesz, hanem majd el fogok én szökni magam, egyedül. Tovább már lehetetlen kiállanom ebben az úri kastélyban, ahol minden nőszemély belém bolondul. Meg kell szökni, az bizonyos. Tisztességes módon nem lehetett menekülni, semmiféle ürügy alatt ki nem eresztenek a házból. Már megkísértettem, hanem mint hiába; hiába mondom, hogy ügyeim kényszerítenek más felé távozni, azt mondják rá, hogy majd elintézik ők az én ügyemet. Legalább a kis Leontine heves zaklatásaitól igyekeztem addig is menekülni. Miután a gyöngéd tül intések nem használtak, komoly szavakkal értésére adtam viseletének helytelenségét. Lábával mérgesen dobbantott a földre s dühös lett, mint valami kis vadmacska. Azt hittem, hogy mindjárt szétszaggat. Azt nem tette, hanem mikor a legnagyobb mérgeskedésben volt, egyszerre csak hangosan fölkaczagott s nevetve ment ki a szobából. Egy pár napig aztán nem láttam őt, csak leczkeórák alkalmával és az ebédnél, mindig Klotild kisaszszony kíséretében, soha magányosan. Ugy látszott, hogy gyanakodtak rá s szemmel tartották. ' ’ VÉRTESI ARNOLD. (Vége következik.) Nyári napok. in. (Két képpel a 67. lapon.) Báznán át Medgyesre értem. Néhány napot töltöttem volt a báznai fürdőben, kiheverendő az út fáradalmait. Gyönyörű regényes vidéken esik e fürdő, s a természeten, mely körülötte örül az életnek, láthatni, hogy nem rég kezdették látogatni, hogy nem ép oly régóta zarándokolnak ide nyomorultak s bénák, gyógyulást keresni.