Magyarország és a Nagyvilág, 1868 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1868-08-02 / 31. szám

366 Magyarország és a nagyvilág. 31. szám. 1868. inost , ki a negyedik üvegbort hozta be, egy pohár borral megkínálta. — Igyál Ferencz, neked is vannak polgári jogaid, a természet törvénye szerint minden ember egyenlő. E délután egyenlőségi elveit valóban gyakorlati­lag is alkalmazta a méltóságos gróf. Erőnek erejével el­­hurczolt fürdőszobájába a zuhany alá, mert, mint mon­­dá, a természet minden embert egyenlőnek alkotott, s nekem épen annyi jogom van a hidegvízhez, mint neki, és aztán el kezdte rám húzni a jéghideg zuhanyt. Azt hittem, hogy mindjárt meghalok; fogaim va­­czogtak, s egész testem reszketett. Szólni akartam, ese­dezni a méltóságának, hogy ne tortúrázzon halálra, de értelmesen beszélni nem lehetett, a víz egyre ömlött fe­jemre,mint a felhőszakadás. Különben ennek a tortúrának meg volt az a hasz­na, hogy egészen fölfrisültem, s a kábultság fejemben megszűnt. Most már megjelenhetek a grófné előtt. Nagy félelemmel közelítettem a kitűzött helyhez. Képzeltem, hogy kegyetlen szentencziát fognak fejemre olvasni. A bűnös alázatos félénkségével közelítettem, ámbár valósággal ártatlanabb voltam a bibliai Józsefnél is. Egy negyedórával hét előtt már ott voltam a rózsa­­lúgosban, s elbújtam a sűrű bokrok közé, nehogy Leon­­tin, ki bizonyosan keresni fog engem, a kertben vala­mikép rám találjon. Az volna még egyszer a rettenetes katasztrófa, ha a méltóságos grófné itt találna majd ben­nünket. Szerencse, hogy nyárban hét órakor még nincs sötét. Azaz hogy mindegy, mert én elhatároztam, hogy nem fogok megjelenni a találkozásra. Azonban a dolog mégis nyugtalanított, főleg mi­dőn ebéd ideje alatt láttam, hogy a méltóságos grófnő s gouvernante valamit suttognak, mialatt rám nézegetnek. No most rólam suttognak bizonyosan, a gouvernante el­mondja a méltóságos grófnénak, hogy reggel Leontinnal együtt talált stb. Azt hittem, hogy mindjárt elsülyedek szégyenletemben. Lopva Leontin grófnő felé pillantottam. Képzel­tem, hogy hát még az milyen zavarban lehet! Biz azon legkevésbbé sem látszott, hogy zavarban volna, egész kényelmesen és gondtalan tömte szájába egymásután a sok vajas fánkot. A méltóságos grófné s a gouvernante még min­dig engem méregettek tekintetükkel, egyszer a grófné fejét is rázta, aztán megint suttogtak. Nagyon bizalmas lábon álltak. Ebéd után a grófné halkan igy szólt hozzám: —­ Beszélni akarok önnel. Este hét órakor a rózsa­­lúgosban. Aztán elfordította fejét s tovább ment, engem a legnagyobb remegésben hagyva. Már bizonyos, hogy mindent tud, talán a minden­nél is többet. Rettenetes pirongatást fogok kapni, előre remegtem. Mit gondolhat a méltóságos grófné felőlem ? Isten bocsássa meg, azt hiheti, hogy el akarom csábítani a grófkisasszonyt. Hogyan bizonyítsam be neki, hogy a grófkisasszony akar elcsábítani engem ? Hiába mondom, semmiféle élő ember el nem hiszi. Lesz majd szép mulatság. Mint gonosz erkölcsű csábítót a méltóságos grófné majd kiutasít a grófi kas­télyból, a magas pártfogást elvesztem, sem az ígértet, sem más eklézsiát soha nem kapok. Kinek kellene olyan pap, a­ki egy méltóságos úri háznál a kisasszonyokat el­csábítja. Az esperes ur bezárja előttem az ajtót s Erzsike mint hűtlen csapodárt száműz szivéből. Mindez megfor­dult fejemben s annyira kétségbeejtett a jövő aggodalma, hogy egészen zsibbadtan ültem a széken a méltóságos gróf szobájában, tizedrészét sem hallva annak, a mit ő méltósága az egyenlőségről, testvériségről és szabadság­ról beszélt. Szükségem volt befelejtésre s engedelm­et kértem ő méltóságától, hogy egy pohár bort tölthessek ma­gamnak. Nem sokáig kellett aggódnom. A méltóságos gróf­­nét láttam közelíteni. Feltünőleg bájosan volt öltözve. Valami spanyol nevű kurta dolmányka volt rajta, fején kaczér kis kalap, annak is valami spanyol neve volt; aztán nyaka körül igazi fodros spanyol gallér, hanem annak már angol neve volt. 34—35 éves lehetett a grófné s még annyinak sem­ látszott. Ha mellé állították volna most Leontine és Klotild kisasszonyokat, bizony alig le­hetett volna megmondani, hármok közül melyik a leg­szebb. V. — Édes Nagy, — szólt a grófné nyájasan, — fog­laljon helyet. No hiszen kezdetnek ez nem valami rettenetes. Nem olyan szörnyű, mint képzeltem. Hanem azért még­közé nézve. — Bátorság! mindig diadalt sem bátorkodtam leülni: meghallgathatom én állva is a szentencziát. A grófné talán leolvashatta ezt a gondolatot ar­­czomról; csak mosolygott és kényszeritett leülni. Ő maga oly közel ült hozzám, hogy a gróf úr ha látja, örülhetett volna rajta, hogyan valósítja a gyakorlati életben az ő társadalmi egyenlőségről szóló eszméit méltóságos neje. — Édes Nagy, —• szólt a grófné, — egy kissé csevegni akarok önnel. Ön oly szerény és visszahúzódó, hogy határozottan kérnem kellett, hogy szenteljen már nekem is egy rövid órácskát, melyben cseveghetünk. Megkönnyebbült kebellel sóhajtottam föl. Tehát csak ezért rendelt ide. A grófné bizonyosan másra magyarázta sóhajtá­somat. Ön sóhajt ? — szólt hamis szemeivel szemeim A bátor férfi arathat. Teljességgel nem értettem, hogy miért van nekem szükségem bátorságra s miféle diadalt arathatok. E rész­ben nem magyarázta ki magát bővebben a méltóságos grófné. Aztán csevegtünk, azaz hogy csak ő csevegett, én csupán csak akkor feleltem, mikor kérdezett tőlem va­lamit. Megkérdezte, hogyan tetszik a lakás a kastélyban, meg vagyok-e elégedve ? nem érzem-e valaminek hiá-­­ nyát ? Az utóbbi kérdésnél olyan furcsán mosolygott. Nem érzem-e valaminek hiányát ? De igenis ér­zem Erzsike jelenlétének hiányát. Hanem hát arról nem lehetett idegenek előtt beszélni. A grófné kérdésére azt feleltem, hogy nem érzem. — Itt sem ? S ő méltósága szive tájékára mutatott. Nagyon el­pirultam s zavarba jöttem. A méltóságos grófné kegyes volt hozzám, nagyon részvevőleg, érzékenyen és hossza­san beszélt, a miből sokat nem értettem, hanem azt megértettem, hogy ott (tudniillik szíve tájékán) ő is va­laminek hiányát érzi. Aztán oly különös pillantással né­zett szemembe, hogy ha bátorkodtam volna feltenni a méltóságos grófnéról, arra a gondolatra is jöhettem vol­na, hogy talán csekély személyem mélyebben is érdekli e méltóságát. Végre csaknem egy órai beszélgetés után előhozta­m a méltóságos grófné, hogy ha én oly szíves akarnék len­ni, és ha nem lesz terhemre, ő valamire bátorkodnék­­ engem kérni. Miután hosszas beszéddel bebizonyítottam­­ neki, hogy semmi esetre sem lesz terhemre, mert én él­vezetet találok abban, ha ő méltóságának valami szolgá­latot tehetek: előállt vele, hogy tehát arra kérne, ha szí­ves volnék naponkint csak legalább egy óráig fölolvasni neki, mert szemeit nagyon rontja az olvasás. Még Klo­tild kisasszonynál is szebben tudott kérni. Rögtön megígértem, a­mit kért, örömmel megte­szem. Hiszen az némikép hasznomra is válik, ha a fenn­hangon való olvasásban gyakorlom magamat, mint lel­késznek, szükségem lesz rá. Boldogságos istenem, ha én tudtam volna, hogy mit kell majd olvasnom! No ez ugyan nem vált hasz­nomra, s egy lelkésznek épenséggel nincs szüksége arra, a mit én naponkint olvastam. A grófné a legszerelme­­sebb könyveket olvastatta velem, melyekben mindenütt grófnékat csábítottak fiatal emberek, s aztán pro supe­rabundant! párbajban agyonlövik a férjeket. Miután az e könyvekben található morálra nézve szerény megjegyzéseim voltak, a méltóságos grófné egy másik könyvet adott a kezembe ; ez már szigorúan er­kölcsös. E szigorúan erkölcsös könyvben az illető fiatal ember, ki itt a grófi gyermekek nevelője és theologiae candidatus, elcsábítja ugyan a méltóságos grófnét, ha­nem a méltóságos grófot nem lövi meg, sőt egész tisz­tességes módon megtörténik az elválás a grófi pár közt s aztán a grófné nőül megy a nevelőhöz, a kinek maga a gróf szerez jövedelmes lelkészi állomást. — Kedves barátom — szólt a grófné, — mit gon­dol ön, hogy mit tenne hasonló esetben gróf Romváry ? —­ De méltóságos asszonyom, hasonló esetek csak a regényekben fordulnak elő. — Előfordulnának azok, uram, az életben is, ha némely embernek bátorsága és szive volna hozzá. Nem tudtam mit felelni rá, скак lesütöttem memet. A grófné nevetett.­­ Meg ne ijedjen, minket... önt és engem fenyeget ez a veszély. Azzal fölkelt s engem ott hagyott a legnagyobb zavarban. Egészen kétségbe voltam esve. Hiszen már most maga a méltóságos grófné is szerelmes belém! Isten ir­­galmazzon szegény fejemnek I­ste­nem­ et. Az volt csak a rettenetes szemrehányás, a­mit a kis grófnőtől kaptam, miután az általa kitűzött találko­zásra meg nem jelentem. — Hol volt ön ? mit csinált ? vallja meg, hogy hol volt ? — szólt ép oly rettenetes képpel, mint a spanyol­­országi nagy inquisitor. S aztán egy sereg kérdéssel rohant meg, alig bír­tam neki felelni rá, hogy a méltóságos grófné által hét órára rendeltetvén bizonyos hivatalos ügyben értekezni, beláthatja Leontin grófnő, hogy ugyanazon időben egy másik helyen nem lehettem jelen, miután ez a termé­szet törvényei szerint lehetetlen. — Mit bánom én a természet törvényeit! — szólt durczásan a kis grófné. Az nem igaz. — Micsoda nem igaz ? Az, hogy a természet tör­vényei szerint egy embernek ugyanazon időben két he­lyen jelen lenni nem lehet? — Az sem igaz. Semmi sem igaz, a­mit ön mond. Önt nem rendelte az én mamám magához hivatalos ügy­ben értekezni. Az én mamám soha sem értekezik hiva­talos ügyben. Ön ámító, ön csalárd, hitetlen férfi. Ön nem mond igazat. Ön hűtlen lett hozzám, nem jött el, mert nem akart. Én hűtlen vagyok hozzá! De hát mióta tartozom én Leontine grófnőnek hűséggel! Ezt már nem állhatom ki tovább. Ha grófkisasz­­szony is, én bizony megmondom most neki mindjárt magyarosan az igazat. Csak engedett volna szóhoz jutni, de egy perczig sem hagyott rá időt. — Hát, ezt érdemeltem én öntől, Lőrincz? Lő­rincz! Szinte megesett rajta a szívem, olyan keservesen ejtette ki e szavakat. Már több ízben tapasztaltam, hogy e grófi kastélyban nem elegendő az ember lelki nyugo­dalmának elérésére a tiszta lelkiismeret, s megint csak olyan nyomorultnak éreztem magamat, mintha igazán valami bűnt követtem volna el. A kis grófné mindjárt föl is világosított bűnöm­­ mineműségéről. — Ön a mamának udvarol. Ne tagadja. Én tu­dom. Hiába tagadja, úgy sem hiszem önnek egy szavát­­ sem. Ön álnok, csalfa teremtménye az istennek, — ha ugyan igazán az isten teremtménye. Ön megcsalt engem.­­ De én nem fogom megengedni, hogy ön másnak udva­roljon , nem soha! Nekem elsőbbségi jogom van önre, prioritäts-obligation, a­hogy a nagybácsi, az a bécsi zsi­dó vagy báró zsidó mondja. Még ez nem volt elég. Még ezután jött a java. — Ön az enyém lesz, vagy a halálé. Azért is a s­zamának ellenére én meg fogok szökni önnel. No hiszen gondoltam magamban, abból ugyan semmi sem lesz, hanem majd el fogok én szökni ma­­­­gam, egyedül. Tovább már lehetetlen kiállanom ebben az úri kastélyban, a­hol minden nőszemély belém bo­­­­londul. Meg kell szökni, az bizonyos. Tisztességes módon nem lehetett menekülni, semmiféle ürügy alatt ki nem­­ eresztenek a házból. Már megkísértettem, hanem mint hiába; hiába mondom, hogy ügyeim kényszerítenek más felé távozni, azt mondják rá, hogy majd elintézik ők az én ügyemet. Legalább a kis Leontine heves zaklatásaitól igye­keztem addig is menekülni. Miután a gyöngéd tül­ inté­sek nem használtak, komoly szavakkal értésére adtam viseletének helytelenségét. Lábával mérgesen dobbantott a földre s dühös lett, mint valami kis vadmacska. Azt hittem, hogy mindjárt szétszaggat. Azt nem tette, hanem mikor a legnagyobb mér­geskedésben volt, egyszerre csak hangosan fölkaczagott s nevetve ment ki a szobából. Egy pár napig aztán nem láttam őt, csak leczke­­órák alkalmával és az ebédnél, mindig Klotild kisasz­­szony kíséretében, soha magányosan. Ugy látszott, hogy gyanakodtak rá s szemmel tar­tották. ' ’ VÉRTESI ARNOLD. (Vége következik.) Nyári napok. in.­ ­(Két k­éppel a 67. lapon.) Báznán át Medgyesre értem. Néhány napot töltöttem volt a báznai fürdőben, kiheverendő az út fáradalmait. Gyönyörű regényes vidé­ken esik e fürdő, s a természeten, mely körülötte örül az életnek, láthatni, hogy nem rég kezdették látogatni, hogy nem ép oly régóta zarándokolnak ide nyomorultak s bé­nák, gyógyulást keresni.

Next