Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1869-03-28 / 13. szám

146 — Vissza jön-e még ma, uram? — kérdé a huszár, ki mint egykori honvéd még múltamból ismert, olyan forma arczot vágva, mint a ki szentül hiszi, hogy e polgári öltönybe bujt cserepár szökni készül. — Visszajövök, földi, okvetlenül. — válaszolom egy pár Virginia szivart dugva a huszár úgynevezett pantallér szíjja alá. — Különben jó éjszakát uram, és szerencsés végzést mondá ez, sarkon perdülve, s végig pengetve sarkantyúit a kapazat ürege alatt. Az utczára értünk , s itt kettőzött léptekkel siettünk a Martinenyi-utczán végig, mely egyenesen a színháztérre vezetett. A színház előtti corsón hullámzott a nép. A corsó egyik sarkán volt a tiszti kávéház. Tömérdek tiszt ült és állt a kávéház előtt, ezek egy része azon ezredbeli, melyben én is vitézkedtem. Mélyebben vontam kalapomat szememre, nehogy felismerjenek. Mi ugyan felesleges óvatosság volt, mert e derék urak figyelme csak akkor fordult a férfiak felé, midőn szép nő csüggedt karjaikon. S ez nem volt nálunk az eset. De még nem hagytuk el a kávéház előterét, midőn barátom karját görcsösen érzem megrándulni. — Mi bajod van ? — kérdem — — Nézz jobbra,— mondá ez alig hallhatóan. Egy asztalkánál Maddalena ült, két tiszttel fagylaltozva. Nagy, sötét szemei egy pillanatra reánk tapadtak, azután nagy gyorsan a tisztek egyikéhez fordult s nyájas mosolylyal látszott válaszolni valami galant megjegyzésre. — Te nem bízol Maddalenában, —sugám barátomnak. Ez ismét megszorító karomat s az olasz féltékenység egész hevével válaszoló: — Bizilál-e te az én helyzetemben , od e borzasztó szerep, mely megölte nyugalmamat, még áldozatul kérendi életemet is. Miért is nem gyújthatom fel az aknát, hogy robbantaná szét valahára ez egész gyalázatos életet. Valamit tennünk kell barátom, bármiként üssön is az ki. — Tommaso! vágtam a beszédbe. — Maddalena erősebb, mint te. Igaz, hogy a nők nagy pillanatokban feláldozóbbak tudnak lenni, mint a férfiak. Avagy azt hiszed-e, hogy nem undorral engedi megszórhatni kezét ama kéz által, mely hazája békéin kovácsolni segít tett. Azt hiszed-e, hogy e nő megáldva a szépség, kellem, az ész és lelki tulajdonok oly bőségével, megtántorodhatnék valaha ily egyének irányában, kiknek fényes egyenruhájukon kívül nincs egyebek, mint ama hétköznapi betanult hókok, melyeket mindenkor s minden alkalommal alkalmazni sietnek ott, hol vagy unalmuk elűzéséről, vagy pedig érzéki vágyaik kielégítéséről van szó. Én részemről bízom Maddalenában s meg vagyok győződve, hogy nagyobb áldozatot hoz, mint akár te, akár én. Barátom ingerültsége kissé csillapodni látszott szavaimra s hallgatagon követtük sétánkat a corzó négyszögén végig, mig ismét azon pontra nem értünk, hol az imént Maddalénát ülni láttuk. Az asztalka üres volt. Beccagutti megrázkódott. — Mi bajod ?— kérdem. — Semmi — válaszolt a kérdett s elővonva óráját, — már fél tízre, jöjj, menjünk anyámhoz. — Anyádhoz ? — Igen, anyámnál ma estély van. Bóni úr megígérte, hogy ott be fogja ma vezetni Maddalénát mint művésznőt, ki jól zongoráz, s remekül énekel. Kiváncsi vagyok, ha Bóni megtartja-e szavát. — Hisz Maddalena tudtommal a ballethez tartozik, — vágtam közbe. — Igen, de azért zongorázhat és énekelhet is. — Legalább Bóni azt állítja felőle, hogy mindkettőben művésznő. S nekem nincs okom Bóniban kételkedni. Bóni maga is zenész, énekes s mint hallám a ballethez is ért; a mennyiben egykor impressario volt.. . de azért jogot is végzett, a semináriumot is áttanulta, sőt mint katona is szolgált Rómában, Nápolyban, s utóbbi időkben Piemontban is , mint ilyen sokat próbált embernek ítélettel is kell bírnia. — S Bóni is ott lesz anyádnál ? — Hogyne. Bóni nélkül nem lehetne estélyt rendezni. Ő a kerület rendőrfőnöke. Ő eszközlé ki az engedélyt hasonló mulatságokra, melyek mindig saját felügyelete alatt mennek végbe ; s ő hívja meg rendesen Mola grófot, a ki azután ellenőrzi a rendőrséget... — Tehát Mola is ott lesz ? . . — Hogyne , ő fog azután holnap S .. . tábornoknak referálni, hogy mi történt. Nem volt-e torma, veres répa s petrezselyemmel garnitozott hal , mely a tricolort jelvényezvén, azonnal szigorú vizsgálatot vonhatna maga után, mint tüntetés. Nem énekelték-e ama dalt : „siamo giovenotti“, mely tudjuk, hogy e refrainnel végződik : „Erviva Garibaldi! erviva libertá“ — s ha találkozik ott kétes jellemű egyén, azzal Mola okvetlenül elénekelteti, azután csitítja, hogy ezt tenni nem szabad, talál azonban mást, a ki biztatja az éneklőt hogy hisz magunk között vagyunk, kaczint vele s mikor az illető haza akar menni, a kapuban megszólítja a policzia, feleselésbe bocsájtkozik vele, s hangjáról kisüti reá, hogy ő volt a „giovenotti foesci“-nek a zengedezője, s viszik a derék urat s elzárják két hónapig legalább kihallgatlanul; addig nem árulkodhatik, azután pedig nem hisznek neki, s csak akkor ítélik el Isten igazában, mikor már a börtönben megpuhult, midőn meggyűilölni tanulta azokat, kiket szolgálni akart, ekkor megjelen Mola, feltételeket szab neki, ha gazdag ember, fizetnie kell a függetlenítési pénztárba, ha szegény ember, akkor le kell kötnie magát esküvel a carbonari társulatnak. S igy a kétes elemekből hoszuálló hazafiak válnak . .. E beszélgetés halkan, suttogva folyt. A végszavaknál Beccaguttiék háza elé értünk. A házban a családon kivül ki sem lakott, mint jobb módú olaszoknál szokás .......... Barátom a kapu előtt egyet köhintett, s az ajtó nesztelenül felnyílt. A faragványok s szobrokkal díszített lépcsőház csak parányi olajlámpa által volt világítva. Az előcsarnokban vén szolga szundikált, kopott egyenruhában. Fel se emelte fejét, midőn beléptünk. Mintha lehunyt szemhéjjain keresztül is látna, egyszerűen bólintott felénk. Barátom karon fogott, s vezetett. A másik szobában, hol minden rangú s rendű kalapok s felöltönyök függtek a tálat körül futó fogasoktól, szinte egy szolga állott, de már ennek értelmesebb arcza volt az előbbinél , amennyiben nem aludt. Barátom kalapját s köpenyét, én csak kalapomat adom át neki. Beléptünk a terembe. Az egy öreg Bónin kívül, ki a rendőrfőnöki egyenruhát hordá, a jelenlevők polgáriaknak látszottak. Látszottak, mondom, mert ez arczok közül sokat, igen sokat szemléltem én már tollas, ködvágó kalap, vagy zsandársisak alatt. Némelyiket ma reggel még csengő sarkantyús karddal, s amaz előttem mai nap is kiállhatatlan pofaszakállal láttam feketesárga dicsőségükben végig pöffeszkedni az utczán, vagy ép beállítani azon hivatalba, melyben mint írnok dolgoztam. Most mindnyájan bizonyos komoly barátsággal közeledtek felénk, hogy a szokásos kézszoritást nyújtsák. Csak Boni tartotta magát távol; ott ült s maradt ülve a házinő mellett, s csak hideg mosolyával köszöntött, midőn Beccaguttiné kezeit megcsókolva, bókkal üdvözlők őt is. Barátom kérdő tekintetet függesztett Bónira. Ez felelet helyett tenyereibe tapsolt s mig a házinő mosolyogva tekintett fiára, megrendült a szomszéd teremben egy dal a „két Foscari“-ból, mely akkor az olaszok legkedvesebb dalai egyike volt. Tommaso megragadta karomat s vonszolt magával. Ott ült Maddalena egyszerű öltönyben, könnyű piros kendővel nyaka körül, a zongora előtt; a dal, mint láng röppent el pirosló ajkairól, ujjal oly könnyű futamokban iramlottak végig a zongora billentyűin, hogy a fogva tartott hurok hangjai csak mint sóhajtás kisérték az éneket. Midőn e hangokat hallom, midőn ez arczot szemléltem, önkénytelenül eszembe jutott az én derék határőr-őrmesterem Nicolo s a két tiszt, akivel talán alig egy negyed előtt Maddalénát együtt ülni látok, eszembe e nő múltja, Beccaguttiékhoz való viszonya, atyjának sorsa s mindezzel kapcsolatban a feladat, mit maga elé tűzött: megbeszélni hazáját oly szerepben, minőre vállalkozott, s eszembe jutott e jeles ifjú helyzete egy nő irányában, kit szeret, imád, kinek életét köszönheti s ki elodázza őt vágyaival oly egy jövőre, mely kétségesen leng a távolban, mely között oly úr tátong, melyet áthidalni csak számtalan élettel lehet, ha lehet, s várjon nem ez ifjú képezendi-e holttestével e hid egyik gerendáját ? S emel ti komoly képek, ti sötétség rajzait félresúgta nekem visszaemlékezésem, s én nem is várva be barátom kíséretét, Maddalenához közeledtem. Mintha nem is ismert volna soha mást, mint e fényes termek társalgási modorát, kecsteljes mozdulattal nyujtá felém jobbját, meg nem akadva az énekben s gyors balkéz-mozdulatokkal pótolva a zongora billentyűin azt, mit a jobb keze rövid időn elmulasztott, intett, hogy foglaljak mellette helyet, volt annyi tapintatom, hogy Tommaso barátomat erőszakoljam a kimutott helyre, míg magam a terem hallgatósága közé vegyültem. Egy kék frakk, sárga tankingnadrág s mellénybe burkolt termetes alak vonta magára figyelmemet, annál is inkább!), hogy a legnagyobb előzékenységgel közeledett felém. — Conte Mala, mondá — rövid bókkal bemutatva magát, ■— van szerencsém ismerni önt. Hideg borzadály futotta át idegeimet szemben ez emberrel, kiről conduitje után nem tudhattam, vajjon az osztrákok fogják-e egy szép napon felkötni, vagy e carbonázik egy szép éjen némává tenni, de élt bennem a meggyőződés, hogy a kettő közül az egyiknek okvetlenül be kell következni. A bemutatást a szokásos kézszorítás követé. Móla félrevont egy ablakmélyedésbe, két egyén, mintha parancsolták volna, katonai feszességgel követett bennünket, természetesen vezetőm intésére. A társaság nem látszott figyelembe venni e tényt. — Móla kék flakja zsebébe nyúlt, s egy kereszt markolatú tőrt vont ki onnét, de úgy, hogy pengéjét tartá kezében. — Ön esküdni fog e két tanú előtt, — mondá, — hogy e tőrt, melyet ezennel átadok önnek, parancs szerint fogja használni. — S miből áll ez eskü ? kérdem. —■ Tegye két ujját e markolatra, vegye a tőrt, s készen vagyunk. Megtettem, mit mondott. Volt annyi eszem, hogy jobb szerettem a tőrt markomban, mint oldalbordáim között. A két tanú szótlanul távozott. Móra pedig suttogó hangon igy szólt: — Önnek mai naptól fogva szerep jutott. E szerepet köteles úgy betölteni, hogy gyanút ne vonjon magára. A gyanú nálunk utalvány a halálra. Ért ön engem ? — Szörnyen értettem. — Tehát hallja s értse meg szerepét. Ön Tommaso barátja s ismerője Maddalenának. Tommaso nyílt s őszinte ön irányában. Okvetlenül meg fogja, sőt meg kell tudnia önnek, ha e kettő között a társulati viszony mellett még szerelmi viszony is fejlődik. Ezt nekem tudtomra fogja adni. Egyelőre nincs egyéb teendője. — Uram, — válaszolom erre haragra pirult arczczal, én e szerepre nem vállalkozom. Rém nem voltam s nem is leszek soha. Jól tudja ön, gróf úr, hogy magyar vagyok. . . . Mola mosolygott, s hideg szigorral e szavakat ejté : — ön tenni fogja azt, mit parancsoltam, különben 8 ... . tábornok holnap számon fogja kérni öntől, mit cselekedett ma e helyen, ez órában, s polgári öltönyben. Ezzel hátat fordítva távozott. Csak most átkoztam meg igazán magamban azt a horvát őrmestert, kinek nevenapja ily kelepczébe kevert. Vajjon hogy szabadulok én meg ebből ? . . . Midőn e gondolataimmal tépelődtem, egy szolga felnyitá az ebédlő ajtait, s a jelenlévők iparkodtak a dúsan terített asztal mellett helyet foglalni. Maddalena Tommaso s közöttem ült. A hölgy élénken, vidáman társalgótt. Tommaso komoly volt, valamint magam is, ki nem bírtam az imént hallottak benyomása alól szabadulni. Ekkor Mola valami mulatságos történetkét beszélt s a figyelem feléje fordult. Maddalena felhasználta ez alkalmat, s mintha valami pajzán megjegyzést tenne, hamiskás arczczal fordult hozzám s fülembe suga : — Nyújtsa ön nekem az asztal alatt ama tőrt, melyet Molától kapott. Ha megtalálják önnél ez eszközt, veszve van. — Nem lehet, válaszoltam én — megesküdtem. — Én magasabb ranggal bírok a társulatban, mint Móla — s Móla gyanús. Ide a tőrrel. ... a többit meg fogja ön tudni, midőn ma haza kisérend a mammához. . . . Ide a tőrrel. Mit volt tennem! Kissé örültem is, hogy megszabadulok tőle, átadtam Maddalena lecsusztatá asztalkendőjét s hirtelen lehajolt, hogy felvegye. Én is lehajoltam, nem értvén rögtön a cselt, s láttam, mint szúrta be Maddalena a tőrt az asztaltábla alsó lapjába. Azután mosolyogva köszönte meg udvariasságomat. (Vége következik.) Magyarország és a nagyvilág, 13. szám, 1869.