Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1869-09-12 / 37. szám

37. szám, 1809. — Igen , nagy körutat tettek, későn este tértek vissza. — Azt hittem, Brunó, hogy már vagyonodnak örököst kell keresned, de mint most hallom, hát nő­sülni fogsz. Rokonaid közül elvehetsz egyet; csak ta­lálsz hat nővérem közül egyet, kit méltónak tartasz nevedre. — Jókedved van ma vén katona, — szólt Capry — hihetőleg te akarnál nősülni, de nem mersz az al­mába harapni. Ne gondold, hogy segítek. Aztán a középsőhöz fordult s megszólitá: — Mért vagy oly hallgatag, mindig csak a gaz­daság forog eszedben ? •— Várom mikor végzi bátyám bolondos beszé­deit, egész nap tréfálni való kedve van. Ha együtt va­gyunk, nevetni vagy mérgeskedni kell minden nap kivétel nélkül. — Nagysága hangját hallom ! jönnek! — mondá Capry mintegy vigasztalva magát, hogy megszakadula kellemetlen helyzetből. Elébe ment s megcsókolá kezét a kedves kiné­zésű öreg baráménak. A kisasszonyok mind meglepetve mondogatók : — Brúnó bácsi, ön csak meglep minket, akár­hányszor jön. A kerevettel szemben a kisasszonyok foglaltak helyet. A legifjabb hamis mosolylyal integetett a vele vis-á-vis ülő Caprynak. — Victoria, ön ma nagyon vig­a­szólt Capry a legifjabb leánykához. — S ön nagyon is komoly. — felele csintalan mosolylyal a szép barna Victoria. — A­ki házasodni akar, annak nem lehet jó kedve — szólt közbe a kapitány. — Sőt ellenkezőleg, Justin — felelt Capry men­­tegetődzőleg. — Milyen titoktartó ami Bruno rokonunk, mama­ nem is mondja, hogy házasodik — szólt ismét Vic­toria. A többi kisasszony bámulva nézett Capryra. E szó : „házasodik“ villámszerűleg hatott. — Nagysága ne higyje el Justin katonás tréfáit, — fordult a bojárnéhoz Capry. — Nem, nem, — felelt a bojárné. — De mi hitelt adunk szavainak — mondák si­etve a kisasszonyok. A bojárné távozott, miután meghagyta, hogy ebédig jól mulassanak. — Brúnó bácsi, mondja csak, hát csakugyan há­zasodik ? — Victória, kegyed mindig jó leány volt, ne be­széljen kérem a házasságról. — Kegyed Brúnó csak nem nőgyűlölő ? — Nem, Victoria! felele Capry. — És mégis mihelyt a házasságról beszélek, mind­járt búskomolylyá lesz. Capry vig­aretot akart ölteni, de nem sikerült, daczára, hogy a kapitány elménczkedni kezdett. — No Victoria, — kezdé a kapitány, — oktasd csak Brúnót, még meg bírod talán téríteni. Férjed le­het csak jól tervezd a rohamot. E perezben idegenek érkeztek, de mint látszott mindennapos vendégek, köszöntek, bizalmasan kezet szorítottak és helyet foglaltak. A kisasszonyoknak azonnal volt mulattatójuk. V­ictoria s Brúnó együtt beszélgettek hallgatók nélkül. — A lengyel száműzött urak — mondá halkan Victória — naponként nálunk vannak ebéden s­estelin, a mama nagy pártfogójuk s fivéreim is. Mindnyájan rendes látogatóink. — Párisban találkoztam egyikkel, a többit is is­merem. Szegény hazátlanok ! . . . A kapitány zavarta meg a társalgókat. — Victoria, csak rajta ! . . . csinos férjed lesz . . . — Ah, ön mindig ilyeneket beszél, mikor Brúnó nem szereti! . . . elébb mondá, s aztán ... ha Je­senszky jelen volna, akkor is igy beszélne ? — Igazad van, Victoria !­­— szólt Capry. — Egymásnak fogjátok pártját, e jó jel, mégsem marad a környéken kívülem agglegény, — mondá a ka­pitány. — Ah bátyám, ön a tréfából komolyságot csi­nál, az istenért, ha Jesenszky jőni fog, így ne be­széljen ! — Brúnó ezerszer derekabb, Victoria ! — Nem vonom kétségbe, de mi csak csintalan­­ságból, hogy vidám legyen Brúnó is, kezdtünk tréfálni, a­miért ő nem haragszik , sokkal udvariasabb a nők iránt, aztán rokonunk is. — No Brúnó, mi hát csak agglegények ma­radunk. — Nem veszem magamra, Jusztin. — Ah, te különöz vagy, hisz arra sem vagy hi­vatva, hogy egy nőt egy légytől megóvj. Victoria félvén bátyjának további beszédétől, nő­véreihez távozott. — Brúnó — folytató beszélgetését a kapitány — ha eddig tréfának hitted beszédemet, most komolyan beszélek. — Csinos ember vagy, ez bárkinek szembeöt­­lik és sajnos a Capry család utolsó sarjadéka. Ha mara­dék nélkül múlsz ki, ősi birtokod ránk szállna törvé­nyesen, én már nősülni nem fogok, fivéreim közül szin­tén alig fog egy, — családi átok-e, — manó tudja, — de elfeledkezünk a házasságról s egyszer csak azt lát­juk, hogy agglegények lettünk. Nővéreimnek van ud­varlójuk, különösen a két nagyobbiknak két orosz fő­tiszt udvarol, s az egyik már vissza is akar vonulni a hadseregtől s arra számit, hogy van nekünk elég bir­tokunk s idővel a tied is az Ignanovits családra száll, majd örököl nővérem eleget. Megvallom őszintén, anyám ellene van az egész dolognak, mert ellenszenv­vel viseltetik az oroszok iránt — de nővéreim úgy lát­szik szerelmesek, mit tegyünk ily állapotban ? Azon gondolatra jöttem, hogy házasodjál meg, s akkor nővé­reink meg lesznek mentve, az orosz udvarlók pedig visszavonulnak, ezt bizton hiszem. Honnan végy nőt? Ez a kérdés, — gondolod. Tanácsolnék nem nőt — err° A T I L U L A S. Eredeti rajz Munkácsy Mihálynél. Magyarország és a nagyvilág. 435

Next