Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1869-09-19 / 38. szám
446 dízás a Kisfaludy-társaság legbecsebb kiadásai közé tartozik. Ugyanő készült lefordítani e társaság számára Cervantes Don Quichotteját is teljes szöveggel a spanyol eredetiből, de e törekvését hosszas betegeskedése és korai halála — fájdalom — meggátolták. Természetes, hogy a Kisfaludy-társaság tagjai közé választotta. A közelebb alakult „Korvina“ könyvkiadótársulat számára is irt egy igen érdekes munkát „Természet képei“ czím alatt, s ez közelebb meg is jelenik e társaság kiadásában. Ezeken kívül sok nagybecsű értekezést is irt, melyek részint az akadémiában, részint a Kisfaludy-társaság s a természettudományi társulat körében adattak elő. Greguss Gyula szerény, szeretetreméltó és erős jel- s lemnti férfiú volt, kit mindenki becsült és kinek nevét mindenhol tisztelettel emliték. Rövid idő előtt még azt jelentették a lapok, hogy Aranyhalmi Malvina úrhölgygyel kelt egybe. Akkor boldogságot kívántunk a frigyre, melyet azonban a halál korán megszakított. Greguss életének gyomorrák vetett véget, ezen orvosolhatlan baj, melynek köztudomásúlag I. Napoleon is áldozata lön. Temetése múlt szerdán ment végbe számos irodalmi és művészeti kitűnőség részvéte mellett a nagy közönség kíséretében, s mindenki fájdalommal állta körül e jelesünk koporsóját, kinek oly lelkesen dobogott szive minden jóért és nemesért. A középkori nevelés. (Vége.) Az uj idő forr, nemesül, halad Minden, csupán a nevelés marad Rideg, felszínes, sötét, szívtelen Mint a középkor. Nem hisztek nekem ? Úgy példát kell mutatnom, tudva bár, Hogy az gyűlöletes, ha jól talál. Ám ott az ember, egy a sok közül, Az oltárhoz lép véres áldozattal, (Keze csepeg az árvák véritől!) És ily szörnyet az önzés megvigasztal. Amott egy másik, hajszol ökröket, Káromkodó szava, mint ostora , Pattogva csapkod barmot es leget, — S mig igy halad az útfélén tova, Meglátva oldalt a feszületet, — A gaz, szitok közt is, mellére vet. Testvére ennek ép most döngeti Öreg szüléje hátát csáti bottal, Tajtékos szájjal ámde fut legottan Az arra járó reverende páter kezét csókolni. —. igy nevelte ki A megszokás, e vén családi mester. — Kétlem, ha veleke nem volt-e rokonság Az a bolond, ki egy vászon tarisznyát Véren ragasztott meg, s a ki miatt Egy Júdafi lakott gyanú alatt, Mert egy darab — (hogy is mondjam ki szépen?) Szalonna, mi a rongyba volt, az épen Maradt a holt mellett. Haha, a böjt Több volt neki, a gaznak, mintha ölt! Mutassak többet? Itt, ki szombaton Egy szalmaszálat nem vészén kezébe, De részegségig szítja azt szivébe, A mit kínál a csábitó haszon. Itt van, ki lop, szent czélra, jó hiszemben, Itt, ki tanút tesz, hogy : láttam szememmel! Mit látott ? azt kizárja csalfa lelke S úgy esküszik az égi istenekre. Mutassam még a tíz parancsolat Egyéb vitézeit ? A hi itt halad A Vénus templomába egy sereg, S onnan siet, száját se törli meg, A szentegyházba, ott van Betti, Róza, — S a híveknek megvan találkozója.— E faj nemes vér, öt érzéke ép, A sárba is fényes czipőbe lép ; Olcsó ingét palástja védi meg, S kongó fejét fényes csörgő süveg. Mellében ah ! mi korlátolt a vágy! Meg nem kívánja ökrét, szamarát De senkinek, csupán, ha szép, nejét. Azzal csak a családot dúlja szét — S mit az neki ? — pedig hogy szive lágy . Látszik, midőn siratja agarát. — No meg kell adni, ezek jól ki vannak készítve a mély purgatóriumnak . De a magas akasztófának is . Hja, lenni kell hiába annak is. Ily intézmények nem mehetnek kárba, Sőt állnuok kell a világ javára! Javíthatatlan rész az ember. Ugye ? Férges gyümölcs, mely számotokra hull le. Ah, mert megérve nem volna tiétek, Gyönyörrel benne vígan éldelnének Erény, szabadság s más ily égi lények ! De én azt mondom : pejor medicina ; Nem az öröklött haj visz itt a sírba, Hanem a gyógyszer, melybe a rokon Öröklő lop be mérget álnok.on Az ember rész ! csalódtok, mert hiszen Nem is neveltek embert, azt hiszem. Vagy ember volna itt e törpe lény, Mely szenyben és nyomorban tengve él, S a föld végén, melyet tör, gyúr keze, Nem lát szeme, nem sóhajt túl szive ? Bocsánat óh ! . . látván a szarvakat S a jármot, mely lehúzza a nyakat, Az ostor bélyegét a vállakon, — Azt gondolom, hogy ez még csak • barom. Vagy ember tán itt e másik teremtmény ? Mely már fejét emelve hordja büszkén, S üveg szemén ha néz, magasra lát ? (Ezért nem látja a holló magát!) Bocsánat ! . . . látva tarka köntösét, S a kész után mohón nyúló kezét, No meg a mit csóvál, ha gazdára (Egyik kezében rejtve ostora) Ugratja tánczra mézes mazdagon, — Azt gondolom, hogy ez még csak — majom. Szív, elme, jellem, s.,ép észhangba hozva. Nemünkre díszt, ti értitek, a hozna. De a hol ép a szív, ott a vezér Elmét sülyesztetik le, hogy a vér Szilaj habzása űzze egyedül, Ki a lét álján a kormányon ül. S a hol az ész erős, ott a szivet Fojtjátok el, hogy ölve égi vágya, Veszszen az ember itt mocsárba, sárba, Hová a nyers dacz és vaksors kivet. Ám mégis adtok kegyelmet is néha, Az ész ha tompa és a szív haléha, Eresztitek szabadra, mert a mit Rettegve féltek annak magva itt Nem hajt csirát. Hajh, mindenek felett, Gyűlöli a világ a jellemet! A jellem az — egyén, lei önmagát És czélját ismeri ; kit az önérzet Szelid sugára, mint villany hat át, Termékenyítve jobban igy a szivet ; Kit a szabadság, ez önszabta törvény, Munkára hajt, s viszont a munka örvén Erőkifejtésre, — csak igy lehet Joggal viselni az ember nevet ! Ah, a világ eddig még nem halad, Rabszolga, zsarnok, ur- és szolgahad, Tehervonó és munkátlan henye, Kit csak kitart nagy őse érdeme ; Előtte most is éhezek lebegnek, S ekkép szolgál a társadalmi rendnek. Pedig miként a láncz úgy nem szakad. Ha a szemek egyenként edzve vannak. A társaság is, melynek éltet adnak Az egyesek", — csak úgy lehet erős, Ha minden tagja szabad s felelős. Összhangzó ember összhangot zavarna ? Ne higyje senki, úgy is megmaradna A nagy dalművek fényes színpada És a fonókok csendes népdala. Kiki magáét fúna maga helyén, Nem kapna a dudás a lant húrjába, Tánczos, zenész sem egymásnak hajába, Mindig a mást s a másét irigyelvén : Mert annak csak magával van baja, Ki érzi, hogy önsorsának ura. Ezt értsd meg, ó ezt, újkor embere ! S ha nyögsz, sikoltasz a gyámság alatt, Saját fejeddel verd csak a falat. — A mivel ütnek, magad fegyvere. Mit zúgsz, sóhajtaszó, ha megújulna A sors, a helyzet, az életviszony : Az ember is azonnal megjavulva, Megváltozott, uj lenne, — az bizony A régi ember legyen uj elébb, Ébreszsze föl alvó, test szellemét — És uj lesz, minden, a mi szin, alak. Önkényt ledőlnek a sötét falak ; Épüljön újjá a belső világ S a külső is vesz tüstént uj ruhát. — Gát, akadály nincs oly erő előtt Minő az emberé. — A kor halad . S a változó sors támaszt uj időt. — Teremtsd újjá ember, te is magad ! De már elég, érzem szárad beszédem Míg egy kis nedve tart, addig bevégzem . Aztán megyek a leczke sükerén Örülni gyermekim közt ,ah mert én Hatok, cselekszem elveim szerint! Fiam tanítom maga lábán járni, Tudjon viharban és vészben megállni, — (Hej, asszony, asszony, mit csinálsz megint ? Vitetni ölbe őt az iskolába, Hogy sárt ne érjen a kis urfi lába !) A pöszke lányt is gonddal oktatom Hegedűszóban, szép mesével, ekkép : A lelki szépség legdrágább vagyon, Virág, mit a bősz szél, vihar le nem tép, — (Hej, asszony, asszony mit dicséred óh! Egszin szemét, hab vállát , mért beszéled, Hogy a világban drágább az a jó, Mit a tükör mutat, —■ úgy volna, véled ?) És — és a leczke fog, de nem enyém, Engem jövőre biztat a remény ; Jövőre, még majd egy kissé továbbat, Én várhatok, a nagy világ ha várhat! Fejes István. Magyarország és a nagyvilág. 33. szám. 1869. Az oláh leány. Elbeszélés. Irta : László Mihály. (Folytatás.) — Öreg nagy dolgot mondok neked, jól figyelmezz. Ne rettenj meg attól a mit mondok, az igaz, hogy ritkán vagy soha sem történt oly dolog minőt mindjárt hallasz. . . . Öreg, én lányodat akarom elvenni. Az oláh elbámult, „talán nem is a pópa beszél velem?“ ez látszék, a pópát méregető pillantásaiból. —Ma megyek Szucsavára s bevásárlok mindent, a mi kell, az egész házasság az én költségemre megy : értettél? A juhász felelete csak néma bámulás és csodálkozás volt. — Nem akarsz beegyezni, öreg ? Isten rendelése, bele kell nyugodnod. Az öreg a pópa kezei után nyúlt, könyeivel halmozá el a fehér kezeket, s az örömtől elfogulva alig tudta mondani: — Nem bánom, bármit csináljon Mariczellel, tisztelendő atyám. Ha azt mondja, hogy az isten úgy akarta, én ellene nem szólok. — Öreg, hol van Mariczell ? — Dohányért küldtem, nem tudtam, hogy jön a.. — Nem tesz semmit, — vága az öreg szavaiba a pópa. — Isten veletek öreg, már eléállt a kocsi, sietek Szucsávára. Az öreg a pópa kezei után akart kapni, de későn, már csak nyomát látható. Sebes léptekkel sietett a pópa a füzesen keresztül az országúton várakozó kocsihoz. A szokmányba bújt oláh kocsis a lovak közé csapott s a jövő boldogságának épitgetésébe elmerült vőlegény szélgyorsasággal repittetett, porfelhőt csapva maga után. Feje útján megállt a kocsis, kifogta a lovakat s a szeszélyes kanyarulatu Szucsavába vezeté, hogy a nagy forróságban szomjukat oltsák. A pópa boszankodott a szemtelen kocsisra, hogy most midőn őt viszi, még meg is mer állani, s elmélkedését zavarni meri. Ábrándozása félbeszakadt, tekintetét a folyó mellett elnyúló kis erdőségre szegzé s figyelni látszott. E pillanatban rémitő kiáltás hallatszott, a pópa sietve ment az erdőségbe s a sűrű cserje felé irányzó lépteit. A látottakra összecsapta kezeit s hármas keresztvetés után komolyan vizsgálá,aévében fetrengett egy suhancz, kit úgy látszik valaki épen most gyilkolta meg. Néhány keresztet vetett a szerencsétlenre, imádkozott fölötte s az oda siető kocsisnak parancsold, rögtön fogjon s az első faluban álljon meg, hogy embereket küldjenek az addig meghűlő tetem bevivésére. — Az úton ha jelek történnek, rosz következményeket vonnak maguk után , — szólt a pópa. — E közbe jött eremény azonban nem foglalkoztatta tovább, hanem ismét önmagára tért át.