Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1869-09-26 / 39. szám

458 néger rabszolgákat a czukornád telepítvények mivelésére. A világi despotia újra egyesült a csuhával, amaz a fekete rabszolgák testével és életével űzött kereskedést, emez a rabszolgaságot, mint az istentől behozott insti­tutiót igyekezett a bibliából igazolni. így működött a spanyol uralom Amerikában akkor is, midőn V. Károly fején a spanyol korona a némettel olvadt össze. Éppen nem csodálni való valami tehát, hogy neve emléke nem ál­dott, s hogy szerencsétlen unokáját megmenteni az újabb korban nem tudta. Mennyi részvéttel és mi máskép fordul Humboldt az indiánok törzse felé. Mi nagy gonddal kutat egykori műveltségek nyoma után! Fájdalom Zumaraga püs­pök és társainak nagyon is sikerült a rombolás műve, de Humboldt szívós kitartásával és fáradhatlan nyo­mozásával még­is meglepte a világot egy oly művel, mely az egykori mexikói cultura teljes képét adja. Szétszedi a mexikóiak időszámlálását és megmutatja mi egyszerű és pontos volt naptáruk. — Megfejti hyerog­­lif­irásukat, megmagyarázza egyúttal, hogy az a jelek tökéletlensége daczára a manguey levélből készített papír által mennyire elterjedt, jellemzi templomaikat, rámutat a bevándorlásokra, melyek északról történtek. Mexikón kívül még két más indián törzs czivilizáció­­járól tesz említést, nevezetesen az Inkákéról Peruban, és a Muyskákéról Bolivia fennsíkjain. Határozottan az amerikai törzsek egysége mel­lett nyilatkozott. Szerinte saját fajt képeznek, melynek koponya­képződés, bőrszín, vékony szakáll és ritka haj­zat ismérvei. Különös előszeretettel időzik az indiánok jellem­zésénél, és nagy melegséggel festi két kitűnő sajátsá­gukat : a komolyságot és az önuralmat. Az ataruipai barlang szájában mély fájdalom szálja meg. „Egy kiir­tott néptörzs sírboltjának mondja azt, és meghatóan be­széli el, mint végeztek itt ki 600-nál több Aturit, kik­nek nyelvét ma már senki sem érti Az „anya sziklájáról“ ezeket mondja : azon indián vadászatok egyikén, me­lyeknek czélja volt a „lélekhódítás“ álarcza alatt rab­szolgákat szerezni, egy anyát—férje és felnőtt gyerme­kei távollétében kiragadtak kunyhójából, és kisdedeivel együtt San Fernandoba hurczolták. Pár nap múlva azonban gyermekeivel hazaszökött, útközben elérték, megostorozták, végkép elszakították övéitől, s az Ata­­paba folyamon föl egy új missióhoz küldötték, de a hajó­ból a vízbe ugrott, és kiúszott a fönnemlített sziklára. Ismét elfogták, megfenytték embertelenül, és mégis el­tűnt újra ugyanazon éjjel még, s négy nap múlva, anélkül, hogy akár tigrisek akár más vadállatok bán­tották volna, keresztül az őserdőn visszajött gyermekeihez San Fernandóba. A missionariusoknak azonban még ez sem volt elég. Még egyszer elszakították övéitől és ek­kor öngyilkossá lett. Az „anya sziklán“ állva föllázzadt kebellel tör ki Humboldt: „Egy áldozat emléke él e kövek kö­zött a bigottságnak és nyomorult emberek vadságának, áldo­zata kik vakmerők voltak magokat azon vallás szolgáinak nevezni, melynek a felebarátai szeretet egyik első és főparancsolatja.“ Így párosult Humboldtban a nagy lélek mélyen érző szívvel! Napóleon születésének százados emlékünnepe, melyet a beteg czézár világverő nagybátyja s a császár­ság dicsőítésére rendezett, oly közel esett Humboldté­hoz, miszerint kell, hogy néhány szóval egyről is, más­ról is megemlékezzünk. Mindjárt az első tekintetre szembeszökő különb­ség lép elénk. Hogy Humboldt ezelőtt száz évvel született az kétségtelen , de Napóleonról némelyek azt állítják, hogy 1769 aug. 15.-én, mások ismét, hogy 1768 január 7.-én pillantotta meg a napvilágot. Annyi bi­zonyos, hogy nem egy előzmény jogosít föl bennünket azt hinni, miszerint a nagy czezár csak azért választó ravasz üzérszellemmel születésenapjául ezen katholikus ünnepet, hogy ezzel is hatni vélt a tömeg érzelmére. Némelyek szerint Indiában Gall koponyataná­nak már előfutárjai voltak a Braminok között, kik a gyermek-fej bizonyos dudorodásaibul következtetéseket vontak s a gazdagok gyermekeit rendesen vagy „világ hóditóknak, vagy világ ismerőknek“ jósolták. Vajjon-e jövedelmező tudomány alaposnak bizonyult-e volna be Humboldt és Bonaparténál? Vájjon a bátor és vitéz Humboldt ezredes, ki a hét éves háborúban kitüntette magát s az ajaccioi ritka képzettségű ügyvéd hihették-e azt, hogy a tudománynak kard s a kardnak tudomány leend örököse. Napóleont hatalma tetőpontján az udvaron ezek hízelgései nem egyszer nevezték világurának. Mennyi ámítás, mennyi ázsiai túlhajtás fekszik e világhódító czimben. Mi kis része Európa a földnek és a napból, mely a mindenségnek szinte csak egy parányi része, há­romszázezer oly gömb formálható, mint földünk. Mi egészen más alak Humboldt. Élete késő alko­nyán még egy munkát teremtett, melyben a természeti földleírást, amerikai útjának ezen czélját és eredményét egy világleírássá szélesbítette ki. „Kosmos“-ában a legtávolabb eső ködfoltokon kezdő, kimutatta a nap helyét a csillagok s a föld rangját a planéták között, jel­lemezve egyúttal ez utóbbinak jelenlegi idomulását, valamint összes geológiai fejlődését; hogyan vált a nö­vény és állati organismusok lakhelyévé s miként fej­lődtek tökéletlenségükből ezek egyre tökéletesebb for­mákká, hogyan oszlottak föl az emberi fajok a föld hátán, hogyan adtak ezek különböző nyelvben állatok és plántáknak, virágok és csillagoknak nevet, és foko­zatos előrehaladással hogy törtek maguknak utat a jog és szabadság felé,N­ol bizonyára, ki ily életeleven és igaz képet volt képes papírra vetni, arról elmondhatni, hogy világkutató, világismerő volt. Már az, mit Humboldt amerikai útja által a föld természettanában fölmutatott, oly rendkívüli tetszéssel találkozott s annyira felkelte a figyelmet, hogy maga Napoleon midőn a waterloi ütközet után Amerikába akart menekülni, arra gondolt, hogy Humboldtal kel­jen versenyre a tudományok terén. Magához hivatta Monget, s úgy nyilatkozott, hogy a tétlenség a legkegyetlenebb kínzókamra lenne mivel büntethetnék, és ha az van a sors könyvében meg­írva, hogy hadseregek élén többé már nem állhat, ő csakis a tudományokban találhat magához méltó fog­lalkozást. „Nekem, — folytató, — egy utitársra van szükségem, ki engem lehető rövid idő alatt a tudomá­nyok mostani álláspontjával megismertet. Erre azután együtt Canadától egész a Horn fokig bejárnánk az uj continenst s e roppant után tanulmányozni fognánk földgömbünk természettanának mindazon tüneményeit, melyek a tudós világ előtt még becsukott könyvek Monge Arragot, Humboldt barátját ajánlá. De Arrago nem fogadta el az ajánlatot. Föllázadt Napoleon határtalan egoismusán, ki míg Francziaországot a vég­romlás szélére ragadta, arra gondolt, hogy az oceánon túl lehetőleg kellemessé tehesse életét s ott dicsvágyá­nak uj utat vágjon be. „Bellerophon“-nál azonban mind e tervek meghiúsultak. Bármily nagy is Napoleon és Humboldt élet­pályája között az ellentét, még is sokkal fölülmúlja azt azon contrast, mely jellemük és világnéz­etükben jelentkezett. Az egyik maga a határtalan egoismus, a másik a legtisztább philanthropia; ez az emberiséget becsüli, amaz megveti. Míg az első mindent és minden­kit saját személyes előnyére használ föl, a másik egész vagyonát a tudományoknak áldozza; az egyik ma­gát, életét a legnagyobb veszélyeknek teszi ki az igaz­ság érdekében, mig a másik nem retten vissza szemé­lyes dicsőségét, félmillió halott és béna árán vásá­rolni meg. Humboldt, hogy nagy amerikai útjára kelhessen, kénytelen volt eladni anyai birtokát s halála után csak könyveket és műszereket hagyott hátra. A nagy emlék­érem, melyet a párisi akadémia készíttetett, mint uj Aristotelesz tünteti föl. De uj Sándor nem találkozott, ki tudományos kutatásaiban anyagilag kezére járt volna, önmagának kellett ezer meg ezer fáradsággal Amerikában és Ázsia belsejében, melyet később szinte beutazott, a szükségeset összegyűjteni. Mennyire kész volt, hogy az igazság birodalmát szélesbíthesse egészsé­gét és életét is koc­kára tenni, azt nem csak a számta­­lan nehézségekkel és rendkívül veszélyekkel járó ameri­kai útja bizonyítja, hanem azon experimentum is, me­lyet a galvanikus folyam hatása végett önmagán kísér­lett meg. A Humboldt ünnepély jelvényileg mutatja meg, mennyire igazak bekezdő soraink, hogy a tudo­mány birodalmában a nap sohasem száll alá. Azon pilla­natban, midőn a hunyó nap a berlini Humboldt-ünne­­pélyre még visszatekint, New­ Yorkban talán a verőfé­nyes délelőtt a Humboldt-szobor ünnepélyes lelep­lezésének lesz tanúja, és még messzebb nyugatra Mell­­bourne vagy Sidneyben a kora virradatnál az emlék­ünnepély előkészületeit ragyogja be sugaraival. Mint néha az utas, ha egy helyről a máshová távozik, vé­letlenül mindenütt újra meg újra egy azon időben áta­­lánosan kedvelt dallal találkozik . — szeptember 14-én úgy találkozhatott a nap szeme merre csak eltekintett mindenfelé Humboldt-ünnepélyekkel s ha tudta volna miért, bizonnyal ő is örvend, mert hisz a világosság ünnepe volt az­ Magyarország és a nagyvilág. —II. II.il Lik­ .ILI O­tthon. Gyermekeim, csepp jószágok Jertek ide egy kicsit, Űzzétek el homlokomról A sötét bu fellegű­! 39. szám, 1869. Borzasfejű kis öregem Jobb Térdemre hopp ide, Simulj szépen jó atyádnak Szerető hű keblire. Csacsogd el, hogy a mia­ta Nem hallottam hangodat Merre jártál, hogy mulattál S jól viselted-e magad ? Te meg édes piczi lánykám, Szép, mosolygó gyermekem, Foglalj helyet szivem felett Bal karomon s térdemen. Ficzkándozzál gőgicsélve, S felém nyújtva kis kacsád, Szakállamon s bajuszomon Jobbról balra ránts egy jót. Jertek, jertek mind a ketten, Oh mert fájna kebelem, Ha az egyik távol nézné, Mig másikat ölelem. Mind kettőtökért szerelmem Egyenlő szent lánggal ég, Szivem — mint ti — oly egészen Csak anyátok bírja még, így így * — Dm már derül arczom Gyermek vagyok veletek. Túláradó örömömben Zokogok és nevetek. Keblem mint az ár hullámzik, Szivem oh! majd megreped. Jöjj gyermekim édes anyja Hadd csókolom ajakadra Egész üdvösségemet! Torkos László: Az oláh leány. Elbeszélés. Irta : László Mihály. (Folytatás.) X. Minden néma, a természet nyugalomba van me­rülve, s az ünnepélyes csendet csak az egyes leszálló lomha ködfelhő zavaró meg. E hallottias időben még egy négyes fogatú kocsi az egyedüli, mely a csend­­háboritást véghezviszi. Gyorsan tűnik tova az ország­úton. Az első helyen a kocsiban, a vánkosra illesztve fejét, álomba merülve nyugszik egy gyönyörű alak. A félholdalakú szemöldök minden selyemszála min­taszerű kerítést képez a­­galambtiszta homlokon mely alatt egy-egy napfényü csillag van elfedve a finom kis bőrfelhőcskével; termete drága tigrisbőrrel van be­födve. Szemben két férfi ül. Hallgatnak , vétek volna zavarni az alvó álmát. Csernovitzba értek, a kis tartomány fővárosába; a kocsi egyenesen az indóházhoz hajtat. Elsőt csengettek az indulásra : a vassárkány tömegekben okádja a föl­felé szálló füstöt. Az egyik férfi két jegyet vált az első helyre. A­mint viszatér a kocsihoz, halkan beszél a másikkal, aztán a legnagyobb finomsággal és csenddel leemelik a kocsiról az alvót, s a­nélkül, hogy felébred­ne, a gőzkocsiban a kerevetre fektetik. Még tíz perc­ van, a két férfi felhasználja az időt, komolyan és gyor­san tanácskoznak, egy fütyülés s az utazók, sietnek he­lyeiket elfoglalni. — Tehát ott! mondá az egyik férfiú a vagyonba lépőnek. — Igen ! — a viszontlátásig. . . Búcsút intenek, a vaggon mormogva hagyja el az indóházat. A férfi folyton az elsiető vonat után néz, s csak midőn jól elhaladtak, távozik, s kocsiján visszahajtott,­a merre jöttek. Midőn Lembergbe ért a vonat, az alvó felébredt. A férfiú izgatottsága mutatá, hogy nem tetszik neki a felébredés. Hozzáugrott s kezét a leány szájára teve. Megijedt-e az, vagy pedig akarattal téve, nem tudjuk,­­ szót sem szólt, nem szabadkozott, hanem ismét le­hajtotta fejét, behunyta szemeit s elaludni látszott. A férfi örömtől sugárzó arczc­al ült le s várta mig a 15 percz elmúlik. Csengetés, fütyülés s a vonat tovább robogott.

Next