Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1869-10-10 / 41. szám
48- ben, hogy a katholicismust összeházasítsa a forradalommal. A spanyol demokrátia nagy része el is fordult tőle e miatt, hanem a papság közt sem tett azért hódítást eszméinek, a kormány pedig most még veszedelmesebbnek tartva őt, mint azelőtt, elmozdította egyetemi tanári székétől, melyet kevéssel előbb nyert a kitűnő ifjú a madridi egyetemen. Jött aztán az 1866-iki forradalom s a szabadelvű pártok mind egyesültek a barikádokon. Ott történt meg köztük a kibékülés. Castelar is vitézül harczolt, de hiába. Olvasóink ismerik e fölkelés bukását. Mint száműzött élt aztán részint Francziaországban, részint Genfben, honnan a szenvedések füzében megtisztulva s bő ismereteket szerezve tért vissza hazájába, midőn a múlt évi győzedelmes forradalom megnyitotta Spanyolország kapuit mindazoknak, kiket elűzött az absolutismus. Visszatérte óta mint a republikánus párt elismert feje Orenseval és Pierrac tábornokkal hozzá látott e párt szervezéséhez, ifjúi erővel pótolva, ami a két aggastyánnál hiányzik, szóval és tollal izgatva, de még eddig csak a szellem fegyvereivel küzdve és perczig sem lépve túl a békés agitatio határát. Az oláh leány. Elbeszélés, írta : László Mihály. (Vége.) XV. Capry következő tartalmú sürgönyt kapott Párisból: „Menyasszonyod, ki már méltó lett nevedhez, a halál torkában van , lázban fekvő beteg. Siess megmenteni őt, ha birni akarod. Nincs veszteni való idő.“ Parancsnokod : Ignanovits I. A bojárt, mint tudjuk, megdöbbentette e távirat s rögtön elutazott. A párisi pályaudvar kávéházában, a nagy Napoleon aranyos keretű arczképe alatt kisded asztalkánál egy ismerős alakot látunk, kezében a „Liberté“-vel. Amint a kávéházba bejött, körültekintő, s a világhóditón álltak meg szemei. Közelebb ment, s vizsgálá a becses festményt, mely élethűen ábrázolja a hőst. Helyet foglalt a kép mellett s az említett lapot nézegeté. — Ez katona volt, vagy az valamelyik külföldi államban, — mondák a másik asztalnál ülő vendégek; — ritkán láttunk civileket Napóleon képe alatt ülni; többnyire a katona-urak sietnek elfoglalni, azt hivén, hogy a „nagynak“ még élettelen alakja is vitézséget lehelt beléjök. E megjegyzésre ismerősünk nem figyelt, hanem annál inkább nézegette óráját. Ki ez ismerősünk? Ignanovics Justin, kiszolgált kapitány, akit még Fortucsonból ismerünk. Most várt valakit, s ez a valaki nem más, mint Capry Brúnó. Ezalatt a vonat megérkezett. A kapitány felugrott, azonnal fizetett s a pályaudvarba sietett. Épen jókor érkezett. Az utasok már szálltak ki. Az első számú vagyonból Capry, a bojár lépett — azaz ugrott ki, mert repülve vagy léggolyóban jött volna, ha Bukarest és Páris közt volna ilynemű közlekedés, oly izgatottan várta a perczet, melyben Párizsba érhet. — Brúnó! — kiálta a kapitány, — szerencséd, hogy jösz. De halavány vagy, mi az ördög baj busit ? — Hallgass Justin, ne beszélj annyit, csak azt mondd , hogy él-e ? — Hát mit gondolsz ? Hogy ne élne, ha eddig ki nem terítették. Hoztál papot ? — Ne tréfálj Justin, beszélj igazán, életem és halálomról van szó. — Menjünk, ha tetszik, — szólt a kapitány. Kocsiba ültek. — Brúnó öcsém, még utunkban tehetünk rendeléseket, a koporsó és gyászszalagokra, — szólt a kapitány közönyös egykedvűséggel. — Jusztin! kiáltó a bojár oly dühvel, hogy a kocsis megállt, azt hivén, hogy őt szólítják valami utasítás miatt. — Tovább ! — kiáltott a kapitány. A hotelba érve szánakozó képpel nézett a kapitány barátjára. — Szegény fiú! — szólt, — mivé nem teszi a szerencsétlen szerelem! Bruno nem szólt. Leborult a pamlagra, könyei megeredtek és sírt, mint valami gyermek. A kapitány vállat vont és szó nélkül hagyta sírni. — Látni akarom, habár halva is! — szólt másnap Capry. — Még korán van a zárdába menni, — viszonzá Magyarország és a nagyvilág, egykedvűen Jusztin. Addig mielőtt még roszabbul lennél, átadom a ma érkezett táviratokat; egyik neked, másik nekem szól. Capry kezébe véve s olvasó: — „Báró úr ! Mit csináljak? A csernovitzi püspök kanokokká nevezett, a szucsávai lipován pópa szöszke lányát pedig megláttam; — nagy szerencsétlenségemre — el vagyok ragadtatva s reményem van rá, hogy megkapom ; e két váratlan dolog felett határoznom kell rögtön és nem tudom, mit tegyek, azért bátorkodom méltóságod bölcs tanácsát kikérni külső és belső bajomban ! Alázatos szolgája : Janikulu.“ — Vigye manó a hóbortos emberét, — szólt a bojár. — Még ma táviratozni kell a fekete lovagnak. Mi van a másikban ? — „Justin! Az orosz udvarlók haza szólittattak, valami ügyben vádolva vannak, házunk ezentúl zárva előttök, nővéreid sem igen aggódnak. Ignanovits Constance.“ — Ez sem rész, szép szerivel megszabadultatok tőlük. — Meg ám Bruno, mert már távkoztam is haza, hogy megházasodtál. Aztán magával ragadta Capryt a zárda felé. Félig remélve, félig aggódva követte ez. — El légy készülve valamire, Brúnó ! A bojár még halványabb lett e szavakra. A terembe nyitottak. — A bojár! — hallatszott egy éles női hang. S e perczben Capry elé borult egy fiatal hölgy. A jelenlevők némán, mint a szobor álltak s bámultak. A boldogság és a váratlan meglepetés, leverőleg hatott a bojárra néhány perczig, de csakhamar mosoly látszék kipirult arczán, fölemelte a hölgyet s édesdeden csókolá meg. A lányka arcza olyan volt mint az ébredő hajnal. — Marie, akarsz enyém lenni ?.. Mély csend honolt folyton, a bojár e kérdésére tán még a lehellet is megszűnt, e szoborszerű némaságban, oly kíváncsian várták a lányka feleletét. — Ha ön akarja.. . A bojár átölelte menyasszonyát. A kozák népköltészetről. ii. Az ukrajnai kozákok a doniakkal együtt egy időben szakadtak el a közös nagy törzstől, melybe villám csapott, s mely emésztő lángok alatt korhadt. Szétszakadásuk rendszeres volt, a mennyiben mindkét törzs félre vonulásában észrevehető a tervszerű kiszámítás. Tömegesen vonultak hozzátartozóikkal együtt, mely világosan arra mutat, hogy e két törzs közt együttlétük ideje alatt is létezett egy elválasztó jellemvonás, mely azonban csak a tájszólásban, s egyéb lényegtelen külső szokás-különbségben kulminált. Mert valószínű, hogyha ez elválasztó jellemvonás nem létezik köztük, mindkét törzs egy helyre vonul, s nem szakad el egymástól, és elvonulásukban nem követnek oly annyira különböző felfogást az eljárásban. A doni kozákok, mint láttuk, meghajoltak a helyzet kényszere előtt, s fölszedve magukat, elhúzódtak a pusztákra. Nem lebegett előttük más czél, minthogy a mongolok dúló csoportjait elkerüljék. S bizonyos hogyha e dúló csoportok fölkeresték volna őket új hazájukban is, elhúzódtak volna előlük a világ végére is. Az ukrajnai kozákok másképen gondolkodtak. Abban megnyugodtak hogy el kell vonulniok. De érezték, hogy e félrevonulás nem teszi tökéletes biztosságba őket, mert ahova ők elbujdosnak, oda épen úgy eljuthatnak az üldöző ellenség vad csordái is. S nekik nem az volt egyedüli czéljuk, hogy minden esetben csak húzódjanak, hanem az, hogy ahova elhúzódnak, ott meg is maradhassanak. Az akkori kornak alkotó tényezője a harczias szellem volt. Minden tervnek ez volt háttere, minden gondolatnak ez volt alapja. Az ukrajnai kozákok is e szellem befolyása alatt terveztek és gondolkoztak. S mivel a kozák nők valószínűleg nem voltak „amazonoknak nevelve, a derék kozákok arra az eredeti gondolatra jöttek, hogy a harczias életre legkevésbbé szükséges az asszony s e gondolattól vezérelve, csakugyan úgy is intézkedtek, hogy expeditiójukból tökéletesen kihagyták a számításból az asszonyokat, s a harcz istenének örök coelibatust esküdve, úgy vonultak Ukrajnába mint egy férfi-telep melyet csak fegyvereik s marháik kisértek, s kik egytől egyig csak a halált tekintették egyedüli jogos menyasszonyuknak. Hogy asszonyaikból e hálátlan hűtlenség után mi lett ? — erről hallgat a krónika. Hogy maradtak e rabszolgáik mint a scytha nőknek, kiket harmincz évre kárhoztattak szalmaözvegységre a barbár férjek, s kik ezért rabszolgáik férfias segélyével fényesen megboszulták magukat, — erről mind semmit nem tudunk. Elég az hozzá, hogy a hadisten elbujdosott garconjai a Dnyeper'* sziklás forrásainál telepedtek meg, hol a vízesések mögött, erdők közt, s a jól védett szigeteken keresték a háboríthatlan szabadságot. Itt a béretek csodálatos alkotásai, az előttük elterülő panoráma, élénken hatottak képzeletükre, s az első impulzust ébreszték bennük a solid építészetre. A sziklák példáin okulva kőből varacsokat emeltek, s ösztönszerű számítással, melyre a körülvevő természet feljogosította őket, olyan positiókat kerestek, melyek fekvésüknél fogva alkalmas pontok voltak a sikeres védelmezésre, így építgettek legtöbbnyire a vízesések mögé, honnét a szomszédnépek, már múlt czikkünkben megmagyarázott nyelvtani értelemnél fogva „Z а p о г о g h i“kozákoknak keresztelék el őket. S ilyen helyzetben a természet volt nevelőjük, s a különféle benyomások alatt fejlődött bennük ezeknek megfelelőleg az érzés, a kedély, mely a léleknek anyagot adott a gondolkodásra. S a gondolkodás hatással volt a lélek fejlődésére. S így már az első időkben sokkal élesebb lett az ellentét köztük és a doni kozákok közt, kik megmaradtak pusztáikon, sátraikban s buskomor egykedvűségeikben. De nemsokára — s ez igen természetes — az ukrajnai jó urak is kezdtek meggyőződni arról, hogy „a kard markolat nélkül mit sem ér,“ s hogy ők, ha meg is védhetnék magukat a jelenben, a mongolok vad csordáitól , de nem védhetik meg a jövőben az időtől, mely lassan kint ki fogja venni kezeikből kardjaikat, s le fogja fektetni őket hatalmas varacsaik bástyái mögé, hogy aludjanak. Kezdtek meggyőződni arról, hogy bár ha az aszszonyok nem is igen alkalmasak a harczra, de asszonyok nélkül ők meg nem alkalmasak az életre s így saját érzéseik meggyőző érvelései alatt tanulták meg becsülni azt, amit otthon kényelmüleg eldobtak maguktól. „Asszonyt szerezni minden áron!“— ez lett köztük az uralkodó jelszó, s ez elvezette őket messze földre, hol vágyaik most már nagyra becsült czélját fáradsággal megszerezték. Az asszonyszerzés nehezen ment, — de mégis csak ment. — S úgy látszik, hogy „becsületes utón szerzett jószág“ lett köztük. Ez a terhes s fáradságos vadászat összeköttetésbe, majd rokonságba helyezte őket a cserkeszekkel, a kaukázusi népfajokkal; uj vér vegyült beléjük, uj szokásokat szívtak magukba, melyek természetükké váltak ; s mivel asszonyaikat véres verejtékkel szerezték, — s mivel a fáradsággal elért czél örökké drága, s becsült marad, — asszonyaikkal egészen más viszonyban éltek mint a doni kozákok, vagy általában az oroszok, kiknél az asszony nem volt egyéb, mint az őket fölszolgáló élet egyik szükséges eszköze. E viszony új érzelmeket keltött bennök, s nincs kétség, hogy sok lovagiasságot öntött érzelmeikbe, amelyből minden tekintetben gyöngéd családi élet fejlődött, s az egymáshoz való ragaszkodást nem csak az ösztön kényszerének, hanem az élet egyik magasabb föltételének tekintették. E körülményekből már igen sokat lehet következtetni költészetükre, mely lényegében a nép érzelmeit, erkölcseit, szokásait gondolatvilágát, és külformájában, alaki beosztásában, szóval a költészet művészeti oldalaiban a nép műveltségét tükrözi vissza. S az ukrajnai népköltészet gazdag a költészet nagyszerű vonásaiban, melyek árnyalataikkal, szinváltozatosságaikkal egy meglepő harmóniában egyesülnek s a kebel és lélek érzéseinek fővariátióit érdemüknek megfelelő külalakban domborítják ki, s állítják szem elé. És az ukrajnai kozákok e ponttól kezdve fölszabadíták érzéseiket a természet gyámsága alól, s azt a családi, társadalmi, vagy mondjuk, politikai életet, melyet ők teremtettek, merőben különválaszták a természet atyáskodásaitól. S mikor saját „én“-jük jött előtérbe, megszűntek a természetet személynek tekinteni, és költészetükben nyoma sincsen a lelki műveltség ama kiskorú naivitásának, mely a doni kozákok költészetében nyilatkozik, mely atyusnak, „ mamusnak“ nevezi a folyókat, városokat, síkságokat stb. Az ő költészetük nem áll csupa kegyeletes odaadásból, mely gyermeki engedelmességgel hajlik meg a természet és a végzet előtt : az ő költészetük hatalmas alakban domborítja ki az érzelem önállóságát, a lélek öntudatos látkörét. Ebből származik költészetük tárgy-kiterjedése és alaki változatossága. S ebből származik, hogy ők a népköltészet terén már elérték azt a magaslatot, hol a költészet fölidézésére nem volt okvetlenül szükséges egy olyan rendkívüli alkalom, mely az egész nemzetre 41. sz.úvn. 1869.