Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1869-11-07 / 45. szám

530 manticismus ellen volt, mint a mely — szerinte — megvonta az ízlést s megvesztegeté a társadalmat. E változás sokakat elidegeníte tőle, s midőn a klasszikus litteraturáról felolvasásokat kezdett tartani a „College de France“-ban, az ifjúság kifütyülte. „Önök meggya­lázzák a franczia ifjúságot!“ — mondá nekik. „Nem, hanem ön gyalázza meg a franczia irodalmat!“ — ki­­álták vissza. „Ha azt hiszik, akkor visszavonulok!“ mondá — és visszavonult. Azóta csak írt. írt tanulmányt Chateaubriandról, irta „Virgil“-jét,­­melyet Székely József fordított le a „Budapesti Szemlében,“) kiadta az újabb „hétfői csevegéseket“, szorgalmas munkatársa volt a „Constitutionel“-nek, a „ Moniteur “-nek s végül a szabadelvű „Temps“-nak. Majdnem négy évtizeden át a legtevékenyebb írók egyike volt. Mint költő, nem lesz hallhattam s ő maga abbahagyta a versírást; re­gényeinél, történeti munkájánál írtak kitűnőbbeket, de kritikai életrajzai, számtalan vázlatai, kisebb érteke­zései és essay-i páratlanok a franczia irodalomban. Ezeken kívül igen sok jegyzetet, előszót s ajánlatot irt mások munkáihoz. Az irodalmi arczképek és hétfői csevegések maguk 30 kötetet tesznek. Átalában az ő hrői működésének teljes mozaik-képét adni nagy föladat lenne. Kutató szellem volt, s mint ilyen, nem haladt egy csapáson. Ő nem tört mindig a jobbra s magasabbra, hanem az újra és a másra. Kétkedett a vallásban és irodalmi ízlésben, s nem könnyen tudott megállapodni. Elment keletre tanulmányozni a vallásokat, de egyik­ben sem bírt megnyugodni. Lángelme nem volt, hanem igen fogékony tehetség, eredeti mester az ítészetben. Nem ragaszkodott merev elméletekhez és szabályokhoz, hanem mindenkit saját egyénisége szerint kívánt meg­ítélni, s ezért ő nem is alapít iskolát, s mint minden igazi kitűnőség, csak önmagához hasonlít. Ő nem volt soha népszerű, hanem annál inkább elismert író. Nem is a nemzet írója volt, hanem csak egy válogatott közé. Inkább emlegették, mint ismerték, s inkább beszéltek róla, mint olvasták. A­kik körében voltak, csöndesen tisztelték és némán féltek tőle. A régibb irodalomból jelentéktelen tehetségeket is kiemelt, fölcziczomázva saját szellemének kincseivel, míg az élőkhez szigorúbb volt. Sokszor ingerlékeny vola szeretetben és haragban, de mindig az Ízlés határai közt. Nagy meggyőződései sohasem valának, de mindig a szépnek hódolt. A gondolat nála folyó anyagot képezett, melyből tudott csinálni eszményi szobrot és karrikatúrát. Irálya olyan ékes volt,mint a csipke vagy arabesk. Fi­nomsága olyan, hogy néha gúnyját is bóknak vették. Az ürességet, hétköznapiságot sohasem állhatta ki, s ilyfé­­lérőt nem is irt, mert ő egy műcsarnok igazgatója, nem pedig egy állatsereglet tulajdonosa kívánt lenni. De bár raffinirozott ízlésű szalon­ember volt, ér­zékkel birt a durvább nagyságok iránt is. Proudhonról, e hatalmas plebejusi alakról, halála után nagyszerű rajzot adott. Az egyeduralmi rendet jobb szerette a februári köztársaság zajánál, mely bezárta az ő kedves szalon­jainak ajtait s megháboritá a béke munkáit. Neki oly idő kellett, melyben szerették a verseket, a szellemdús csevegéseket, az akadémiai értekezéseket, a művészi finomságokat. A szószék mennydörgése,a­ klubok zsivaja, az utczák lármája nem képezték elemét. Azért szerette III. Napóleont is, hogy visszaállíta a rendet, a csendet. Bejárt a Tuilleriákba, a Palais Royalba, s örült a „meg­mentett társadalomnak.“ Hálából a császár kinevezte szenátornak 30,000 frank évi fizetéssel. És Saint-Beuve nem a rangnak, nem a czímnek örült, hanem annak, hogy módjában állt csendben dolgozni és írni. S a senatusban is meg­őrző szelleme függetlenségét. Mikor egy szenátor meg­támadta barátját, Renánt a „Jézus életéért“, fölkelt, és bátran kitűnően védte a szabad gondolkodót. S ekkor — jegyző meg egy tárczaíró — leszállva a szószékről, úgy vonult helyére, mint egy méltóságos hattyú a gá­­gogó ludak közt, melyek csőreikkel újra megmenthetni hitték a római kapitóliumot. Saint-Beuve sokáig betegeskedett ugyanabban a bajban, mely a császárt kínozza. Csak kevés barátja látogatta. Meghagyta, hogy egyszerűen temessék el, pap nélkül; a gyászczédulát előre eltiltotta, valamint a sírjánál tartandó emlékbeszédet is. „Senki se rontsa hamvainál — úgy­mond — a franczia nyelvet.“ Mindamellett sokan kísérték ki a mont-parnassei te­metőbe, s íróasztaláról elvittek minden kis darabot — ereklyének. A kis ítészek pedig most kíméletlenkednek, az ultramontánok szintén. Ezek azért, mert Saint-Beuve nem böjtölt és nem gyónt, csak egyszerűen munkás és jó ember valt; amazok pedig azért, mert azt hiszik, hogy nagyobbaknak látszanak, mihelyt náluk a nagyobbat kisebbítik. De e kíméletlen zaj elmúlik, Saint-Beuve pedig megmarad az új franczia irodalom egyik büsz­keségének. Az ő műveinek eddigelé nem volt nagy kihatása a világirodalomra. Nálunk is csak „Virgil“-je van le­fordítva. De épp azért, mert kevésbbé ismeretes, mint sok nála jóval kisebb franczia tehetség, időztünk kissé tovább emlékénél, mely minden fogékony szellemre vonzerővel bir. Magyarország és a nagyvilág. „Attila ősei“-ből. (Mutatvány. *) — — Fölpirult a hajnal, a várt, a remegett, Kürtök riadalma zúgja be a rónát, Jeleül, hogy kezdik a nemzet-ünnepet, A hadak istene véres áldozóját. Óriási rónák vannak körberakva, A rónán ott ég el majd Hadúr haragja . . . Ott engesztelik meg Ármány istent szinte, Ki a hun nép elé annyi tövist hinte. Keve sátra körül forr, zsibong az élet, Oda gyűlt be a nap minden kicsi fénye, Napok óta tart igy, megárad, elszéled, A­mint küldi, hívja a fővezér kénye. A kinek lelkét az elköltözés gondja, Mint egy varázsfátyol, egészen bevonta, Minden kicsiségből juttat figyelméből, — Míg a nap keltével, gondja is megenyhül. És midőn Hubának kürtje fölriadva Hirt ád, mit a nép közt száz tülök oszt széjjel . Elhagyja sátorát a vezérek nagyja, Ki szemöldökével népeket vezérel. Hat vezéri társa, hat nemzetiség törzse . Lép nyomon, és fogja a fővezért körbe. — Erősek mint a vész, büszkék mint a felleg, Kik a dicsőség­gel soha be nem telnek. Nők mosolygó sora üdvözöli őket Utjokon, kik oldalt kettős sorban állnak, Mint a virág bólint fejet a szellőnek Oldalán az omló Volga szép partjának. — Előttük hetenként gyönge szüzek mennek, Keve harczairól versenyt énekelnek . . . Buzdítva az érték epekedő ifjat, Buzogjon szerezni ilyen édes díjat! A hét vezér után, — mint a kelő napnak Nyomán a sugarak, — kisebb nagyobb fénynyel, A­ törzsek hatalmas hadnagyi haladtak, A kik uralkodnak ezer felé széjjel Azon népen, melynek rémes sokasága Mint a nagy őserdők rügye, lombos ága, Vagy akár a tavasz tarka, hímes leple A beláthatatlan rónát telilepte. Frissen emelt halmon három oltár rakva, Kettejét emelték Hadúr istenségnek, Egyet meg követelt Ármánynak haragja, Ki ura, istene a romlás, veszélynek . . . — Hadúrnak áldoznak az oltalom végett, Ármánynak, a nemzet tömjént azért éget, Hogy kösse meg a vészt, a mely tőle támad, Ne okozzon romlást a Hunok hadának. Mind a három oltárt papok veszik körbe, Hallgatag öregek : — egy-egy havas orma! Lelkük nem cseng már semmi más gyönyörre Mint Hadúrt imádni, — a mint néma sorba Nézik a napisten arczát, fény ül rájok, S a reszketeg ajkon éled halk imájok. — Tiszta a nap kelte ! — ez az első jóslat. Öröm ez a népnek, kedvet ád a jónak. És keve e közben, vezérivel egyben, Hadúr isten első oltárához éré; S a ki legelső a szörnyű hun seregben Leborula arczczal a haza földére, Aztán levevé az oltárról a kardot, Mit isteni kézzel egykor Hadúr tartott, S mit végül adott a Hunok vezérének. — Isten ragyog abban! úgy mondják a vének. Ez isteni karddal négy felé suhintva Szólt: „Népem! a veszély akárhonnan támadt, Mint őseim tevék, — én ás meg nem ingva Védtelek bátran, s védtem ős hazámat ... A jövő Hadúrnak kezébe van téve, Áldozzatok néki! — borulva eléje. *) Szerzőnek sajtó alatt levő eposzából. S­z­e­r­k. Ilonka. Elbeszélés. Vértesi Imolától. (Vége.) És most már nem köhögött. Aztán leültünk. Az öreg ügyvéd beszélni kezdett ügyeimről, kért, hogy a régi barátság jeléül mindent bízzak reá ; talán még valami megmenthető. — Hasztalan fáradna — úgy hiszem, — feleltem megköszönve a szívességet, — de azért jöttem, hogy mást kérjek öntől. — A legnagyobb örömmel. Mennyire van önnek szüksége ? — Nem pénzt kérek. — De hát mit ? — Munkát. A jó öreg ember csodálkozva nézett rám, olyan formán, mint a­hogy megszoktak bámulni egy Euró­pába hozott vadembert, úgy látszott, hogy szavamat készebb álomnak, tréfának, vagy akár­mi másnak gon­dolni, mint valóságnak. Hosszú ideig nézett így rám, aztán megfogta ke­zemet, s erősen megszorította. — Bocsásom meg, hogy én önt úgy akartam vi­gasztalni, mint azon megbukott gazdagokat, kik midőn a pénzt elvesztették, mindenöket elvesztették. Aztán még egyszer megszorította kezemet. — Jöjjön el holnap. Gondolkozni fogok addig va­lamiről az ön számára. Önnek van ügyédi oklevele is. — Igen. Jó. Ne feledje ön eljönni holnap. Valamennyire lecsendesülve mentem haza. Vérem forró volt, de nem égették fejemet lázas, gyötrő gondo­latok. Szelídebb ábrándozó képek vonultak át képzele­­temen.­Régen, nagyon régen nem ábrádoztam így. Új életet fogok élni, dolgozni fogok Ilonkáért. Az én életpályámon bevégződtek az örömök, az övén most fognak kezdődni. Ezután csak a két gyermekért akarok élni. Vigasztalást találtam azon gondolatban, hogy, 45. szám, 1869. Legyen , tovább is rettenetes védünk, Törje, zúzza össze minden ellenségünk !“ Átadja azután ősz papja kezébe, A ki megcsókolva, emeli magasra, Hogy pedig ne lenne keze reszketésbe, Tartani mennek azt Réva és Kádosa , Földre borúl a nép meztelenült fővel, — Rájuk a kelő nap aranysugárt lövel — S az ősz táltos ajkán, kél az ima hangja, — Messzenyuló nép közt száz pap a viszhangja, „Istene a Hunnak ! Hadúr, halld imánkat! Turul, Damasek és Nap! ti is halljátok, Áldozunk mi néktek, kik az ős apákat E haza földére, győzve kihozátok . . . Áldozunk tinéktek ! imádva imádunk, Hogy az erőt folyton növelétek nálunk. — S mint a sasnak bérezet, nekünk hazát adva, Nem törhetett össze Ármánynak haragja. Most e haza földén, hol a büszke ősek Általatok éltek, idegennek hagyjuk! . . . Ti akarjátok igy, ura nép, időnek! S az isteni szónak magunkat megadjuk ! Pannónia földét mutatotok nékünk, A hol tejbe, mézbe fog virulni népünk, — Láttam álmaimban, — mit reám küldétek — Mint múlnak el rajtunk boldog ezred évek. Istenünk ! és Hadúr ! reád bízom népem ! Vándor utainkon légy erős vezérünk! Tedd, Pannon istene hogy szelíddé légyen, S gerjedő haragja, hogy ne ártson nékünk . . . Adj erőt e kardba, melyen ragyog neved, S a népbe, mely utra e kard nyomán ered, S amely önvérivel hinti ma e kardot, Hivén, hogy csatáin majdan magad tartod! . . „Isten, isten, isten !* — háromszoros hangon Riadoz a népség, mint mikor az égen, A felleges égen, ez óriás lanton, Megrendűl a húr a hármas mennydörgésben. És, miként a dörgés innen és amonnan Hegyekbe ütődvén, hangzik egyre jobban: — Énekesek zaja, tárogatók, kürtök Növelik e zúgást, a­mely a néptől jött. Marikovszky Gábor.

Next