Magyarország és a Nagyvilág, 1870 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1870-01-16 / 3. szám
26 mert belőle sokat lehet tamillá. 1868-ban kiadta „A különleges természettani földrajz alapvonalait, tekintett hazánkra.“ Nyilvános előadásokat is tartott már Kolozsvárit amizeum-egylet körében, a múlt évben pedig három hónapon át minden vasárnap a Kegyes rendiek épületében ; továbbá több ízben a természettudományi társulat szakgyűléseiben, legközelebb: „A földrengésekről“. — Előadásait mindig és mindenütt sokan hallgatták, mert világosan és valódi szakszeretettel tanít. Tud vonzólag beszélni és írni, s mindenesetre azon kevesek egyike hazánkban, kik hivatva vannak a tudomány megkedveltetésére szóval és tollal. E fiatal tanár kétségkívül dísze a rendnek, melyben szolgál; annál átalános megütközést keltett tehát közelebb az a furfangos föllépés, melyet ellene a pesti rendfőnök egy ultramontán lapban intézett, akiről — őszintén szólva — nem mondhatjuk el a fentebbi dicséretet, miután a haza szomorú napjaiban, igen elütött a magyar szellemű piaristáktól, mivelhogy kézzel lábbal germanizált. Szomorú időt élnénk, ha valaki ily múlttal oly jeles tehetségnek okozhatna kárt, kinek szép jövője van a tudományos világban. A nagy bűn, melyet a fiatal tanár elkövetett, abból áll, hogy Vogt —e kitűnő természettudós — üdvözlésére ment. Ámde, aki a természettudományt érti és tanítja, elzárhatja-e elméje és fogékonyságát e tudomány új vívmányaitól ? Vagy ki kell küszöbölni e tudományt egyik-másik felekezeti iskolából, vagy pedig megengedni, hogy a tanár lépést tarthasson annak haladásával. Valódi tehetség nem is alázhatja le magát odáig, hogy ismerve az igazat , eltagadja azt. Csak a Tartuffe-ök kívánhatnak ilyet, kik szolgaságból élnek, s nem az emberi szellem igaz forrásaiból. Különben is Tartuft eurék magok is meggyőződhettek, hogy az „ördög“ (Vogt) nem volt oly fekete, mint a minőnek ők a falra festék. Beláthatták, hogy Vogt tana sehol sem bánta a vallás lényegét s csupán az ó-zsidó próféták allegóriáit lebbentette szét. E szerint nem is volt főben járó vétek, ha egy szerzetes tanár kezet szorított a híres tudóssal s meghallgató előadását. Mindezt különben csak mellékesen érintők, mert bármennyire becsüljük is (kivált egy szerzetes tanárban) a gondolkozás önállóságát. Berecz Antal arczképét s működésének rövid rajzát korántsem a Vogt-üdvözlés miatt közöljük, hanem azon kihatóbb érdeméért, melyet a természettudomány népszerűsítése körül szerzett már eddig is, s mely érdeme kétségkívül éveivel együtt fog szaporodni. A szenátor. — Béranger. — Remekül házasodtam, mondhatom, Rózának olyan szépek szemei — S hogy egy nagy úrral jóbarát vagyok, Ezt sem köszönöm másnak, csak neki. Az nap, hogy a menyekző megesett, Házamat egy szenátor lepte meg. Mily nagy szerencse, Mily nagy tisztelet! E sok jóságért, oh szenátor úr, Valóban nem t’om, mit tegyek. Hejh, ritka, sőt páratlan ember ő, Naplómba jegyzem, a mit csak mivel, A múlt télen kis feleségemet Egy miniszter báljára vitte el, És ha az utczán összejön velem Barátságosan rázza meg kezem, Mily nagy szerencse, Mily nagy tisztelet! E sok jóságért, oh szenátor úr. Valóban nem trom, mit tegyek. Rózám mellett nem is unatkozik, Feszességet meg éppen nem mutat. Ha pedig Róza esetleg beteg, ő veszi által minden gondomat. Átölel mindig az újévnapon S ünnepélyt ad, ha megjött névnapom. Mily nagy szerencse, Mily nagy tisztelet! E sok jóságért, oh szenátor úr, Valóban nem t’om, mit tegyek. Egy ízben nálam, épp ebéd után, Visszatartott a csúnya fergeteg — De 5 jószivvel szólott hozzám: „Ah, Uram, sétálni azért elmehet, Ne aggódjék a rosz idő miatt: Magyarország és a nagyvilág. Odalenn megtalálja kocsimat . . Mily nagy szerencse, Mily nagy tisztelet! E sok jóságért, oh szenátor úr, Valóban nem t’om, mit tegyek. Gyakorta, — no, csak úgy véletlenül — Az estét nyárlakában töltjük el: Engem leitat jó champagnival S Rózának végre is t alulni kell: De a házban, lelkemre, énnekem Van a legkényelmesebb nyughelyem ! Mily nagy szerencse, Mily nagy tisztelet ! E sok jóságért, oh szenátor úr, Valóban nem trom, mit tegyek. Nem rég egy kis fiút szült Róza és Ő gyermekemnek keresztapja lett. Hogy zokogott az örömtől, midőn Először csókold a kisdedet ! S e pillanattól kezdve kis fiam — Végrendeletében is benne van . . . Mily nagy szerencse, Mily nagy tisztelet! E sok jóságért, oh szenátor úr, Valóban nem t’om, mit tegyek. Az asztalnál mód nélkül szereti, Ha az ember vidám és jól mulat; De én több izben haragos leszek S igy tör ki belőlem az indulat: „Beszélik, sőt már bizonyos vagyok, Hogy ön fejemre szarvakat rakott ! . .“ Mily nagy szerencse, Mily nagy tisztelet! E sok jóságért, oh szenátor úr, Valóban nem t’om, mit tegyek. Endrődi Sándor: Utolsó szerelmem. (Beszély.) Irta : Deák Farkas. (Vége.) Míg Gyuláéknál valók sokan látogatták meg őket. Legalább nekem úgy tetszett, hogy igen sok ember jár, mert minden másod-vagy harmadnap jött egy két vendég. Az igaz, hogy többnyire alig ültek egy pár órát, de az illem úgy hozta magával, hogy én is társalogjak velük, habár semmi kedvem sem volt hozzá. Egyetlen vendég volt, ki megnyerte rokonszenvemet: az öreg Morgenfeld asszonyság. Egyik napon félfedelű kocsiban, két kövér pejlóval hajtatott ő a parkba. Öreg volt a kocsis, öreg a legény és csak a társalkotónő vagy miféle kisasszony volt fiatal. Mindhárman leszáltak, s aztán végre az öreg asszonyságot is lesegítették a kocsiból. Szép tisztes asszony volt, fekete selyemruhában, széles fekete selyemelőkötővel, fején nagy fodros fekete fejkötő, melynek baloldalán értékes boglár csillogott .Szép fehér, színes lehetett ifjú korában, most vénségére is piros volt két arcza, szeme eleven, s csak olykor egy-egy pillanatra komoly. Épp sétáltam a nagy köröndben, mikor mellettem elhajtottak és köszöntésüket tiszteletteljesen fogadtam. Amig leszálltak a kocsiról, odáig érkeztem, hogy tisztán hallom szavaikat. — Tini kisasszony, a szeme ne járjon mindenfelé, jöjjön vezessen. — Kedves néném! kiáltott a ház asszonya, leszaladva a lépcsőn. — Szerencsés jó, napot alig érkezem meg, s már kalandunk volt. A parkban egy fiatal urat látunk, s azt hiszem, férjed, köszönök neki, ő viszonozza és Tini kisasszony elpirulva dadogja, hogy az nem a férjed, — és azolta a szeme mindenfelé jár. — Isten hozta kedves néni! — Látni is akartalak kedves Karolinám , de igazán mondva, inkább egy pár órát nyugodni. Ilyen öreg teher nem szereti a hosszas szekerezést. Estére Tokajba kell mennem. Milyen szép vagy édes leányom. Hol a férjed ? — Ki volt az az úr a parkban ? — Borsai Tibor, férjem legjobb barátja. — mondá a házi nő. E pillanatban a verandára léptem én is. Az öreg asszony majd egy egész perczig nézett, s nagyon kémlelt. — Az ön nevét jól ismerem. —Hisz ön az ugye, ki a „Csöndes Órákba“ irni szokott. Ez a legkedvesebb hirlapom. Rég ismerem önt. Sajnálom, hogy nincs elég jó egészsége. — De asszonyom, hála legyen istennek, elég jól érzem magamat. . . . — Akkor hát valami nagy aggodalma van, mert a szemfényessége szokatlan nagy, holott a szemkarikák halványak és szemöldöke bágyadtan ereszkedik alá, és a keze ? — kezét kérem. — Keze forró és nedves, — ön vagy beteg vagy nagyon szerelmes. Ne pirulj , el s ne is csodálkozzék. Már negyven éve, hogy én a vidék orvosa vagyok s emberismeretem ritkán csal. A szerelem ifjaknál olyan, mint a járvány, test és kedély vegyes betegsége; ha nagy mértékben áll be, akkor aztán ritkán fordul elő másodszor , de néha előjön kétszer, sőt háromszor; akinél többször jön elő, ott már nem is érdemli a betegség nevét. Voltak eseteim, hogy halál is következett utána Voltak mások, hol huzamos búskomorság válta fel. Legtöbbször azonban gyökeresen kigyógyítottam ezt a betegséget. — Óh, ha minden betegségnek ily biztos gyógyszere lenne, akkor kevés ember halna meg. Két fő orvossága van: a házasság és az idő, mely mindig változást hordoz méhé- Iben. Hanem önnek még nem tudok receptet írni. Még nem ismerem eléggé , de ha baját hiven előadja, mert a legrosszabb jelenség a makacs hallgatás, holott orvos előtt semmit sem szabad eltitkolni, akkor — ki tudja ? — Nagyságos asszony, szerencsésnek fogom magamat érezni, ha engem kegyes figyelmébe részesít. — Egyébiránt mondhatom, hogy ha csakugyan volt bajom, mióta itt vagyok, sokat gyógyultam. Az én orrvosságom csakugyan az idő, mely ily kedves társaságban fokozott gyógyerővel bir. — Ezzel azt akarja mondani, hogy önre nézve fölösleges vagyok ? — Ezer bocsánatot kérek, sőt ellenkezőleg kérni fogom Gyula barátomat, hogy minél hamarább tiszteletünket tegyük nagyságánál. Az öreg asszonyság azután beszélt egyet is, mást is, jókedvvel, vidáman, tanulságosan ; Gyula is előkerült s igen kedélyesen telt az idő. — Hallottátok fiaim, hogy Berkessiék is elváltak ? Én e hírre nagyon elkomorodtam. hó álmom egész meztelen valóságában állott előttem. — Azt mondá ügyvédem — folytatá az öreg hölgy, — hogy az asszony saját kezeivel írta meg az elválási kérvényt, és szörnyű dolgokat adott fel férjéről. Soha se hittem volna hogy ez az ártatlan kis leány ily hárpiává nőjte ki magát. — Ilyen a házasság szerelem nélkül, — jegyzé meg Gyula. — Rész volt a nő nevelése, — mondá neje, — atyja korán elhalt, s anyja közönséges asszony volt. — És igy el lehet mondani, hogy a nagy gazdagság sem a szerelmet, sem a miveltséget nem pótolja, — folytatá az öreg asszonyság. — Mégis az ifjú urak legnagyobb része a mai világban csak a vagyonra, pénzre néz, s a többi tulajdonokkal keveset törődik. Isten bocsássa meg bűnöket! azt hiszik, hogy az élet pár évi csillogásból áll, pedig aki hetven évet élt, mint én, megmondhatja, hogy a gazdagság, legfölebb becsülve is, csak harmadrangú kelléke az életnek. — No de kocsim előállott, isten veletek gyermekim. Elvárlak nemsokára. Hoszszabb időre jöjjetek. Majd bált adok, kirándulunk Erdő Bényére, a fürdőre, hozzátok el e beteg urat is, mert beteg, valóban beteg, arról is látom, hogy mily nehezére esik a beszéd. Alig hallottam egy két szavát. — Isten veletek, isten önnel uram! — Tini kisaszszony, vezessen. A szeme ne járjon minden felé! V. A következő szombaton reggel elhatároztuk, hogy délután meglátogatjuk az öreg Morgenfeldnék nagyságát, kiről már elbeszélték Gyuláék, hogy a vidék jóltevője és áldása. Negyven—ötvenezer forint évi jövedelméből alig költ tízezret a maga kényelmére, a többit szegény rokonainak, egyházaknak, más jótékony intézeteknek és a szegényeknek osztja ki; minden árvának, ügyefogyottnak orvosa, tanácsadója, gyámosa. Másfél órai sebes hajtás után az öreg asszonyság pusztájára értünk, melynek közepén kellemes lakása volt. Régi divatu franczia ízlésű kert vette körül a kettős födelü kastélyt. Egyenes utak, nyírott fenyő és gyertyánfa-sétányok, három-, öt-, nyolcz szegletű virágágyak, pyramis vagy nyolczszögű alakra nevelt atlanthúsok és galagonyák, messze a háttérben pedig az új gyümölcsös, apró, földre hajló fákkal, azontúl a hegységre terjedő tölgy- és bükk-erdő. Gyönyörű augusztusi nap volt, s a nap már nyugatra fordult, midőn megérkeztünk. Az öreg asszony egy szomszéd tanyán volt, hová egy gazdatiszttel együtt Gyula azonnal utána ment. Neje elvonult, hogy 3. szám, 1870.