Magyarország és a Nagyvilág, 1870 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1870-01-16 / 3. szám

26 mert belőle sokat lehet tamillá. 1868-ban kiadta „A különleges természettani földrajz alapvonalait, tekin­tett­­ hazánkra.“ Nyilvános előadásokat is tartott már Kolozsvárit a­­mizeum-egylet körében, a múlt évben pedig három hónapon át minden vasárnap a Kegyes rendiek épületé­ben ; továbbá több ízben a természettudományi társulat szakgyűléseiben, legközelebb: „A földrengésekről“. — Előadásait mindig és mindenütt sokan hallgatták, mert világosan és valódi szakszeretettel tanít. Tud vonzólag beszélni és írni, s mindenesetre azon kevesek egyike hazánkban, kik hivatva vannak a tudomány megked­­veltetésére szóval és tollal. E fiatal tanár kétségkívül dísze a rendnek, mely­ben szolgál; annál átalános­ megütközést keltett te­hát közelebb az a furfangos föllépés, melyet ellene a pesti ren­dfőnök egy ultramontán lapban intézett, a­ki­ről — őszintén szólva — nem mondhatjuk el a fen­tebbi dicséretet, miután a haza szomorú napjaiban, igen elütött a magyar szellemű piaristáktól, mivelhogy kéz­zel lábbal germanizált. Szomorú időt élnénk, ha valaki ily múlttal oly jeles tehetségnek okozhatna kárt, kinek szép jövője van a tudományos világban. A nagy bűn, melyet a fiatal tanár elkövetett, ab­ból áll, hogy Vogt —­e kitűnő természettudós — üd­vözlésére ment. Ámde, a­ki a természettudományt érti és tanítja, elzárhatja-e elméje és fogékonyságát e tu­domány új vívmányaitól ? Vagy ki kell küszöbölni e tudományt egyik-másik felekezeti iskolából, vagy pe­dig megengedni, hogy a tanár lépést tarthasson annak haladásával. Valódi tehetség nem is alázhatja le magát odáig, hogy ismerve az igazat , eltagadja azt. Csak a Tartuffe-ök kívánhatnak ilyet, kik szolgaságból élnek, s nem az emberi szellem igaz forrásaiból. Különben is Tartuft­ e­urék magok is meggyőződhettek, hogy az „ör­dög“ (Vogt) nem volt oly fekete, mint a minőnek ők a falra festék. Beláthatták, hogy Vogt tana sehol sem bánta a vallás lényegét s csupán az ó-zsidó próféták allegóriáit lebbentette szét. E szerint nem is volt főben járó vétek, ha egy szerzetes tanár kezet szorított a hí­res tudóssal s meghallgató előadását. Mindezt külön­ben csak mellékesen érintők, mert bármennyire be­csüljük is (kivált egy szerzetes tanárban) a gondolkozás önállóságát. Berecz Antal arczképét s működésének rövid rajzát korántsem a Vogt-üdvözlés miatt közöl­jük, hanem azon kihatóbb érdeméért, melyet a termé­szettudomány népszerűsítése körül szerzett már eddig is, s mely érdeme kétségkívül éveivel együtt fog szaporodni. A szenátor. — Béranger. — Remekül házasodtam, mondhatom, Rózának olyan szépek szemei — S hogy egy nagy úrral jóbarát vagyok, Ezt sem köszönöm másnak, csak neki. Az nap, hogy a menyekző megesett, Házamat egy szenátor lepte meg. Mily nagy szerencse, Mily nagy tisztelet! E sok jóságért, oh szenátor úr, Valóban nem t’om, mit tegyek. Hejh, ritka, sőt páratlan ember ő, Naplómba jegyzem, a mit csak mivel, A múlt télen kis feleségemet Egy miniszter báljára vitte el, És ha az utczán összejön velem Barátságosan rázza meg kezem, Mily nagy szerencse, Mily nagy tisztelet! E sok jóságért, oh szenátor úr. Valóban nem trom, mit tegyek. Rózám mellett nem is unatkozik, Feszességet meg éppen nem mutat. Ha pedig Róza esetleg beteg, ő veszi által minden gondomat. Átölel mindig az újév­napon S ünnepélyt ad, ha megjött névnapom. Mily nagy szerencse, Mily nagy tisztelet! E sok jóságért, oh szenátor úr, Valóban nem t’om, mit tegyek. Egy ízben nálam, épp ebéd után, Visszatartott a csúnya fergeteg — De 5 jószivvel szólott hozzám: „Ah, Uram, sétálni azért elmehet, Ne aggódjék a rosz idő miatt: Magyarország és a nagyvilág. Odalenn megtalálja kocsimat . . Mily nagy szerencse, Mily nagy tisztelet! E sok jóságért, oh szenátor úr, Valóban nem t’om, mit tegyek. Gyakorta, — no, csak úgy véletlenül — Az estét nyárlakában töltjük el: Engem leitat jó ch­ampagnival S Rózának végre is t alulni kell: De a házban, lelkemre, énnekem Van a legkényelmesebb nyughelyem ! Mily nagy szerencse, Mily nagy tisztelet ! E sok jóságért, oh szenátor úr, Valóban nem trom, mit tegyek. Nem rég egy kis fiút szült Róza és Ő gyermekemnek keresztapja lett. Hogy zokogott az örömtől, midőn Először csókold a kisdedet ! S e pillanattól kezdve kis fiam — Végrendeletében is benne van . . . Mily nagy szerencse, Mily nagy tisztelet! E sok jóságért, oh szenátor úr, Valóban nem t’om, mit tegyek. Az asztalnál mód nélkül szereti, Ha az ember vidám és jól mulat; De én több izben haragos leszek S igy tör ki belőlem az indulat: „Beszélik, sőt már bizonyos vagyok, Hogy ön fejemre szarvakat rakott ! . .“ Mily nagy szerencse, Mily nagy tisztelet! E sok jóságért, oh szenátor úr, Valóban nem t’om, mit tegyek. Endrődi Sándor: Utolsó szerelmem­. (Beszély.) Irta : Deák Farkas. (Vége.) Míg Gyuláéknál valók sokan látogatták meg őket. Legalább nekem úgy tetszett, hogy igen sok ember jár, mert minden másod-vagy harmadnap jött egy két ven­dég. Az igaz, hogy többnyire alig ültek egy pár órát, de az illem úgy hozta magával, hogy én is társalogjak velük, habár semmi kedvem sem volt hozzá. Egyetlen vendég volt, ki megnyerte rokonszen­­vemet: az öreg Morgenfeld asszonyság. Egyik napon félfedelű kocsiban, két kövér pej­lóval hajtatott ő a parkba. Öreg volt a kocsis, öreg a legény és csak a társalkotónő vagy miféle kisasszony volt fiatal. Mind­hárman leszáltak, s aztán végre az öreg asszonyságot is lesegítették a kocsiból. Szép tisztes asszony volt, fe­kete selyemruhában, széles fekete selyemelőkötővel, fején nagy fodros fekete fejkötő, melynek baloldalán értékes boglár csillogott .Szép fehér, színes lehetett ifjú korában, most vénségére is piros volt két arcza, szeme eleven, s csak olykor egy-egy pillanatra komoly. Épp sétáltam a nagy köröndben, mikor mellettem elhajtot­tak és köszöntésüket tiszteletteljesen fogadtam. A­mig leszálltak a kocsiról, odáig érkeztem, hogy tisztán hal­lom szavaikat. — Tini kisasszony, a szeme ne járjon mindenfelé, jöjjön vezessen. — Kedves néném! kiáltott a ház asszonya, le­szaladva a lépcsőn. — Szerencsés jó, napot alig érkezem meg, s már kalandunk volt. A parkban egy fiatal urat látunk, s azt hiszem, férjed, köszönök neki, ő viszonozza és Tini kisasszony elpirulva dadogja, hogy az nem a férjed, — és azolta a szeme mindenfelé jár. — Isten hozta kedves néni! — Látni is akartalak kedves Karolinám , de iga­zán mondva, inkább egy pár órát nyugodni. Ilyen öreg teher nem szereti a hosszas szekerezést. Estére Tokajba kell mennem. Milyen szép vagy édes leányom. Hol a férjed ? — Ki volt az az úr a parkban ? — Borsai Tibor, férjem legjobb barátja. — mondá a házi nő. E pillanatban a verandára léptem én is. Az öreg asszony majd egy egész perczig nézett, s nagyon kémlelt. — Az ön nevét jól ismerem. —Hisz ön az ugye, ki a „Csöndes Órákba“ irni szokott. Ez a legkedvesebb hirlapom. Rég ismerem önt. Sajnálom, hogy nincs elég jó egészsége. — De asszonyom, hála legyen istennek, elég jól érzem magamat. . . . — Akkor hát valami nagy aggodalma van, mert a szemfényessége szokatlan nagy, holott a szemkarikák halványak és szemöldöke bágyadtan ereszkedik alá, és a keze ? — kezét kérem. — Keze forró és nedves, — ön vagy beteg vagy nagyon szerelmes. Ne pirulj , el s ne is csodálkozzék. Már negyven éve, hogy én a vi­dék orvosa vagyok s emberismeretem ritkán csal. A szerelem ifjaknál olyan, mint a járvány, test és ke­dély vegyes betegsége; ha nagy mértékben áll be, ak­kor aztán ritkán fordul elő másodszor , de néha előjön kétszer, sőt háromszor; a­kinél többször jön elő, ott már nem is érdemli a betegség nevét. Voltak eseteim, hogy halál is következett utána Voltak mások, hol hu­­zamos búskomorság válta fel. Legtöbbször azonban gyökeresen kigyógyítottam ezt a betegséget. — Óh, ha­­ minden betegségnek ily biztos gyógyszere lenne, akkor kevés ember halna meg. Két fő orvossága van: a há­zasság és az idő, mely mindig változást hordoz méhé- I­ben. Hanem önnek még nem tudok rec­eptet írni. Még nem ismerem eléggé , de ha baját hiven előadja, mert­­ a legrosszabb jelenség a makacs hallgatás, holott orvos előtt semmit sem szabad eltitkolni, akkor — ki tudja ? — Nagyságos asszony, szerencsésnek fogom ma­­­­gamat érezni, ha engem kegyes figyelmébe részesít. —­­ Egyébiránt mondhatom, hogy ha csakugyan volt ba­jom, mióta i­tt vagyok, sokat gyógyultam. Az én or­­r­vosságom csakugyan az i­d­ő, mely ily kedves társaság­ban fokozott gyógyerővel bir. — Ezzel azt akarja mondani, hogy önre nézve fölösleges vagyok ? — Ezer bocsánatot kérek, sőt ellenkezőleg kérni­­ fogom Gyula barátomat, hogy minél hamarább tiszte­­­­letünket tegyük nagyságánál. Az öreg asszonyság azután beszélt egyet is, mást­­ is, jókedvvel, vidáman, tanulságosan ; Gyula is előkerült s igen kedélyesen telt az idő. — Hallottátok fiaim, hogy Berkessiék is el­váltak ? Én e hírre nagyon elkomorodtam.­­­­ h­ó ál­mom egész meztelen valóságában állott előttem. — Azt mondá ügyvédem — folytatá az öreg hölgy, — hogy az asszony saját kezeivel írta meg az elválási kérvényt, és szörnyű dolgokat adott fel férjé­ről. Soha se hittem volna hogy ez az ártatlan kis leány ily hárpiává nőjte ki magát. — Ilyen a házasság szerelem nélkül, — jegyzé meg Gyula. — Rész volt a nő nevelése, — mondá neje, — atyja korán elhalt, s anyja közönséges asszony volt. — És igy el lehet mondani, hogy a nagy gazdag­ság sem a szerelmet, sem a miveltséget nem pótolja, — folytatá az öreg asszonyság. — Mégis az ifjú urak legnagyobb része a mai világban csak a vagyonra, pénzre néz, s a többi tulajdonokkal keveset törődik. Isten bocsássa meg bűnöket! azt hiszik, hogy az élet pár évi csillogásból áll, pedig a­ki hetven évet élt, mint én, megmondhatja, hogy a gazdagság, legfölebb becsülve is, csak harmadrangú kelléke az életnek. — No de kocsim előállott, isten veletek gyermekim. El­várlak nem­sokára. Hoszszabb időre jöjjetek. Majd bált adok, kirándulunk Erdő Bényére, a fürdőre, hozzátok el e beteg urat is, mert beteg, valóban beteg, arról is látom, hogy mily nehezére esik a beszéd. Alig hallot­tam egy két szavát. — Isten veletek, isten önnel uram! — Tini kisaszszony, vezessen. A szeme ne járjon minden felé! V. A következő szombaton reggel elhatároztuk, hogy délután meglátogatjuk az öreg Morgenfeldné­k nagy­ságát, kiről már elbeszélték Gyuláék, hogy a vidék jól­­tevője és áldása. Negyven—ötvenezer forint évi jövedel­méből alig költ tízezret a maga kényelmére, a többit szegény rokonainak, egyházaknak, más jótékony intéze­teknek és a szegényeknek osztja ki; minden árvának, ügyefogyottnak orvosa, tanácsadója, gyámosa. Másfél órai sebes hajtás után az öreg asszony­ság pusztájára értünk, melynek közepén kellemes la­kása volt. Régi divatu franczia ízlésű kert vette körül a kettős födelü kastélyt. Egyenes utak, nyírott fenyő és gyertyánfa-sétányok, három-, öt-, nyolcz szegletű virág­ágyak, pyramis vagy nyolczszögű alakra nevelt atlan­­thúsok és galagonyák, messze a háttérben pedig az új gyümölcsös, apró, földre hajló fákkal, azontúl a hegységre terjedő tölgy- és bükk-erdő. Gyönyörű augusztusi nap volt, s a nap már nyu­gatra fordult, midőn megérkeztünk. Az öreg asszony egy szomszéd tanyán volt, hová egy gazdatiszttel együtt Gyula azonnal utána ment. Neje elvonult, hogy 3. szám, 1870.

Next