Magyarország és a Nagyvilág, 1870 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1870-01-02 / 1. szám

1. szám, 1870. tusa. Amint egy ideig nézte ég felé emelt kezeivel, mely az alak egyéb tartásaival és semmi összhangban sem volt, egyszerre eszébe jutott karjait lefelé hajtani, mintegy a vigaszt keresőknek eleibe zárván, —a maga testtartásával kezdte próbálni. „íme, lehet-e ennél ter­mészetesebb testtartás, mint melyben most én vagyok, kérdé tanítványaitól. — „Most meg van’“ kiáltott fel egész örömmel, — s lelkében híven előtte állott az Úrnak alakja, mintha csak mondaná:,,Béke legyen ve­letek!“ s hogy most eltalálta a kellő hangot, arról meg volt győződve, mert teremtő vajúdásai óta ez isteni szavak érteményét ő is e perczben érezte elő­ször, így alkotta ő e koloszszális Krisztus-szobrot. S most itt áll előttünk nemes egyszerűségében s mégis isteni magasztosságában az üdvözítő, gyengéden, mint­egy az áldásos elfogadáshoz kiterjesztett karjaival, szelíden meghajtott fővel, baloldaláról fesztelen redők­­ben lecsüngő ruházattal, jobbján pedig a látható lánd­­zsaszúrással, —valójában mintha mondaná: „Jöjje­tek hozzám mind, kik szomorkodtak stb.“ Midőn készen volt, maga Thorvaldsen egész ko­molyan nyilatkozott, miszerint ez az első műve, melylyel teljesen meg van elégedve. A mi templomunkat a király mint említők, a béke fejedelmének szentelvén, választhatott volna-e az előtornácz számára ennél alkalmasabb szoborművet. És feltűnő! — itt e helyen még sem gyakorolja a belépőre azt a megragadó hatást, melyet a fentebbiek után várni lehetne. S mi ennek oka? Sokan magában a műben keresték a gáncsot, azt állítván, hogy a felfogás nagyon világias, látni, hogy a görög szellemből táplál­kozott művész készítés — mások ismét magában a tárgyban, mely szerint az üdvözítőnek emberi alakjában istenségét is szobrászilag kifejezni lehetetlen. Ismét mások abban a körülményben keresik, hogy csak máso­lat, hozzá az anyag is, az éreznek holt, kifejezéstelen színe sokat levon a hatásból. Mindezeknek többé-ke­­vésbbé igazuk lehet. Én azonban leginkább annak tulaj­donítom, hogy itt ez egyes alak elszigetelten az egész csoporttól, mintegy erőszakkal kiszakasztott gondolat a teljes művészi eszmemenet egységéből, csonkán áll, s azért veszti el gyújtó hatását. S különösen a mester isteni jellege az egész csoportban, az őt mint központot környező s tőle fensőbb szellemi életet nyerő apostolok alakjaiból emelkedik ki önként. A másik két mű itt az előtornáczban sokkal későbben lett felálitva, különösen „Mózes”, Rauchnak legutolsó műve. Az 1854-dik évben, pedig ekkor az ősz mester 70-dik évét már jól túlhaladta, kezdte e művét mintázni, s még elég erőteljes, biztos kézzel maga fa­ragta ki azt márványba. Ő e művében nem csekélyebb művészi pálma után törekszik, mint Thorvaldsen az előbbiben. Cornelius ugyanis ekkortájban utolsó ítéleté­vel kísérlette meg Michael Angelo hatalmas szellemé­vel versenyezni. Rauch Mózesével akarta ezt tenni. Rauch azon pillanatot vette fel a nagy népvezér életéből, mely a Gen. II. Könyvének 17-rész 10—13-ik verseiben oly remek rövidséggel leiratik : „úgy cselek­vők Józse, a mint szólt vala Mózes, és harczola Amalek ellen; Mózes pedig és Áron és Húr fölmenének a halom tetejére. És mikor Mózes fölemelé kezeit, Izrael vala győzedelmes ; ha pedig kevéssé leeresztő, Amalek lön diadalmas. Mózes kezei pedig elnehezedének ; azért kö­vet vevén, alája tevék, melyre leüle; Áron pedig és Húr föntarták kezeit mint két felül. S igy jön, hogy az ő kezeik naplementig el nem fáradának. És Józue meg­­szalasztá Amalekot és népét kard élével.“ Ezen egyszerűségében magasztos ó-szövetségi je­lenetben állítja elénk Rauch Mózes alakját, e jele­netben híven a nagy népvezér teljes egyéniségét leghí­vebben vázolhatni. Merev szikla tetején ül e hatalmas alak hó imába merülve, tekintetét az égre emeli, s ami a legmagasztosabb, ez átszellemülés arczkifejezésének férfias erőteljességét nemcsak hogy nem csökkenti, sőt emeli. Látszik, hogy imájában egy nagy eszme fekszik, isten népének diadala. Mellette jobbról-balról Húr és Áron a középső szikladarabra félig térdepelve ülnek, az egyik aggály teljesen néz fel Mózesre, míg a másik örömteljes arczkifejezéssel néz le a küzdőkre, látván a csata szerencsésbre fordult át. Ezen mű ellen is azon gáncsot emelték, hogy művészi alapeszméje elhibázott, mert nem hordja ma­gában az eszme kifejezését, vagyis, hogy ki az ó­szövet­­ségben egészen nem jártas, e művet szemlélvén, bizo­nyosan nem fog rá­jönni, hogy itt mi történik. Megle­het ! Előttem azonban, — s úgy hiszem a legtöbbek előtt, kik keresztény templomot látogatnak — az ó­szö­vetségnek azon történetecskéje ismeretes volt, s igy az első tekintetre a szobormű rendkívüli hatással volt reám. Kém tudom, mi lepett meg jobban a gyönyörű csoportositás-e ? vagy a benső kifejezések hű és igaz volta ? vagy az öltözékek festői redőzete ? úgy hiszem, minden összevéve, vagyis mind e művészi előnyöknek szép öszhangzása. De a legnagyobb meglepetés még hátra volt. Ugyanis Thorvaldsen és Rauchtól megszoktuk csak nagyszerűet várni, mennyire meglephetett tehát, midőn ily mesterek remek művei mellett a szerény drezdai tanár R­i­e­t­s­c­h­e­l műve nemcsak hogy nem veszt, de nyer. E mellett engem nagyban meglepett e tárgynak „Pietas“, ez egészen új, merészen eredeti felfogása. Rietschel művében ugyanis a­helyett, hogy Mária az üdvözítőnek holt­testét ölében tartaná, ez egy kendőn szelíden kiterjesztve nyugszik, csak ágyékai körül van könnyedén betakarva, Mária pedig a fájdalmak anyja mellette térdel, tekintetével szeretett fiának arczába merülvén. Balján a balzsamos edény áll, a könnyedén róla lecsüngő kendővel. S ime, ez egyszerű nemes cso­portosításban az emberi legmélyebb fájdalomnak raeg­­hatóbb kifejezése szól hozzánk. A szenvedések anyjá­nak még van elég ereje, hogy felemelkedve térdeljen fia mellett s a dühöngő fájdalomnak semmi vad indu­latos kifejezése sem torzítja el e szép arczát. Fájdalma néma, de ép azért annál mélyebb. Egész lelkével csügg fián, és néma alázatossággal tekint ennek élettelen — örök békével eltelt arczába, — mert ebben van az ő vi­gasztalása, üdve és reménysége. Tekintve a műnek önmagábeli tiszta érthetősé­gét, s e mellett a legmagasztosabb érzelem és bensőség szelíden nemes és meleg lélekkel teli kifejezését, én a három között a pálmát majdnem ennek adnám. Különben itt mind három mű, mind a három mesternek legü­elemzőbb sajátságait tünteti elő. Thor­­valdsennek a remekkorra méltó plasztikáját, Rauchnak utólérhetlen technikáját, s Rietschelnek lélekteli ben­­sőségét. S végül még egy megjegyzést. Ugyanis olvasóim előtt tán kissé feltűnő volt, tisztán protestáns vidéken ilyszerű templomot láthatni,­­ valamint valóban ez ott is sok idegennek feltűnt. Hogy mennyire megy a művészetek jogosultsága a protestáns templomban ál­talában ? É­s különösen pedig, hogy mennyire alkal­mas a régi basilika styl a protestáns cultushoz, nem akarom itt bővebben nyomozni. Ezen templom eredetét az akkor általában felkapott romantikus irányzat, de leginkább építőjének IV. Frigyes Vilmos királynak is­mert személyes hajlama és előszeretete magyarázza meg. Ő maga is itt ny­ugszik, a középhajóban közvetlen az aksis előtt, hol a középkorban is leginkább szeret­teti az ilyszerű sorokat helyezni. Ő maga akarta igy, sőt utolszomt Rómában léte alkalmával, maga rendelte meg azon angyalt a világitélethez hivő trombitával ke­zében, mely most ott sírját díszíti. S igy a „béke tem­ploma“ e sok szép szellemi tehetséggel megáldott ki­rálynak nemcsak szép nyughelyéül, hanem művészet­­szeretetének is méltó emlékéül szolgál. Petendi Géza: Magyarország és a nagyvilág. Szen­t-en­itrei fahortfa. (Képpel a 3. lapon.) Ismét egy sikerült genrekép Jankó mesteri ónjá­tól, és ezúttal közvetlen köréből, hogy völgyes ottho­nából véve! „Művész hazája széles e világ A hírnév országutját lakja 6– énekli a költő, de kétszerte boldog az a művész, kinek az országuttól félre eső, kevésbbé ideális, de annál ké­nyelmesebb lakás s több e prózai világban tagadhatlan igen kellemes apró mellékesség, mint saját szántóföld, kert, szőlő stb. is kijutott. Szent-Endre azon hely, melyet művészünk ama fennterintett tartózkodási helyek mellett szorosabb ér­telemben vett otthonának vall s az a jó magyar képű szent-endrei fahordó talán épen legközelebbi szom­szédja neki. Jankó genreképein minden egyes alak olyan, mintha az eredetit nemcsak tanulmányozta, hanem vele élt volna, ellesve minden sajátságait, a külső és belső minden jellemző vonását; s a­miben eddig utat nem éretett: az ő alakjai mind híven tükrözik vissza a nemzeti jelleget; arczban, testben, mozdulatban, min­den alakja typikus, magyar! A csárdában és a csőszkunyhóban, a gazda em­ber pajtáján, tiszaparti halászviskó nádfödele és a czi­­gány foltozott sátra alatt, a farsangi ivónál s a téli es­ték unalmát felderítő fonákában, fris zöld mezőn a li­bapásztor mellett — térés pusztán, hol a kutyém a legmagasabb pont, a csikósok körében . Jankó minde­nütt otthon van, mindenkit ismer, együtt élt, lakott, mulatott mindenkivel. Érti és érzi a betyár fájdalmát és jó kedvét, mes­„Meg ne mondja komámasszony Az uramnak!“ A kút mellett kedvesére váró leány, a juhász le­gény czifra csubájában, a fonóleány, kinek arczán az ábránd s titkolt szerelem egész varázsa elömlik, a dádé ki nagy keservesen nyaggatja hegedűjét, mig a rajkók az útszélen a rókatánczot járják : ezek Jankó kedvencz alakjai. S ezekhez nem kevésbbé méltóan sorakozik a szent­endrei fahordó, melynek bővebb magyarázatát olvasóink, miután­ a pompás kép magamagának leghí­vebb magyarázója, mint fölöslegest elengedik. A medve-vadászat Svédor­szágban!. (Képpel a 10. lapon.) A medve-vadászat már október hóban kezdetét veszi Svéd és Norvégia azon részében, mely Stockholm­tól 50—60 mértföldnyire fekszik éjszakra, habár itt is, mint Európában majdnem mindenütt már felette meg­­fogyasztá a medvéket a gyakori irtóvadászat. Legin­kább Norland, Jemtland, Lappmarken, és a Dovrefield hegyek keleti üregei és szakadékai környékén találha­tók még szép példányok, mert itt a sűrű fenyvesek, földalatti, nehezen megközelíthető sziklabarl­angok, mélyedések megmentik őket a folytonos üldözés elől. Házaknak hite hamva sincs erre, legfeljebb messze el­szórva egymástól, szegényes gunyhók, vityillók, melye­ket kemény tél idején nem egyszer fölkeresnek e hívat­lan vendégek. Nem csoda hát, ha a lakosság minden ere­jéből rajta van, hogy kiirtsa és megszabadítsa magát tőlük. Október hó elején minden évben több izmos, rettenthetlen férfi társaságba lép, s a közeli falvakban házról házra menve társakat toborzanak, egy „tervsze­­rűleg kidolgozott nagy vadászat keresztülvitelére. Ren­desen egy hosszú kést és egy vasszegekkel kivert kö­zépnagyságú botot visznek magukkal. Ez utóbbinak kétfélekép is hasznát veszik, ugyanis, ha hosszú kor­­csolájukon merész futásokban bocsátkoznak valamely mélyedésbe alá,­­ támpontul szolgál, másodszor pe­dig a megsebzett állatott ütik le vele. Rendszerint két három szán is követi a vadászcsapatot, mely élel­met visz utánuk, miután a vadászat néha öt napig is­ eltart. Ha a meghatározott revierbe érnek, a vadászás ugyanazon modorban történik, mint Lengyel-és Orosz­országban. Kutyákat csak azért visznek magukkal, hogy a medve nyomára vezesse őket. E térileg érzékiti a jómódú kék dolmányos magyar pa­raszt mosolygó önelégültségét s komaasszonyai oly élet igazak, hogy szinte megszólalni véljük . Második Fü­löp király és Don Carlos. (Prescott W. H. műve nyomán, *­ Merimée Prosper.) Prescott, W. H. érdemlett hírnévre tett szert tör­ténelmi művei által hazájában, az északamerikai szövet­séges államokban és — a­mi sokkal több — Angolor­szágban is, hol munkái több kiadást értek. Ő Spanyol­­ország történelmét nagy buzgalommal tanulmányozá, s Mexico és Peru meghódításának törté­netén kívül megírta Ferdinánd és Izabella katholikus királyok történetét, mely még Madridban is remekműnek tartatik. II. Fülöp története, mely 1855 végén jelent meg, legutolsó műve volt s csupán a 3-ik kötetig terjed. „V. Károly császár lemon­dása és végnapjai a sz. kolostorban“ czimű munkája magyarul is megjelent Ráth Mórnál, P. Szathmáry Ká­roly fordításában. Prescott 1859 elején halt meg Bostonban, oly korban, midőn még számos hasznos munkát lehetett tőle várni. Kevés író járt el oly dicséretreméltó lelkiis­meretességgel munkái szerkesztése körül, mint ez ame­rikai történész. Prescott, távol attól, hogy egyelőre meg­állapított rendszerbe szorítsa az elbeszélendő eseménye­ket, ellenkezőleg azt hitte, hogy a történetíró legelső kötelessége összehasonlítani, osztályozni és szigorú meg­­bírálás által elkülöníteni a létező adatokat, s hogy min­den iparkodásának az igazság felderítésére kell c­é­­lorva lenni. Mint’Shierry Ágoston, ő is legyőzte akarat­ereje által a csaknem leküzdhetlen akadályokat, a­me­lyek szintén megakasztani látszottak a történész fürké­­széseit. Még a tanintézetben, midőn egy sajnos esemény megfosztá őt az egyik szemének használhatásától s a másikat is annyira elgyöngiti, hogy a hosszasabb olva­

Next