Magyarország és a Nagyvilág, 1870 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1870-07-10 / 28. szám
326 varán a pesti önkéntesek sorakoztak. Itt látjuk Bóráért is. A kivétel nélkül mérnökök-, papok-, ügyvédek- s tanulókból alakult századba beállt közlegénynek. Mint ilyen — bár tiszti ranggal kínálták meg — részt ven a pamdorfi táborozásban. A zászlóalj föloszlatása után a zászlóval visszatért Pestre. A szabadság érzete, vágya ezután sem hagyja őt nyugodni. Az akadémiai tanár besoroztatta magát az utászkarba, szintén közvitézkép. Kazinczy, zászlóaljparancsnok, még az napon délután valóságos őrmesterré léptette elő a fiatal tudóst, ki mint olyan, tanítványaiból az altiszti kart szervezé. Győrött tisztté nevezték ki, s e minőségben részt ven a kismegyeri, püspök-erdei és szabadhegyi sánczolásokban. Fönnmaradt perczeit az utászkari munkák betanulására fordítá, s ha a zászlóalj tovább ott időz, Eómer az altisztek tanárakép működik vala. Visszavonulásuk alkalmával, miután az egész tábor a mészáros után már jó előre nyomult, megfeledkezvén a fővezér a két utász zászlóaljról, másfél óráig álltak a vásártéren, a segédtiszt pedig azon jelentéssel jött vissza a püspökvárból, mely szerént ott már egy lélek sincs. A gönyői után indultak el, azt vélvén, hogy a sereg szintén arra távozott. A „Galamb“-vendégfogadón túl a Dunán átkelt németek ágyúzását halla a csapat, mely, mint két huszár jelentésépen az ellenfél torkának tartott. Kazinczy, őrnagy már fehér kendőt akart kitűzni; a tájt jól ismerő Bórner azonban a szentiváni erdők mögé vezette a zászlóaljakat s dél felé baj nélkül értek Karger táborába. Bórner ez egész hadjáratban részt ven. A Tiszán túlról a legveszélyesebb ügyekben küldték ki őt s azért érdemei elismeréséül (márcz. 30.) Római Ferenczet (e nevet viselte akkor) a 2. zászlóaljhoz főhadnagynak nevezték ki. — Az isaszegi csata előtt, midőn kiadatott a rendelet, melyhez képest Vecsés,Üllő, Monor között föl kell szedni a vasúti síneket, hogy az ellenség hátulról ne támadhasson, — kevésbé múlt, hogy Monoron, a mozdonynyal Üllőről lejött német szakasz őt legényeivel el nem fogta. A tápió-bicskei csata kezdetén, amint látni lehete, hogy az a magyar seregre nézve roszul fog kiütni, századával, melyet, mint idősb hadnagy Fogato hadnagygyal vezényelt, visszavonult s az egyedüli átmenet, a híd mellett, kerítések-, tetők-, kutkávák- stb.-ből oly szerencsével rögtönzött a széles és mély árok fölött átmenetet, hogy a tüzérség a hídon áthajthatott, a seregnek pedig csak övig ért a pocsolya — bár mindennek daczára is sokan belefuttak. A szabadságharcz eszakában ott volt Berner a váczi ütközetben, az ó-barsi hídépítésnél, a komáromi s budai sánczmunkálatoknál. Az ostromágyuk nagyobb sánczát az ő százada építette. Az ostrom alatt először a laktanyai vagy kerek kereszt-sáncznál kísérlett támadást látrák segélyével, utóbb a bécsi kapunál, hol láblókon be is jutottak a várba. Ostrom után lebontatván a sánczok a laktanyától a fehérvári kapuig, e munkálatnál ismét ott találjuk őt. Ehelyütt értesült, hogy a hadügyminiszter kinevezte ludoviceumi tanárnak. Budáról Komáromig jutván, részt ven az itt és Vácznál vívott csatákban. Vácztól Debreczenig Nagy Sándor tartalékában átjáratokat zárt el, hidakat bontott sokszor a legveszélyesb helyeken, csak egy huszárszakasztól védve, s rendesen a szükséges étkezés és nyugalom nélkül. A debreczeni ütközetben szétveretvén százada, Eómer Árván át a külföldre akart menekülni, a „nagy szalatnai postamester“ által azonban, kihez a két fiatal Abafyval menhelyet és lovakat keresendő mint Kálmán fia ismerősei, bizalmasan fordult — társaival együtt elfogatott. Azután Selmeczbányára, Lévára, Nagyszombatba, Pozsonyba hurczolták, hol több havi szigorú fogság után vasban töltendő nyolcz évre ítélték, s először a bécsi criminálba, majd Olmützbe, végre Józsefvárba vitték, mignem 1854-ben 5 évi szenvedés után kiszabadult. Pozsonyba belebbeztetvén, József főherczegnél keresett menedéket. A tanítvány méltó volt önmagához. A kérő levélre azt irá : „miként sohasem fogja engedni, hogy azt, kinek a felség megkegyelmezett, bárki bántalmazza. “ — A kegy, melyért Berner folyamodott — külföldre szóló útlevél volt. A főherczeg közbeveté magát s csehországi táviratára Budáról az jön a válasz : nemcsak az ország határát nem fogja átlépni, de még Pozsonyból sem fog kimozdulni. ... A főherczeg végül saját pozsonyi házát ajánlá menhelyül, foglalkozásul pedig kedvencz tanácsosa fiának növelését. De hátra volt az egyházi vezeklés. Ez Bakony-Bélben hat hóig tartott. Idejét itt a föld- és állattannak szentelő, rendezte és szaporította a zirczi apátság s a pápai gymnasium gyűjteményeit. Ez alkalommal támadt benne a gondolat, hogy átlép a világi papságra. A prímás meg is ígérte a főherczegnek, hogy fölveszi, de a végeredmény az volt, hogy maradnia kellett. — Utóbb meghitták az Erdődy-családhoz s Berner több hónapig böngészett, kutatott Horvátország éjszaki részén s gyűjtött állatokat meg ásványokat. E csekély működési kör azonban nem elégíthette ki. Visszavágyott a nyilvános pályára. Folyamodott a rend főnökéhez s ez őt visszahizta. Egy ideig Győrött rendezte a gyűjteményeket, majd Kőszegre került az első osztályba. Első tanórája után a policzia rögtön rávirt Sopronba, hogy mily veszélyes ember lépett föl, de Schwabenau lovag helytartótanácsos, hallván Bórner korábbi tudományos működéséről, személyes ismeretség nélkül is — nem látta a dolgot oly sötét színben, mint közege. A következett évre azt is megengedő Bórnernek, hogy Győrre mehessen. Eközben a halál elragadta öcscsét, a kimlei lelkészt. Helyébe őt küldte a püspök ideigl. adminisztrátornak. A kimleiek Rómert óhajták lelkésznek, az óváriak egyhangúlag meg is választották, sőt ez utóbbiak kijelenték, hogy elvárnak akár két évig, csak Rómert kaphassák plébánosul — de hiába. Az elöljáróság anynyi akadályt tudott e közszeretete férfiú elé gördíteni, hogy az állomást el nem nyerhető. 1857. ismét Győrött találkozunk vele, hol a főgymnasium alosztályaiban a terményrajzot tanítási museumot alapított. A győriek egy szép napon azon vették észre magukat, hogy olyan museumok van, mely a vidéken mindenesetre ritkítja párját. Pedig mily akadályokkal kellett is küzdenie ! Mellőzve azon nehézségeket, melyekkel nálunk atalán valamely tudományos vállalat karöltve jár, mily kicsinyes személyeskedések akarták útját állni. De, jellemé- ■ nek egyik szép vonása, hogy az efféléken tulteszi majgát. „Ha kedvemet elvesztettem volna — irja ugyanő*) — midőn Győrött nyuzárnak, avatagárnak, rongyszedőnek csúfoltak, és tömődés tanítványaimat még az iskolákból is ki akará egyik collegám utasítani, volna-e most győri museum?“ . . . Hogy Győrnek rendezett sétatere, honvédligete van, szintén az ő érdeme. Ez utóbbi számára saját tevékenységével szerzett fákat, lelkesítő szavaival munkásokat, diákjait. Ott ás ott dolgozott valamennyi. 1860. a m. t. Akadémia természettudományi osztálya levelező tagjává tette; több külföldi tudós társaság pedig már előbb választá tagjául. Azóta is nem egy tisztelte meg tagsági oklevéllel. Ez időben Győrött városi s vármegyei képviselővé választák. Ily körülmények között von meghívást 1861. az akadémiától, mely őt a kézirato s éremtárnoki hivatalra szemelte ki. Ez 300 forintos állomás volt, de a kilátás, hogy Pesten kizárólag a tudománynak szentelheti munkás életét, elfogadhatóvá téve a meghívást, mihez nem kevésbé járult Schwendner Mihály barátja szívélyes ajánlata, ki őt szállással kínálta meg. Alig érkezett Pestre, s a kir. főgymnásium igazgatói állomásával lepték meg. Időközien magán-tanári előadásokat tartott az egyetemen régészetből, melynek ma rendes tanára. Végre a m. n. museum régiségosztálya őrévé nevezte ki őt a kiérdemlett bizalom. Ez röviden e viszontagságteljes élet egyik oldala. Lássuk a másikat. 1861. Ráth Károly barátjával meginditá a „Győri történelmi és régészeti füzetek“-et, melyek csakhamar kiváló figyelmet keltettek. E füzetek, valamint a „Tudomány-tár“, „Archaeologiai Közlemények“ s az „Arch. Értesítő“, melynek mint az akadémiai arch. bizottmány előadója , a szerkesztője —szóló bizonyítványok e kitűnő régész alapos tudománya s rendkívüli szorgalmáról. Ugyanazt hirdeti három nagyobb műve : „A Bakony“, mely a Bakony terményrajzi s régészeti leírása, s archaeologiai működésének mintegy nyitánya; „Magyarország földirati és terményi állapotáról a középkorban“ s végre a „Műrégészeti Kalauz“ — tudományos irodalmunk megannyi díszei. Ez utóbbi, melyhez hasonlónemű munkával mint egyik legilletékes szakember mondja, egész Európa irodalma nem bir, ami a czélszerűséget és szervezetes keresztülvitelt illeti, észrevétlenül kedvelteti meg a laiással a régészet tudományát, melyet a külföld oly melegen fukarolt, mely nálunk is nyomról-nyomra nagyobb tért foglal, épen e tudósunk lángbuzgalma folytán. Mert e tudományszakmai népszerűsége — Römer érdeme, kit magát is majdnem az egész ország személyesen ismer, kedvel. Akik ezelőtt félve rejtegették régészeti kincseiket, ma elhozzák, s örvendenek, ha azokkal Rómernek s ezzel a tudománynak kedveskedhetnek. *) L. „Arch. Ért.“ III. köt. 46. 1. Magyarország és a NAGYVILÁG. ........"I II НИМИ II III ill ииу«11.. I 1.Ш. II.I UI JLULI 28. szám. 1870. A csutora. (Egy vén honvéd emlékirataiból.) Virághalmi Ferencztől Jóllehet született magyar volt, mégis csak Lipicseknek hívták az én barátomat, kiről ez a történet szól, s ki olyan hadnagy féle volt a mozgó nemzetőrségnél. Csinos fiatalember, vörös bajusz- és szakállal tüzesen forgó szemekkel s oly hanggal, hogy ha százada előtt perelt, a környékbeli ebek mind vonitni kezdtek . . . különben igen jó fiú volt. . ... Ami őt mint katonát illeti, csupán egy kifogásunk volt ellene; attól kellett tartanunk, hogy az ellenséget egy szálig leöli előlünk s nekünk egyetlen egy sem maradván, majd a harcz határait mind saját égő hajfürtéi közé fűzi. A Dráva felé húzódtunk, hogy a lovagias bánnak az utat megmutassuk Magyarország felé. Szép őszi este volt, midőn Vasvármegye egy csinos falucskájába érkeztünk s magunkat elszállásoltuk. Főhadi szállásunkat a helybeli jegyző házában ütöttük fel, ki egy másik csapattal vonult ki, s tán már javában viaskodott a Dráva partján a szúnyogokkal, amint ezt a módos, kaczkiás gömbölyű jegyzőné lelkesült, hazafias beszédéből sejthettük. Lipicsek barátunk is itt volt. Ő mindig a honvédekkel tartott, saját csapata kevésbbé volt ínyére, minthogy az csupa parasztok s kézművesekből, tanítók s néhány plébánosból állott, sőt mi több, kapitánya nem volt más, mint egy egyszerű pápai csizmadia mester. Ez utóbbi körülmény véghetetlen boszantotta őt, mi azonban egyre vigasztaltuk, hogy az első ütközet után úgyis rögtön őrnagygyá teszik. Valahányszor ezt mondtuk, rész kedélyhangulata egyszerre rózsaszínűvé alakult s lelkes szitkozódásai úgy harsogtak, mintha soha egy csepp borral sem kente volna meg torkát. Ily alkalommal csak a szegény horvátokat sajnáltuk, kik utóvégre mégis csak emberek voltak ; már pedig Lipicsek barátunk égre füldre esküdött, hogy az egész csőcseléket ágyúival, társzekereivel együtt élve fölfalja, s csak egyetlenegyet kerget levágott lábak és kezekkel s kitépett nyelvvel a Dráván vissza, hogy otthon elbeszélhesse övéinek, hogy és miként jár az, ki a mozgó csapatokkal megmérkőzni merészel. Már fönnebb hangsúlyoztuk, hogy Lipicsek kevésre becsülte saját csapatait, ami azonban őket mint katonákat illető, az égig magasztalta : mind megannyi oroszlán állttá, csakhogy nem salonképes. Szóval Lipicsek barátunk, amint mondani szokták, olyan jó bolond volt, a kis csapat életeinek czéltáblája s hozzá még a kiállhatlan hang s vörös haj szintén megtette a magáét. A kis, teltarczu jegyzőné barátságosan fogadott bennünket. Ez oly hévvel futkosott ide s tova, mint a hogy nyelve járt, mindegyre beszélvén, hogy férje kétcsövű fegyverrel ment a harczba s egész félfont nyúlsörétet s két font füstölt szalonnát vitt magával. .. — No! . . . . azok a horvátok----mondá — azok megkapják a magukét. Lipicsek hangja azonban közbe dördült: — Mit! Azt gondolja talán, hogy férje kétcsövű Főn is, alant is. Römer ép úgy érti a szalonok nyelvét, mint a népét. Atalán Römer magas, erőteljes alakja honunk legtudományosb s legnépszerűbb fiai közé tartozik. — Szellemének rugékonysága, bámulatos kitartása, alapos képzettsége, tudományszomja, erélye már is sokszorosan vált hazája előnyére. Hát még, — ha ugyan ember többre is képes — ha ez élet zajtalanul folydogálhat a szellemi tevékenység terén, ha a 48-iki mozgalmak nem veszik igénybe karját? Érdemkoszorujából nem szabad felednünk azon utazásokat, melyeket a Corvin könyvtár ügyében a múlt évben ten, melyeknek számos becses adatot köszönünk. Megemlítendőnek tartjuk végre, hogy 1867. az országgyűlés a párisi világtárlatra küldött régiségek őréül egyhangúlag Rörner Flórist választa meg. Menynyire igazolta Römer ezúttal is jó hírnevét, kitűnik abból, hogy a világtárlati bizottmány (tudósunk) nevével diszlő nagy ezüst éremmel jutalmazd őt; ő Felsége pedig királyi tanácsossá nevezé. — Újabban a lapok honvédtábori főpappá leendő kineveztetéséről beszélnek. — Nem tudjuk, miben állnak e tisztség teendői, de annyit tudunk, hogy — őt a tudományosság teréről elszólitani, önmagunk ellen elkövetett bűn volna. Ha pedig összeegyeztethető ez állomás tudományos működésével, — örömmel üdvözölitek őt e díszes polcon. Ellenkező esetben maradjon ő a tudomány fölkentje, a műrégészet főpapja — ad multos annos!