Magyarország és a Nagyvilág, 1870 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1870-07-10 / 28. szám

326 varán a pesti önkéntesek sorakoztak. Itt látjuk Bó­ráért is. A kivétel nélkül mérnökök-, papok-, ügy­védek- s tanulókból alakult századba beállt közle­génynek. Mint ilyen — bár tiszti ranggal kínálták meg — részt ven a pamdorfi táborozásban. A zászlóalj föloszlatása után a zászlóval visszatért Pestre. A szabadság érzete, vágya ezután sem hagyja őt nyugodni. Az akadémiai tanár besoroztatta magát az utász­karba, szintén közvitézkép. Kazinczy, zászlóalj­parancsnok, még az napon délután valóságos őrmesterré léptette elő a fiatal tudóst, ki mint olyan, tanítványai­ból az altiszti kart szervezé. Győrött tisztté nevezték ki, s e minőségben részt ven a kismegyeri, püspök-erdei és szabadhegyi sánczolá­­sokban. Fönnmaradt perczeit az utászkari munkák beta­nulására fordítá, s ha a zászlóalj tovább ott időz, Eómer az altisztek tanár­akép működik vala. Visszavonulásuk alkalmával, miután az egész tá­bor a mészáros után már jó előre nyomult, megfeled­kezvén a fővezér a két utász zászlóaljról, más­fél óráig álltak a vásártéren,­­ a segédtiszt pedig azon jelentéssel jött vissza a püspökvárból, mely szerént ott már egy lé­lek sincs. A gönyői után indultak el, azt vélvén, hogy a sereg szintén arra távozott.­­ A „Galamb“-vendégfo­gadón túl a Dunán átkelt németek ágyúzását halla a csapat, mely, mint két huszár jelentés­épen az ellenfél torkának tartott. Kazinczy, őrnagy már fehér kendőt akart kitűzni; a tájt jól ismerő Bórner azonban a szent­­iváni erdők mögé vezette a zászlóaljakat s dél felé baj nélkül értek Karger táborába. Bórner ez egész hadjáratban részt ven. A Tiszán túlról a legveszélyesebb ügyekben küldték ki őt s azért ér­demei elismeréséül (m­árcz. 30.) Római Ferenczet (e nevet viselte akkor) a 2. zászlóaljhoz főhadnagynak nevezték ki. — Az isaszegi csata előtt, midőn kiadatott a rendelet, melyhez képest Vecsés,Üllő, Monor között föl kell szedni a vasúti síneket, hogy az ellenség hátulról ne támad­hasson, — kevésbé múlt, hogy Monoron, a mozdonynyal Üllőről lejött német szakasz őt legényeivel el nem fogta. A tápió-bicskei csata kezdetén, amint látni lehete, hogy az a magyar seregre nézve roszul fog kiütni, szá­zadával, melyet, mint idősb hadnagy Fogato hadnagy­­gyal vezényelt, visszavonult s az egyedüli átmenet, a híd mellett, kerítések-, tetők-, kutkávák- stb.-ből oly sze­rencsével rögtönzött a széles és mély árok fölött átme­netet, hogy a tüzérség a hídon áthajthatott, a seregnek pedig csak övig ért a pocsolya — bár mindennek da­czára is sokan belefuttak. A szabadságharcz e­szakában ott volt Berner a váczi ütközetben, az ó-barsi hídépítésnél, a komáromi s budai sánczmunkálatoknál. Az ostromágyuk nagyobb sánczát az ő százada építette. Az ostrom alatt először a laktanyai vagy kerek kereszt-sáncznál kísérlett támadást látrák segélyével, utóbb a bécsi kapunál, hol láblókon be is jutottak a várba. Ostrom után lebontatván a sánczok a laktanyától a fehérvári kapuig, e munkálatnál ismét ott találjuk őt. Ehelyütt értesült, hogy a hadügyminiszter kinevezte lu­­doviceumi tanárnak. Budáról Komáromig jutván, részt ven az itt és Vácznál vívott csatákban. Vácztól Debreczenig Nagy Sándor tartalékában átjáratokat zárt el, hidakat bontott sokszor a legveszélyesb helyeken, csak egy huszársza­kasztól védve, s rendesen a szükséges étkezés és nyuga­lom nélkül. A debreczeni ütközetben szétveretvén százada, Eómer Árván át a külföldre akart menekülni, a „nagy szalatnai postamester“ által azonban, kihez a két fiatal Abafyval menhelyet és lovakat keresendő mint Kálmán fia ismerősei, bizalmasan fordult — társaival együtt el­fogatott. Azután Selmeczbányára, Lévára, Nagyszombatba, Pozsonyba hurczolták, hol több havi szigorú fogság után vasban töltendő nyolcz évre ítélték, s először a bécsi criminálba, majd Olmützbe, végre Józsefvárba vitték, mignem 1854-ben 5 évi szenvedés után kiszabadult. Pozsonyba belebbeztetvén, József főherczegnél keresett menedéket. A tanítvány méltó volt önmagához. A kérő levélre azt irá : „miként sohasem fogja engedni, hogy azt, kinek a felség megkegyelmezett, bárki bán­talmazza. “ — A kegy, melyért Berner folyamodott — külföldre szóló útlevél volt. A főherczeg közbeveté ma­gát s csehországi táviratára Budáról az jön a válasz : nemcsak az ország határát nem fogja átlépni, de még Pozsonyból sem fog kimozdulni. ... A főherczeg végül saját pozsonyi házát ajánlá men­­helyül, foglalkozásul pedig kedvencz tanácsosa fiának növelését. De hátra volt az egyházi vezeklés. Ez Bakony-Bél­­ben hat hóig tartott. Idejét itt a föld- és állattannak szentelő, rendezte és szaporította a zirczi apátság s a pápai gymnasium gyűjteményeit.­­ Ez alkalommal tá­madt benne a gondolat, hogy átlép a világi papságra. A prímás meg is ígérte a főherczegnek, hogy fölveszi, de a végeredmény az volt, hogy maradnia kellett. — Utóbb meghitták az Erdődy-családhoz s Berner több hó­napig böngészett, kutatott Horvátország éjszaki részén s gyűjtött állatokat meg ásványokat. E csekély működési kör azonban nem elégíthette ki. Visszavágyott a nyilvános pályára. Folyamodott a rend főnökéhez s ez őt visszahizta. Egy ideig Győrött ren­dezte a gyűjteményeket, majd Kőszegre került az első osztályba. Első tanórája után a policzia rögtön rávirt Sopronba, hogy mily veszélyes ember lépett föl, de Schwabenau lovag helytartótanácsos, hallván Bórner korábbi tudományos működéséről, személyes ismeretség nélkül is — nem látta a dolgot oly sötét színben, mint közege. A következett évre azt is megengedő Bórnernek, hogy Győrre mehessen. Eközben a halál elragadta öcscsét, a kimlei lel­készt. Helyébe őt küldte a püspök ideigl. adminisztrá­tornak. A kimleiek Rómert óhajták lelkésznek, az óvá­riak egyhangúlag meg is választották, sőt ez utóbbiak kijelenték, hogy elvárnak akár két évig, csak Rómert kaphassák plébánosul — de hiába. Az elöljáróság any­­nyi akadályt tudott e közszeretete férfiú elé gördíteni, hogy az állomást el nem nyerhető. 1857. ismét Győrött találkozunk vele, hol a főgym­­nasium alosztályaiban a terményrajzot tanítá­s­i museu­­mot alapított. A győriek egy szép napon azon vették észre magukat, hogy olyan museumok van, mely a vidéken mindenesetre ritkítja párját. Pedig mily akadályokkal kelle­­tt is küzde­nie ! Mellőzve azon nehézségeket, melyekkel nálunk atalán valamely tudományos vállalat karöltve jár, mily kicsi­nyes személyeskedések akarták útját állni. De, jellemé- ■ nek egyik szép vonása, hogy az efféléken tulteszi ma­­j­gát. „Ha kedvemet elvesztettem volna — irja ugyanő*) — midőn Győrött nyuzárnak, avatagárnak, rongysze­­dőnek csúfoltak, és tömődés tanítványaimat még az is­kolákból is ki akará egyik collegám utasítani, volna-e most győri museum?“ . . . Hogy Győrnek rendezett sétatere, honvédligete van, szintén az ő érdeme. Ez utóbbi számára saját te­vékenységével szerzett fákat, lelkesítő szavaival mun­kásokat, diákjait. Ott ás ott dolgozott valamennyi. 1860. a m. t. Akadémia természettudományi osztálya levelező tagjává tette; több külföldi tudós tár­saság pedig már előbb választá tagjául. Azóta is nem egy tisztelte meg tagsági oklevéllel. Ez időben Győrött városi s vármegyei képviselővé választák. Ily körülmények között von meghívást 1861. az akadémiától, mely őt a kézirato s éremtárnoki hiva­talra szemelte ki. Ez 300 forintos állomás volt, de a kilátás, hogy Pesten kizárólag a tudománynak szen­telheti munkás életét, elfogadhatóvá téve a meghívást, mihez nem kevésbé járult Schwendner Mihály barátja szívélyes ajánlata, ki őt szállással kínálta meg. Alig érkezett Pestre, s a kir. főgymnásium igaz­gatói állomásával lepték meg. Időközi­en magán-­tanári előadásokat tartott az egyetemen régészetből, melynek ma rendes tanára. Végre a m. n. museum régiségosztálya őrévé ne­vezte ki őt a kiérdemlett bizalom. Ez röviden e viszontagságteljes élet egyik oldala. Lássuk a másikat. 1861. Ráth Károly barátjával meginditá a „Győri történelmi és régészeti füzetek“-et, melyek csakhamar kiváló figyelmet keltettek. E füzetek, valamint a „Tu­domány-tár“, „Archaeologiai Közlemények“ s az „Arch. Értesítő“, melynek mint az akadémiai arch. bizottmány előadója , a szerkesztője —szóló bizonyítványok e kitűnő régész alapos tudománya s rendkívüli szorgalmáról. Ugyanazt hirdeti három nagyobb műve : „A Bakony“, mely a Bakony terményrajzi s régészeti leírása, s archaeo­logiai működésének mintegy nyitánya; „Magyarország földirati és terményi állapotáról a középkorban“ s végre a „Műrégészeti Kalauz“ — tudományos irodalmunk meg­annyi díszei. Ez utóbbi, melyhez hasonlónemű munkával mint egyik legilletékes­ szakember mondja, egész Európa irodalma nem bir, ami a czélszerűséget és szervezetes keresztülvitelt illeti, észrevétlenül kedvelteti meg a lai­­­ással a régészet tudományát, melyet a külföld oly me­legen fu­karolt, mely nálunk is nyomról-nyomra na­gyobb tért foglal, épen e tudósunk lángbuzgalma folytán. Mert e tudományszak­mai népszerűsége — Rö­mer érdeme, kit magát is majdnem az egész ország sze­mélyesen ismer, kedvel. Akik ezelőtt félve rejtegették régészeti kincseiket, ma elhozzák, s örvendenek, ha azok­kal Rómernek s ezzel a tudománynak kedveskedhetnek. *) L. „Arch. Ért.“ III. köt. 46. 1. Magyarország és a NAGYVILÁG. ........"I II НИМИ II III ill ииу«11.. I 1.Ш. I­I.I UI JLU­­LI 28. szám. 1870. A csutora. (Egy vén honvéd emlékirataiból.) Virághalmi Ferencztől Jóllehet született magyar volt, mégis csak Lipi­­cseknek hívták az én barátomat, kiről ez a történet szól, s ki olyan hadnagy féle volt a mozgó nemzetőrségnél. Csinos fiatalember, vörös bajusz- és szakállal tüzesen forgó szemekkel s oly hanggal, hogy ha százada előtt perelt, a környékbeli­ ebek mind vonitni kezdtek . . . kü­lönben igen jó fiú volt. . ... Ami őt mint katonát illeti, csupán egy kifogásunk volt ellene; attól kellett tarta­nunk, hogy az ellenséget egy szálig leöli előlünk s ne­künk egyetlen egy sem maradván, majd a harcz hatá­rait mind saját égő hajfürtéi közé fűzi. A Dráva felé húzódtunk, hogy a lovagias bánnak az utat megmutassuk Magyarország felé. Szép őszi este volt, midőn Vasvármegye egy csinos falucskájába érkez­­tünk s magunkat elszállásoltuk. Főhadi szállásunkat a helybeli jegyző házában ütöttük fel, ki egy másik csapat­tal vonult ki, s tán már javában viaskodott a Dráva partján a szúnyogokkal, amint ezt a módos, kaczkiás gömbölyű jegyzőné lelkesült, hazafias beszédéből sejt­hettük. Lipicsek barátunk is itt volt. Ő mindig a honvé­dekkel tartott, saját csapata kevésbbé volt ínyére, mint­hogy az csupa parasztok s kézművesekből, tanítók s néhány plébánosból állott, sőt mi több, kapitánya nem volt más, mint egy egyszerű pápai csizmadia mester. Ez utóbbi körülmény véghetetlen boszantotta őt, mi azon­ban egyre vigasztaltuk, hogy az első ütközet után úgyis rögtön őrnagygyá teszik. Valahányszor ezt mondtuk, rész kedélyhangulata egyszerre rózsaszínűvé alakult s lelkes szitkozódásai úgy harsogtak, mintha soha egy csepp borral sem kente volna meg torkát. Ily alkalommal csak a szegény hor­­vátokat sajnáltuk, kik utóvégre mégis csak emberek vol­tak ; már pedig Lipicsek barátunk égre fü­ldre esküdött, hogy az egész csőcseléket ágyúival, társzekereivel együtt élve fölfalja, s csak egyetlenegyet kerget levágott lábak és kezekkel s kitépett nyelvvel a Dráván vissza, hogy otthon elbeszélhesse övéinek, hogy és miként jár az, ki a mozgó csapatokkal megmérkőzni merészel. Már fönnebb hangsúlyoztuk, hogy Lipicsek kevésre becsülte saját csapatait, ami azonban őket mint katonákat illető, az égig magasztalta : mind megannyi oroszlán állttá, csakhogy nem salonképes. Szóval Lipicsek barátunk, a­mint mondani szokták, olyan jó bolond volt, a kis csapat életeinek czéltáblája s hozzá még a kiállhatlan hang s vörös haj szintén megtette a magáét. A kis, teltarczu jegyzőné barátságosan fogadott bennünket. Ez oly hévvel futkosott ide s tova, mint a hogy nyelve járt, mindegyre beszélvén, hogy férje két­csövű fegyverrel ment a harczba s egész félfont nyúl­­sörétet s két font füstölt szalonnát vitt magával. .. — No! . . . . azok a horvátok----mondá — azok megkapják a magukét. Lipicsek hangja azonban közbe dördült: — Mit! Azt gondolja talán, hogy férje kétcsövű Főn is, alant is. Römer ép úgy érti a szalonok nyelvét, mint a népét. Atalán Römer magas, erőteljes alakja honunk legtudományosb s legnépszerűbb fiai közé tartozik. — Szellemének rugékonysága, bámulatos kitartása, alapos képzettsége, tudományszomja, erélye már is sokszorosan vált hazája előnyére. Hát még, — ha ugyan ember többre is képes — ha ez élet zajtalanul folydogálhat a szellemi tevékenység terén, ha a 48-iki mozgalmak nem veszik igénybe karját? Érdemkoszorujából nem szabad felednünk azon utazásokat, melyeket a Corvin könyvtár ügyében a múlt évben ten, melyeknek számos becses adatot köszönünk. Megemlítendőnek tartjuk végre, hogy 1867. az országgyűlés a párisi világtárlatra küldött régiségek őréül egyhangúlag Rörner Flórist választa meg. Meny­nyire igazolta Römer ezúttal is jó hírnevét, kitűnik ab­ból, hogy a világtárlati bizottmány (tudósunk) nevével diszlő nagy ezüst éremmel jutalmazd őt; ő Felsége pe­dig királyi tanácsossá nevezé. — Újabban a lapok hon­védtábori főpappá leendő kineveztetéséről beszélnek. — Nem tudjuk, miben állnak e tisztség teendői, de annyit tudunk, hogy — őt a tudományosság teréről elszólitani, önmagunk ellen elkövetett bűn volna. Ha pedig össze­egyeztethető ez állomás tudományos működésével, — örömmel üdvözölitek őt e díszes polc­on. Ellenkező esetben maradjon ő a tudomány föl­kentje, a műrégészet főpapja — ad multos annos!

Next